mayenburg: paraziták - Színház.net

V I L Á G S Z Í N H Á Zírásvetítőn hollandusul mutatják a Lear királyszövegét - és ez azért nagyon jó, mertegyébként többnyire fogalmunk sem lennearról, hogy hol tartunk. Mi tagadás, jólesettlátni, hogy kisebb palotaforradalom tört ki anézőtéren, csapatostul vonultak kifelé azok,akik nem bírták tovább.Mit is? Egy kritikus „furcsa, posztmodernszínháznak" nevezi a Needcompany produkcióját,amely amúgy szerényen a NeedcompanyLear királya címet viseli, „Shakespeareután". Átdolgozta és rendezte Jan Lauwers;táncosok és színészek, valamint táncosszínészekadják elő. Mindjárt az elején végtelenülmonoton zenére végtelenül monotonon táncolvalaki a színpad fenekén, épphogy derengőfényben, olyan sokáig, mintha máris a közönségtűrőképességét tesztelné a társulat.Később derül ki, hogy olykor Edgar táncol,máskor Cordelia - ő amúgy inkább hastáncol,és franciául beszél. Az események - legalábbisaz én értelmezésemben - jelzésszerűentörténnek; a jelzések közt akad jó is, példáulaz, amikor Lear felosztja a birodalmát,és egy korlátszerűséggel szabdalja a teretmaga előtt.A szereplők közlekedésében nem sikerültlogikát felfedeznem - miközben Lear az erdőbenbolyong, a színpadon jelen van azegész népes család -, ki egy hangfalon üldögél,ki egy emelvény szélén lógázza a lábát.A zeneféleségek kakofóniába és tombolóhangerőbe fulladnak - egy egész nézőteretlehetett látni befogott füllel: teátrális élményvolt. Az ötödik felvonásban hirtelen jelentéstkap a színpadi látványosság: valaki leül egyhosszú asztal mellé, kezébe veszi a forgatókönyvvészerkesztett drámai szöveget, és felolvassa,mintegy instrukciószerűen, hogy éppenki hal meg, odafönt meg követheti a darabszövegét, aki még akarja.Az előadásnak kicsivel előbb van vége,mint a darabnak. Már sötét van, tombol a zene,de még pereg a szöveg.Es mégis: volt a színpadon egy Tom Jansennevű középkorú férfi, aki kezdetben középvezetőhivatalnoknak látszott, de a rendezőengedékenysége és saját talentuma révénegyszer csak Lear király lett belőle. Egy ember,aki becsapta magát és ezért becsapták,kijátszották - és ő hatalmas lelkierővel fenékighörpinti a keserűség poharát. A fene seérti, hogy egy amúgy nézhetetlen előadásbanez hogy eshetett meg.Atmoszféraszínház. Különösen külföldönérzi meg az ember az ilyesmit - amikor egyelő-adás főleg egy atmoszféráról szól -, ésleginkább akkor, ha egy szót sem ért anyelvből.Amikor elolvastam, hogy a Het ZuidelijkToneel nevű, igen nagy szakmai tekintélynekörvendő holland-flamand színház és igazgatója-rendezője,Ivo van Hove a MargueriteDuras regényéből készített India Song címűelőadásukkal nem egyszerűen egy előzményeknélküli döbbenetes produkciót hozottlétre, hanem egyenesen újra föltalálta a kereket(bár... nem mond ez kissé ellent az előzménynélküliségnek?),arra gyanakodtam,hogy alighanem megint egy szót sem fogokérteni az egészből.Aztán az történt, hogy a színpadon is ültek,meg a nézőtéren is. Mindenkit rémes zöldesfény borított - csupa báb. A színpad közepevolt a játéktér, ahol a színészek mozogtakugyan, de nemigen beszéltek. Beszélniugyanis négy hang beszélt - ők viszont nemlátszottak. Valaki - Hang 1, 2, és így továbbelmesélt egy történetet, amelyet mi közbenláttunk is, és szólt a zene, szintén a színpadonkerekedett, hogy Indiában vagyunk, a franciakövetség estélyén - a színpadon ülők kisséslampos vendégek is lehetnek -, amelyen anagykövetné és az alkonzul szenvedélyesszerelmi története zajlik, amúgy a nagykövetszeme láttára és rosszallására.De nem is ez a lényeg, hiszen a viszonynem viszony - a bonyodalom