Salman Rushdie - Luka es az elet tuze
Meseregény. „Tőled még a gatyám is táncra akar perdülni”– így beszélnek a leselejtezett istenek Lukával, aki lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozik: ki akarja menteni apját a halál karmai közül. Hosszú útján látása perifériáján – akár egy számítógépes játékban – mindig ott van, hány élete van még, és hány szintet teljesített, de szerencsére mindig akadnak segítőtársai, például a vidri Inzultáná és az ő vidrái vagy a Ropogtat nevű mókus, aki segít megértenie a kiszuperált istenek mondandóját. Rushdie e művével egy régi ígéretet teljesít: Milan nevű kisebbik fia mindig azt kérdezte tőle, mikor ír neki is egy könyvet, mint Zafarnak, a nagyobbnak, aki a Hárún és a Mesék Tengere című művet kapta apjától. És mivel a szerző úgy gondolta – joggal –, hogy a gyereknek tett ígéretet soha nem szabad megszegni, megírta a Hárún folytatását.
Meseregény. „Tőled még a gatyám is táncra akar perdülni”– így beszélnek a leselejtezett istenek Lukával, aki lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozik: ki akarja menteni apját a halál karmai közül. Hosszú útján látása perifériáján – akár egy számítógépes játékban – mindig ott van, hány élete van még, és hány szintet teljesített, de szerencsére mindig akadnak segítőtársai, például a vidri Inzultáná és az ő vidrái vagy a Ropogtat nevű mókus, aki segít megértenie a kiszuperált istenek mondandóját. Rushdie e művével egy régi ígéretet teljesít: Milan nevű kisebbik fia mindig azt kérdezte tőle, mikor ír neki is egy könyvet, mint Zafarnak, a nagyobbnak, aki a Hárún és a Mesék Tengere című művet kapta apjától. És mivel a szerző úgy gondolta – joggal –, hogy a gyereknek tett ígéretet soha nem szabad megszegni, megírta a Hárún folytatását.
- No tags were found...
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
„Tőled még a gatyám is táncra akar perdülni”– így beszélnek a
leselejtezett istenek Lukával, aki lehetetlennek tűnő feladatra
vállalkozik: ki akarja menteni apját a halál karmai közül. Hosszú
útján látása perifériáján – akár egy számítógépes játékban –
mindig ott van, hány élete van még, és hány szintet teljesített, de
szerencsére mindig akadnak segítőtársai, például a vidri
Inzultáná és az ő vidrái vagy a Ropogtat nevű mókus, aki segít
megértenie a kiszuperált istenek mondandóját.
Rushdie e művével egy régi ígéretet teljesít: Milan nevű kisebbik
fia mindig azt kérdezte tőle, mikor ír neki is egy könyvet, mint
Zafarnak, a nagyobbnak, aki a Hárún és a Mesék Tengere című
művet kapta apjától. És mivel a szerző úgy gondolta – joggal –,
hogy a gyereknek tett ígéretet soha nem szabad megszegni,
megírta a Hárún folytatását.
Salman Rushdie
Luka és az Élet Tüze
Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2013
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Salman Rushdie: Luka and the Fire of Life
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:
Az éjfél gyermekei
Fúriadüh
Grimusz
A Mór utolsó sóhaja
Hárún és a Mesék Tengere
Sálímár bohóc
Szégyen
A firenzei varázslónő
Joseph Anton
Copyright © 2010, Salman Rushdie
Hungarian translation © Greskovits Endre, 2013
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013
ISBN 978 963 254 512 7
TARTALOM
1 A borzasztó dolog, mely a gyönyörű, csillagos éjszakán történt
2 Senkapi
3 Az Idő Folyamának bal partja
4 A vidri Inzultáná
5 A Három Tüzes Fánkhoz vezető út
6 Egyenesen a Mágia Szívébe
7 Az Élet Tüze
8 Verseny az Idővel
M ágia minden talpalat,
I tt, ott és lenn, a föld alatt
L átszatvilág, mi hívogat.
A bűvből valót egy tehet:
N em más, mint a szeretet.
1
A borzasztó dolog, mely a gyönyörű,
csillagos éjszakán történt
Élt egyszer Kahání városában, Ali é országában egy Luka nevű
fiú, akinek volt két állata, egy Kutya nevű medve és egy Medve
nevű kutya, ami azt jelentette, hogy valahányszor azt kiáltotta,
„Kutya!", a medve barátságosan odacammogott hozzá a hátsó
lábán, és amikor azt rikkantotta, „Medve!", a kutya ugrált felé
farkcsóválva. Kutya, a barnamedve, néha mogorva és morgós
tudott lenni, de ügyes táncos volt, hátsó lábaira emelkedve járta
finoman és kecsesen a keringőt, a polkát, a rumbát, a wahwatusit
és a twistet, valamint a közelebbi táncokat, a kopogós
bhángrát, a pörgős ghúmart (amihez bő, tükrökkel kirakott
szoknyát viselt), a szpao és a thang-ta nevű harci táncot meg a
déli pávatáncot. Medve, a kutya, csokoládészínű labrador volt,
szelíd, barátságos állat, bár néha kissé ingerlékeny és ideges; ő
egyáltalán nem tudott táncolni, mert – ahogy mondani szokták –
négyballábas volt, de esetlenségét abszolút hallása ellensúlyozta,
úgyhogy a vihart is túlzengte, teli torokból üvöltötte a
mindenkori legnépszerűbb dalokat, és sosem vétette el a hangot.
Medve, a kutya, és Kutya, a medve, hamarosan többet jelentett
Lukának egyszerű kedvencnél. Legjobb szövetségesei és
leghűségesebb védelmezői lettek, s olyan ádázul oltalmazták,
hogy amikor a fiú közelében voltak, senki nem is álmodott arról,
hogy belekössön Lukába, még a legvisszataszítóbb osztálytársa,
Patszar sem, aki általában féktelenül viselkedett.
Luka a következőképp szerzett ily szokatlan társakat. Egy szép
napon, amikor tizenkét éves volt, megjött a cirkusz a városba –
méghozzá nem akármilyen cirkusz, hanem maga a NATŰK, a
Nagy Tűzkarikák, egész Ali é legnevezetesebb cirkusza, amely
„a Nevezetes és Szenzációs Tűzattrakciót mutatja be". Luka tehát
rettentően elkeseredett, amikor apja, a mesemondó Rásid Kalifa
azt mondta, hogy nem mennek el az előadásra.
– Rossz az állatoknak – magyarázta Rásid. – A NATŰK-nek
valaha lehettek fényes napjai, de manapság már messze van a
kegyelmi állapottól.
Az oroszlánnak szuvas a foga, mondta Rásid Lukának, a tigris
vak, az elefántok éhesek, és az egész állatsereglet helyzete
egyszerűen nyomorúságos. A Nagy Tűzkarikák idomára a
rettentő és hatalmas Ág kapitány, más néven Láng Nagymester.
Az állatok annyira félnek az ostora csattanásától, hogy a fogfájós
oroszlán és a vak tigris továbbra is karikákon ugrál át és lapít, a
sovány elefántok pedig még mindig vastagbőrű piramist
alkotnak, nehogy feldühítsék, mert Ág olyan ember, aki gyorsan
méregbe gurul, és lassan neveti el magát. És amikor szivarozó
fejét az oroszlán tátott szájába dugja, ő fél leharapni, nehogy a
fej a tulajdon hasában ölje meg.
Rásid, aki szokás szerint egyik élénk színű (most
cinóbervörös) nyári ingét és kedvenc, ütött-kopott
szalmakalapját viselte, éppen hazakísérte Lukát az iskolából, és
hallgatta, mi történt Lukával napközben. Luka elfelejtette Dél-
Amerika csücskének nevét, és „Hawaii"-t írt be a
földrajzdolgozatba. Emlékezett azonban hazája első elnökének
nevére, és helyesen is írta le a történelemdolgozatban. Patszar
fejbe vágta a hokiütőjével tornaórán. Viszont ő két gólt szerzett
a meccsen, és legyőzték az ellenség csapatát. És végre
megtanulta, hogyan kell fütyülni, mert sikerült a megfelelő
hangot előcsalnia magából. Voltak tehát pluszok és mínuszok.
Mindent összevéve nem rossz nap; de nagyon fontos napnak
készült, mert ezen a napon látták, hogy a cirkuszi menet sátrat
verni igyekszik a nagy Szilszilá partján. A Szilszilá az a széles,
lusta, csúnya, sárszínű folyó, amely nem messze az otthonuktól
átszeli a várost. A kalitkájukban kókadozó kakaduk és az utcán
végighullámzó szomorú dromedárok látványa facsarta Luka
nemes, fiatal szívét. De a legszomorúbb, gondolta, az a ketrec,
amelyből egy mogorva kutya és egy komor medve bámul
szerencsétlenül mindenfelé. A menet legvégén Ág kapitány
haladt kalózosan metsző, fekete szemmel és barbárosan
zabolátlan szakállal. Luka hirtelen feldühödött (pedig olyan fiú
volt, aki lassan gurul méregbe, és gyorsan neveti el magát).
Amikor Láng Nagymester közvetlenül elébe ért, Luka ráordított,
ahogy a torkán kifért:
– Ne engedelmeskedjenek az állatai a parancsainak, és a tüzes
karikái gyújtsák fel a hülye sátrát!
