rain man esőember

ebben a szemben se fény, se értelem, még nevető ráncok se voltak
körülötte. Gyerekek rajzolnak efféle arcokat. Üres, élettelen arc.
Az arc, mely nem ismeri az életet.
Charlie a fejét csóválva mosolygott.
– Tudod – kezdte mesélni Susannának, kicsit meglepte ez a félnótás
–, tényleg barna bőrülések voltak a járgányban, még annak
idején, kissrác koromban.
– És… és – pusmogta Raymond monoton hangon – használni
kell a hamutartót… Azért van… ott. Az igazi bőr volt, de ez… Kicsi
keze, lába…
Charlie-nak arcára fagyott a mosoly, helyébe döbbenet lépett.
– Úristen! – motyogta. – Ezt szokta mondani. „Kicsi keze, lába”
és „hamutartó”…
Erélyesen ránézett a betegre, aki mereven bámult noteszára. Aztán
Raymond kicsit följebb emelte fejét, és tekintetük találkozott.
Raymond szeme bamba, Charlie-é a napszemüvege mögé rejtve.
Egy pillanatig tartott csak az egész, mert Raymond azonnal visszatért
teleírt papírjaihoz.
– Jöjjön velem, Raymond! – mondta Bruner doktor, immár türelmetlenül.
– Ezek az emberek nem érnek rá.
Charlie tarkóján bizsergést, bensejében vibrálást érzett. Egy ösztönös
hang…
– Ismeri ezt az autót? – szólt oda Raymondnak erélyesen.
Raymond furcsán összefogta, majd tördelni kezdte a kezét, ami
nem ment könnyen a mappa és a ceruza miatt. Félelem ült ki bamba
arcára, és keservesen nézett Bruner doktorra, mint aki segítséget
remél. De az orvos egykedvűen fogadta tekintetét, mire rémülten
lesütötte a szemét.
– Maga! Hé! – kiáltott Charlie erélyesebben. – Honnan ismeri ezt
az autót? – Szemüvegét lekapta, hogy Raymond kénytelen legyen a
szemébe nézni.
Raymond sovány teste rángatózni kezdett, mint akit enyhe, de
csontig hatoló áramütés ért. Szeme összevissza mozgott, de véletlenül
se nézett Charlie-ra.
– Én… nem… ismerem – nyögte ki végül, alig hallhatóan.
– Na ne dumáljon! – kiabált Charlie. – Honnan ismeri? – Egy
lépést tett Raymond felé, aki ijedten hátrált.
– Hagyja abba, Babbitt úr – szólt közbe Bruner –, felizgatja.
43