nyirsegi_gondolat2018-0102

Herédi Károlyné (Kiskunhalas)
Majd akkor tudod meg…
Majd akkor tudod meg,
ha te is anya leszel,
mit jelent a gyermeked iránti szeretet:
egy csöppnyi babának életet adni,
egy egész életen át érte aggódni.
Majd akkor tudod meg,
ha te is anya leszel,
szerelmednek gyümölcséért
mennyit megteszel.
Éjszakákon át virrasztani,
ha sírdogál, karjaidban ringatni.
Csorba Tibor (Békéscsaba)
Anyámhoz készülök
Bocsáss meg, hogy oly soká kerültem sírodat!
Vágott virágot nem tettem föléd hajolva
csontőrző, rezzenetlen márványtakaródra.
Vérző szívem se vittem oda, hogy dalolna
nem szűnő hiányodról tépdesett kínokat.
Négy hosszú éve, hogy magamra hagytál, Anyám
e világtalan világban farkasok között.
Azóta szép lelked az angyalokhoz szökött,
s hárfa húrjait pengeted hófelhők fölött –
ó, csak hallanám a lágy rezgések dallamán,
miként ítélsz meg engem – megriadt fiad?
Készültem hozzád halottak feketebársony
napján – köd nyelte el utamat. A szent karácsony
súgott: lépjek túl az elmém alkotta rácson,
magam börtönén – de csak hízott a vádirat….
Most ismét készülök: átélni örök békéd
a temetői csendben. Leülök majd szembe
kőbe rótt neveddel és percekig merengve
idézem meg arcod: tört tükröt, s verembe
süllyedt tested, mely engem érlelt és sötétség
melegéből lökött zúzmarás fényözönbe.
Úgy érzem magam, mint gyökerét vesztett hársfa,
mint kéménytelen, befűthetetlen kályha,
vagy a virágtalan, útszélre tévedt mályva,
ki nem tudta: egyszer árva lesz mindörökre.
Ott nálad reménnyé nemesül árvaságom.
A fák között rebbenő madaraknak vetem
a lelkem: emeljék túl a felhőhegyeken
angyal-tehozzád. S enyém lesz erő, kegyelem.
Fehér, fürtös virágok nyílnak hársfaágon,
hússzínű mályvaszirmok pörögnek az útra.
Testem melegét fűtik szívekre a kályhák,
tarka lepkék terelnek haza minden árvát…
Fejed alatt puha lesz megkövesült párnád –
hófelhős eget fest tekintetem azúrra.
2016.04.14.
KULTURÁLIS SZALON
Bíró Tamás (Nyíregyháza)
Szerelem No. 3
(6. rész)
Véget ért a vihar.
A kunyhó mélyén egy vaskos
fatörzsekből összeeszkábált ágyon
pihent R. Cruso (Crusoe). A falakat,
a döngölt padlót és az ágyat borító
kecske és majombőrökből átható szag
áradt, amit a vihar utáni párásság csak
fokozott.
A szoba előtere lényegében a
konyha volt. A nyitott sziklakövekből
épített tűzhelyet pálmalevél sátor fedte
az esőtől.
Cruso lassan feltápászkodott,
lefordult az ágyról elgémberedett
öreg tajgait nyújtogatta és a frissülő
levegőben mintha megfiatalodott
volna. Maga köré kötötte fehér kecskeszőr
ruháját, felhúzta könnyű,
durván varrott majombőr szandálját
s a magasan - domboldalra - épített
kunyhójából kivágyódott; elindult a
tengerpart felé.
A tenger hódításától a szigetet
magas partfal védte, amit hullámaival
maga a hódító épített. A homokos
- fövenyes tengerpartot és partfalat -
mint várat a bástyák - sziklatömbök
csipkézték. A sziklák tetején albatrosz
pár fészkelt, egyikük éppen méltósággal
lebegett a magasban. A sziklaüregben
szulák és sirályok fészkeltek,
rikoltozásuk betöltötte a levegőt.