Na most az úgy történt, hogy amikor Luka dühösen kiáltott, az
azon ritka pillanatok egyike volt, amikor valamely
megmagyarázhatatlan véletlen folytán a világegyetem összes
hangja egyszerre némul el, az autók nem dudálnak, a robogók
nem köhécselnek, a madarak nem rikácsolnak a fákon, mindenki
egyszerre hallgat el, s e mágikus csendben Luka hangja olyan
tisztán hallatszott, mint a puskalövés, szavai pedig terjedtek,
míg be nem töltötték az eget, sőt talán még az egyesek szerint a
világot irányító Párkák láthatatlan otthonához is utat találtak.
Ág kapitány összerándult, mintha valaki pofon vágta volna, majd
egyenesen Luka szemébe bámult oly lángoló gyűlölettel, hogy a
fiú alatt szinte összecsuklott a lába. Aztán a világ visszatért a
szokásos lármájához, a cirkuszos menet továbbhaladt, és Luka
meg Rásid hazament ebédelni. Ám Luka szavai még mindig ott
függtek a levegőben, s titkos művüket végezték.
Aznap este bemondták a híradóban, hogy a NATŰK cirkusz
állatai megdöbbentő módon egyöntetűen megtagadták a
fellépést. A zsúfolt sátorban a beöltözött bohócok és a civil ruhás
nézők nagy csodálkozására példátlan daccal fellázadtak uruk
ellen. Láng Nagymester ott állt a három Nagy Tűzkarika
központi porondján, parancsokat üvöltött és az ostorát
pattogtatta, de amikor látta, hogy az összes állat lépést tartva,
nyugodtan és lassan megindul felé, mintha egy hadsereg katonái
volnának, majd minden irányból bekerítik, amíg ki nem alakul a
harag állati köre, a bátorság elszállt belőle, ő térdre rogyott, sírt,
jajgatott, és az életéért könyörgött. A közönség pfujolt és
gyümölcsöt meg párnákat, majd keményebb dolgokat, például
köveket, diót és telefonkönyveket hajigált be. Ág sarkon fordult
és menekült. Az állatok szétváltak és átengedték, ő meg csak
futott, és bömbölt, mint egy csecsemő.
Ez volt az első bámulatos dolog. A második aznap éjjel történt.
Zaj támadt éjfél körül, mintha milliárd vagy milliárdszor
milliárd őszi levél ropogna és zörögne, olyan zaj, mely a Szilszilá
partján fölállított sátortól Luka hálószobájáig terjedt, és
fölébresztette a fiút. Amikor kinézett az ablakon, látta, hogy a
nagy sátor kigyulladt, s fényesen ég a folyóparti mezőn. A Nagy
Tűzkarikák lángolt; és ez nem káprázat volt.
Luka átka megfogant.
A harmadik bámulatos dolog másnap reggel következett be.
Egy kutya, kinek nyakörvén a „Medve" felirat állt, és egy medve,
kinek nyakörvén a „Kutya" felirat állt, felbukkant Luka ajtajánál
– később Luka eltűnődött, hogyan is találhattak oda –, és Kutya,
a medve buzgón forogni meg lépegetni kezdett, Medve, a kutya
pedig talpalávaló dallamot vonított. Luka, az apja, Rásid Kalifa,
az anyja, Szoraja, és a bátyja, Hárún a ház ajtajához gyűlt, hogy
nézzék, a szomszédos verandáról viszont Onítá kisasszony ezt
kiabálta:
– Vigyázat! Amikor az állatok énekelnek és táncolnak, valami
boszorkányság van készülőben!
De Szoraja Kalifa csak nevetett.
– Az állatok a szabadságukat ünneplik – mondta.
Ekkor Rásid komoly arcot vágott, és elmesélte a feleségének
Luka átkát.
– Én úgy látom – vélekedett ha itt valaki boszorkányságot
művelt, akkor az a mi kis Lukánk volt, és ezek a derék állatok
azért jöttek, hogy megköszönjék neki.
A többi cirkuszi állat beszökött a vadonba, és sose látták többé
őket, de a kutya és a medve szemlátomást itt akart maradni. Még
az eleségüket is elhozták. A medve egy vödör hallal jött, a kutya
pedig egy kis kabátot viselt, amelynek a zsebe tele volt csonttal.
– Végül is miért ne? – kiáltott fel Rásid Kalifa vidáman. – A
mesemondásaimhoz elkél egy kis segítség. Semmi sem kelti úgy
fel a közönség figyelmét, mint egy kutya és egy medve énekestáncos
száma.
Ezt tehát eldöntötték, de aznap Luka bátyja, Hárún mondta ki
az utolsó szót.
– Tudtam, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Elérted azt a kort,
amikor e család tagjai átlépik a mágikus világ határát. Most a te
kalandod következik... igen, végre eljött!... és határozottan úgy
tűnik, mintha most valamit elkezdtél volna. De légy óvatos. Az
átok veszélyes fegyver. Én soha nem voltam képes semmire, ami
ennyire... hm... sötét volt.
„Az én saját kalandom", gondolta Luka álmélkodva, és a bátyja
mosolygott, mert pontosan tudott Luka Titkos Irigységéről, ami
valójában Egyáltalán Nem Oly Titkos. Amikor Hárún annyi idős
volt, mint most Luka, elutazott a Föld második holdjára, ahol
rímekben beszélő halakkal meg egy lótuszgyökerekből szőtt
kertésszel barátkozott össze, és segített legyőzni a kultusz
gonosz nagymesterét, Khatam Sudot, aki magát a Mesék
Tengerét próbálta megsemmisíteni. Luka legnagyobb kalandjai
viszont mostanáig az iskolai Nagy Játszótéri Háborúkban estek
meg, amelyek során ő vezette híres győzelemre bandáját, a
Galaktikaközi Pingvincsapatot a Császári Fenség Hadsereggel
szemben, amelyet gyűlölt riválisa, Ádi Patszar, más néven Vörös
Seggű parancsnokolt, amikor is egy vakmerő légitámadással,
viszketőporral megtöltött papírrepülőgépek bevetésével
diadalmaskodott. Rendkívül megnyugtató volt a látvány, amikor
Patszar a játszótéri tóba ugrott, hogy az egész testét ellepő
viszketést csillapítsa; Luka azonban tudta, hogy Hárún
teljesítményéhez képest ez egyáltalán nem sok. Hárún a maga
részéről tudott róla, hogy Luka igazi kalandra vágyik, lehetőleg
olyanra, amelyben vannak valószínűtlen lények, más bolygókra
(vagy legalább holdakra) tett utazások és 1áN1szM-ek, vagyis
Egyáltalán Nem Egyszerű Módszerek. Ám mostanáig mindig
megpróbálta csillapítani Luka vágyait.
– Vigyázz, hogy mit kívánsz – mondta Lukának, aki így
válaszolt:
– Őszintén szólva könnyen lehet, hogy ez a legbosszantóbb
dolog, amit valaha mondtál.
Á
Általában azonban a két fivér, Hárún és Luka ritkán
veszekedett, sőt valójában szokatlanul jól kijöttek egymással. A
tizennyolc év korkülönbség könnyen elnyelte a legtöbb
problémát, amely fivérek között néha felmerül, mindazokat a kis
bosszúságokat, amelyek miatt a báty véletlenül beleveri a gyerek
fejét egy kőfalba, vagy tévedésből az arcára tesz egy párnát
álmában, vagy meggyőzi az öccsét arról, milyen remek ötlet a
nagyfiú cipőjét édes, ragacsos mangólével megtölteni, vagy a
nagyfiú barátnőjét egy másik barátnő nevén szólítani, majd úgy
tenni, mintha ez csak szerencsétlen nyelvbotlás lett volna.
Úgyhogy semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett Hárún sok
hasznos dologra tanította öccsét, például kickboxra, a krikett
szabályaira, meg hogy melyik zene menő és melyik nem; Luka
tehát bonyodalmaktól mentesen csodálta bátyját, és úgy
gondolta, hogy olyan, mint egy nagy medve – egy kicsit Kutyára,
a medvére hasonlít – vagy esetleg egy kényelmes, bozótos hegy,
a csúcs közelében széles vigyorral. Luka először a születésével
lepte meg az embereket, mert bátyja, Hárún már tizennyolc éves
volt, amikor anyja, Szoraja negyvenegy éves korában egy
második, szép kisfiúnak adott életet. Férje, Rásid nem talált
szavakat, és ezért, ahogy az lenni szokott, túl sok szót keresett. A
kórházban fölvette újszülött fiát, szelíden dédelgette a karjában,
és esztelen kérdésekkel szórta meg.
– Ki hitte volna? Honnan jöttél, kissrác? Hogy kerültél ide? Mit
tudsz felhozni a mentségedre? Mi a neved? Mi leszel, ha nagy
leszel? Mit szeretnél?
Szorajához is volt kérdése:
– A te korodban – álmélkodott kopaszodó fejét ingatva – mit
jelent egy ilyen csoda? – Rásid ötvenéves volt, amikor Luka
megérkezett, de abban a pillanatban úgy beszélt, mint minden
fiatal, zöldfülű apa, akit megdöbbent a felelősség, sőt egy kicsit
meg is ijed tőle.
Szoraja visszavette a csecsemőt, és megnyugtatta az apát.
– Luka a neve – mondta –, és a csoda azt jelenti, hogy
láthatóan világra hoztunk egy fickót, aki vissza tudja fordítani
magát az Időt, hogy rossz irányba menjen, és mi
megfiatalodjunk.
Szoraja tudta, miről beszél. Ahogy Luka cseperedett, úgy
látszottak a szülei fiatalabbnak. Amikor például a kis Luka
először felült, szülei képtelenek voltak nyugton ülni. Amikor
mászni kezdett, ők úgy ugráltak, mint az izgatott nyulak. Amikor
járt, szökdécseltek örömükben. És amikor első ízben megszólalt,
nos, az ember azt hitte volna, hogy az egész legendás Szavak
Zuhataga ömlik ki Rásid száján, és soha nem fog elállni a fia
hatalmas teljesítményéről zengő áradat.