egyik elemeéppen az, hogy az asszony érzelmei ellenérevégül is elhárítja a férfit -, hanem az, hogy afojtott szenvedélyek, a túlfűtött érzékek némaságraés nagyon visszafogott mozgásravannak ítélve.A szereplők néha szinkronban tátognak amagnóról jövő hangokkal, de mivel azok nemmindig azonosak a szereplőkkel, olykor másttátognak, és mást hallunk mi. Az egyetlen élőemberi hang egy fájdalmas férfiüvöltés: azalkonzul válasza a nő visszautasítására.Megképződik tehát egy nagyon intenzív ésnagyon telített atmoszféra - és hogy errőlszólni tud egy egész előadás, az a kiválómímes színészeken kívül elsősorban a zenész,Harry de Wit érdeme. Ő ugyanis nem-csak aszámtalan hangszerből és dobból kicsalogatotthanggal, hanem egész személyiségévelmozog együtt a tömény érzékiséggelés szenvedéllyel.Mintha egy szimfóniát látnánk is, nemcsak hallanánk. A kétségtelenül erős, mondhatni,ellentmondást nem tűrő rendezői jelenlétezúttal olyan színházat produkált, amely -ha nem is egy újabb kerék, de - színházzalkérdez rá a színházi konvenciókra.CSÁKI JUDITFESZTIVÁL NYITRÁNMI A (POSZT)MODERN?Szeptember végén, ha tehetem, évek óta ellátogatoka Divadelná Nitra elnevezésű fesztiválra.Amikor először jártam ott, még Csehszlovákiaországos színházi találkozójánakegyik helyszíne volt a ma réginek nevezett éselsősorban a város bábszínházának helyet adószínház. Aztán sok év múltán felépült ahatalmas, modem új színház, lezajlott a bársonyosforradalom, megszületett az önállóSzlovákia, és a fesztivál is átalakult: nemzetközivévált. Ma egyike Európa jelentős találkozóinak.Még azokban az években is megtudta őrizni önállóságát és jelentőségét, amikora Mečiar-éra - enyhén szólva -nemkívánatosnak, ellenzékinek tekintette arendezvényt és szervezőit - mindenekelőttDarina Karova igazgatónőt.Európában - főként a kulturális turizmushatására és jegyében - többtucatnyi színházifesztivált rendeznek. Ebben a dömpingbenegy fesztivál jelentőségét és rangját mindenekelőttaz adja meg, ha az általános fesztiválkínálattólelütő, egyedi profilt tud felmutatni.Ez általában a rendezvény művészetivezetőjének ízlésétől függ.Nyitrán évek óta többnyire olyan előadásokláthatók, amelyekben nem a szilárd éskövetkezetes gondolati koncepció, a gondosjellemfejlődés bemutatása a lényeg, hanem ahatáskeltés, a játékosság, a kommentár és önreflexió,a mozaikos szerkesztés, az ötletdramaturgia.A kilencvenes évek második felénekdivatirányzata jelenik meg tehát. Az előadásoktöbbsége nem lép túl a divathoz feltétlenodaadással és kritikátlanul igazodniakarók formamásolásánál, kisebb része viszonte szemlélet jegyében visszahat a színházimódira, és tovább gerjeszti azt. Mindazonáltalmindig akad néhány olyan produkció,amelynek rendezője képes a különbözőteátrális hatásokat szintetizálni, s ekképp maradandóértéket létrehozni. Ez a hármasságváltozó arányban jelenik meg Nyitrán: hol azelső, hol a második kategória kerül túlsúlyba,de ritkán marad el a nagy kiugrás, a nagy esemény,az olyan előadás, amelyért érdemesújra és újra Nyitrára látogatni.Az idén csak a fesztivál második feléntudtam részt venni. Lehet, hogy szerencsémvolt; a három nap alatt látott hét előadásbólkettőt nagyon jónak, hármat pedig érdekesnektaláltam, Ez az arány a sokévi átlaghozképest igen kedvező. Lehet persze, hogy azegész fesztivált ez a javuló tendencia jellemezte,bár ezt egyes kitartó, általam kompetensnektartott szakemberek nem erősítettékmeg. Azt viszont igen - amit a program alapjánmagam is tapasztaltam -, hogy a kilencedikDivadelná Nitra méreteit, a kísérőrendezvényekszámát, a lebonyolítás profizmusát