V I L Á G S Z Í N H Á ZA legenda szerint hamburgi színészek és rendezőka második világháború alatt Recklinghausenbementek sze<strong>net</strong> kérni a színház számára.Mivel fizetni nem tudtak, előadásokkalegyenlítették ki a számlát. A barterből a háborúután fesztivál lett: a Ruhrfestspiele.Fesztiválpalota is épült, két színházteremmel.Nyaranként egyre több és több német színházvendégszerepelt a bányászvároskában. Tíz éveHansgünther Heyme, a nálunk kevéssé ismert,hazájában azonban előkelő helyen jegyzettszínházrendező vette át a fesztivál irányítását.A Ruhrfestspiele Európai Színházi Fesztivállábővült, amelyre az elmúlt tíz évben alegjelentősebb alkotók elő-adásait hívták meg:Mnouchkine-tól Wilsonon, Bondyn, Bessononát Brookig, társulatokat Lausanne-tólTaskentig, Párizstól Kairóig. JövőreMagyarország felé is „nyitni" szeremének aszervezők; valószínűleg hallunk mégRecklinghausenről.A jubileumi fesztivált az idén május elsejeés június 25-e között rendezték meg. Ez időalatt tizennyolc színház előadásait láthat-ta aközönség; koncertek és kiállítások színesítettéka programot. En az utolsó hetet töltöttemott, amikor a legfontosabb fesztiválprodukciókkerültek színre.RECKLINGHAUSENI JEGYZETEKEgyA JÁTÉK ÖRÖMEPeter Brook a dél-afrikai Can Themba Az öltönycímű novellájának színpadi változatátrendezte meg, a johannesburgi TownshipTheatre jórészt kezdő színészeivel. A törté<strong>net</strong>anekdotaszerű szerelmi háromszög. A feleségettetten éri házastársa, a szerető alsónadrágbanmenekül az ablakon át, ott marad az öltönye.A férj úgy áll bosszút, hogy az öltönyt befogadjaa „családba": feleségét arra kényszeríti,hogy asztalhoz ültesse, etesse, ágyba fektesse,sétálni vigye a „harmadikat". Aztán egyösszejövetelen nyilvánosan is bemutatja az öltönytmint neje házibarátját. Az asszony végülbelehal a megaláztatásba.A törté<strong>net</strong> érdekes, de igazán nem „szól"semmiről. Az előadás sem, legalábbis a szóklasszikus értelmében. Színpadi anekdota. Esvalami sokkal több: egy előadás, amelynek ajáték a lényege. A banális törté<strong>net</strong> rafinált színészimunkával elevenedik meg, jelzésszerűtérben, jelzéskellékekkel. Középen ágy, asztal,három szék, két guruló ruhaállvány, amelyetmajd ablaknak és buszmegállónak használnaka színészek; egyszerű világítás, civil hatású,„seszínu' jelmezek. Csak az alapsző-nyeg és az ágytakaró jelez valami rikító egzotikumot.Brook minden effektusról lemond. Azöltöny valójában nem színházi előadás,leginkább egy főiskolás helyzetgyakorlatvizsgáraemlékeztet. Es mégis lenyűgöző. Aszínészekből magával ragadó játékkedv árad.Az egyszerűség itt a végcél: a letisztult, könynyed,felszabadult játék hosszú próbaidőszakeredménye. Brook megint a színház alapjaihoztér vissza. A színészek velünk és nem csupánnekünk játszanak, beavatottak vagyunk,szemünk láttára születik a színészi alakítás.Bejön egy férfi, egy Philemon nevű férfirólmesél, majd odalép az ágy mellé, és ő magalesz Philemon, Mesterien váltogatják az elbeszélésta megjelenítéssel: lelepleznek egyszínházi titkot. A színészek boldogok, mertjátszanak. A nézők is boldogok, mert együttjátszhatnak velük. Bölcsészokoskodásnak tűnhet,mégis ideírom: Brook előadása valójában„szakrális aktus", „beavatás", amely megéreztetvelünk valamit a „színház szentségéből".A BÁB S Z A B A D S Á G ABrooknál a színész hitelesíti a ruhaállványtmint buszmegállót. A néző mindent elfogad,ha megérti a játékszabályt. Erre csak a szín-Fourie Nyamande, Tau Qwelane, Louis Seboko és Rajesh Gopie a Csimpánz-projektben (Ruphin Coudyzer felvétele)
