You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
В същото време разпознаваше забравеното усещане за дет -<br />
ство, онзи особен спазъм под лъжичката. Синя папазина излезе<br />
от трендафиловия храст, тупна върху дланта й, пролази мъхес -<br />
то. Устните й подпухнаха от нектара на усещането. Небето<br />
засия, обзе я чувството за притежание на света. Нямаше спо ме -<br />
ни, спомените бяха още в бъдещето, не бяха се завърнали<br />
оттам. Скрип, скрип, скриптеше от щастие вратнята, Пиньо се<br />
полюляваше с един крак на нея. Помисли си: Миналото се случ -<br />
ва толкова бързо, станала съм съвсем малка.<br />
Внезапно мръкна. Винаги мръкваше внезапно. Радостта й<br />
угас на. В близкия дол запяха чакали, смразиха кръвта й. Едва<br />
сега почувства, че селото е празно, нито звук, нито дъх. Мамо.<br />
Моя майко. И в прозореца на къщичката изгря майка й, с<br />
ореол от светлината на газена лампа около главата. Беше<br />
мла да и замислена. Протегна ръка навън от прозорчето, длан -<br />
та й легна върху пулсиращата фонтанела на детската глава.<br />
Чакалите отново запяха. Няма страшно, усмихна се майката,<br />
това са щурците, нима си забравила. Виж нощта каква е голя -<br />
ма и топла, нищо лошо не може да ти се случи.<br />
Патешките й крачета се закандилкаха, Пиньо се опитваше да<br />
стигне до майка си. Вкопчи се в нея, зарови лице в скута й.<br />
Изгука. Майката положи главата й върху сгънатия си лакът,<br />
даде й отново за пръв път да суче. Пиньо се давеше в топлите<br />
глътки, махаше крачета и ръце, вторачена в златното око на<br />
голошиестото пиле, което бе кацнало върху перваза на прозо -<br />
реца. Окото ставаше все по-голямо и по-златно. Не съм пред -<br />
полагала, че светлината извира от окото на едно толкова<br />
гроз но проскубано пиле, учуди се с последни сили Пиньо.<br />
Направи усилие да научи най-важното, единственото, заради<br />
което бе дошла по обратния път на времето до входа, който<br />
беше изход. Не можеше, обаче. Отговор нямаше. Излизаше,<br />
че отначало докрай човекът е една измислица. Господи, каква<br />
нелепост е човекът! Вик на покруса напираше към устните й,<br />
когато изведнъж отнякъде се чу могъщ глас,<br />
Пиньо, накъде в обърканото време, в един миг от миналото,<br />
настоящето и бъдещето, отговорът сам ще те намери!<br />
Въздъхна с облекчение.<br />
В този миг окото на грозното пиле се превърна в ослепително<br />
златно слънце.<br />
ВДЪН ГОРИТЕ ТИЛИЛЕЙСКИ<br />
МИНАЛОТО МОЖЕ ДА СЕ СЛУЧИ УТРЕ<br />
КАФЕНЕ<br />
Вдън горите Тилилейски беше пусто и велико. Прости ми,<br />
прощавай, не мога. Мама развърза алената си престилка,<br />
направи от нея люлка-полюлейка, завърза я за нисък клон. Не<br />
мога, прости ми, не искам. Монотонно редеше песен без<br />
мелодия, повтаряше и повтаряше думите в тихо изстъпление.<br />
До нея стоеше старче и подсмърчаше, старчето цялото тре пе -<br />
реше, време е, изрече пискливо то и мама позеленя от ужас.<br />
Подбели очи, опъна ръце право нагоре, вцепени се. Старчето<br />
продължи да хленчи, спасявай другите, другите си спасявай,<br />
започна да я блъска с юмруци, все по-грубо, трябваше да я<br />
изкара от вцепенението. Тя най-сетне свали ръце, улови с тях<br />
главата си, стисна клепки и слепешката хукна през гората. Блъ -<br />
скаше с в стволовете на дърветата, отначало случайно, сетне с<br />
всички сили. Старецът се заклатушка след нея, спъваше се и<br />
тресеше глава. Отиваха на настигнат останалите бежанци.<br />
Останах сама, самотна и подивяла от ужас.<br />
Минаваха дни и нощи. Повоят ме стягаше през пелената, по<br />
