Csányi Vilmos • Az emberi viselkedés - Polc.hu

Amikor a korai emberi viselkedésformákat próbálják kispekulálni, általában a közeli rokonok,
az emberszabású majmok, legfôképpen a csimpánz és a bonobó viselkedésébôl
igyekeznek levezetni az emberi evolúció egyes fontos lépéseit. Ez a kutatási irány tehát a
viselkedési homológiákkal operál, összehasonlítja például a különbözô emberi viselkedési
formákat az emberszabású majmoknál megfigyelhetôkkel, és így többé-kevésbé sikerül elkülöníteni
a genetikai rokonság miatt az emberben is megmaradt mintázatokat azoktól,
amelyek evolúciósan újak, vagy esetleg csak tanult, kulturális tradíciókra vezethetôk vissza.
Ez az összehasonlítás abban is segít, hogy felbecsüljük az öröklôdés közremûködését az
egyes viselkedésformák kialakulásában.
Különbözô véletlen események játszottak közre abban, hogy sikerült az ember esetében
egy olyan fajt találni, amelynek bizonyos viselkedésformái az analógia viszonyában
állnak az emberével. Ennek magyarázata kis kitérôt igényel. Kutatócsoportomnak,
még az Etológiai Tanszék megalakulása elôtt, volt egy elképzelése, hogy foglalkozhatnánk
kutyaetológiával, mert bár a kutya az ember legjobb barátja, de akkoriban nagyon
kevés etológus foglalkozott a „barátjával”, így ez új területnek ígérkezett. Néhány hónap
alatt tekintélyes kutyafalka gyûlt össze az ELTE gödi Biológiai Állomásán és én nagyon
hamar rájöttem, hogy a kutyák nemigen hasonlítanak egyik állathoz sem, amelyet az etológusok
már tanulmányoztak. A legfôbb különbségnek az látszott, hogy mindegyik kutya
két rangsort tartott számon, a kutyákét természetesen, és az emberekét, ami eléggé
elképesztô volt számomra. Kiderült az is, hogy a kísérletek tervezésénél nemcsak a szokásos
körülményeket kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy a kutyák éppen milyen
viszonyban vannak a kísérletet végzô munkatársaimmal, ami a hagyományos módszerek
alkalmazását lehetetlenné tette. Egy bonyolultabb kísérletben például, amelyben a
kutyáknak egy rakás különbözô tárgy közül ki kellett választaniuk egyes személyek kérésére
az illetô saját tárgyát, kiderült, hogy mindig jól oldják meg a feladatot, ha a tárgyát
kérô személy általában kedveli a kutyákat. Ha viszont olyan valaki kérte ôket, aki a mindennapok
során velük kicsit erélyesebben, határozottabban bánt, akkor mindegyik kutya
vitt neki valamit, de sohasem az övét, azt, amit kellett volna. A legelképesztôbb egy
fiatal technikus esete volt, akit egy nagyobb kutya megharapott (odakapott, mert az illetô
rálépett a lábára), és attól kezdve ô kicsit tartott a kutyáktól, aminek a tárgyhozós kísérletben
az lett a következménye, hogy ha ô kérte a tárgyát, akkor a nagyobb kutyák nem
fogadtak szót neki, el sem indultak, a kisebbek meg felkapták a tárgyát és elszaladtak vele,
jó messze, és ott eldobták.
Ilyen dolgokat állat ugye nem tesz, gyerekek persze igen, de hogy jön ahhoz egy kutya,
hogy úgy viselkedjen, mint egy gyerek?
Akkoriban én ezt a kérdést nem tudtam megválaszolni, ezért abbahagytuk a kutyákkal
való foglalkozást, és a jóval egyszerûbb lelkületû paradicsomhalakkal folytattuk etológiai
munkálkodásunkat (azok is bonyolultabbak voltak, mint azt én akkor gondoltam). Az eto-
52