Családi Kör, 2018. november 29.

A HÓNAP KÖNYVE
Mentesítő járatok
Szöllősi Mátyás: Simon Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018
20 2018. november 29.
Megismerkedésünk idején Szöllősi
Mátyás Mészölyt olvasott,
s miután látta örömem, még
hozzátette, neki Mészöly az a
szerző, akihez időről időre muszáj visszatérnie.
Ekkor még nem ismertem Szöllősi prózáját,
de szinte biztos voltam benne, hogy
jó szövegeket írhat, hogy aki az olvasmányai
megválasztásában igényes tud lenni, nyilván
íróként is az. Aztán elolvastam a Váltóáram
című novelláskötetét, aminek köszönhetően
beigazolódott a sejtésem. Most, egy évre rá
pedig megjelent a Simon Péter című regénye,
amely nyelvi kvalitásai és témája miatt
arra ösztönöz, hogy írjak róla.
Ahogy az a fülszövegből is kiderül, a főhős
élete fordulópontján annak rendje-módja
szerint megérkezik a dantei nagy sötét erdőbe,
számot vet addigi életével, minden
gondolatával, szavával, cselekedetével és
mulasztásával. Mint tudjuk, a számvetés,
önértelmezés általában akkor veszi kezdetét,
amikor felborul a megszokott rend, megkérdőjeleződnek
az egyéni lét fundamentumai.
Első lépése pedig az, hogy önnön
létezésünkre, lényegünkre kérdezünk rá. Ki
az a Simon? – teheti fel a kérdést a regény
főszereplője. Illetve sokkal inkább így: Simon
Simon-e valójában, vagy valaki más?
A válasz meglelésének tétjét tovább növelhetik
a külső hatások, a társadalom felől
érkező kényszerek, elvárások, jelzések vagy
épp a szociális deficit tapasztalata. Éppen
ezért a mű fontos kulisszája a menekültválság,
annak jelenléte a közbeszédben és
a hozzá fűződő nagyvárosi tapasztalatok.
Mindjárt az első jelenetben egy idős nő és
férfi lépcsőházi vitájába csöppenünk, ahol
a jelenséggel kapcsolatos két markánsan
eltérő, a magyar közvélekedést uraló nézőpont
ütközik. Olyan érvek és ellenérvek
hangoznak el, amelyeket az elmúlt évek során
már milliószor hallhattunk, és amelyek
mégsem vittek bennünket közelebb valamiféle
adekvát megoldáshoz. A későbbi
fejezetekben megjelenik a budapesti Keleti
pályaudvarnál spontán kialakult sátortábor
is, mint a magyar közelmúlt „emblémája”,
amely egyébként az utóbbi időszakban
több alkotásban felsejlik (például Mundruczó
Kornél Jupiter holdja című filmjében
vagy Balázs Attila legutóbbi regényében, a
Szökés a bolhacirkuszból címűben).
Simonnál a rend felborulásáért két esemény
felel. Az egyik, hogy elveszíti feleségét,
Sárát. E tragédia miatt választja a diakónusi
hivatást, ám hite nem bizonyul szilárdabbnak
a benne lakozó bűntudatnál. A
másik esemény betegen felbukkanó, hoszszú
ideje nem látott édesapja vallomása,
miszerint évtizedekkel korábban megcsalta
Simon édesanyját, és a házasságtörésből
gyermek is született, akit Péternek hívnak.
Mint később kiderül, Pétert amolyan alteregónak
kell tekintenünk – Simon a történet
előrehaladtával, végigjárva a megtisztulás
rögös útját Péterré válik, és ebből az átalakulásból
tisztán kiviláglik a bibliai utalás. Az
olvasónak eszébe juthat a bibliai Simon megtéréstörténete,
ahogyan Jézus meghívta őt
apostolai közé. Ez a meghívás nemcsak névváltozással,
hanem jellemfejlődéssel is járt: az
ingatag Simonból az egyház alapja, kősziklája,
Péter lett. Ugyanígy válik Szöllősi főszereplője
határozott jellemmé, olyanná, aki a nyilvánosság
előtt képes felvállalni bűnét, azt, hogy
megölte súlyos beteg feleségét, így akarva
megszabadítani őt a további szenvedéstől.
