Szállási Árpád

A pesti orvoskaron
Miután akadémiai tanulmányait befejezte, vizsgáit annak rendjemódja
szerint 1836 tavaszán letette, Török József ősszel jelentkezett és
felvételt nyert a pesti orvosi fakultásra. A kollégium védőszárnya alól
kikerülve anyagi helyzete megnehezült. Bátyja előző évben indult külföldi
tanulmányútra, de Bécsnél tovább (valószínűleg financiális okokból) nem
jutott. Visszajött tehát a Tiszántúlra és Kisújszálláson vállalt lelkészi állást.
Anyagi segítségére egyelőre nem számíthatott, ezért a Lónyay-családnál
vállalt nevelői állást. A Török testvérek későbbi levelezéséből kiderült, hogy
az öt évvel fiatalabb Józsefnek a családon belüli támogatás mekkora függőséget,
sőt olykor megaláztatást jelentett. Az apa változatlanul a néhány száz
fős Alsóváradon lelkészkedett, ő a fizetését elsősorban természetben kapta.
Szégyellt volna is pengőforintokért hozzá fordulni. Ilyen vidéken járta a
szólás-mondás: „szegény az eklézsia, maga harangozik a pap." Kedvezőtlen
körülmények közepette került az ifjú medikus-jelölt a pesti orvosi
fakultásra. A kartörténetnek elég szürke fejezete ez. Akitűnő Magyary-Kossa
egy korabeli hallgató, a Török József fölött két évfolyammal járó Doleschall
Gábor visszaemlékezése (18) alapján érzékelteti a tanárok
felkészültségét, oktatási módszerét. Az összkép enyhén szólva nem hízelgő,
bár a szerző sarkítottan fogalmaz. Hasonlókat ír a messze tekintélyesebb
Hőgyes Endre is az Akadémiai Emlékbeszédében. Az igazság kedvéért
viszont megjegyzi: a mérhetetlenül kedvezőbb helyzetben lévő császárváros
is ekkor kezdett felzárkózni. Az „új bécsi iskolát" Rokitansky, Skoda, Hebra,
Schuh neve fémjelezte, őket a pesti professzorok már idős koruk miatt sem
hallgathatták. A fejlődés iramát a századfordulótól kezdve Párizs diktálta.
A forradalom után a fény városában kialakult a korszerű kórbonctanra
(Bichat, Cruveilhier) és a kísérleti élettanra (Magendie, Flourens) alapozott
új klinikai medicina. Az osztrák Auenbrugger kopogtatás! módszerét felújító
J. N. Corvisart, valamint a hallgatózás jelentőségét felismerő és alkalmazó
R. H. Laennec nagy hagyományát a tífusz betegségének elkülönítésében
jeleskedő R A. Louis, a tbc patológiáját klasszikusan leíró G. L. Bayle
folytatta tovább. Miután a kirurgia újra az orvostudomány szerves része lett,
Dupuytren, Velpeau, Chassaignac és Malgaigne szabtak irányt az operatív
beavatkozásoknak. Természetesen Anglia a maga útján (Cooper, Fergusson)
mindig ott volt az élvonalban, a németek pedig (Langenbeck, Dieffenbach)
10