A Szavak Zuhataga egyébként a Mesék Tengeréből ömlik le a
Bölcsesség Tavába, amelynek vizét a Napok Hajnala világítja
meg, és amelyből az Idő Folyama ered. A Bölcsesség Tava, mint
köztudott, a Tudás Hegyének árnyékában fekszik, s e hegy
csúcsán ég az Élet Tüze. E fontos információt, mely a Mágikus
Világ elhelyezkedéséről – és valójában létezéséről – szól,
évezredeken át titkolták és őrizték rejtélyes, álcázott
ünneprontók, akik Álimoknak, azaz Tudósoknak nevezték
magukat. A titok azonban már kitudódott. Rásid Kalifa tette
hozzáférhetővé a nagyközönségnek sok híres meséjében.
Kaháníban tehát mindenki pontosan tudta, hogy a mi nem
mágikus világunkkal párhuzamosan létezik egy Mágikus Világ is,
és ebből a Valóságból erednek a fehér mágia, a fekete mágia, az
álmok, a lidércnyomások, a mesék, a hazugságok, a sárkányok, a
tündérek, a kék szakállú dzsinnek, a mechanikus gondolatolvasó
madarak, az elrejtett kincsek, a zene, a képzelet, a remény, a
félelem, az örök élet adománya, a halál angyala, a szeretet
angyala, a folytonossági hiányok, a viccek, a szép eszmények, az
ocsmány eszmények, a hepiendek, valójában szinte minden, ami
érdekes lehet egyáltalán. Az Alimok, akik úgy képzelték, hogy a
Tudás az övék, és túl becses ahhoz, hogy másokkal megosszák,
valószínűleg gyűlölték Rásid Kalifát azért, mert előhúzta a
tarsolyából a titok e macskáját.
Ám még nem jött el az ideje – de végül majd eljön –, hogy a
Macskákról beszéljünk. Mindenekelőtt el kell mesélnünk azt a
borzasztó dolgot, amely a gyönyörű, csillagos éjszakán történt.
Luka balkezesen nőtt fel, és gyakran látta úgy, hogy nem ő
működik rossz irányban, hanem a világ. Az ajtógombok rossz
felé forognak, a csavarok ragaszkodnak hozzá, hogy az óra
járásának irányába csavarják be őket, a gitárokat fejjel lefelé
húrozzák, és a legtöbb nyelv írása ügyetlenül balról jobbra halad,
kivéve egyet, amelyet ő furcsamód nem sajátított el. A
fazekaskorongok fonákul forognak, a dervisek jobban
pörögnének a fordított irányba, és mennyivel szebb meg
ésszerűbb lenne a világ, gondolta Luka, ha a nap nyugaton kelne,
és keleten nyugodna. Amikor arról álmodott, milyen lenne az
élet abban a Fordított Dimenzióban, az alternatív, balkezes
Fordítva Bolygón, ahol ő nem szokatlan lenne, hanem normális,
néha elszomorodott. Bátyja, Hárún jobbkezes volt, mint
mindenki más, és ebből következően neki minden könnyebben
ment, ami nem tűnt tisztességes dolognak. Szoraja azt mondta
Lukának, ne búsuljon.
– Te sokféle tehetséggel megáldott gyermek vagy – folytatta –,
és lehet, hogy igazad van, amikor azt hiszed, hogy a bal oldali
irány a jobb, és hogy amit mi, többiek csinálunk, az nem a jobb,
hanem a rosszabb. Vigyen téged a kezed oda, ahová akar. Csak
legyen dolga, ennyi az egész. Menj folyvást balra, de ne
piszmogj; ne hagyd, hogy balul süljön el a dolog.
Miután Lukának a Nagy Tűzkarikák cirkuszra szórt átka oly
látványosan megfogant, Hárún gyakorta figyelmeztette ijedt
hangon, hogy a balkezessége a benne fortyogó sötét erők jele
lehet.
– Csak vigyázz – mondta Hárún –, ne menj végig a Bal Kéz
Felőli Úton. – A Bal Kéz Felőli Út nyilván a Fekete Mágiához
vezet, ám mivel Lukának a leghalványabb fogalma sem volt
arról, hogy még ha akarna is, miképp térhetne erre az Útra,
elengedte a füle mellett bátyja figyelmeztetését, mint olyasfajta
dolgot, amilyennel Hárún néha ugratja, mert nem érti, hogy
Luka nem szereti, ha ugratják.
Lukát, talán mert arról álmodozott, hogy egy Balkezes
Dimenzióba költözik, vagy mert apja hivatásos mesemondó volt,
esetleg bátyja, Hárún nagy kalandja miatt, vagy talán semmi
más okból, csak azért, mert olyan volt, amilyen, úgy nőtt fel,
hogy élénken érdekelték a más valóságok, és fogékony is volt
ezekre. Az iskolában olyan meggyőző színész lett belőle, hogy
amikor megszemélyesített egy púpost, egy császárt, egy nőt vagy
egy istent, mindenki, aki az előadását nézte, meg volt győződve
róla, hogy a kis fickó valamiképp ideiglenesen púpot növesztett,
trónra lépett, nemet változtatott vagy isteni lény lett. És amikor
rajzolt és festett, apja meséi, amelyek például az elefántfejű,
minden valaha megtörtént dologra emlékező
Memóriamadarakról, az Idő Folyamában úszó Kórhalakról, az
Elveszett Gyermekkor Földjéről vagy a Senki Által Nem Lakott
Helyről szóltak, gyönyörű, képzelet szőtte, élénk színű életre
keltek. Matematikából és kémiából sajnos nem volt ennyire jó.
Ez nem tetszett anyjának, aki – bár úgy énekelt, mint egy angyal
– mindig józan, gyakorlatias típus volt; apja azonban titokban
örvendezett, mert Rásid Kalifa szemében a matematika
ugyanolyan rejtélyes volt, mint a kínaiak, és kétszer annyira
érdektelen; és gyerekkorában Rásid megbukott a kémiavizsgán,
mert tömény kénsavval öntötte le a dolgozatát, és úgy adta be,
hogy teli volt lyukkal.
Luka szerencséjére olyan korban élt, amikor szinte végtelen
számú párhuzamos valóságot árultak játékként. Mint minden
ismerőse, ő is úgy nőtt fel, hogy betolakodó űrhajóflottákat
semmisített meg, kis vízvezeték-szerelő volt, aki számos pattogó,
égő, csavarodó, buborékoló szint megtétele után megmentett egy
kényeskedő királykisasszonyt egy szörny várkastélyából,
méretváltoztató sündisznóvá, utcai harcossá meg rocksztárrá
alakult át, és rettenthetetlenül állta a sarat kámzsás köpenyében,
miközben egy vastag szarvú és vörös-fekete arcú, démoni alak
ugrált körülötte, s dupla végű fénykarddal csapkodott a feje felé.
Mint minden ismerőse, ő is képzeletbeli közösségekhez
csatlakozott a kibertérben, elektroklubokhoz, amelyekben
fölvette például egy Galaktikaközi Pingvin identitását, akit a
Beatles egyik tagjáról neveztek el, vagy később egy teljesen
kitalált repülő lényét, akinek a magasságát, hajszínét, sőt a
nemét is ő választhatta és alakíthatta kedvére. Mint minden
ismerősének, Lukának is nagy készlete volt zsebre vágható
párhuzamosvalóság-dobozokból, és szabadideje java részét azzal
töltötte, hogy elhagyta a tulajdon világát, és belépett az e
dobozokban található gazdag, színes, zenés, emberpróbáló
univerzumokba, amelyekben a halál átmeneti volt (amíg túl sok
hibát nem követett el ahhoz, hogy végleges legyen), az életet
pedig meg lehetett nyerni, takarékoskodni lehetett vele, vagy
csodálatos módon egyszerűen meg lehetett kapni, ha az ember
történetesen a megfelelő téglába verte a fejét, a megfelelő
gombát ette meg, vagy a megfelelő varázsvízesésen kelt át, és
annyi életet lehetett felhalmozni, amennyi csak az ember
képességétől és jó szerencséjétől telt. Luka szobájában egy kis
televízió mellett állt legbecsesebb tulajdona, mind közül a
legvarázslatosabb doboz, amely a leggazdagabb, legbonyolultabb
utazásokat tette lehetővé az űrbe és időbe, a több élet és az
átmeneti halál zónájába: az ő új multi-univerzuma. És ahogy az
iskolaudvaron átváltozott a hatalmas Luka tábornokká, a
Császári Fenség Hadsereg legyőzőjévé, a rettegett LL, azaz Luka
Légierő parancsnokává, amelynek papírrepülői
viszketőporbombákat hordoztak, úgy a matematika és a kémia
világából a Multi-univerzum Zónába átlépve otthon érezte
magát, egészen másképpen otthon, mint ahogy az otthonában
érezte otthon magát, de akkor is otthon; és – lelkében legalábbis
– Szuper-Lukává, a Játékok nagymesterévé vált.
Megint csak apja, Rásid Kalifa bátorította Lukát, és komikusan
ügyetlenül, de megpróbált részt venni a kalandjaiban. Szoraja
megvetően érdektelen volt, és lévén józan asszony, aki nem
bízott a technikában, amiatt aggódott, hogy a különböző
varázsdobozok láthatatlan nyalábokat és sugarakat bocsátanak
ki, amelyek tönkreteszik szeretett fia elméjét. Rásid félvállról
vette ezeket az aggodalmakat, amitől Szoraja még jobban
aggódott.
