mayenburg: paraziták - Színház.net

von Mayenburg ez idő szerint dramaturgkéntés háziszerzőként dolgozik a berlini Schaubühneam Lehniner Platzon, mint ahogy korábbanugyanezt a posztot töltötte be aDeutsches Theater Baracke nevű kísérletiszínpadán, ugyancsak Thomas Ostermeiercsapatában. A Parazitákat a hamburgiDeutsches Schauspielhaus megbízásából írta.„Tulajdonképpen csak a darabjaimat akarommegírni. Azokban benne van minden, amitmondhatok." Marius von Mayenburg szerénynekmutatkozik. A drámaírónak jó érzéke vana drámai konfliktusokhoz és zavarba ejtő dialógusokhoz,csak az öndramatizálás művészeteidegen tőle. Igaz, mint a kortársi németszínház legfrissebb felfedezettjének nincs isszüksége rá, hogy fontoskodjon. Aligha vanmég egy szerző, akit így elárasztanának díjakkalés dicséretekkel. „Egyáltalán nem jutokmár íráshoz, és közben folyton az írásrólkell beszélnem" - ezzel indokolja tartózkodásáta müncheni születésű író. A szavaibanmegrezdülő csendes kétségbeesés inkábbegészséges bizalmatlanságon, semmint kiszámítottunderstatementen alapul, ami érthető,hiszen Mayenburg már megtapasztalta,mennyire függ a siker a piac törvényeitől.Első színdarabját, a Haarmannt, amely ahannoveri tömeggyilkosról szólt, 1995-benszámos kiadónak megküldte, de mindenüttelutasításban részesült. Akkoriban mutattákbe ugyanerről a témáról Romuald Kannakarfilmjét Götz George főszereplésével, Mayenburgnakpedig legföljebb a potyautas kétestehetségét tulajdonították. Ma pedig a csendesfiatalembernek védekeznie kell egy olyan„meghatározott szerzői imázs" ellen, amelyetkívülről akarnak rákényszeríteni.Mayenburg eddig hat darabot írt, amelyekközül egyet maga is rendezett. Szereplőitöbbnyire a családon belül küzdenek autonómiájukértés identitásukért, és harcuk legtöbbszörvéresen végződik. „A család a legjobbhely olyan témák feldolgozására, amelyektöbbé-kevésbé mindenkit érintenek."A brutalitás fontos szerepet játszik drámáiban,de történetei ennél sokkal többről szólnak.Hogy mi izgatja őt ezekben a témákban?„Az erőszak konzumálása mindig egyfajtaeufóriát vált ki. A halottak szüntelen növekvőszáma által gerjesztett, rosszul leplezettlelkesedés engem már-már a haditudósításokraemlékeztet. Hiába, az erőszak afféleemberi állandó; mindig is lenyűgözte az embereket.Civilizált társadalmunkban, amelybenminden kulturális igyekezet az erőszakzárójelbe tételére irányul, számomra mégisrejtély marad. Az ember csak kinyitja az újságot,és máris beleütközik."ISA HOFFINGERSüddeutsche Zeitung, 1998. június 24.A RENDEZÉSRŐLThomas Ostermeier rendező Mayenburg erőteljesnyelvezetű drámáját félkör alakú arénábanjátszatja, amely csak kiemeli a külvilágtólvaló elzártságot. A rendezés teljes egészébena színészekre koncentrál. Mindenszereplő végig a színpadon van, kölcsönösenfigyelik egymást, és tudatosan játszanak aközönségnek és a közönséggel.A Bonni Biennale műsorfüzetéből„Parazitának" nevezi Friderike, az öt szereplőegyike a hasában lévő gyereket, ami nemhangzik valami kedvesen. „Parazitáknak" címeziúj drámáját Marius von Mayenburg, amiarra utal, hogy nemigen rokonszenvezik azáltala megírt öt szereplővel. Mivel Mayenburgelsajátította a darabírói szakmát, éssemmit sem bíz a véletlenre, címadása megérdemli,hogy komolyan vegyük.Két fiatal pár és egy öregember, akiket a boldogtalanságés a rokonság tart össze. Multscher,az öregember elgázolta Ringót, akinek azótatolószékben kell ülnie. Ringót Betsi, a feleségeápolja, akinek Friderike nevű nővére Petrikgyermekét hordja. Az utóbbi kettő között havolt is valaha szerelem (ez homálybanmarad), rég elmúlt. Nemsokára mind az ötenugyanabban a lakásban élnek, nyugdíjbólvagy szociális segélyből (ez sem derül kiegyértelműen), és közben egymás idegeiremennek. Az ilyen drámák végső kimenetelelényegében attól függ, milyen erősek a szerzőidegei: ez dönti el, meddig akar elmenni.A Die Zeit kritikusa szerint az embermind-végig nem szabadul meg az érzéstől,hogy az író „olyan fájdalmas ésnyomorúságos világot ábrázol, amelyet nemannyira átélt és megtapasztalt, hanem okosanés érzékenyen összeolvasott". Fölöttébbjogosult kifogás. Mert a szerkesztésáttekinthetetlen, és a szerencsétlenségbenvaló tobzódás minden drámai valószínűségszámítástkompromittál. Másfelől: mit jelentebben az összefüggésben a valószínűség?Miféle átlagon felüli tapasztalatból ismeri egytekintélyes hetilap kitűnő-en dotáltszínikritikusa az ábrázolt fájdalmas ésnyomorúságos világot olyan alaposan, hogyazt meri állítani egy másik személyről:mindezt csak összeolvasta?