Nyelvtudományi közlemények 71. kötet (1969) - MTA ...

196 SZEMLE - ISMERTETÉSEK
akarnak használni. A tökéletesítés igénye a legtermészetesebb és legésszerűbb magatartás
a nyelvvel szemben. Minthogy a nyelvi formák befolyásolják a gondolkodás módját
is, l|a a nyelvi szerkezetben olyan elégtelenségek mutatkoznak, amelyek hátrányosak
a gondolkodás alakulására, a nyelvtervezés feladata, hogy megoldást találjon a
hiányok megszüntetésére. Ezután azt a kérdést teszi fel: lehetséges-e a nyelvtervezés,
és erre egyértelműen igennel válaszol. Ujabb időben egyre ritkább a nyelvészek részéről
az a múltban kifejezett vélemény, hogy szándékunk szerint nem lehet irányítani vagy
megváltoztatni a nyelvet. A kétkedők közül a legtekintélyesebb, SAUSSURE is arról tett
tanúságot, hogy nem ismeri a tényeket, amikor azt állította, hogy „el kell fogadni a
nyelvet úgy, ahogy van" (1: Bevezetés az általános nyelvészetbe, 97 skk.). A tények,
a szándékos változtatásokkal kapcsolatos tapasztalatok ugyanis éppen azt bizonyítják,
hogy ilyen változtatások lehetségesek. Hiszen kétségtelen, hogy minden etnikai nyelvben
vannak mesterségesen alkotott elemek. Joggal állapította meg SCHUCHARDT (1904-
ben), hogy minden mesterséges nyelv többé-kevésbé természetes, ós minden természetes
nyelv többé-kevésbé mesterséges. A változtatások lehetőségét bizonyítja egyebek közt
a régi grammatikusoknak az irodalmi nyelvre ós azon át a köznyelvre gyakorolt hatása.
A puristák is számos nyelvben helyettesítettek régi szavakat újakkal. A legnyilvánvalóbb
bizonyítékát a nyelvteryezés lehetőségének a szerző a Magyarországon, Norvégiában és
Észtországban lezajlott nyelvújítások tapasztalataiban látja. Mindezek alapján leszögezi:
az ember szabadon változtathatja a nyelvet, elméletileg nincs határ a nyelvtervezés
számára, hacsak olyan korlátokat nem veszünk figyelembe, amelyek biológiai tényezőktől
függnek. Hozzáteszi azonban, hogy a tervezett változtatások esélyei különböznek
nyelvközösségek és korok szerint. Az e tekintetben fellépő pszichológiai, társadalmi,
kulturális stb. tényezőket a nyelvtervezés ,,taktiká"-jának kell figyelembe venni. Végül
e fejezetben határozza meg a szerző a nyelvtervezés elméletének mibenlétét, és jelöli
ki helyét a nyelvtudomány egészében. Itt is előbb érdekes tudománytörténeti összefoglalást
kapunk. A szerző századunk legelejétől egészen napjainkig felsorolja azoknak
a tudósoknak nevét, akik az elméleti nyelvészet mellett szükségesnek tartották létrehozni
a gyakorlati vagy alkalmazott nyelvészetet. A felsorolás a dán E. J. MÖULERtől
és a svájci A. MARTYtól E. OTTOn, TH. STECKEn, A. PESKOVSZKUon, V. TAULin,
B. MiGLIORINin, SRANG-HAUSENen, ACHMANOVÁn, BELCSIKOVOn, VESZELICKIJen,
KoszTOMAROVon át BALASSA JózsEFig, BARCZI GÉzÁig ós LŐRINCZE LAJosig tart. Megtudjuk
egyebek közt, hogy az „alkalmazott nyelvészet" („prikladnoje jazikovegyónije")
kifejezést Oroszországban BAUDOUIN DE COURTENAY mar 1871-ben használta, a vgyakorlati
és alkalmazott nyelvészet" („practical and applied linguistics") az USA-ban
H. CoLLiTznál szerepel először 1925-ben (1. Language, 1, 1925, 15). A „nyelvtervezés"
(„language planning") kifejezés pedig W. WEiNRYOHtől származik, aki ezen a címen
tartott 1957-ben szemináriumot a Columbia Egyetemen (vö.: E. HAUGEN, Word, 21,
1965, 188, illetőleg uő., Language conflict and language planning, Cambridge, Mass.,
1966, 355). Ujabb időben a nyelvtervezést az alkalmazott nyelvészet körébe sorolják.
Ez a kifejezés azonban — különösen az USA-ban és a Szovjetunióban — igen sokféle,
a nyelvészettel összefüggő gyakorlati tevékenység gyűjtőneve (így a nyelvtanítás és
nyelvtanulással kapcsolatos kérdések, a matematikai nyelvészet alkalmazásai, a gépi
fordítás, a szótárkészítés, a szövegkritikai eljárások, a mesterséges nyelvek és új irodalmi
nyelvek megalkotásának problémái, távközlés ós nyelvészet, a nyelvészet orvostudományi
alkalmazásai stb.), és ebben igen kevés helyet kap a tulajdonképpeni nyelvtervezés.
Magára a nyelvtervezésre BERG a „műtéti" nyelvészet („surgical linguistics"),
RAY „preszkriptív nyelvészet", és HAUGEN a „normatív nyelvészet" kifejezést használja.
A szerző mindezeket nem találván kielégítőnek, a tudományszak elnevezésében
a nyelvtervezós elmélete kifejezést választotta, és a következő definíciót adja: „a nyelvtervezés
elmélete az a tudomány, amely módszeresen tanulmányozza a nyelvtervezés
céljait, elveit, módszereit ós taktikáját"; maga a nyelvtervezés pedig: „az a módszertani
tevékenység, amely meglevő nyelvek szabályozásával és fejlesztésével, vagy új közös
regionális, nemzeti vagy nemzetközi nyelvek létrehozásával foglalkozik" (27). A meghatározás
szerint tehát a mesterséges nyelvekkel kapcsolatos kérdések is beletartoznak
a nyelvtervezés elméletébe; mint azonban a szerző később megjegyzi a tágabb
értelemben vett nyelvtervezés-elméletnek egy sajátos ágáról van szó; a szűkebb értelemben
vett nyelvtervezés-elmélet csak az etnikai nyelvekkel foglalkozik. O maga mindössze
egyetlen (három lapnyi) fejezetet szentel a nemzetközi nyelvek tervezésének
(a VIII. fejezetet); a könyv egésze azonban a természetes nyelvek problematikájával
foglalkozik, mégpedig a köznyelvi norma szintjón. Ilyen módon tehát a szűkebb értelemben
vett nyelvtervezés egyenértékű a mi nyelvművelésünkkel, és annak elmélete a
nyelvművelés elméletével. Arra a kérdésre: alkalmazott tudomány-e a nyelvtervezós