– Semmi sugár! Semmi nyaláb! – kiáltotta Rásid. – De nézd
meg, milyen szépen fejlődik a szem-kéz koordinációja, és
problémákat is megold, rejtvényeket fejt meg, akadályokat küzd
le, különböző nehézségi szinteket teljesít, hogy rendkívüli
készségeket sajátítson el.
– Ezek hasznavehetetlen készségek – vágott vissza Szoraja. – A
valódi világban nincsenek szintek, csak nehézségek vannak. Ha
gondatlanságból hibázik a játékban, kap újabb lehetőséget. Ha
gondatlanságból hibázik a kémiadolgozatban, elégtelent kap. Az
élet nehezebb a videojátékoknál. Ezt kell neki tudnia, és ha már
itt tartunk, neked is.
Rásid nem adta fel.
– Nézd meg, hogy mozog a keze a gombokon – mondta. –
Ezekben a világokban a balkezesség nem akadályozza.
Bámulatos, hogy szinte kétkezes.
Szoraja bosszúsan horkant fel.
– Láttad a kézírását? – kérdezte. – Abban segítenek a
sündisznói meg a vízvezeték-szerelői? A „pípjei" meg a „pújai"
átsegítik az iskolán? Micsoda nevek! Mintha valaki a vécére
készülne vagy mi. Meg amin játszik...
Rásid békülékenyen elmosolyodott.
– Konzol a neve – szólalt meg, de Szoraja sarkon fordult és
elsétált, fél kezével a feje fölött integetve.
– Ne beszélj nekem ilyesmikről – szólt hátra legfennköltebb
hangján. – Erről én nem konzol-tálok.
Nem meglepő, hogy Rásid Kalifa használhatatlan volt a multiuniverzumban.
Egész életében könnyed stílusban beszélt, de a
keze őszintén szólva mindig tehertételt jelentett neki. Ügyetlen
volt, esetlen, és minden kiesett belőle. Ahogy mondani szokták,
két balkeze volt. Hatvankét esztendeje során számtalan dolgot
leejtett, még többet összetört, ügyetlenkedett mindazzal, amit
nem sikerült leejtenie vagy összetörnie, és összemaszatolt
mindent, amit írt. Nagyjában-egészében minden volt, csak nem
ügyes. Ha megpróbált egy szöget beverni a falba, az egyik ujja
mindig útban volt, és Rásid mindig csecsemősen viselte a
fájdalmat. Úgyhogy valahányszor fölajánlotta a segítségét
Szorajának, ő – kissé szívtelenül – megkérte, hogy legyen szíves,
tartsa távol magát.
Másfelől viszont Luka emlékezett az időre, amikor az apja keze
ténylegesen megelevenedett.
Ez igaz volt. Luka pár éves korában apja két keze önálló életet,
sőt lelket kapott. Nevük is volt. Senkisem (a jobb kéz) és
Badarság (a bal) felettébb engedelmes volt, és azt tették, amit
Rásid tenni akart velük, például hadonásztak, amikor valamit
hangsúlyozni akart (mert szeretett sokat beszélni), vagy
rendszeres időközönként ételt tettek a szájába (mert szeretett
sokat enni). Még Rásidnak azt a részét is hajlandók voltak
megmosni, amit ő sejhajnak nevezett, ami tényleg rendkívül
engedelmes dolognak számított. Ám mint Luka hamar megtudta,
csiklandozó hajlammal is bírtak, különösen amikor ő valahol a
közelükben volt. Néha, amikor a jobb kéz megcsiklandozta
Lukát, ő könyörgött:
– Hagyd abba, kérlek, hagyd abba.
Mire apja így felelt:
– Nem én vagyok. Igazából Senkisem csiklandoz.
Aztán amikor a bal kéz is csatlakozott, Luka harsányan
kacagva tiltakozott:
– Te vagy az, te csiklandozol.
Mire apja így felelt:
– Tudod, mit? Ez Badarság.
Mostanában azonban Rásid két keze lelassult, és mintha
visszaváltoztak volna puszta kezekké. Valójában Rásid többi
része is lelassult. Lassabban járt, mint azelőtt (bár sohasem járt
gyorsan), lassabban evett (bár nem nagyon sokkal), és – ami a
legaggasztóbb – lassabban beszélt (pedig mindig nagyon-nagyon
gyorsan járt a szája). Lassabban mosolyodott el, mint régen, és
néha, Luka úgy képzelte, mintha a gondolatok is lelassultak
volna apja fejében. Mintha az általa mondott mesék is lassabban
haladtak volna, mint egykoron, és ez rosszat tett az üzletnek.
„Ha ilyen tempóban lassul – mondta magában Luka riadtan –,
akkor nemsokára csikorogva leáll." A teljesen leállt apa képe, aki
beragad egy mondatba, egy mozdulatba, egy lépésbe, ijesztő
volt; de úgy tűnt, ebbe az irányba tartanak a dolgok, hacsak
valamivel nem lehet visszagyorsítani Rásid Kalifát. Luka tehát
gondolkodni kezdett, hogy miképpen lehet egy apát
felgyorsítani; hol a pedál, amit meg kell nyomni ahhoz, hogy a
lassuló tempó helyreálljon? Ám mielőtt megoldhatta volna a
problémát, megtörtént a borzasztó dolog a gyönyörű, csillagos
éjszakán.
Egy hónappal és egy nappal azután, hogy Kutya, a medve, és
Medve, a kutya megérkezett Kalifáék házához, a Kahání városa,
a Szilszilá folyó és a mögötte lévő tenger fölött ívelő ég
csodálatosképpen tele volt csillagokkal, s olyannyira ragyogott a
csillagoktól, hogy még a mordhalak is feljöttek a víz mélyéről
egy csodálkozó pillantásra, és akaratuk ellenére elmosolyodtak
(és ha láttak már életükben a meglepetéstől mosolygó
mordhalat, akkor tudják, hogy nem valami szép látvány). A
galaktika vastag csíkja mintegy varázsütésre fellángolt a tiszta,
éjszakai égen, és mindenkiben felidézte, milyenek voltak a
dolgok a régi időkben, mielőtt az emberek beszennyezték a
levegőt, és elrejtették az eget a szemük elől. A városi szmog
miatt olyannyira szokatlan volt a Tejút látványa, hogy az
emberek házról házra jártak, és megmondták a szomszédaiknak,
hogy jöjjenek ki az utcára, és nézzék. Mindenki kitódult a
házából, és ott állt felemelt állal, mintha az egész környék arra
várna, hogy csiklandozzák meg, és Luka futólag fontolóra vette,
hogy főcsiklandnok lesz, de aztán jobb ötlete támadt.
A csillagok mintha táncoltak volna odafönn, lenyűgöző és
bonyolult alakzatokban keringtek, mint a teljes pompába
öltözött nők a menyegzőn, fehérben, zöldben és pirosban
ragyogó nők gyémánttal, smaragddal és rubinnal, sugárzó nők az
égben táncolva, tüzes ékkövektől gyöngyözve. És a csillagok
tánca tükröződött a város utcáin; az emberek tamburinokkal
meg dobokkal jöttek elő, és ünnepeltek, mintha valakinek a
születésnapja lenne. Medve és Kutya is ünnepelt vonítva és
ugrálva, s Hárún meg Luka meg Szoraja meg a
szomszédasszonyuk, Onítá kisasszony is táncolt. Csak Rásid nem
csatlakozott a mulatsághoz. Ült a verandán, figyelt, és senki,
még Luka sem tudta talpra állítani.
– Nehéznek érzem magam – mondta. – A lábam mintha
szeneszsák lenne, a karom meg tuskó. Nyilván a gravitáció nőtt
meg valahogy körülöttem, mert egyfolytában a föld felé húz. –
Szoraja azt mondta, egyszerűen csak lusta, és egy idő után Luka
is otthagyta apját, aki egy arra járó árustól vásárolt banánt
evett, és visszaszaladt a csillagok karneválja alá.
A nagy égi előadás késő éjszakáig folytatódott, és amíg tartott,
valami jó dolog előjelének, egy váratlanul beköszöntő jó korszak
kezdetének tűnt. Luka azonban elég hamar ráébredt, hogy
semmi ilyesmiről nincs szó. Lehet, hogy valójában valamiféle
búcsú, egy utolsó hurrá, mert ezen az éjszakán Rásid Kalifa,
Kahání legendás mesemondója mosolygó arccal, kezében
banánnal, csillogó homlokkal elaludt, és nem ébredt föl másnap
reggel. Egyre csak aludt halkan horkolva, ajkán édes mosollyal.
Aludt egész délelőtt, aztán egész délután, aztán a következő
éjszakán, és ez így folyt tovább reggelről reggelre, délutánról
délutánra, éjszakáról éjszakára.
Senki sem tudta felébreszteni.
Eleinte Szoraja abban a hitben, hogy csak nagyon fáradt,
mindenkit csendre intett, és mindenkinek azt mondta, hogy ne
zavarja. De nemsokára aggódni kezdett, és maga próbálta meg
fölébreszteni. Először szelíden beszélt hozzá, szerető szavakat
mormolt. Aztán a homlokát simogatta, megcsókolta az arcát, és
egy kis dalt énekelt. Végül egyre türelmetlenebbül
megcsiklandozta a talpát, erősen megrázta a vállát, és végső
megoldásként teli torokból a fülébe ordított. Rásid helyeslő
morgást hallatott, és kicsit szélesebben mosolygott, de nem
ébredt fel.
