Családi Kör, 2018. április 12.

Ha már a legfelsőbb politikai vezetőség
is tanácstalan, akkor
mi, adófizető és szavazópolgárok
valóban nem sokat tehetünk.
A legvégső esetben talán referendumon
szavazhatunk – hogy a végén ránk
foghassák a kudarcot. Remélem, sejtik,
hogy Koszovóra és az ottani fejleményekre
gondolok. Arra, amikor a koszovói albán
fegyveresek nyilvánosan, hátracsavart kezekkel
meghurcolták Pristina főutcáján a
szerb kormány egyik tisztségviselőjét, de
talán még ennél is becstelenebb volt, amikor
a tanácskozásra összegyűlt fegyvertelen
szerbeket a padlóra lökték, fegyverrel
fenyegették, és úgy ordítottak rájuk, mint
a legveszélyesebb terrorista gyilkosokra.
Államvezetőségünk kétségbe esve állapítja
meg, hogy Európa mit sem szól ehhez,
és szép csendben tudomásul veszi ezeket a
koszovói albán kilengéseket. Politikusaink
mind hangosabban harcolnak a békéért, a
békés rendezésért, pedig ha visszagondolunk,
annak idején, a ’90-es évek elején a
horvátországi Plitvice környékén néhány
Este talán még szebb, mint
nappal ez a közel nyolcvanéves
épület, a közismert báni
palota Újvidéken (tartományi
székváros). Építését 1935-ben
kezdték el Dragiša Brašovan
tervei alapján, és 1939. szeptember
29-én szentelték fel.
A patkó alakú főépület hoszsza
185 méter, a toronyrész
magassága 42 méter. Az építmény
összesen 28 ezer négyzetmétert
foglal el, 569 irodája,
helyisége van. A Jugoszláv
Királyság Dunai bánságának
volt a székhelye, de nem sokáig,
mert a tulajdonosok gyakran
váltakoztak.
A király, illetve a bán után
volt itt Horthy, Tito, kommunisták,
szocialisták, autonomisták,
demokraták és haladók.
És mindezt kibírta, túlélte ez
a gyönyörű épület. Reméljük,
túléli a magánosítást is, és nem
vet rá szemet valamelyik újgazdag
üzletember.
Mert azt megbánhatja a
báni palota. Ne adj isten, pirosra
vagy sárga-kékre meszelnék.
N. N.
Fütyül a Rigó(mező)
kidöntött farönk miatt kitört a testvérháború,
és szétesett Jugoszlávia.
Különben valóban nem könnyű egy
nem albánnak véleményt kialakítania Koszovóról.
Még az sem lehet irányadó, hogy
több mint 70 év után sem ismerte el egymást
például Izrael és Palesztina. Viszont
abban is van valami, hogy nekünk, vajdaságiaknak
lehetne különvéleményünk is.
Én például arra gondolok, hogy közvetlenül
a felszabadulás után, 1945-ben Vajdaságban
félmillió magyar élt, és valamenynyivel
több albán kisebbségi Koszovóban.
Ma viszont mindössze 220-230 ezer vajdasági
magyarról beszélhetünk, viszont 2
millió albánról Koszovóban! Az alig 120-
130 ezer szerbbel szemben. Azt már ne
részletezzük, hogy ezt hogyan csinálták,
de az tény, hogy Szerbia lényegében a pravoszláv
templomok és a nemzet bölcsője
miatt ragaszkodik Koszovóhoz, és nem
a kétmilliónyi albán kisebbség miatt. Talán
ezért is érdekes az a változat, hogy mi
lett volna, ha Koszovó marad, a 2 millió albán
kettős állampolgárságot kér és kap,
Palota holdfényben
TÁRCA
de munkát is kér, jó fizetésekkel. Mi, vajdasági
magyarok ezt tettük, és több évtized
után kezd némileg javulni a helyzetünk,
csak az a baj, hogy kevesen maradtunk.
Esetleg csodálkozunk azon, hogy Szerbia
annyira ragaszkodik a koszovói szerb községek
közösségéhez, viszont annak idején,
amikor a vajdasági magyar községek közösségének
megalakítását vetettük fel – szóba
sem álltak velünk, és ránk szóltak, hogy ne is
beszéljünk többé erről a kezdeményezésről.
De nem a politikusok az okai annak, hogy
idejutottunk. Ellenkezőleg: az ő érdemük.
Sőt abba is beletörődnénk, hogy az idő nekünk
dolgozik – de azért nekünk is tenni
kellene valamit. Tulajdonképpen szerény
emberek vagyunk, és a féligazsággal is beérjük,
de ezt a felet is ki kellene már mondani.
Mert kezd furcsa lenni, hogy Koszovót akkor
sem adjuk, amikor már nem is a miénk.
A további fejleményeket majd meglátjuk, a
helyzet viszont a következő: a múltunk dicső,
jövőnk fényes. Csak a jelen kellemetlen
egy kicsit.
NAGY Nándor
2018. április 12. 27