Csányi Vilmos • Az emberi viselkedés - Polc.hu

gok, úgy mint a két lábon járás, a tömör csoport, a vadászat szokása stb., amelyek nélkül
egyetlen napot sem lehet élve eltölteni a szavannán.
Sajnos az ilyen logikus történetek ritkán bizonyulnak helyesnek. Ha egy állatot
kiragadnak megszokott környezetébôl és teljesen új helyre viszik, az rendszerint elpusztul
ott. Megmaradásra akkor van esélye, ha már elôzôleg, véletlenül, vagy más eredetû
szelekciós hatásokra kialakultak azok a fôbb tulajdonságai, amelyek segítségével
életben képes maradni. A szavanna-teória ennek ellenére nagyon népszerû és talán még
igaz is lehet. Elképzelhetô, hogy mondjuk, egy egészen kicsi emberszabású csoport alól
fogyott ki az erdô és éppen akkor és ott békésebbek voltak a szavannai viszonyok, így
jutott idô a szükséges változásokra.
Mindenesetre a sokat vitatott „vízimajom-elmélet” valahogyan ilyesformán keresi a
megoldást.
Az eredeti ötlet 1960-ban egy kitûnô tengerbiológus, Sir Alister Hardy agyából pattant
ki, akinek a specialitása a tengeri emlôsök tanulmányozása volt. Ô maga csak egykét
népszerû cikkben említette az ötletet, amit azután bátorításával Elaine Morgan munkált
ki, aki, az egyébként jól kidolgozott ötlet nagy szerencsétlenségére, csupán egy
tudománynépszerûsítéssel foglalkozó író és újságíró volt. A tudós szakma pedig roppant
kényes az ilyesmire. Az egyik fô érv az elmélet ellen még ma is, hogy nem megfelelô
szakember munkája. No, de lássuk magát az elméletet!
Lényege, hogy az ember számos anatómiai jellege erôsen elüt a vele rokon fôemlôsökétôl,
és sokkal inkább hasonlít tengeri emlôsökhöz, amelyek elôzetes szárazföldi életmód után
alkalmazkodtak a részleges vagy teljes tengeri életmódhoz. A vízimajom-elmélet ezért feltételezi,
hogy valamikor a csimpánztól történt elválás után, de még az ausztralopitekuszok
megjelenése elôtt az emberszabásúak egy csoportja különbözô véletlen események – közöttük
geológiai változások – miatt kiszorult hagyományos erdei élôhelyeirôl, és 1–2 millió
évet egy tengerrel körülvett szigeten töltött, ahol az egyetlen lehetôsége az volt, hogy a tengerparton
és a tengerben kereste meg táplálékát. Ezért kezdett áttérni a tengeri emlôs életmódra.
Ennek köszönheti a csupaszságát, a két lábon járását; azt, hogy sós könnyeket sír;
hogy erôsen izzad; hogy orra kiemelkedik, és az orrlyukai lefelé néznek; hogy képes a levegôvételét
a majmoknál elô nem forduló módon szabályozni; hogy magzatainak kb. 3 hónapig
merülési reflexe van, tehát, ha orruk a víz alá kerül automatikusan nem vesznek levegôt;
hogy erôs szigetelô zsírpárnái vannak és még több egyéb tulajdonságot is. A vízimajom
ekként elindult a tengeri életmód felé, de közben újabb geológiai események miatt élôhelye
ismét egyesült a szárazfölddel, és így megnyílott a lehetôsége a visszatérésre. A már bekövetkezett
változások azonban nem az erdôt tették számára a legalkalmasabb élettérré,
hanem a folyók, tavak partját és a szavannát.
Azt mindenki elismeri, hogy a 4 és 6 millió év közötti kritikus periódusból, amikor
a szavanna-elmélet szerint ôsünk valamiért kirohant a szavannára és ott ragadt, a vízi-
46