ръцете и краката ми мравучкаха тръпки, от дългото лежане<br />
XEMYC<br />
2008/II.<br />
KÁVÉHÁZ<br />
töri majd, és egy meleg kenyérvéget nyom a kezem be.<br />
Fel sóhajtott. Vajon honnan jött ez. Épp ilyen gyerek ko -<br />
rom, itt és máshol, nem volt. Vajon nem próbálok csal ni?<br />
Vajon nem próbálom-e most helyesebben megélni az éle -<br />
tem? Vajon lehetséges-e, hogy most ne hibázzam el?<br />
Lehetséges-e, hogy mások ne hibázzák el az én életemet?<br />
Ó, istenem, mit is csinálnék az életem hibái nélkül, mo -<br />
soly gott keserûen.<br />
Ugyanakkor felismerte a gyermekkor elfeledett ér zé sét,<br />
azt a különös bizsergést, ami átjárja az egész tested. Kékes<br />
színû rovar került elô a rózsabokorból, a tenyerére <strong>hu</strong>p -<br />
pant, majd mohaszerû puhasággal elkezdett mászni. Ajkai<br />
megdagadtak az érzékelés nektárjától. Az ég fel ra gyogott,<br />
a világ birtoklásának érzése lett úrrá rajta. Nem voltak em -<br />
lé kek, az emlékek még a jövôben voltak, még nem tértek<br />
vissza onnan. Nyek-nyek, nyekergett boldogan a kapu,<br />
Pinyo fél lábbal meg-megbillent rajta. Elgondol ko zott: a<br />
múlt olyan gyorsan történik, egészen kicsi let tem.<br />
Hirtelen bealkonyodott. Mindig hirtelen alkonyodott. Az<br />
öröme elillant. A közeli völgybôl sakálok éneke hal lat -<br />
szott, megfagyott a vér az ereiben. Csak most érezte meg,<br />
hogy a falu üres, egy hang, egy moccanás sem hal latszott.<br />
Anyám. Az én anyám. És a házikó ablakán fel ra gyogott<br />
az anyja, egy petróleumlámpa fényének glóriá já val a feje<br />
körül. Fiatal volt és elmélázó. Kinyújtotta kezét az abla -<br />
kon át, tenyere a gyermeki fej pulzáló kutacsára simult. A<br />
sakálok ismét énekelni kezdtek. Nincs mitôl félned, mo -<br />
soly gott az anyja, ezek a tücskök, csak nem felejtetted el?<br />
Nézd, milyen nagy és meleg az éjszaka, semmi bajod nem<br />
eshet.<br />
Kacsaszerû lábacskáin elbillegett. Pinyo próbálta utol érni<br />
az anyját. Hozzásimult, arcát ölébe temette. Felgôgicsélt.<br />
Az anyja behajtott könyökére helyezte a fe jét, újra elôször<br />
szoptatta meg. Pinyo fulladozott a meleg kor tyok köze -<br />
pette, lábacskáit és kezecskéit lengette, el me rülve a ko -<br />
pasz nyakú csibe arany szemében, amely az ablak pár -<br />
kány ra szállt le. A szem egyre nagyobb és egyre arany szí -<br />
nûbb lett. Sosem gondoltam volna, hogy a fény egy ilyen<br />
ronda, megtépett csibe szemébôl tör elô, cso dál kozott el<br />
Pinyo kimerülten.<br />
Nagyon iparkodott, hogy megtudja a legfontosabbat, az<br />
egyetlen dolgot, ami miatt az idô fordított útján eljött a<br />
be járatáig, ami kijárat volt. De nem sikerült. Válasz nem<br />
volt. Végül az derült ki, hogy az ember az elejétôl a vé -<br />
géig egy árnyék csupán! Istenem, mekkora értelmetlenség<br />
az ember! Csalódott sikoly készült elhagyni az ajkát, ami -<br />
kor hirtelen mindenhonnan magasztos hang hallatszott.<br />
Pinyo, valahol az összekuszálódott idôben, a múltnak, a<br />
je lennek vagy a jövônek egy pillanatában a válasz ma gá -<br />
tól is megtalál majd!<br />
Megkönnyebbülve sóhajtott fel.<br />
Ebben a pillanatban a ronda csibe szeme vakító arany -<br />
nappá változott.<br />
AZ ÓPERENCIÁS-TENGEREN TÚL<br />
A MÚLT MEGTÖRTÉNHET HOLNAP IS<br />
Az Óperenciás-tengeren túl a part sivár volt és óriási. Bo -<br />
csáss meg nekem, bocsáss meg, nem bírom! Anyu ki bon -<br />
totta piros kötényét, készített belôle hintabölcsôt, rá kö töt -<br />
te egy alacsony ágra. Nem bírom, bocsáss meg, nem aka -<br />
· 46 · HAEMUS
Change language