Családi Kör, 2018. június 28.

1968. március 15-én a Le Monde főszerkesztője
úgy értékelt, hogy Franciaország
unatkozik. Diagnózisként talán igaz
volt, ám jóslatként teljes melléfogás.
Daniel Cohn-Bendit: Őt az zavarta,
hogy mindenfelé – Németországban, az
USA-ban – lázadások törtek ki, de Franciaországban
szinte semmi sem történt.
Persze ott is tüntettek a vietnami háború
ellen, de senki sem hitte, hogy abból lesz
valami. Pedig néhány hónappal azelőtt
hatalmas sztrájk zajlott le a Párizs-Nanterre-i
Egyetemen, a hallgatók adminisztratív
reformokat követeltek. Akkor ott
tanultam szociológiát, és 1967 novemberében
úgy éreztem, hogy a sztrájk valami
nagy dologhoz vezethet. (Mindig is a
megérzéseimre támaszkodtam.) Március
22-én, mindössze hét nappal a Le Monde
téves jóslata után annak is eljött az ideje,
elfoglaltuk az egyetem épületét. A lavina
elindult, és sokkal gyorsabban zúdult,
mint azt bárki hitte volna, vagy akár én
megálmodtam volna.
Éljen a képzelet ereje!
– Hatalmába kerített bennünket az az
érzés, hogy történelmet írunk. Ami aztán
egész életemet meghatározta. Az
persze egy túlfűtött érzés, amikor rádöbben
az ember, hogy világtörténelmi
tényezővé vált. 23 évesen nem könnyű
megemészteni.
1968 májusának leghíresebb jelenete
a lázadás mítoszának minden alkotóelemét
magában foglalja: önt mutatja,
a 23 éves szociológiahallgatót a Sorbonne
előtt, szemtől szemben a Francia
Nemzeti Rendőrség egyik névtelen
tartalékosával.
– Arra a napra, 1968. május 6-ára jelentették
be a fegyelmi eljárást, hogy legyűrjék
egyetemfoglalásunkat. Bennünket a professzoraink
védtek, Alain Touraine és mások.
Amikor a riporter ezt a fotót készítette,
éppen befelé igyekeztünk az egyetem épületébe,
miközben odakinn nagyban zajlottak
a tüntetések.
1968 – A szabadság ígérete
„Más világban élünk”
Vörös Dany emlékezik, aki élete első tüntetésén Magyarország szovjet
megszállása ellen tiltakozott
Érdemes belenézni, hogy az 1968-as diáklázadások vezetői fél évszázaddal később
hogyan értékelik akkori szerepüket és a fejleményeket. A ma is politikusként működő
résztvevők között az egyik legkiemelkedőbb Daniel Cohn-Bendit, német-francia
zöldpárti vezető, volt európai parlamenti frakcióelnök. A radikális Vörös Dany
(Dany le Rouge), akiről már többször szó esett sorozatunkban, a New York Review
of Booksnak emlékezik a történtekre és a következményekre. Részleteket következnek
Claus Leggewie interjújából Purger Tibor fordításában.
Minden, ami fontos 1968 májusából,
benne van ebben a képben: a fent és a
lent, az ancien régime kontra ifjúság, a
rendszer kontra mozgalom, a hős és a
gazember, az erő kontra ellenerő, a rend
kontra anarchia.
– Bizonyos értelemben ez a jelenet az
én doktori disszertációm, mert az események
után már nem mentem vissza diákként
az egyetemre. A lázadás ikonjává váltam.
Én ’68 napjának nevezem, hiszen oly
1968 IKONIKUS JELENETE: DANIEL COHN-
BENDIT KAJÁNUL VIGYOROG A ROHAMSISAKOS
RENDŐRRE A SORBONNE ELŐTT
sokan fűznek hozzá pozitívumokat: nem
erőszak, nem utcakövek dobálása, hanem
a mi kaján eszközünk a hatalom provokálására.
Raphaël Glucksmann felmérése szerint
ma a franciák 60 százaléka pozitívnak
tartja ’68 emlékét […] Kétharmaduk még
azt a jelszavunkat is támogatja, hogy „Tiltani
tilos”, és méltányolja az üzenet költői
minőségét és potenciálját. Ez a szellem
Gilles Caron Alapítvány
múltidéző
beleivódott a francia társadalomba. De
természetesen el kell ismernünk, hogy a
kapitalizmus azóta nagyot változott. Ma
már egy más világban élünk. Nem felejtem
el 1968-at – csodálatos pillanat volt –, de
előre kell tekintenünk.
Valóban hiányzik egy mai társadalmi
utópia. Miközben a dogmatikus baloldal
a lázadást szeretné újrajátszani, a radikális
jobboldal revíziót akar: ’68 kultúrforradalmát
eltörölni.
– Németországban és Franciaországban,
de az USA-ban is a jobboldal egy „konzervatív
forradalmat” erőltet, amely orvosolná
1968 utáni beteg társadalmainkat. Mihelyt
egy bevándorló rosszul viselkedik, az Cohn-
Bendit hibája. Cohn-Bendit mondta a népnek,
hogy ne engedelmeskedjen, hogy
mindent semmisítsen meg – az iskolákat,
a családot, a házasságot, az egyházat… Ez
ugyanolyan abszurdum, mint a forradalmi
mítosz.
Önt 11 évesen a bátyja vitte el élete
első tüntetésére, hogy tiltakozzanak a
magyar forradalom szovjet elnyomása
ellen – méghozzá a Francia Kommunista
Párt (FKP) székháza előtt. A vérében van
az antikommunizmus?
– Mi, baloldali libertariánusok egyszerre
voltunk antikapitalisták és antikommunisták.
A [francia] kommunista táborban
mindenféle őrült frakció létezett: négyféle
trockista csoport, valamint maoisták, akik
a liberális demokrácia ellenében a kínai
kulturális forradalmat akarták utánozni,
és Észak-Koreát meg Albániát dicsőítették.
Mindezek a hivatalos pártot támadták,
amely szigorúan szovjetpárti volt, és a
rend garanciájaként tüntette fel magát. (De
Gaulle 1968-ban az FKP segítségével verte
le a diáklázadást – a szerk. megj.) Georges
Marchais, az FKP akkori főtitkára a L’Humanité
c. pártlap vezércikkében „német anarchistának”
nevezett, aki kelepcébe csalja a
francia munkásokat. Persze nem ő írta ezt,
de mindenki megértette, hogy mit akar
mondani: „német zsidót”.
De amikor önt kitiltották Franciaországból,
ezrek skandálták, hogy „Mi
mindannyian német zsidók vagyunk!”
– Erkölcsi értelemben ez volt 1968 legnagyobb
eseménye: afrikaiak, arabok, az
egész világ „nemkívánatos német zsidónak”
nevezte magát. Akkor született meg a
multikulturalizmus.
2018. június 28. 17