V I L Á G S Z Í N H Á Zház képes: tudattágító hatása van, felszabadítjaa képzeletet.A bábszínház reneszánszát éli a világban.Nálunk egyelőre - a nagy hagyományok ellenére- a köztudatban a bábművészet a Futrinkautcáig tart. A honi színházi emberekkedves, enyhén lenéző mosollyal reagálnakrá, ha egyáltalán reagálnak. Máshol, másokrájöttek, hogy a bábszínház végtelen lehetőségeketkínál a kifejezés számára: segítségévelolyan törté<strong>net</strong>ek jeleníthetők meg, olyanvalóságok teremthetők meg, melyek „élő"színházban sosem. A virtualitás korában abábszínház versenyképes lett.A Handspring Puppet Company Afrikalegismertebb színházi csoportja, amelyklasszikus művek (Faust, Übü király) bábelőadásaivalvált világhírűvé. Recklinghausenbemost legújabb darabjukat, a Csimpánzprojektethozták el. A mű megszületése azértérdekes, mert az alkotók „a gombhoz kerestekinget": olyan előadást szerettek volna,amely a majmokról szól. Rezervátumokat látogattak,csimpánzkolóniákkal éltek együtt,aztán létrejött valami, amely bizony gyengelábakon áll, de nem ez a lényeg, hanem a bábés az ember, aki mozgatja. Az előadás megmutatja,hogyan lesz kettejük viszonyábólszínház. A sztori csak ürügy.Sonja, a kutatónő egy csimpánzt nevel,akit kifinomult kommunikációra is megtanított,süketnéma-jelbeszéd segítségével. Amajomlány felnőtt, eljött az idő, hogy megkezdjekolóniabeli életét a majomrezervátumban.A rezervátum vezetője, Mori Tadasimegtetszik a nőnek, de sajnos a nő majmánakis. A férfit lenyűgözi a nő, de sajnos a nőmajma is. Az intelligens csimpánz végül israbul ejti a férfi szívét, közös gyermekükszületik (!), valamiféle ember-majom, és boldoganélnek a rezervátumban.Elég rémes kis sztori, így, elmondva is.Színpadon még rosszabb, mivel ráadásképpenmegspékelték egy flash-back technikájúmelodramatikus keretjátékkal, és ezen azegész dramaturgiai katyvaszon még az semsegít, hogy magyarázatképpen néha animációsháttérvetítést alkalmaznak. A bejátszókárnyjátékra emlékeztetnek, ám merőben feleslegesek.Az egészből egetverően rosszelőadás is születhetett volna. Hogy nem eztörtént, az egyrészt a majombáboknak köszönhető(tervező: Adrian Kohler, aki egybena rendező is), másrészt a nyolc színésznek,akik a bábokat mozgatják. A majomfigurákszerencsésen elkerülik a naturalizmuscsapdáját, a bordázott testeket papírszerű, áttetszőhártya borítja. A bunraku típusú bábokképzőművészeti remeklések. Egyszerre ketten,hárman mozgatják őket, a színészekösszmunkája, fegyelme, koncentrációja lebilincselő.Ahogy több színész feloldódik egybábszemélyiségben, az maga a csoda. Ahogyfigyelnek egymásra és a bábra, ahogy koordináljákmozdulataikat, olyan élményt nyújt,mint amikor a kisgyereket a színfalak mögéviszik, és ő rácsodálkozik a színpad titkaira.Ez a nyolc civil ruhás színész gyermekkétesz