Családi Kör, 2018. november 29.

KÉPHISTÓRIÁK
Izgő-mozgó, szinte már vibráló…
Tizennégy éve történt: „Ekkor” –
emlékezett vissza Lennert Géza, a
nagyszerű fotóművész és veterán
gyermeklapszerkesztő a második
világháború utáni eseményekre, amelyek
igen érzékenyen érintették az ő családját
is – „tehát másodszor is elvették barátaim,
ismerőseim, mi több: feleségem szüleitől,
nagyszüleitől a magyar állampolgárságot.
Azért e kacifántos megfogalmazás, mert
38 2018. november 29.
az én szüleimtől nem. Édesanyám ugyanis
1945 kritikus napján a mai Magyarország
területén tartózkodott (ő Felvidékről
került Budapestre a 30-as években, még
gyerekként). Édesapám pedig, akit Csantavérről
az utolsókat rúgó, hősi visszavonulásban
levő Magyar Királyi Honvédségbe
katonaként, azaz HONVÉDKÉNT besoroztak
és gyorstalpaló tanfolyamon hadnagygyá
képeztek – magyar katonaként szovjet
hadifogságban, az Ural lankáin élvezte az
orosz vendégszeretetet. Az igazság kedvéért
hozzáteszem: visszaemlékezései
szerint gyakran a fogolytábor lakói adtak
ennivalót a drótón túl élő, »szabad« és
éhező orosz parasztoknak...” Megható, vallomásos
sorok, amelyeket érdemes ennyi
év távlatából is felidézni.
Lennert hozzátette még: „Tehát: a sors
fintoraként felvidéki és bácskai magyarok
gyermekeként Budapesten láttam meg a
napvilágot, és (az új magyar vízum-űrlap
kérdésére válaszolva) magyar állampolgárnak
születtem. 1956-ban (akkor, de nem
azért) tértünk vissza édesapám SZÜLŐ-
FÖLDJÉRE. Előbb Csantavérre, majd 1957
januárjában Újvidékre költöztünk, ahol
(értelmiségi) szüleim tudásukat munkájukban
kamatoztathatták. 1962-ben, az akkori
Jugoszlávia szövetségi belügyminisztériumának
döntése alapján édesanyám és
én megkaptuk a jugoszláv állampolgárságot
(apám el sem veszítette soha). Szüleim
soha nem jártak utána magyar állampolgárságuknak,
halálukig jugoszláv állampolgárságú
magyaroknak vallották magukat,
én pedig egy régvolt kolléganőm biztatására
a nyolcvanas évek vége felé, már
családos emberként, utánajártam: el sem
veszítettem magyar állampolgárságomat
és most is a sok ezer »nem létező« kettős
állampolgár egyike vagyok. Utánam pedig
automatikusan mindkét (Szabadkán született)
leányom is, feleségem viszont – aki
tőlem, »közép-kelet-európai keverék«-től
eltérően SZÍNTISZTA MAGYAR – csupán
jugoszláv, azaz szerb állampolgárságát
élvezheti” – tárta fel családjának történetét
a veterán fotóművész a Hét Nap 2004.
december 1-i számában megjelent, Egy
gondolat bánt engemet… című cikkében,
amelynek néhány sorát már korábban is
idéztem egyszer sorozatunkban (Állampolgárok
változó hazákban, Családi Kör, 2018.
november 1.). Azért is érdekes épp ma
Lennert Géza írása, mert a legfontosabb
évszámok nyomvonalán haladva a trianoni
békediktátumtól – amelyet budapesti idő
szerint 1920. június 4-én 16 óra 32 perckor
írták alá a versailles-i Nagy Trianon-kastély
ötvenkét méter hosszú és hét méter széles
folyosóján, a La galérie des Cotelles-ben –
elindulva járja végig azokat a sorsfordító
pillanatokat, korszakokat, amelyek meghatározták
elődeink/felmenőink életét ezekben
a térségekben, ezeken a vidékeken, a
folyton csak izgő-mozgó, szinte már vibráló,
hastáncosnőket megszégyenítő módon
riszáló, ide-oda vándorló, vagyis a manapság
oly népszerű kifejezéssel élve, mondhatni,
örökösen migráló határ mindenkori
mindkét oldalán. Így jött tehát a második
világháború, a visszacsatolás felettébb
tragikus időszaka, az ötvenhatos magyar
forradalom és szabadságharc, a múlt század
kilencvenes éveinek délszláv polgárháborúi,
a NATO-nak az akkori, miloševići
Kis-Jugoszlávia elleni 1999-es légicsapásai,
hogy így jusson el végül a szerző a 2004-es
december 5-i népszavazásig. Emlékezhetünk,
ugye, mindnyájan erre az igazán elkeserítő,
minden vonatkozásában csak reménytelenséget
szülő, szürke vasárnapra.
Vesztesekké váltak aznap a magyarok
mindkét politikai oldalon (mert több továbbra
sincs…), akármelyik felkínált lehetőségre
adták is le a szavazatukat… A jövő
héten, szerdán lesz a határon túli magyarok
kettős állampolgárságáról döntő magyarországi
népszavazás tizennegyedik
évfordulója. Úgy szomjaztuk mi akkoriban
ezt a bizonyos kettős állampolgárságot,
mint az éhező, „szabad” orosz/szovjet parasztok,
akinek Lennert Géza édesapja és
társai, vagyis a magyar hadifoglyok adtak
néha enni, úgymond „alamizsnaként”, abból
a minimális ellátmányból, amelyből
nekik legalább még jutott valamicske. Az
időközben eltelt csaknem másfél évtizedben
persze jelentős változások történtek a
kettős állampolgárság ügyében, s ha semmi
más, ez mindenképp pozitív fejlemény.
Kicsit talán elhomályosítja a nemzet – a
teljes magyar nemzet! – tizennégy évvel
ezelőtti megszégyenülését. Azon a napon
ugyanis közösségéként, nemzetként mérettettünk
meg, és iszonyatosan könnyűnek
találtattunk…
Kedvenceim sorozatából, Znamenák
István 1997-es színházi világfotói közül
választottam most erre a hétre, ehhez a
témánkhoz ismét egy felvételt, ezúttal egy
családi jelenetet, s persze, nem véletlenül.
Kérem, figyeljék meg a fénykép három szereplőjének
arcvonásait… Mit fejeznek ki?
S tegyük most a cselekmény időpontját
2004-re… Hiszen csak hét év telt el időközben,
bagatell. Mélyszegénység?! Vagy
mi más lehetne ennek a kompozíciónak az
alapélménye?…
Ha csak egy okot is tud nekem mondani
bárki, hogy miért mentek vagy mehettek
volna el ezek a színház fiktív világából
a valós, reális térbe kihelyezett „árnyképek”
aznap élni a szavazati jogukkal, máris nyert
ügyünk van. Máris nyert ügyünk volna…
Mert aznap épp a mi bőrünket vitték –
felelőtlenül – vásárra.
SZABÓ PALÓCZ Attila