A vihar kikergette a zárt sziklaöblökből
a hínárt, mely vastagon ellepte
a partot. Kormoránok vadásztak a
hínár karjaiba szorított apró halakra,
és csemegéztek a mindenütt nyüzsgő
rákfalkából.
Cruso leballagott a part falába
vájt ferde lépcsősoron, hogy szemügyre
vegye birodalma limes-ét,
mekkora kárt tett a vihar a parti halcsapdáiban.
A felhessenő madarak
takarásából egyszerre mint egy vízió,
elnyúlt emberi test bukkant elő.
Ahogyan közelebb ért a férfi, egy
szépséges női test - mint Vénusz
a habokból - rajzolódott ki. Testét
épphogy valami ruhafoszlányféle
borította.
Cruso szólongatni próbálta, de
Vénusz néma maradt, karjaiba vette
hát és nem kis fáradtsággal kunyhójába
vitte. Az ágyra fektette, bebugyolálta
fehér kecskebőrökkel, úgy
melengette.
Vénusz úgy hevert ott, mint egy
hófehér látomás.
Ki tudja mennyi idő telt el, lehet,
hogy egy perc, talán egy óra is, végre
megszólalt a nő.
- Élek? - kérdezte, és Cruso barázdált
szakállas arcát bámulta. - De
hol van a húgom. Vele voltam a vitorlásban
és Ő kormányzott, mikor
a vihar elkapott bennünket.
Cruso bánatosan nézett a beszélőre,
bár örült, hogy életjelet
adott, de szomorú is volt, mert semmit
sem tudott a társáról.
- Köszönöm, hogy gondjaiba
vett - folytatta a szépség - de nagyon
kérem, hogy kutassa fel húgom sorsát.
Hátha Ő is a partra tudott menekülni.
Nem élhetek a bizonyosság
nélkül: „él-e, hal-e?”
Cruso alig kivehetően bólintott,
gyengéden megsimogatta a lányt, és
szó nélkül visszaindult a partra. A
hínárt közben már szétzilálta a hullámverés
és a kutakodó madarak.
A másik lánynak nyoma sem volt a
parton.
Cruso hirtelen ötlettől vezérelve
a parti sziklák felé vette az útját. Sorra
járta a rejtett üregeket, botjával
megszurkálta a barlangi tócsákat,
míg egyiknél ruhafoszlányra lelt,
amit egy halcsont csat fogott össze.
A sötétlő vízből - hátul a barlang
mélyén - a beszüremlő vibráló fényben
egy kicsiny női test bukkant elő.
A lányka élt, pihegett, hangja mintha
kacarászásféle lett volna.
Cruso ölbe kapta és könnyedén
vitte társához.
A Széptestű Vénusz kitörő boldogsággal
fogadta húgát és nedves
haját száraz szalmával törölve,
mintha mélyvízi örvény volna, úgy
húzta be a maga mellé a meleget
adó takarók alá.
A száradó lányok hófehér szőrbe
burkolt testéből kiáramló női illat
bájital gyanánt bódította a közéjük
férkőző Cruso-t és Ők örömmel engedték,
sőt karjaikkal, mint a medúza
az áldozatát - körbefonták.
Márk fuldokolva ébredt. Véget
ért az álom. Kezeivel előbb a teste
köré csavarodott nedves lepelt
markolászta, majd jobbra-balra
kaparászva kereste fürdőző társait.
Helyettük azonban csak nedves
lepedőcsomókat talált.
A tenger zúgása elhalt, csak a
Barlang Fürdő vízesésének csobogása
hallatszott csengő, apró
visszhangokkal megtöltve a levegőt.
A madárrikoltozások fulladozó
kacagásokba váltottak, majd
távolodva halkultak és eltűntek.
Véget ért a varázslat.
Hárman - így többször - soha
nem találkoztak.
-vége
4 | 2018. január-február