bennünket; elámulva figyeljük, hogyanjön létre a játék. Ezen a ponton lényegtelennektűnik a szedett-vedett szövegkönyv, adramaturgiai dilettantizmus.A rezervátumban majomlázadás tör ki,amelynek egy csimpánzkölyök áldozatul esik.Halálakor a bábut mozgató színész kihúzzakezét a fekvő bábból, majd a „holttestre" meredvekihátrál. Elbúcsúzik. Kicsit meghal ő is.Katartikus pillanat. Igazi színház.EGY RAVASZOPERA-ELŐADÁSA sztárrendező, Luca Ronconi a firenzeiMaggio Musicale nevű fesztivál számárarendezte meg a Poppea megkoronázását,Monteverdi „ősoperáját", az angol Ivor Boltonzenei irányításával. Bolton '97-ben Münchenbenmár színre vitte a művet, az híreselőadás lett, lemezfelvétel is készült belőle.Tizenkét fős, eredeti hangszereken játszó zenekarral,nagy erejű drámai értelmezésbenszólaltatta meg a néha kissé unalmasnak tetszőzenét, „leporolta" a művet. A mostanielőadásban sincs ez másképp: historikus zeneszerszámokkalmodern hangzásvilág jönlétre. Két kor találkozik Bolton Poppea-értelmezésébencsakúgy, mint Ronconi rendezésében.Egymás mellett létezik a ma és atörténelem, s bár a rendező nyilatkozataibanhangsúlyozza az akkori és a mai Róma politikaiviszonyainak hasonlóságát, ravaszabbannál, semhogy ezt direkt módon színpadra istegye. A két kor párhuzama idézőjelbe teszi atörté<strong>net</strong>et, és ezzel felszabadítja a befogadót,a nézőt. Nem „valóságot", hanem „operát"látunk a színpadon.Ez az operajátszás paradoxona: művilágotkell teremteni ahhoz, hogy igazinak tűnjék.Az opera nem tűri a realizmust. Ronconiazonban nem stilizál, mert az is csapda. Variációsformákkal játszik egy törté<strong>net</strong>en belül.Es a néző együtt játszik vele. Es a színpaddal.Mert itt a színpad maga is játszik.Sőt, már az előfüggöny is, mely az előadásösszetettségének jelképe lehetne: egy háromrészből álló táblára klasszikus operai függönybordó redőzete van felfestve. Az elő-adáskezdetekor ez jobbra csúszik, aztán afelvonások végén játszani kezd: vagy ráhúzzaaz egyik szereplő a még éneklő másikra, vagymaga előtt tolja ki az áriázó énekest. Színházifricska: a függöny, ami nem az, amineklátszik. Játszó személy.Az előadásban filmforgatáson vagyunk:filmgyári bőrszerkós csürhe lézeng a színpadon.Betámolyog egy koldusasszony (Virtus),vitába keveredik egy magas homlokú dívával(Fortuna): melyikük hatalma nagyobb. Ahuzavonára a kameraman székében föléjükemelkedő Ámor tesz pontot. Innentől kezdve,,Ámor filmjét" nézzük, a filmdíszletekközött megelevenedik Poppea és Neroszerelmének törté<strong>net</strong>e, Ámor hatalmát bizonyítandó.A szereplők egyfajta romantikusanstilizált római modorban vannak felöltöztetve(jelmez: Vera Marzot), és nem vesznek tudomástarról, hogy filmszereplők csupán.Magyarán nincs elidegenítés, a törté<strong>net</strong> - figyelem,modernkedő rendezőüstökösök! - elvan mesélve annak rendje és módja szerint.Annyi csak a furcsaság, hogy a szereplőkfahrt-kocsikon érkeznek színpadra, hogy agrandiózus oszlopokból álló díszlet (tervező:Margherita Palli) folyamatos mozgásban van,ám ebben az elvont (legalábbis elvonatkoztatott)térben az énekesek bensőséges természetességgelléteznek. A fő törté<strong>net</strong>be