Új darabjában az író osztálytechnikaiszempontból legalább két grádiccsal lejjebbereszkedett, mint a Lángarcban, le a megalázottakhozés megszomorítottakhoz, oda, ahol anormális eset már átcsap szociális esetbe. Ezaz igyekezet komoly irodalmi hagyományokratekinthet vissza, Fleissertől és Horváthtólegészen Kroetzig és Fassbinderig. Azelkötelezettség szabályai többé-kevésbé tisztázottak:az ilyen darabokban az embereknekKIÁLTVÁNYjól kell viselkedniük, a sorsuk viszont annálrosszabb. Sorsukért csak részben felelősek,elsősorban a viszonyok hibáztathatók. Esmert úgy, ahogy a dolgok vannak, nem maradhatnak,a viszonyoknak kell megváltozniuk.Ilyenkor a színházban, ahol hivatásszerűenhajlamosak a túlcifrázásra, rögtön utópiárólillik beszélni, holott elegendő lenne a reményszó is.Thomas Ostermeier biztos hatású előadástrendezett, híven a Schaubühne számára kidolgozottprogramjához; hamburgi rendezésétoktóberben át is veszi a berlini színház. Aprogram értelmében Ostermeier és csapataelhatározták, hogy halált megvető bátorsággalszegülnek szembe mindenfajta neoliberalizmussal,és dacolnak minden fatalista globalizációsszöveggel. Ennek megfelelően ahamburgi előadás parazitái tisztességesnek,szegénynek és szánalomra méltónak látszanak.Az áldozatok köztünk vannak.Aki azonban helyesen olvassa Marius vonMayenburg drámáját, hamar megállapíthatja,hogy az több lényeges ponton eltér a társadalomkritikaiírásművek szabályaitól. Először isaz emberek ebben a drámában nem jók, hanemkiállhatatlanok; egyetlen alkalmat semszalasztanak el, hogy megsértsék egymást,végső soron kizárólag magukkal törődnek,minden tekintetben, szükség esetén önmagukkalszemben is határtalanul komiszak, ésmég az öngyilkosságra való buzdítástól semriadnak vissza. „Nem nézek rád, mert ilyesmitnézni kibírhatatlan " - mondja Petrik Friderikének,aki viszont azt kérdezi Ringótól:„Mit bámulsz úgy rám, te kripli?", mire a bénaember így válaszol: „Nem ismerek másarcot, amely ilyen üres volna." Ezek a parazitákpontosan megfelelnek annak az elképzelésnek,amelyet polgári körökben a „söpredékről"vallanak.Másodszor: ebben a darabban, amely mindenneművulgárhegeliánus történelemfilozófiánakellentmond, a változásnak szikrányireménye sem csillan fel. Úgy kell megrendezni,hogy felzaklassa a nézőt, merészenfeltárva, amit a jómódú többség a nyilvánosságelőtt nem óhajt elhinni: a szociális nyomorta részvét parfümje nélkül, a maga rosszszagú és ellenszenves mivoltában. Egy ilyenszínháznak már nem lehetne „nyomorturizmust"a szemére vetni; erkölcsileg nem lenneugyan gáncsolhatatlan, viszont támadhatatlanultisztességes lenne. Mert ha már a világota színházban nem lehet megváltoztatni, legalábbfelismerhetővé kell tenni.FRANZ WILLETheater Heute 2000 júliusA FELADATA németországi színházcsinálók elvesztették feladatukat. Miután aszínház több mint kétszáz éven át a felvilágosodás élharcosai közétartozott, most siratja az 1968 folyományaként még egyszer visszanyertjelentőségét, amelyet mint kritikus hangú városi és állami színházbirtokolt - hiszen olyan társadalomban létezik, amely az utolsósarki kocsmától a szövetségi kancelláriahivatalig tökéletesen depolitizált.A tiszta ideológiai frontok, az alternatívákban való gondolkodásátadták helyüket az általános tájékozódási hiánynak. Tudatosságnélküli, diffúz rossz érzésben élünk. Elölről kell kezdenünk mindent.Most is, mint azelőtt, létezik a vágy egy másfajta élet, egy valóbanszabad együttélés után, amely túllép a neoliberális kapitalizmus gazdaságihatékonyságának értékein és törvényein. Ha nem érzékeljük