Szoraja leült az ágya mellé, a padlóra, és a kezébe temette az
arcát.
– Mit csináljak? – jajongta. – Mindig álmodozó volt, és most
úgy gondolta, hogy az álmait választja helyettem.
A lapok hamar neszét vették Rásid állapotának, és az újságírók
ott szimatoltak meg füleltek a környéken, hogy hozzájussanak a
sztorihoz. Szoraja elhessegette a fotósokat, de a sztorit így is
Á
megírták. NEM LOCSOG TOVÁBB BLABLA-SAH, ordították kissé
kegyetlenül a címek. BLABLA-SAHBÓL CSIPKERÓZSI-SAH LETT.
Amikor Luka látta anyját a könnyek, apját pedig a Nagy Alvás
fogságában, úgy érezte, mintha vége lenne a világnak, vagy
legalábbis a java részének. Egész életében azzal próbálkozott,
hogy kora reggel, mielőtt szülei felébrednének, belopózik a
hálószobájukba, és meglepi őket, de mindig felébredtek, mielőtt
ő az ágyhoz ért volna. Ám Rásid most nem ébredt fel, és Szoraja
tényleg nem konzol-tált senkivel, Luka pedig tudta, hogy ennek a
szónak a valóságban semmi köze nincs a játékokhoz, bár e
pillanatban azt kívánta, bár lenne a valóság valamely más,
képzeletbeli változatában, ahol megnyomhatná a Kilépés
gombot, hogy visszatérjen a saját életébe. De nem látott Kilépés
gombot. Otthon volt, bár az otthont hirtelen nagyon különös és
ijesztő helynek érezte, ahol nincs nevetés, és ami a
legborzalmasabb: nincs Rásid. Úgy érezte, mintha valami
lehetetlen dolog lehetségessé vált volna, valami elgondolhatatlan
elgondolhatóvá, és ő ennek a rettenetes dolognak nem akart
nevet adni.
Orvosok érkeztek, és Szoraja bevezette őket a szobába,
amelyben Rásid aludt, majd becsukta az ajtót. Hárúnt
beengedték, de Lukának Onítá kisasszonnyal kellett maradnia,
amit utált, mert Onítá túl sok édességet adott neki, és magához
húzta a fejét, úgyhogy ő elveszett az asszony keblében, mint
utazó egy ismeretlen völgyben, amely olcsó parfümtől szaglik.
Egy kis idő múlva Hárún átjött hozzá.
– Azt mondják, nem tudják, mi van vele – mondta Lukának. –
Csak alszik, és nem tudják, miért. Infúziót adnak neki, mert nem
eszik, nem iszik, úgyhogy táplálni kell. De ha nem ébred fel...
– Fel fog ébredni! – kiáltotta Luka. – Minden percben
felébredhet!
– Ha nem ébred fel – mondta Hárún, és Luka észrevette, hogy
Hárún keze ökölbe szorul, meg a hangjában is volt valamiféle
ökölbe szorulás –, akkor az izmai elsorvadnak, meg az egész
teste is, és akkor...
– Akkor semmi – vágott közbe Luka indulatosan. – Csak pihen,
ennyi az egész. Lelassult, nehéznek érezte magát, és pihennie
kell. Egész életében gondoskodott rólunk, hogy őszinte legyek, és
most joga van egy kis pihenésre, nem igaz, Onítá néni?
– De, Luka – felelte Onítá kisasszony –, igaz, drágám, ebben
szinte teljesen biztos vagyok. – És egy könnycsepp gördült le az
arcán.
Aztán rosszabbra fordultak a dolgok.
Luka aznap éjjel ébren feküdt az ágyában, túl rémült és
boldogtalan volt, hogy aludni tudjon. Medve, a kutya is az ágyon
szuszogott, morgott és elmerült kutyás álmában, Kutya, a medve
pedig mozdulatlanul hevert a padlóra terített gyékényen. De
Luka nem aludt. Az éjszakai ég odakinn már nem volt tiszta,
hanem alacsonyan függtek a felhők, mintha az ég a homlokát
ráncolná, a távolból pedig mennydörgés hallatszott, akár valami
mérges óriás hangja. Ekkor Luka csapkodó szárnyak zaját
hallotta a közelből, mire kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant,
kidugta a fejét, és a nyakát tekergette, hogy fölnézzen az égre.
Hét keselyű repült felé, nyakukon fodor, mint európai
nemeseknek a régi festményeken, vagy mint a cirkuszi
bohócoknak. Csúfak voltak, büdösek és gonoszok. A legnagyobb,
legcsúnyább, legbüdösebb és leggonoszabb keselyű letelepedett
Luka ablakpárkányára, közvetlenül mellé, mintha régi barátok
lennének, a másik hat pedig kartávolságon kívül lebegett.
Medve, a kutya felébredt, és morogva meg vicsorogva az
ablakhoz szaladt; Kutya, a medve egy pillanattal később pattant
fel, és Luka fölé tornyosult, mintha ott és akkor darabokra
akarná szaggatni a keselyűt.
– Várjatok – mondta nekik Luka, mert látott valamit, amit meg
kellett vizsgálnia. A Keselyűfőnök nyakfodrán kis zacskó lógott.
Luka odanyúlt; a keselyű nem mozdult. A zacskóban papírtekercs
volt, a papírtekercsen pedig Ág kapitány üzenete.
„Szörnyű, sötét szavú gyermek – állt a levélben –, undorító
boszorkányfiú, tán azt képzelted, hogy semmivel nem
viszonzom, amit ellenem elkövettél? Azt hitted, hitvány
varázslói onc, hogy nem tudok súlyosabban ártani neked, mint
amilyen súlyosan te ártottál nekem? Oly hiú, oly ostoba vagy, te
gyenge, apró átokszóró, hogy azt hitted, te vagy az egyetlen
boszorkánymester a városban? Ha nem tudod irányítani az átkot,
ó, te tehetetlen, törpe rontó, akkor az visszatér, és pofon vág.
Vagy ez alkalommal, e talán még alkalmasabb bosszú esetében
letaglóz valakit, akit szeretsz."
Luka reszketni kezdett, holott meleg volt az éjszaka. Ez lenne
az igazság? A cirkuszigazgatóra szórt izzó átkára válasz az apját
sújtó altató átok? Mely esetben, gondolta Luka rettegve, ő tehet
a Nagy Alvásról. Még Kutya, a medve, és Medve, a kutya
érkezése sem kárpótolja apja elvesztéséért. Másfelől viszont apja
lassulását már jóval a táncoló csillagok éjszakája előtt
észrevette, úgyhogy ez a levél talán csak ocsmány hazugság.
Mindenesetre nem hagyhatja, hogy a Keselyűfőnök lássa a
remegését, úgyhogy erős, határozott hangon, amilyennel az
iskolai darabokban beszélt, így szólt:
– Hogy őszinte legyek, utálom a keselyűket, és nem
csodálkozom, hogy csak ti maradtatok hűek ahhoz a szörnyű Ág
kapitányhoz. Különben is micsoda ötlet, hogy egy keselyű
fellépjen a cirkuszban! Csak azt bizonyítja, hogy miféle fickó a
kapitány. Ezenkívül – tette hozzá Luka, miközben darabokra
tépte a levelet a keselyű cinikus csőre előtt – ez egy alávaló
ember levele, aki megpróbálja azt állítani, hogy meg tudja
betegíteni az apámat. Nyilvánvaló, hogy senkit nem tud
megbetegíteni, de mindenkit feldühít. – Majd minden bátorságát
összeszedve elhessentette a nagy madarat a párkányról, és
becsukta az ablakot.
A keselyűk kavarogva elszálltak, Luka pedig remegve az ágyára
roskadt. Kutyája és medvéje böködte az orrával, de nem tudták
megvigasztalni. Rásid aludt, és Luka nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy ő maga – és egyedül ő – idézte az átkot a
családjára.
Álmatlan éjszakája után Luka hajnalban kelt, és belopózott a
szülei hálószobájába, ahogy a boldogabb időkben oly gyakran
tette. Ott feküdt apja alva, karjába csövek futottak, hogy
táplálják, és egy monitoron szaggatott zöld vonalként látszott a
szívverése. Az igazat megvallva Rásid nem látszott
elátkozottnak, de még szomorúnak sem. Inkább... boldognak,
mintha arról álmodna, hogy míg alszik, táncol a csillagokkal,
velük él az égen, és mosolyog. Ám a látszat nem minden, Luka
ennyit már tudott; a világ nem mindig olyan, amilyennek látszik.
Szoraja a padlón aludt ülve, hátával a falnak dőlt. Egyik szülő
sem ébredt föl, ahogy annak idején mindig, amikor Luka feléjük
lopakodott. Ez lehangoló volt. Luka vánszorogva elindult a
szobája felé. Az ablakon át látta, hogy az ég kezd világosodni. A
hajnal állítólag felvidítja az embereket, de Luka semmi vidámra
nem tudott gondolni. Az ablakhoz lépett, be akarta húzni a
függönyt, hogy legalább sötétben feküdjön és pihenjen egy
kicsit, ám ekkor észrevette a rendkívüli dolgot.
Egy férfi állt a Kalifa-ház mellett húzódó utcácskában,
ismerős, cinóbervörös inget meg felismerhetően ütött-kopott
szalmakalapot viselt, és leplezetlenül figyelte a házat. Luka
éppen ki akart kiáltani, sőt talán még Medvét meg Kutyát is ki
akarta küldeni, hogy kergessék el az idegent, amikor a férfi
felszegte a fejét, és egyenesen Luka szemébe nézett.
Rásid Kalifa! Az apja áll odakinn, és nem szól, de szemlátomást
ébren van!