dramaturgiailagnem igazán illeszkedő apródepizódmegmarad „maiban", a motorbiciklisfilmgyáriak körében, hiszen ennek az epizódnak igazán semmi köze Ámor diadalához.Aztán a fináléban összekerül a két kor, autóklepik el a színpadot, és a „szakadtak"végignézik Poppea megkoronázását. Arnaltavalahogy közéjük keveredik, imbolyog a kocsiktetején.Ottavia búcsúáriája rendezői lelemény:hajón érkezik bal oldalról, lassan siklik a kocsikmögött, nagy operai kép, aztán egyszercsak „véget ér" a hajó, hiszen díszlet ez is.Váz és kerekek. Az operai illúzió lelepleződik.A díszlethajó és a kocsik valóságosságaéles kontrasztot eredményez.Ronconi azzal győz, hogy sokfelől közelít ateatralitás kérdéséhez. Színházban vagyunk,ahol eljátszanak egy filmforgatást, amelyenegy Ámor nevű rendező leforgatja a Poppeamegkoronázása című filmet. Kevésbé fifikásrendezőnél a stáb mindvégig jelen lenne. Ittnincs, csak néha, egy-egy jele<strong>net</strong> erejéig.Nincs kamera, hiszen mi magunk„kamerázunk". Ámor néha kikacsint ránk,mert játszik velünk is. Időnként megkettőződik.Ott van a színpadi filmjele<strong>net</strong>ben, és oldaltkinéz ránk a színházteremben. Most miaz igazság? Semmi és minden, hiszen ez egyopera-előadás. Tele idézőjelekkel, duplán éstriplán, mégsem erőltetett, mégsem modernkedő.Mert az idézőjeleken belül minden halálosankomoly. A jele<strong>net</strong>ek nem önmagukvannak idézőjelben, hanem az egyik jele<strong>net</strong> amásikat teszi idézőjelbe. A különböző mozaikokegymáshoz való viszonyulásából jönlétre ez a bonyolult rendszer.Rendezői mutatvány, művészetfilozófia,esztétikai kérdésfelvetés - Ronconi előadásanagyon „dús", csak egy baja van: nem lehetszeretni. Túlgondolt. Túlterhelt. Túl profi. Ittnem születik meg a színház, itt már rég készenvan. Es működik. Szeretnék egyszer egyolyan opera-előadást látni, melyben a szereplőkörömmel játszanak, szeretik egymást és anézőket. Eddig nem sikerült. Ebben a műfajbanitthon is, külföldön is rendező és énekes,mindenki önmagát szereti és szeretteti. Deazért Ronconi opera-előadása klasszisokkal ami operajátszásunk fölött áll. Elég annyit észrevenni,hogy az énekesek nem a színpadimagányukat osztják meg velünk, hanem szituációkbanléteznek. Ez volna mindennek azalapja, itthon azonban még nem Iáttam megvalósulniegyetlen opera-előadásban sem.Ronconi szereplőgárdájából kiemelkedik akiváló ének- és mozgáskultúrával rendelkezőÁmor: Stefania Donzell, a nagy drámai erejűSeneca: Giorgio Surian, az abszurd játékmódfelé hajló Arnalta: Maria José Trullu, éstermészetesen a színpadot uraló Poppea:Veronica Cangemi. A negatív pólust egyetlenénekes képviseli: a híres kontratenor, MichaelChance, Ottone-alakításában leginkább egyelhízott óriáscsecsemőre emlékeztet, és nema drámai sorsú szerelmesre. Hiába, még anagy Ronconinak is beletörik a bicskája egyegyszínpadképtelen hírességbe...MASZKOKA fesztivál fő eseménye az Imera (görög szó,jelentése: A nap) összefoglaló címmel játszotthárom Euripidész-dráma volt, HansgüntherHeyme rendezésében. Egy szénbányacsarnokának két oldalán építették fel a kétszínpadot: a taskenti Ilkhom Színház színészeinekMédeia- és a lausanne-i Théátre
Change language