„Szépnek teremtette…”

40
meggyőződéshez, hogy az igazi tekintély (hit) nem mondhat ellen az igaz értelemnek,
amely az igazság megismerésének legfőbb letéteményese. 97
A keresztény tanítás tekintélyvesztésével párhuzamosan nem csupán a ratio, az
emberi értelem világosságának szerepe növekszik, hanem sokkal inkább elkezdődik mind
metafizikai, mind gnoszeológiai értelemben a valóság kettészakadása. Már Descartes
racionalizmusában jelentkeznek olyan ellentmondások, amelyek kikerülhetetlenül vezetnek
az egész nyugati gondolkodás meghasonlásához, a teremtés kozmikus egységének anyagi
és szellemi létrendbe történő hasadásához. Descartes gondolkodása engesztelhetetlenül
osztja két részre – szellemi (res cogitans) és anyagi (res extensa) minőségre a világot. 98
Mivel ez a szélsőséges dualizmus a dolgok megismerhetőségének legelemibb feltételét sem
biztosítja, az anyagi és szellemi világ közötti kapcsolatot kénytelen önmagának logikailag
ellentmondva állítani, a testi és szellemi szubsztanciák párhuzamosságát posztulálni. A
fizikai és szellemi szubsztanciák egybeesésének szavatolójaként deus ex machina-ként
húzza elő az Isten ideáját, aki mindezt garantálja.
Descartes filozófiájának következetlenségei szükségszerűvé teszik Spinoza
bölcseletét, amelyet Szolovjov az értelemnek az egység, a megismerhetőség és az
érzékelés autonómiájának megmentésére tett utolsó heroikus erőfeszítéseként értékel.
Spinoza a descartes-i dualizmust azáltal oldja fel, hogy egyetlen szubsztanciát (Istenét)
tételez, amely feltétlen, és amely nincs egy másik fogalomra, ideára utalva saját maga
megalapozásához. Ennek a szubsztanciának végtelen sok attribútuma van, amelyek közé
tartozik a kiterjedt test és a szellem kategóriája is, a konkrét és véges létezők, ill. dolgok
pedig az egy és oszthatatlan szubsztancia modusai. Bár Spinoza különbséget tesz teremtő
természet (natura naturans, Isten) és teremtett természet (natura naturata, világ) között
állításai sokszor „dogmatikusak” maradnak Szolovjov szerint. 99 Spinoza filozófiájából – a
szubsztancia reális léte mellett – nem következik szükségszerűen semmilyen létező, a
szubsztancia modusaként feltételezett véges létezők egzisztenciája sem. Így minden
tekintélynek. Hiszen minden kétséget kizárólag ugyanabból a forrásból, azaz az isteni bölcsességből fakad
mindkettő.”
97 SOLOV’ËV, V., La crisi della filosofia occidentale, Casa di Matriona, Milano 1989, 37. Sőt akár olyan a
középkorban ünnepelt auktoritás, mint Petrus Abelardus is egészen meglepően racionalista kijelentésekre
ragadtatja magát, amikor úgy azt állítja a keresztény tanításról, hogy lényegét tekintve az már az antik
pogány bölcsek által is ismert volt, hiszen az teljes mértékben az értelmen alapuló, s mint ilyen az emberi ész
által megismerhető.
98 DESCARTES, R., Opere, Laterza, Bari 1967, 196.
99 Spinoza elköveti azt a logikai következetlenséget, hogy eleve feltételezi a létezők sokaságát, ahelyett, hogy
bizonyítaná azokat. Szolovjov szerint a filozófia saját természete szerint arra kell törekedjen, hogy a
valóságot megmagyarázza, azt, mint tételt bizonyítsa és levezesse, nem pedig, mint puszta hipotézist
fogalmazza meg. SOLOV’ËV, V., La crisi della filosofia occidentale, 44.