De ha Rásid odakinn van az utcán, akkor ki alszik az ágyában?
És ha Rásid az ágyában alszik, akkor hogyan lehet odakinn? Luka
szédült, és az agyának fogalma sem volt, mit gondoljon; lába
azonban nekieredt. Medvéjével és kutyájával a nyomában Luka
lélekszakadva rohant oda, ahol apja várt rá. Mezítláb süvített le
a földszintre, kicsit megbotlott, jobbra lépett, furcsán elszédült
egy pillanatra, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és kiszáguldott
a bejárati ajtón. Csodálatos, gondolta Luka. Rásid Kalifa
felébredt, és valahogy kiosont sétálni. Minden rendben lesz.
2
Senkapi
Lukának, miközben kirohant az ajtón Kutyával és Medvével, a
legkülönösebb érzése támadt: mintha átléptek volna egy
láthatatlan határt; mintha egy titkos szint nyílt volna ki, és ők
áthaladtak volna a kapun, mely lehetővé teszi, hogy felfedezzék.
Kicsit reszketett, és a medve meg a kutya is reszketett, bár nem
volt hideg a hajnal. Furcsa színekbe öltözött a világ, az ég túl kék
volt, a föld túl barna, a ház rózsaszínűbb és zöldebb, mint
rendesen... és apja nem az apja volt, hacsak Rásid Kalifa nem vált
részben áttetszővé. Ez a Rásid Kalifa pontosan úgy festett, mint
a híres Blabla-sah; a szalmakalapját meg a cinóbervörös nyári
ingét viselte, és amikor sétált meg beszélt, nyilvánvaló volt, hogy
a hangja Rásid hangja, s ahogy mozgott, az is pontos mása volt
az eredetinek; ám ezen a Rásid Kalifán át lehetett látni, nem
tisztán, csak homályosan, mintha félig valóságos, félig a fény
játéka volna. Amikor a hajnal az első hangjait suttogta odafenn,
az égen, az alak áttetszősége még nyilvánvalóbb lett. Lukával
forgott a világ. Történt valami az apjával? Ez az átlátszó apa
valamiféle... valamiféle...
– Valamiféle kísértet vagy? – kérdezte erőtlen hangon. –
Határozottan különös és meglepő vagy, hogy finoman
fogalmazzak.
– Fehér lepedőt viselek? Láncokat csörgetek? Kísértetiesnek
látsz? – kérdezte a fantom elutasítón. – Ijesztő vagyok? Jó, erre
ne válaszolj. Az az igazság, hogy kísértetek vagy szellemek
nincsenek, ezért én sem vagyok az. És hadd jegyezzem meg,
hogy én most ugyanúgy meg vagyok lepve, mint te.
Medve szőre égnek állt, Kutya pedig zavartan csóválta a fejét,
mintha éppen most derengett volna fel előtte valami.
– Te miért vagy meglepve? – kérdezte Luka, és megpróbált
magabiztosnak látszani. – Végül is nem te vagy az, aki rajtam lát
át.
Az átlátszó Rásid Kalifa közelebb lépett, és Lukának
kényszerítenie kellett magát, nehogy elszaladjon.
– Nem miattad vagyok itt – mondta az átlátszó Rásid. –
Úgyhogy, hmm, szokatlan, hogy átléptél, amikor makkegészséges
vagy. És a kutyád meg a medvéd is, ha már itt tartunk. Az egész
dolog szerfelett rendellenes. A Határt nem lehetne ilyen könnyen
semmibe venni.
– Hogy érted ezt? – tudakolta Luka. – Milyen Határt? Ki miatt
vagy itt? – Abban a pillanatban, hogy föltette a kérdést, már
tudta is a választ, és ettől az első kérdés kiesett a fejéből. – Á –
mondta. – Á. Akkor az apám...
– Még nem – mondta az átlátszó Rásid. – De én türelmes típus
vagyok.
– Menjen innen – mondta Luka. – Maga nemkívánatos személy
itt, uram... különben mi is a neve?
Az átlátszó Rásid barátságosan rámosolygott, de valahogy ez a
mosoly mégsem volt teljesen barátságos.
– Én – magyarázta kedves hangon, ami valahogy mégsem volt
egészen kedves –, én az apád halá...
– Ne mondja ki ezt a szót! – kiáltotta Luka.
– Azt szeretném elmondani, ha szabad folytatnom – erősködött
a fantom –, hogy mindenki halá...
– Ne mondja ki! – ordította Luka.
– ...más – mondta a fantom. – Nincs két egyforma. Minden
élőlény különbözik az összes többitől; az életük egyedien és
egyénien kezdődik, egyénien és egyedien folytatódik, és ebből
következően a végén mindenkinek megvan a maga egyedi és
egyéni halá...
– Ne! – üvöltötte Luka.
– ...és én vagyok az apádé, vagy nemsokára leszek, és akkor
már nem látsz át rajtam, mert akkor én leszek a valódi, ő pedig,
sajnálom, hogy ezt kell mondanom, már egyáltalán nem lesz.
– Senkisem fogja elvinni az apámat – kiáltotta Luka. – Még
maga sem, uram... akárhogy hívják is... az ijesztő meséivel.
– Senkisem – mondta az átlátszó Rásid. – Igen, szólíthatsz így.
Az vagyok. Senkisem fogja elvinni az apádat: ez pontosan így
van, és én vagyok a szóban forgó Senkisem. Én vagyok a te,
mondhatni, Senkapid.
– Badarság – mondta Luka.
– Nem, nem – javította ki az átlátszó Rásid. – Attól tartok,
Badarság ebben nem vesz részt. Rá fogsz jönni, hogy én
Badartalanság típusú fickó vagyok.
Luka leült a ház lépcsőjére, és a fejét fogta. Senkapi. Értette,
amit az átlátszó Rásid mondott. Miközben apja gyengül, a
fantom Rásid egyre erősebb lesz, és a végén csak ez a Senkapi
lesz, apa meg nem. De egy dologban biztos volt: nem áll készen
arra, hogy apja nélkül boldoguljon. Erre sosem fog készen állni.
E tudat bizonyossága egyre nőtt benne, és erőt adott neki. Csak
egyetlen dolgot tehet, mondta magában. Ezt a Senkapit meg kell
állítani, és ki kell találnia valamit, hogy megállítsa.
– Hogy őszinte legyek – mondta Senkapi –, és hogy minden
titkomat felfedjem, meg kell ismételnem, hogy te máris elértél
valami rendkívülit... a vonal átlépésére gondolok... úgyhogy
talán további rendkívüli dolgokra vagy képes. Lehet, hogy még
azt is véghez tudod vinni, amit éppen most álmodsz meg; lehet...
haha!... hogy sikerül véghezvinned az elpusztításomat. Egy
ellenfél! Mily örvendetes! Mily határozottan... bájos. Annyira
izgatott vagyok.
Luka felnézett.
– Hogy érti azt pontosan, hogy „a vonal átlépése"? – kérdezte.
– Itt, ahol vagy, nem ott van, ahol voltál – magyarázta Senkapi
segítőkészen. – Ez, mindez, amit látsz, nem az, amit eddig láttál.
Ez az utca nem az az utca, ez a ház nem az a ház, és ez a papa,
mint már elmagyaráztam, nem az. Ha az egész világod fél lépést
tenne jobbra, akkor beleütközne ebbe a világba. Ha fél lépést
tenne balra... hát, ebbe most ne menjünk bele. Nem látod, hogy
mennyivel élénkebb színű itt minden, mint otthon volt? Ez,
tudod... tényleg mondanom se kéne... ez a Mágia Világa.
Luka emlékezett rá, hogy megbotlott az ajtóban, és hogy futó,
de erős szédülést érzett. Akkor lépte volna át a vonalat? És
jobbra vagy balra botlott vajon? Nyilván jobbra, ugye? Ez tehát
nyilván a Jobb Kéz Felőli Út, nem? De ez-e a legjobb Út? Neki, a
balkezesnek, nem balra kellett volna botlania?... Ráébredt, hogy
fogalma sincs, mire gondol. Miért van egyáltalán akármilyen
Úton ahelyett, hogy a ház előtti utcán lenne? Hová vezethet egy
ilyen Út, és gondolnia kell-e rá egyáltalán, hogy végigmenjen
rajta? Nem arra kellene-e gondolnia inkább, hogy
megszabaduljon ettől az ijesztő Senkapitól, és visszatérjen
szobája biztonságába? Ez a sok beszéd a Mágiáról túl sok volt
neki.
Luka persze mindent tudott a Mágia Világáról. Úgy nőtt fel,
hogy apjától mindennap hallott róla, és hitt benne, még
térképeket is rajzolt és képeket is festett róla – a Bölcsesség
Tavába ömlő Szavak Zuhatagáról, a Tudás Hegyéről, az Élet
Tüzéről, mindenről; de nem úgy hitt benne, ahogy az
ebédlőasztalokban, az utcákban vagy a gyomorrontásokban. Ez
nem volt valóságos úgy, ahogy a szeretet, a boldogtalanság vagy
a félelem. Csak úgy volt valóságos, ahogy a mesék valóságosak,
amíg az ember olvassa őket, a délibábok, amíg túl közel nem ér
hozzájuk az ember, vagy az álmok, amíg álmodja őket.
– Akkor ez álom? – tűnődött, mire az átlátszó Rásid, aki
Senkapinak nevezte magát, lassan és elgondolkodva bólintott.
