Télre születve _Dante és Pandora_

Télre születve
Megpróbálta abbahagyni a zokogást, miközben Dante
finoman ringatta őt. Sokkal kedvesebb volt hozzá, mint
megérdemelte volna. Még a saját apja sem lett volna
ennyire megértő az összeomlásával szemben. Sosem volt
kedves ember és nem tolerálta az érzelmi kitöréseket.
arra tanította őket, hogy csendben szenvedjenek.
Dante mégsem mondott semmit. Csak csendben
mellette volt, miközben ő zokogott.
– Nem tudom, mit tegyek – mondta, meglepődve a
szavakon, amiket kiejtett a száján. Nem volt az a fajta,
aki megmutatta volna valaki másnak, hogy nem ura a
saját helyzetének.
El sem hitte, hogy ilyet tett.
Talán csak már nem tudta, hogy kihez fordulgatna, mit
tehetne.
Vagy ez talán csak a miatt az idő miatt volt, amit a
férfival töltött együtt. Talán csak azért volt hajlandó
megbízni benne, rábízni a helyzetét és az érzéseit.
– Majd kitalálunk valamit – mondta Dante a hátát
dörzsölgetve. – Ne aggódj.
– Miért segítenél nekem A testvéred azt mondta,
hogy egy önző fattyú vagy.
Dante erre felnevetett. – Önző vagyok. Érzéketlen és
rosszindulatú. Nincsenek barátaim és azzal töltöm az
időm, hogy árkádiaiakat keresek, akiknek a pofája
idegesít és harcolhatok velük. A pokolba, megöltem a
tulajdon testvéremet is, amiért elárulta a falkámat a
démonoknak. Valóban, én megtestesítek minden rosszat,
amire gondolsz, mikor azt hallod „katagaria”.
Ennek ellenére mégsem bántotta őt.
Óvatosan letörölte a hideg arcáról a könnyeket. –
Mégsem akarom látni, hogy sírsz.
48