Nyelvtudományi közlemények 71. kötet (1969) - MTA ...

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 185
A dual. 1. személy ej on jelszimbólum alá vont végződésével kapcsolatban a kutatók
között főként a szuffixum eredeti magánhangzójára vonatkozóan oszlottak meg
a vélemények. SETÄLÄ, WIKLUND és legújabban RAVILA egy *je participium praesens
végződésnek és az *n duális jelnek összekapcsolódásában látta az igei személyrag kialakulását.
KOEHONEN azonban ITKONEN elméletét fogadja el, aki a participium praesens
formánst *ja alakban következteti ki és egyezteti az uráli alapnyelvre visszavezethető
*ja bœtHe) ós *pêDën (> p'pe) szuffixumok
első tagja a korai ősfinn *pa, *pä (*ßa, *ßä) ( > őslapp *BS ~ *pê) praesens
jelből alakult ki, te elemük pedig a második személyre utaló végződés, amely a *BëiêDën
változatban pleonasztikusan járult a tőhöz. A mai lpN. e végmagánhangzót WIKLUND
a dentális elem kiesése után bekövetkező összevonással magyarázza.
ITKONEN kétségbe vonja ezeknek az őslapp formáknak a létezését, mert a dentális
zárhang, illetve spiráns kiesése egészen kivételes jelenség lenne. KORHONEN gondolatmenete
ezzel kapcsolatban a következő: mássalhangzó-kiesés és magánhangzó-összevonás
ott következik be, ahol a mássalhangzó egy zárt szótag elején áll. Ha összehasonlítjuk
a dual. 2. személyű lœp l pe és a tbsz. 2. személyű lëppit típusú szóalakokat,
fölvetődik az a kérdés, hogy miért maradt meg a dentális elem a tbsz.-ban. A többes
számú igealak őslapp előzménye *lëpêDëk lehetett. A *k többes jel azonban már az őslappban
eltűnt. Az eltűnés következtében a *lëpêDë szóalak utolsó, most már nyílt szótagjában
megszűnt a dentális elem kiesésének lehetősége. A dual. *lspëDën n jeléről viszont
tudjuk, hogy hosszú ideig fennmaradt, sőt még most is szabályszemen feltűnik a déli,
az umei és a pitéi lappban. A duális alakokban tehát a szótag zártsága lehetővé tette
a mássalhangzó-kiesést és a rákövetkező kontrakciót.
KORHONEN ily módon elfogadja a kontrakciós elméletet, bár az összevonás előtti
magánhangzók hangszínét illetően nem ért egyet WiKLUNDdal sem. Leszögezi, hogy
a dual. 2. személy végződésben eredetileg nyílt magánhangzónak kellett lennie. De hogyan
képzelhető ez el, amikor a korai őslapp praesens paradigma nyilvánvalóan a következő
volt: *mgn§jan, *men§Bat§Den, *mençBan! KORHONEN felteszi, hogy a dual. 1. és 3.
személy hatására a 2. személyben zárt *ç helyébe már az őslapp korban *a lépett:
*m§n§jan, *-BataDan, *-Ban. A nyílt magánhangzók összevonása eredményezte a szuffixum
mai végmagánhangzóját.
A duális személyvógződések közül megemlítjük még a nyugati lapp nyelvjárásokból
ismert, 3. személyt jelölő gän, skän szuffixumot, amelynek g, illetve k elemét
CASTRÉN egyeztette az osztják és szamojéd k, g, % elemet tartalmazó duális jellel. Ezt
SETÄLÄ, sőt legújabban RAVILA és COLLINDER is elfogadta. KORHONEN meggyőzőbbnek
tartja ITKONEN feltevését, mely szerint a szuffixum nem finnugor eredetű, hanem
a dualisi n-nek a tbsz. *sëk végződéshez való csatlakozása útján keletkezett (*sekan >
skän). A tbsz. 1. személy p (finnugor *pa ~ *pä), valamint mek (őslapp *mêk) szuffixumának
számos finnugor nyelvben kimutatható a megfelelője, az utóbbi esetében
azonban KORHONEN bizonytalannak mondja az obi-ugor és a szamojéd labiális félhangzó
idetartozását (vö. vogul totew 'bringen', osztják tetdw 'essen', jurák madawa
'schneiden'), és hivatkozik LiiMOLÁra, aki kételkedik az obi-ugor birtokos személyjel
(ß) és az m névmás kapcsolatában.
A praesens és potentialis tbsz. 2. személyének pete(te), valamint a praeteritumés
conditionalisénak (te)te(k) szuffixuma közötti különbség az őslapp *Dëk (< korai