Съдържание Tartalom - Bolgarok.hu

ЗА ДЕЦАТА
луната (мечтата на Чир) и биха го направили, ако багажът,
който трябва да понесат със себе си, не беше толкова голям.
Про четете пак края на повестта с разсъжденията за ку ку ви -
чите яйца в гнездата на свраките и ще усетите колко по ра дич -
ков ски се задълбочава тази книга, и колко все по-неутешими
стават посланията й към финала, в които сякаш взема връх
горчивината и тъгата от унищожаващата гнездата цивили за -
ция. Защото в ривиерата всичко може да има връбецът, но не
и гнездо-дом. Гаврош, който се разхожда с „опитомената“
слам ка за вода, няма да направи гнездо със своята врабка – и
той като чичото на Мититаки няма да си има „едно най-оби -
кновено птиче гнездо, където може да се сгуши на топло и да
го напълни нощем с най-хубави сънища“ (стр.63). Но и слам -
ка та не е случайно избран знак в случая – ако птиците запият
вода със сламка, няма повече да си надигат главите нагоре, да
благодарят на Бога за тази благодат (едно от най красивите
народни обяснения защо птиците си надигат главите, когато
пият вода, и още един радичковски намек за отдалечаването
на „цивилизования“ човек от Бога). Накрая плътно заз ву ча -
ват и „кукувичите“ настроения на писателя – човек не знае
свое или чуждо яйце отглежда, своите деца или техните
убийци. Намирам този край като зловещо предупреждение за
прекъсването на връзката между поколенията и моралните
загуби у човека, а не като подробно обяснение как кукувиците
надхитрят глупавите свраки да си снесат яйцето в гнездата им
и после да отгледат кукувичите деца, станали причина за
смъртта на техните собствени деца. Никола Георгиев също е
усетил тази авторова емоционална доминантна, макар и не по
повод „Ние, врабчетата“: цялата игра на стилове, гро тес ки зи -
ране на животни и хора, разбиване на границите на важното и
маловажното, комичното и страшното, „води до нещо тре -
вож но, носещо се над общия ироничен тон на раз ка за“
(стр.258). Повестта, която започва с раждане, завършва със
смъртните закани на цивилизацията.
Така че и тук Радичков не е само присмехулник, а тъжен при -
смехулник, дори на места лиричен присмехулник. Пре ли ва не -
то на прозата в дори графично обособен песенен, лирически
разказ за Пешеходеца, който си подсвиркваше с уста доказва,
че и жанрът не е никаква пречка за Радичков, когато на строе -
ние то е лирично. Както тонът на разказа е коренно различен
в лирическото отстъпление за птичите перца из въздуха, спо -
мен за нечий отминал птичи живот. Силно емоционално е
обръщението към читателя да си спомня и оживява птичата
перушина. И ние вярваме: дори едно нежно перце може да
бъде алтернатива на отиващия си свят на „старовремските
вехтории“ и идващото гнездене в чужди гнезда.
Интересно е, че дори и социалната парабола на книгата да из -
блед нее, детският й прочит и особено театралните й ин тер -
пре тации няма да отнемат и перце от артистичността й. Чир
така и не успява да се отлепи от земята, въпреки задружните
усилия и верните „параболи“: „И сега, ако минете, ще ни ви -
дите как умуваме“ (стр.116) – наистина, вижте как умуват
враб четата, насъбрали се вкупом, как да изпратят Чир на лу -
ната.
2008-03-17
∗ Цитатите са по изданието на издателство ФАКЕЛ, София,
1998 г.
∗ Георгиев, Н. Превръщенията на Нане Вуте. В:
Анализационни наблюдения, С. 1993, 256.
XEMYC
2008/II.
GYEREKEKNEK
rajzoltunk.” Itt a magyarázat magyarázata felesleges.
