Légy hû magadhoz

– Ne! – mond ta a lány. – Ne be szél jünk így, eh hez nincs jo gunk,
nem?
– Ma ga kezdte…
– Ak kor. De most…
Kön nye dén si mo gat ta a fér fi ha ját, és Clive szin te érez te, hogy
köz ben most me re ven bá mul a sö tét be. Gyen gé den, las san si mo gatta
a kéz, vi gasz ta ló moz du la tok kal, mint ha ket tõjük kö zül egy szer re a
lány lett vol na az idõ sebb és böl csebb. Õ meg sem mi egyéb rõl nem
tudott, csak az éjszaka csendjérõl és a széna túláradóan édes illatáról.
Az tán, mint ami kor le zár ják a víz csa pot, meg szûnt az idõ. Késõbb
ar ra esz mélt, hogy fe lült fek té bõl, és a lány kar ját szo ron gat ja. Még
hal lot ta sa ját ki ál tá sát:
– Ki az?…
– Ne! – mond ta a lány. – Ne bánt son! Én va gyok.
– Per sze – fe lel te Clive már egé szen éb ren.
Elõ re haj lott, a ha lán té kát dör zsöl get te.
– Ne ha ra gud jék! – mond ta. – Bor zasz tó an fáj a fe jem, s azt
hiszem, ál mod tam is va la mit.
– Egészen biztos. Elõször nyugodtan aludt, aztán meg borzasztóan
csi kor gat ta a fo gát. Ami kor fel éb resz tet tem, majdhogy el nem tör te
a ka ro mat.
– Ne ha ra gud jék!
– Men nem kell most már.
Clive felállt, nyújtotta a kezét. Egyáltalán nem tartotta különösnek,
hogy a lány el vár ja tõ le ezt a moz du la tot, sem azt, hogy a sötét ben
is biz ton ság gal meg ta lál ja a ke zét. Fel se gí tet te, és szót la nul, álma tag
bé kes ség ben el in dul tak az ös vé nyen a tá bor fe lé.
57