– Ez minden bizonnyal megmagyarázná a helyzetet – felelte
nyájasan. – De vesd alá próbának. Ha valóban álom, akkor a
kutyád meg a medvéd talán nem lesz többé néma állat. Tudod,
ismerem a titkos vágyadat. Szeretnéd, ha tudnának beszélni,
ugye? Ha a te nyelveden beszélnének hozzád, és elmondanák a
történetüket. Biztos vagyok benne, hogy rendkívül érdekes
történetük van.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte Luka meghökkenve, és ismét
megszületett a válasz a fejében, amint elhangzott a kérdés. – Á.
Azért tudja, mert apám tudja. Beszéltem egyszer erről az
apámnak, és azt mondta, kitalál egy mesét egy beszélő kutyáról
meg medvéről.
Ú
– Úgy ám – mondta Senkapi nyugodtan. – Minden, ami apád
volt, amit tudott, tett és mondott, lassan átáramlik belém. De
nem szabad elhappolnom a beszélgetést – folytatta. – Azt
hiszem, a barátaid arra várnak, hogy rájuk figyelj.
Luka körülnézett, és döbbenten látta, hogy Medve, a kutya a
hátsó lábára állt, és a torkát köszörüli, mint a tenorista az
operában. Aztán dalra fakadt – ezúttal nem ugatva, vonítva és
csaholva, hanem tiszta, érthető szavakkal. Enyhén idegen
akcentussal énekelt, ezt Luka észrevette, mintha külföldről
érkezett látogató lenne, de a szavakat tisztán ejtette, bár a mese,
amiről szóltak, zavarba ejtő volt.
Barak vagyok, népem Ebemberek
Halhatatlan, ősi népe,
Varázshéjatojásból lettünk,
Daloltunk, harcoltunk, szerettünk,
S nem ért minket utol halál.
Barak vagyok, és az Ebemberek
Élnek már vagy ezer éve,
Étkem volt gyöngy, mátkám emberi hölgy,
Uralmam alatt az anyaföld,
S zengtem angyalok fennkölt dalát.
Ez az ének, mit az Ebemberek
Dalltak át ezer esztendőn,
De lesújtott ránk egy kínai átok,
Korcsok lettünk, kivert, kóbor kutyákok,
S az Ebbirodalom ma csak homokhalom,
Hol ugatás szól, nem dalos vigalom,
Négy lábon jártunk, nem kettőn.
S ma is így: négyen, nem kettőn.
Ezután Kutya, a medve következett, aki szintén a hátsó lábára
állt, és összekulcsolta a mancsát, mint egy iskolás a
szavalóversenyen. Majd megszólalt tiszta, emberi hangon, amely
feltűnően emlékeztetett Luka bátyjáéra, Hárúnéra, és Luka
majdnem hanyatt esett, amikor meghallotta. Senkapi kinyújtott
karjával megóvta ettől, pontosan úgy, mintha ő lenne az igazi
Rásid Kalifa.
– Ó, hatalmas, apró termetű szabadítóm – mondta a medve
fennkölten, de Luka úgy látta, kicsit bizonytalanul is –, ó,
páratlan átkokat szóró gyermek, tudd meg, hogy én nem voltam
mindig olyan, amilyennek most látsz, hanem az uralkodója egy...
hmm... sűrű erdős, szikrázó havú északi földnek, amely körkörös
hegyvonulat mögött rejtőzött. Nevem akkor nem „Kutya" volt,
hanem... öö... Arthasásztra, Qáf fejedelme. Azon a hideg,
gyönyörű helyen táncoltunk, hogy melegedjünk, és a táncunk
legendává vált, mert miközben topogtunk és ugráltunk,
forgásunk ragyogása a körülöttünk lévő levegőből ezüst- meg
aranyszálakat szőtt, s ez lett a kincsünk meg a dicsőségünk is. A
forgásban és pörgésben leltük örömünket, a forgástól és
pörgéstől elevenedtünk meg, s arany földünk csodák vidéke lett,
öltözékünk pedig ragyogott, mint a nap.
Hangja megerősödött, mintha egyre bizonyosabb lenne a
mesében, amelyet mond.
– Virágoztunk tehát – folytatta –, de kiváltottuk a
szomszédaink irigységét is, és egyikük, a hatalmas, madárfejű
boszorkányfejedelem, akit úgy hívtak, hogy... – akadt el megint
Kutya, a medve – ...hm... öö... á, igen, Bulbul Dév, a Kelet
Óriáskirálya, aki úgy énekelt, mint a fülemüle, de úgy táncolt,
mint egy mamlasz, ő irigykedett a legjobban. Megtámadott
bennünket az óriáshadával, a... a... Harminc Madárral, a foltos
testű, csőrös szörnyekkel, mi pedig, a táncoló aranynép, túl
ártatlanok és kedvesek voltunk ahhoz, hogy ellenálljunk. De
makacs népség is voltunk, és nem árultuk el a tánc titkait. Igen,
igen! – kiáltotta izgatottan, és gyorsan végigmondta a történetet.
– Amikor a Madáróriások ráébredtek, hogy nem fogjuk
megtanítani őket, miképp kell a levegőből aranyat szőni, és az
életünk árán is megvédjük nagy titkunkat, olyan borzalmasan
rémítő szárnyverdesést, csapkodást, vijjogást és károgást
rendeztek, hogy világos volt: Fekete Mágiáról van szó. Qáf népét
pillanatok alatt összezúzta az Óriások sikítása, porladni kezdtek,
elvesztették emberi alakjukat, és néma állatokká, szamarakká,
selyemmajmokká, hangyászokká meg, igen, medvékké változtak,
miközben Bulbul Dév ezt kiabálta: „Most próbáljátok meg az
aranytáncotokat járni, bolondok! Most ropjátok az ezüstdzsigget!
Amit nem akartatok átadni, azt örökre elvesztettétek az emberi
formátokkal együtt. Silány, csúf állatok maradtok, hacsak...
haha!... el nem lopjátok az Élet Tüzét, hogy felszabaduljatok!"
Amivel persze azt akarta mondani, hogy örökre csapdába estünk,
mert az Élet Tüze csupán mese, és még a mesében is lehetetlen
ellopni. Úgyhogy medve lettem, táncoló medve, igen, de soha
többé aranytáncos!... és medveként addig jártam a világot, amíg
Ág kapitány el nem fogott a cirkuszába, és így, kis gazdám, rád
nem találtam.
Pontosan olyasféle történet volt ez, amilyet Hárún mesélt
volna, túlzó mese a nagy Mesék Tengeréből. De amikor véget ért,
Lukát a csalódás erős érzése kerítette hatalmába.
– Szóval mind a ketten emberek vagytok? – kérdezte
sajnálkozva. – Igazából nem a medvém meg a kutyám vagytok,
hanem elvarázsolt fejedelmek kutya- meg medveruhában? És
nem „Kutyának" meg „Medvének" kellene szólítanom
benneteket, hanem „Artha-akárminek" és „Baraknak"? Itt
vagyok én, aki betegre aggódja magát az apja miatt, és akkor
aggódnom kellene amiatt is, hogy miképp térítselek vissza
benneteket, fiúk, az igazi énetekhez? Remélem, jól tudjátok,
hogy csak tizenkét éves vagyok.
A medve visszaereszkedett négy lábra.
– Semmi baj – mondta. – Amíg medvealakban vagyok, továbbra
is szólíthatsz „Kutyának".
– És amíg én kutya vagyok – mondta a kutya –, addig
szólíthatsz „Medvének". De igaz, hogy amíg itt vagyunk a Mágia
Világában, addig szeretnénk valami módot találni arra, hogy
megtörjük a bennünket sújtó rontást.
Senkapi összecsapta a kezét.
– Remek – kiáltotta. – Kutatás! Nagyon szeretem a kutatást. És
itt van nekünk egy három-az-egyben! Mert te is kutatóúton vagy,
ugye, fiatal barátom? Hát persze – folytatta, mielőtt Luka egy
szót szólhatott volna. – Meg akarod menteni az apádat, hát
persze. Azt akarod, hogy a te utált Senkapid eltűnjön, apád pedig
megint önmaga legyen. El akarsz pusztítani, ugye, fiatal
barátom? Meg akarsz ölni, és nem tudod, hogyan. Illetve mégis
tudod. Tudod a Valódi vagy Mágikus Világ egyetlen dolgának a
nevét, amely meg tudja tenni, amire vágysz. És még ha
elfelejtetted is, mi az, barátod, a beszélő medve épp most
juttatta eszedbe.
– Az Élet Tüzére gondol – mondta Luka. – Arra gondol, ugye?
Az Élet Tüzére, ami a Tudás Hegyének tetején ég.
– Bingó! Telibe találtad! Pont a közepét! – kiáltotta Senkapi. –
A Tornyosuló Pokol, a Harmadfokú Égés, a Spontán Gyulladás, a
Lángok Lángja. Ó, igen. – Valósággal szökdécselt örömében,
csosszant egyet puha cipőjében, és zsonglőrködött
szalmakalapjával. Lukának el kellett ismernie, hogy ez a kis tánc
pontosan olyasféle, amilyet Rásid Kalifa jár, amikor kissé túl
elégedett önmagával. De furcsább, amikor az ember átlát a
táncoson.
– De ez csak egy történet – mondta Luka erőtlenül.
– Csak egy történet? – visszhangozta Senkapi, és hangjában
őszinte borzadály csengett. – Csak egy mese? Nyilván rosszul
hallok. Te kis hátulgombolós, te biztosan nem tehettél ilyen
ostoba megjegyzést. Végül is te magad egy kis Csepp vagy a
Fogalmak Óceánjából, egy rövid Kottyanás a Blabla-sahtól.