Számunkra, olvasó-nézôk számára nem marad más, mint
hogy mosolyogjunk a farktollak helyett kormánnyal, csôr
helyett szögletes arckifejezéssel ábrázolt verébalakokon,
azaz ráébredjünk, mennyire kedveljük ezt a fajta áb rá zo -
lás módot, amely nyelvi eszközökkel csupán közbeve -
téssel old ható meg: „…bizonyára tudjátok, hogy a farktoll
a vere bek kormánya.” A rajzokat pedig Radicskov gu -
nyoros sá gá nak kézjegyeiként kell elfogadjuk a könyvben.
Érdekes, hogy a mû eleinte gyermekkönyvnek tûnik,
amely egy különös madártársadalom sajátságos alakjairól
szól, anél kül, hogy azt mondhatnánk: a boldog és
gondtalan gyer mekkort szimbolizáló, boldog és gondtalan
isteni te remt mények optimista megelevenítése lenne. A
szöveg ben, mint említettük, vitatott ez a metafora, és a
verebek meg pró bál tatásoknak és veszélyeknek is ki
vannak téve – üldözik és megölik ôket, amirôl U Fu, a
kínai veréb számol be, aki nek csak a csodával határos mó -
don sikerült megmenekülnie (itt a szerzô a kínai kulturális
forradalom idején történt veréb irtó hadjáratokra céloz,
anélkül, hogy nyíltan beszélne róla – egyszerûen csak
„kiemel” egy magányos hôst az idô hátterébôl); áldo za -
tokká tudnak válni, mint ahogy az el beszélô veréb ked -
ven ce, Ju Tc. válik a héja áldozatává; de álmo doz hat nak a
holdra szállásról is (Csip álma), és valóra is válta nák ezt
az álmot, ha a csomag, amit magukkal kell vigyenek, nem
lenne olyan nehéz.
Olvassák el még egyszer a regény végén található érte -
kezést a szarka fészkében megbúvó kakukktojásról, és
érezni fog ják, mennyire ízig-vérig radicskovi ez a könyv,
és hogyan válnak a befejezéshez közeledve egyre kese -
rûb bé a benne rejlô üzenetek, mintha a civilizáció fészké -
nek megsem mi sü lése feletti bánat és keserûség csúcso -
sodna ki bennük. Mert a riviérán mindene lehet egy ve -
réb nek, csak fészek otthona nem. Gavroche, aki egy
„meg szelídített” szalma szál lal sé tál gat, nem rak fészket a
feleségével, és mint a nagy bátyjának, neki sincs „még egy
közönséges madár fész ke sem, ahová behúzódhat me le -
gedni, és amit éjjelenként a legédesebb álmokkal tölthet
meg”. A szalmaszál nem vé let lenségbôl ki vá lasztott elem
– ha a madarak szalmaszállal isszák a vizet, nem emelik
fel többé a fejüket, hogy köszö ne tet mondjanak az Isten -
nek ezért a jótéteményért (egyike a legszebb népi
magyarázatoknak, miért emelik fel a madarak a fejüket,
ami kor isznak, és még egy radicskovi célzás a „civilizált”
ember istentôl való eltávolodására). A végén új ra tömören
felhang zik az író „kakukk”-hangulata – az em ber nem
tudja, a saját tojásait vagy egy idegenét, a saját gyer me -
keit vagy éppen annak gyilkosait nevelgeti-e. Véle mé -
nyem szerint ez a vég a nemzedékek közti szakadékokra,
valamint az emberek morális hanyatlására figyelmeztet
vész jóslóan, nem pedig arról kíván részletes magyará za -
tot adni, hogyan csapják be a kakukkok a buta szarkákat,
hogy tojást rakhassanak a fész keik be, akik aztán felne -
velik a szar kák fiókáit, így okozva tulajdon gyermekeik
halálát. Nikola Georgiev szintén észre vette a szerzônek
ezt az érzelmi do mi nanciáját, habár nem a Mi, verebekkel
kapcsolatban: ez az egész stílusjáték, az em be rek és álla -
tok groteszkké tétele, a fontos és a lényegtelen, a komikus
és a rettenetes közti határok elmosása „valami féle, az
ironikus felett uralkodó, riadt hangnemhez vezet”. A
· 62 · HAEMUS