rain man esőember

Charlie nem válaszolt, csak nézte a takarót a lámpa alá tartva,
olyan elmélyülten, mintha múltjának legnagyobb kincsét böngészné.
Ujjaival végigtapogatta az elvékonyodott anyagot, orrához emelte,
megszagolta – egészen belemerült az álmodozásba.
– Charlie – súgta Susanna gyengéden.
Megtört a varázs.
– A fene! Valami felrémlett, vagy ilyesmi. Ismered azt, mikor az
ember kiskorában kitalál magának barátokat?
Susanna bólintott. Neki a Szent Szűz volt ez a barátja, néha még
ma is megvallotta neki titkait, mint egy baráthoz beszélt hozzá,
mintha Mária mellette volna a szobában.
– Szóval, az én kitalált pajtásom neve… Hogy a csudába is hívták?
– kutatott Charlie az emlékeiben. – Rain Man. * Ez az! Rain
Man! Ha valami bajom volt, vagy hasonló, magamra húztam ezt a
takarót, és a Rain Man már énekelt is nekem. – Kínosan mosolygott.
– Most, hogy eszembe jutott, valósággal borzongok. Istenem,
de régen volt!
– Mi lett vele? – fogta meg a kezét Susanna.
– Nem tudom. – Majd hozzátette: – Felnőttem… azt hiszem. –
Néhány másodpercig még kezében tartotta a takarót, aztán hanyag
mozdulattal visszadobta a dobozba, szándékosan lezárva legtávolabbi
emlékének ajtaját. – Na, együnk valamit!
Azon az estén Susanna összekuporodva ült Charlie ágyán, odafönt,
s a régi fényképeket nézegette, Charlie pedig apja ügyvédjével,
John Mooney-val lent az ebédlőben, a hivatalos papírokkal telerakott
fényes mahagóniasztalnál. Sanford Babbitt végakaratáról
volt szó. Charlie-nak, mint a tetemes vagyon egyetlen örökösének,
anyagi érdeke fűződött a dologhoz, feszülten figyelt tehát. De amit
hallott, nem mondhatni, hogy ujjongást váltott ki belőle.
Mooney-nak csupán ennyit kellett közölnie: „Minden a tiéd,
gyermekem”, bár egyelőre még nem mondta ki. Charlie nyugodtan
ült, az élet pókerjátszmájában ne tegyen az ember, és ne mutassa
meg a lapjait, amíg nem fizetnek érte.
– Nos, azonnal hozzálátunk a végrendelet tulajdonképpeni felolvasásához,
de előbb megmutatnám ezt a nyilatkozatot, melyben
* Esőember
30