Családi Kör, 2018. június 28.

A HÓNAP KÖNYVE
Képeslap a Duna–Nílus közéről
Kemény István: Nílus. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2018
Oly korban élünk, amikor búvópatakként iszkolnak tova az evidenciák. Nézünk,
keressük magunk körül az élet bársonybevonatú kapaszkodóit, de már csak a piszkos-olajos
nyomukat látni. Leszerelték őket a sok túlórától nyúzott, fáradt angyalok.
Márpedig az embernek szüksége
van bizonyosságokra, igazságokra,
a 2×2 józanságára, ha
úgy tetszik. Főként kaotikus
időkben, illetve a változás idején (amelytől
sok esetben nem áll távol a zűrzavar). Szüksége
van költészetre is, amely letapogatja e
változás természetét, s ha megérteni teljes
egészében nem is tudjuk (a formálódást),
legalább egy percig azt hihetjük, mégsem
tűntek el azok a kapaszkodók.
Kemény István költészetére régóta
úgy tekintek, mint szükségesre. Persze,
meglenne nélküle az ember, ha nem irodalmár,
hanem mondjuk „verselgető, idős
elektromérnök” (lásd az Esti kérdés P. Gy.-
hez című verset)… De jobb ez így. Szükségességét
pedig olvasóként éppen az előző
két bekezdésben foglaltakkal tudnám
a legjobban megvilágítani. Utóbbi, Nílus
című lírakötete is a hátoldalán szereplő
kétsorosnak, az Egy emléknek köszönhetően
vált az első másodperctől szívszerelmemmé.
A teljesség kedvéért idézném
ezt a verset: „Kétszer kettő az négy, mondtam,
de kiröhögtek. / AZ ÚJKOR VÉGE táblát
ásták be a földbe.”
Mint tudjuk, többféle felfogás létezik
arról, hogy mely időpontot tekinthetjük
az újkor végének, honnan számítva beszélhetünk
legújabb korról. A lehetőségeket
ez esetben némileg korlátozza a vers
címe, amely egyértelműen a múltban
helyezi el az újkor lezárultát/lezárását. Az
ugyan nem derül ki, hogy az emlék a közel-
vagy a régebbi múltból származik-e,
de talán nem is ez a lényeg, hanem a tábla
földbe ásásának aktusa, ahol minden
újabb partra dobott lapátnyi föld egy-egy
szilárdnak hitt törvény cáfolata.
Hasonló tapasztalat lehet a motorja Patai
második énekének, amelyben az igazság feloldódik
– ezáltal súlytalanná válik – az úgynevezett
történelemben. Pataival korábban
is találkozhattunk már Kemény munkásságában,
a Kedves Ismeretlen című generációs
regény egyik alakjaként. Regénybéli
szerepéhez hasonlóan ebben a versben is
saját nemzedékének sorsára reflektál az érzelgősséggel
küszködve – a rendszerváltás
nemzedékére, akiknek „egy része meghalt,
/ más része pénzt talált és hatalmat, / a többi
megbolondult, vagy csak elfogytak / az
érvei”. Mindeközben hajtja az amúgy már
nem divatos igazságkeresés, hiszen erre lett
„kiképezve”, a tények, a tiszta szívű adatok
tiszteletére.
Az eddig említett versekkel együtt kezelendő
a Kommunikáció című is, amely tulajdonképpen
a diskurzusok, a megértés és a
megértetés kudarcát, a huszonegyedik század
végletekig lecsupaszított kommunikációs
modelljeit mutatja be, egyúttal azt, esetenként
mennyire süketek vagyunk mások
problémáira. De mindjárt meg is fordítanám
ezt, és azt mondom: önző módon mindenki
csak azt képes, azt akarja megérteni, amiben
érintett, amihez köze van, illetve érdekei
fűzik. A kommunikáció ahelyett, hogy közelítené
egymáshoz az embereket, szakadékot
emel közéjük – a táboroknak szónokaik
vannak (illetve sajtóorgánumaik), és a nekik
szánt regisztereken kívül képtelenek mást
feldolgozni. Az ilyen kommunikációs modell
pedig egyértelműen nem kedvez az igazságnak
sem, mert mindenki csak azt hallja meg,
amit kap. Vagy amit akar.
A Zsidókeresztény társas – ahogyan arra a
címe utalhat – azt jeleníti meg, a több ezer
éves ellentét hogyan nyomja rá bélyegét
a családok életére, hogyan hatnak ki a sok
esetben már nem tapasztalatokon alapuló
traumák egy család mindennapjaira (jelen
esetben ünnepnapjaira), és persze azt is,
hogyan válnak esendővé az önkimosdatásra
játszó szólamok. Maga a cím nemcsak
a társasjátékra utal, noha a vers szereplői
(az idősebb generációt képviselő) bábuk,
hanem a társas összejövetelekre, az eleve
kettéosztott magyar valóságra is, ahol időről
időre megjelennek az ilyen típusú ellentétek.
Kardinális kérdés, hogyan kezelhető
megfelelő módon egy ilyen szituáció. A
vers szerint az egyik lehetőség, hogy felülemelkedünk
a sértettségen, és mosolyogva
legyintünk: „Nyugi, édesem, nyugi”.
Nem szóltam eddig Kemény legújabb
könyvének kereteiről. Duplán „keretes” versfolyammal
van itt dolgunk, amely a Dunával
(Rakpartos ballada) veszi kezdetét és a
Nílus című verssel zárul, ezáltal egy különleges
(belső) földrajzi tájat, a Duna–Nílus
közét ismerheti meg az olvasó egyetlen
nap leforgása alatt. A másik keretet ugyanis
a két napszakjelölő cikluscím (Délig,
Estig) adja. Felmerül tehát a kérdés, hogy
mi található a Duna–Nílus közén, hogyan
definiálhatnánk ezt a teret? A szerző nem
hagy bennünket fogódzók nélkül. „Minden
ártér”, írja a Gergelyiugornya, képeslap című
versben, s ha ez a meghatározás mindenre
igaz, az említett két folyó közötti teresülésre
miért ne lenne az?
Úgy tűnik, az ártér a kortárs magyar
lírikusok számára izgalmas terep. És itt a
Kemény-vers előzményeként is felfogható
Kürti László-féle Áramtalanított övezet
mellett (amelynek első sora adja a Gergelyiugornya,
képeslap mottóját) említést
érdemel Bödecs László nemrégiben megjelent
lírakötete, Az árvíz helye is, vagy a
legfrissebb olvasmányom e témakörben,
Tóth Krisztina Ártér című szonettje a
könyvheti Élet és Irodalomból. Az ártér
egyébiránt egy roppantul megragadó
metafora, hiszen nemcsak a fenyegetettséget,
a veszélyt hordozza magában, hanem
valami újnak a lehetőségét is. Ahogyan
a korábban már megidézett Kürti-vers
mondja: „minden így kezdődik, parttalan /
folyamokkal”.
A Kemény István költészetét kedvelők
tehát ismét egy erős, „megdolgoztató” kötetet
kaphattak a szerzőtől, amely komoly
szentenciákat kínál az európaiságunk, a
magyarságunk, a „legújabbkoriságunk” és
múltbéli valónk megértéséhez, feldolgozásához.
A Nílus sok fontos versére nem
tudtam itt kitérni, de bízom abban, az olvasói
kíváncsiság sokukat arra sarkallja majd,
hogy megmerítkezzenek benne.
BARLOG Károly
20 2018. június 28.