Съдържание Tartalom - Bolgarok.hu

* * *
Първият епиграф към този текст – цитатът от „Голямата земя“,
ясно сочи отместване от разбирането за единичността, уни кал -
ността, завършеността на субекта на поетическото. Този субект
е рядко изявяван като „аз“ – и в редица случаи не го вата единич -
ност е ако не оспорена, то поне разколебана. Повече от където
и да е другаде в художествената практика на поетите на 80-те
субектът на поетическото е заявен като доминиращо мно -
жествен. От една страна, тази множест ве ност характеризира
единичния човек – т.е. в актуалната реалност никой не е само
себе си, не е уникален, всеки може да е (стане) друг, да бъде
подменен, размит в модели или в масова безликост. Това са
горчиво-иронично указаните обстоя тел ства „тук и сега“ на
лич ността, раз пилени из почти всич ки стихове на Рупчев, найотчетливо
разчетими в поемите „Смърт -
та на Тибалт“, „Гмур ка чите“, „Прико ва -
ване на огъня“ и „Пътят нататък“.
В този план може да се каже, че
лирическият Аз е лишен от свободата
да бъде себе си, че зависимостите в
реалността са много, а възможностите
– ограничени и точно зададени, че све -
тът е карцер, че ролите са раздадени,
всеки е назован, всичко е именувано и
са останали само черупките на име на -
та, че всичко е минало и нищо не пред -
стои. Личността е обречена да мисли
своя път и своето място в света като
вече били, слу чи ли се, сега просто пов -
тарящи се, в които няма какво да вло -
жиш, да добавиш, да ги направиш
наистина свои. Всички пътища са
стари, а миналото е тежко притежание,
от което нито можеш, нито е поз во ле -
но да се освобождаваш („…иг раем
наследените си роли“ – „Це ре мония“).
То е им план ти рано в настоящето и не
поражда надежда за бъдеще („Родени да предаваме живота и
кръвта си…“ – „Це ре мо ния“). Това са внушенията, идещи от
посоката на актуалния социален ред, който се опитва да се
представи като ред общочовешки, об що валиден, митично
окончателен и не про меним. Изоб раз ява нето им в поезията на
Рупчев е реали зи рано в амплитудата между остроумната
подигравка и фината ирония до директ ното назоваване на
безсмислието и абсурда, водещи до израждане на универсални
човешки ценности. Като например:
И цял живот седим и ставаме, седим и ставаме, безкрайно
се дим и ставаме…
(„Церемония“)
Или:
СТРАНИЦИ
…на всяко прекомерно знание, превърнато в невежество,
на всяка прекомерна вяра, превърната в неверие,
на всяка прекомерна сила, превърната в безсилие.
(„Смъртта на Тибалт“)
Заедно с това тези внушения произтичат и от екзис тен ци ал на -
та крайност и обреченост на човека от края на ХХ век, от
XEMYC
2008/II.
OLDALAK
A jelen szöveg elsô mottója, A nagy föld-bôl vett idézet
vilá gosan mutatja az egyén egyediségének, külön le ges sé -
gének, kiteljesültségének áthelyezôdését a költészet szint -
jére. Ez az egyén ritkán jelenik meg „én”-ként – és egy sor
esetben egyedisége vitatott, de legalábbis ingatag. A nyolc -
vanas évek költôinek mûvészi gyakorlatában a köl tôi ség
szubjektuma domináns többesként jelenik meg. Ez a töb -
bes ség egyrészt az egyedi embert jellemzi – va gyis az ak -
tu ális realitásban senki nem csupán önmaga, nem kü lön le -
ges, mindenki lehet (válhat) mássá, cse rél he tô, mo del lekbe
vagy arctalan tömegbe mosható. A sze mé lyi ség keserû iró -
niá val bemutatott „itt és most”-jának ezen kö rül ményei
Rup csev szinte minden versében el van nak hintve, a leg vi -
lá gosabban a Tybalt halála, a Vízbe ugrók, A tûz le lán co lá -
sa és Az út tovább címû poémákban mutat koznak meg.
Ilyen tekintetben elmondható,
hogy a lírai Énnek nincs meg az
a szabadsága, hogy önmaga le -
gyen, hogy a világ egy zárka, a
sze repeket kiosztották, minden -
kit nevén neveztek, mindennek
ne vet adtak, és csak a nevek csi -
ga há zai maradtak meg, minden
csak múlt és semmi nem követ -
ke zik. A személyiség arra ítélte -
tett, hogy úgy gon doljon saját út -
já ra és saját helyére a világban,
mint ami volt, megtörtént, most
egy szerûen csak ismétlôdik,
nincs semmi befektetni, hozzá -
ten ni való, hogy valóban a sa já -
tunk ká tegyük. Minden út régi, a
múlt pedig súlyos tulaj don, amely -
tôl nem lehet és nem meg en ge -
dett meg sza ba dulni („...játss zuk
örökölt szerepein ket” – Cere -
mónia). Belenôtt a jelenbe és
nem szül reményt a jövôre nézve
(„Arra szü lettünk, hogy átadjuk életünket és vérünket” –
Cere mó nia). Ezek a sugallatok az aktuális szociális rend
irányá ból jönnek, amely megpróbál általános emberiként,
általános érvé nyû ként, mítoszian befejezettként és meg -
vál toztat hatat lanként megjelenni. Ábrázolásuk Rupcsev
köl tészetében az elmés ugratás és a finom irónia közötti
amp litudóban valósul meg, egészen az értelmetlenség és
ab szurd köz vet len megnevezéséig, amely az univerzális
emberi érté kek elkorcsosulásához vezet. Mint például:
És egész életünkben ülünk és felállunk, ülünk és felállunk,
vég nélkül / ülünk és felállunk (Ceremónia)
Vagy:
...minden balgasággá váló túlzott tudás,
minden hitetlenséggé váló túlzott hit,
minden erôtlenséggé váló túlzott erô.
(Tybalt halála, Szondi György fordítása)
Ugyanakkor ezek a sugallatok a XX. század végi ember
egzisztenciális végletességébôl és elrendeltetettségébôl
ered nek, abból, hogy képtelen megismerni önmagát, ab -
· 16 · HAEMUS