A szerző tudja jól, hogy a megtisztulás – és
bizonyos esetekben a bűnelkövetés is – egy
másfajta tudatállapotot feltételez. Csak hogy
egy egyszerű példát említsek, az aszkétizmus
célja is ennek a módosult tudatállapotnak az
előidézése. Ezért van, hogy a regénybéli Simon
akkor kerül a leginkább közel önmagához,
amikor tudattalanul cselekszik, illetve ha
álomszerű valóságtartományokban jár. Előbbire
jó példa, amikor gondolkodás nélkül siet
az epilepsziás rohamtól vonagló menekült
lány segítségére a pályaudvarhoz közeli aluljáróban,
utóbbit pedig a mű két legerősebb
fejezete szemlélteti jól: Simon útja a befagyott
tó jegén a kápolnához, illetve a már-már szürreális
látogatása a vak nőnél.
Az említett epizódok közül a főhős „zarándoklatával”,
tavi sétájával foglalkoznék behatóbban,
mert úgy gondolom, ez mutatja
be leginkább a vezeklés és a megtisztulás
folyamatát. (E fejezet atmoszférája bennem
egyébként Franz Kafka A kastély című regényének
kezdőképeit idézte fel, s talán ezért
is oly kedves számomra.) Simon püspöki
utasításra utazik el az ország északi részére,
hogy felkeresse azt az embert, aki „sokkal
tisztábban lát”, „[n]em köti annyi adminisztráció,
ügyes-bajos teendő”, és választ adhat a
dilemmáira. Már a megérkezése, találkozása
a tűzfoltos arcú fiúval is álomszerű, opálos,
mindazonáltal utalásokban gazdag. A fiútól
tudhatjuk meg, hogy az ember, akit Simon
keres, a távoli kápolnában várja őt, ott, ahol a
keresztelőket tartják. Innen már szinte biztosan
tudható, hogy az átkelés a befagyott tó
jegén a diakónus számára a megkeresztelkedés
lehetőségét hordozza – be is szakad
alatta a jég, beteljesítve e szakrális aktust,
hogy azután egy hagymázas álomban találja
magát. Találkozását a férfival kétféleképpen
értelmezhetjük. Az egyik lehetőség, hogy Simon
a teremtőjével beszélget – ez olvasható
ki a szabad akaratról szóló diskurzusból,
illetve abból, ahogy a diakónusban tudatosul,
minden helyzetben bábként cselekszik,
tettei okát ő maga nem ismeri igazán. A másik
értelmezés szerint Simonnak sikerül önmagával
szembenéznie, saját lénye veleéig
(Péterig) leásnia az utazásnak köszönhetően.
Egy biztos, hogy mentesül mindazoktól a
gátaktól, amelyek a bűnbánat, a megtisztulás
lehetőségének útjába álltak. Épp emiatt
a következő fejezet nyitómondatát a regény
egyik tételmondatának tartom: „Simon a
mentesítő járatok egyikével jutott vissza végül
a fővárosba.” Talán nem tekintik erőltetett
belemagyarázásnak, ha azt írom, hogy
Simon próbálkozásai, válaszkeresése, valós
és átvitt értelmű útjai a valódi mentesítő járatok.
Föloldozzák, mentesítik őt a bűntől.
A regény egy szintén emblematikus jelenettel
zárul, egy belvárosi tüntetésen találja
magát az olvasó. Azt nem sikerül pontosan
kikövetkeztetni, hogy az egybegyűltek mi
ellen tüntetnek, de nem is lényeges mindez.
Sokkal fontosabb ennél, hogy Simon a
vezeklés útjának végére ér, a pódiumon állva
nyilvánosan is bevallhatja bűnét. S hogy
mi lesz ennek a következménye? A történetet
innen az olvasói fantázia írja tovább.
Szöllősi Mátyás regénye érzékletes képekkel
teletűzdelt, pontos mondatokból
összeszerkesztett utaztató próza, amely
nemcsak a főhőséről árul el sokat, hanem
önmagunkról is. Ám az itt feltáruló tapasztalatok
nem feltétlenül hízelgőek. Ez azonban
ne tántorítson el bennünket attól, hogy
elolvassuk a Simon Pétert.
BARLOG Károly