Neked kell a legjobban tudnod, hogy az Ember Mesemondó Állat,
és hogy a mesék az identitása, az értelme és az éltető eleme.
Mondanak meséket a patkányok? Kergetnek délibábot a
delfinek? Ele-fantáziálnak az elefántok? Ugyanolyan jól tudod,
mint én, hogy nem. Egyedül az ember tüzét táplálják könyvek.
– De akkor is, az Élet Tüze... csak egy tündérmese – erősködött
együtt Kutya, a medve, és Medve, a kutya.
Senkapi méltatlankodva húzta ki magát.
– Úgy festek én – kérdezte –, mint egy tündér? Talán egy
manóra hasonlítok? Fátyolszárny nő ki a lapockámból? Látjátok
csak a nyomát is tündérpornak? Elárulom nektek, hogy az Élet
Tüze ugyanolyan valóságos, mint én vagyok, és hogy csak ez a
Kiolthatatlan Tűz teszi meg azt, amire mindannyian vágytok. A
medvét Emberré változtatja, a kutyát Ebemberré, és az lesz az
Én Végem is! Luka! Te kis gyilkos! Felcsillan a szemed már a
gondolatra is! Mily izgalmas! Gyilkosok között vagyok! Akkor
mire várunk? Elkezdjük? Menjünk! Tiktak! Nincs veszteni való
idő!
Ekkor Luka úgy érezte, mintha valaki finoman csiklandozná a
talpát. Aztán az ezüstnap a horizont fölé emelkedett, és valami
példátlan dolog kezdett történni a környékkel, amely nem Luka
igazi környéke volt, vagy legalábbis nem egészen. Először is
miért ezüstszínű a nap? És miért minden túl élénk színű, túl
szagos, túl hangos? A sarkon álló árus targoncáján is úgy
festettek az édességek, mintha furcsa ízük lenne. Az, hogy Luka
egyáltalán látja az árus targoncáját, szintén a különös helyzet
része volt, mert a targonca mindig a kereszteződésben állt, és
éppen nem lehetett látni a házuktól, most mégis itt van az orra
előtt, rajta azok a furcsa színű, furcsa ízű édességek, és furcsa
színű, furcsán zümmögő legyek zümmögnek furcsán körös-körül.
Hogy lehetséges ez? – tűnődött Luka. Végül is egy lépést sem
tett, és az árus ott alszik a targonca alatt, úgyhogy nyilván a
targonca sem mozdult; és hogy jött ide a kereszteződés, hm,
illetve hogy került ő a kereszteződéshez?
Gondolkodnia kellett. Eszébe jutott az aranyszabály, amit egyik
tanára, a pipás és nagyítós, az éghajlathoz képest mindig túl
melegen öltözködő Sherlock úr tanított neki: zárd ki a
lehetetlent, és ami marad, bármily valószínűtlen is, az az igazság.
„De – gondolta Luka – mit tegyek, ha csak a lehetetlen marad, ha
a lehetetlen az egyetlen magyarázat?" Sherlock úr
aranyszabályának szellemében válaszolt a tulajdon kérdésére.
„Akkor nyilván a lehetetlen az igazság." Lenézett csiklandós
lábára. Igaz! A föld tovacsúszott csupasz talpa alatt, és közben
finoman csiklandozta. Máris messze maga mögött hagyta az
utcai árust.
Kutyára és Medvére nézett, akik kezdtek úgy viselkedni,
mintha jégpályán lennének korcsolya nélkül, csúszkáltak és
siklottak a mozgó úton, s közben hangosan, meglepetten
tiltakoztak. Luka Senkapihoz fordult.
– Maga csinálja ezt, ugye? – vádolta, mire Senkapi
elkerekítette a szemét, széttárta a karját, és ártatlanul így felelt:
– Hogyan? Már bocsánat! Valami probléma van? Azt hittem,
sietünk.
A legrosszabb – vagy talán a legjobb – az volt Senkapiban,
hogy mindig pontosan úgy viselkedett, mint Rásid Kalifa.
Ugyanolyan arcokat vágott és kézmozdulatokat tett, ugyanúgy
nevetett, és még ártatlanságot is színlelt, amikor nagyon jól
tudta, hogy nem ártatlan, ahogy Rásid tettette magát, amikor
ügyetlenkedett, tévedett vagy egy különleges meglepetést
tervezett. Hangja Rásid hangja volt, rengő pocakja Rásid hasa, és
kezdte Lukát még azzal a kényeztető szeretettel is kezelni, ami
tökéletesen Rásidra vallott. Luka egész életében tudta, hogy
anyja szabja meg a törvényt, és vele kell óvatosan bármi, Rásid
pedig, őszintén szólva, egy kicsit puha. Lehetséges, hogy Rásid
jelleme átlopózott az ő leendő végzetébe, Senkapiba? Ezért tűnne
úgy, hogy ez az ijesztő anti-Rásid valójában segíteni próbál
Lukának?
– Jó, állítsa meg a világot – parancsolta Luka Senkapinak. –
Van néhány dolog, amit tökéletesen tisztáznunk kell, mielőtt
bárki bárhová magával menne.
Mintha a magasból és a messzeségből egy csikorogva megálló
gépezet hangját hallotta volna, a talpán már nem érezte a
csiklandozást, és Kutya meg Medve sem csúszkált tovább. Máris
szép távolságra jutottak hazulról, és véletlenül (vagy nem
véletlenül) többé-kevésbé pontosan ugyanazon a helyen álltak,
ahol Luka állt aznap, amikor rákiáltott Ág kapitányra, miközben
Rásiddal a ketrecbe zárt cirkuszi állatok szomorú vonulását
figyelte. A város ébredezett. Füst szállt fel az út menti
étkezdékből, ahol erős, édes, tejes teát főztek. Néhány korán kelő
boltos felhúzta a redőnyt, s hosszú, szűk barlangok tárultak fel,
teli szövettel, élelemmel és pirulákkal. Egy hosszú botos rendőr
ásított, miközben tovasétált sötétkék rövidnadrágjában. Még
tehenek aludtak a járdán, ahogy emberek is, de máris biciklik és
robogók népesítették be az utcát. Egy zsúfolásig megtelt busz
embereket szállított az ipari negyedbe, ahol azelőtt a
szomorúsággyárak álltak. A dolgok megváltoztak Kaháníban, és
már nem a szomorúság volt a fő exportcikke, mint Luka bátyja,
Hárún fiatalkorában. A mordhal iránt csökkent a kereslet, az
emberek már jobban szerették a távolabbi, jobb ízű termékeket,
a déli vigyorgó angolnát, az északi reményszarvas húsát és egyre
inkább a mindenfelé sorra nyíló Víg Gyümölcsöskert üzletek
vegetáriánus és húsételeit. Az emberek jól akarták érezni
magukat még akkor is, ha nem volt sok minden, ami miatt jól
érezhetik magukat, úgyhogy a szomorúsággyárakat bezárták, és
átalakították Búfelejtő nevű, hatalmas plázákká, ahová mindenki
táncolni, vásárolni, tettetni és felejteni járt. Luka azonban nem
volt önámító hangulatban. Ő válaszokat akart.
– Elég a porhintésből – mondta határozottan. – Egyenes
válaszokat kérek egyenes kérdésekre. – Küszködnie kellett, hogy
féken tartsa a hangját, de sikerült, és leküzdötte a rettenetes
érzéseket, amelyek egész testét elárasztották. – Először is –
kiáltotta –, ki küldte magát? Honnan jött? Hol... – Luka
elhallgatott, mert a kérdés ijesztő volt. – ...amikor a...
munkáját... elvégezte... ha elvégezte, illetve... nem lesz így... de
ha elvégezné... hová készül innen?
– Ez először, másodszor és harmadszor, hogy pontos legyek –
mondta Senkapi, miközben Luka rémült döbbenetére egy kóbor
tehén egyenesen átsétált rajta, aztán ment a dolgára –, de ne
csűrjük-csavarjuk. – Ekkor egy hosszú, néma pillanatig erősen
gondolkodott. – Ismered – kérdezte végül – a Bummot?
– A Nagy Bummot? – kérdezte Luka. – Vagy valami másik
Bummot, amiről nem tudok?
– Csak egy Bumm volt – mondta Senkapi –, úgyhogy a Nagy
jelző felesleges és értelmetlen. A Bumm csak akkor lenne Nagy,
ha történt volna legalább még egy Kis vagy Közepes, sőt Nagyobb
Bumm, amivel összehasonlíthatnánk, és amitől
megkülönböztethetnénk.
Luka nem akarta vitára pazarolni az időt.
– Igen, hallottam róla – felelte.
– Akkor mondd meg – folytatta Senkapi –, hogy mi volt a
Bumm előtt.
Na most ez egyike volt azoknak az Óriási Kérdéseknek,
amelyeket Luka gyakran próbált megválaszolni, de nem igazán
sikerült neki. „Tényleg, miből lett a Bumm? – kérdezte magában.
– És hogyan lehetett mindenből Bumm, ha előtte nem volt
semmi?" Belefájdult a feje, ha a Bummra gondolt, ezért aztán
persze nem gondolt rá nagyon gyakran.
– Tudom, mit kellene válaszolnom – mondta. – Ez a válasz a
„Semmi" lenne, de hogy őszinte legyek, ezt nem igazán értem.
De különben – tette hozzá olyan szigorúan, ahogy csak telt tőle –
ennek semmi köze a szóban forgó témához.
Senkapi az ujját ingatta az orra előtt.
– Ellenkezőleg, i ú leendő gyilkos – mondta –, csak ennek van
köze hozzá. Mert ha az egész univerzum egyszerűen ki tud
robbanni a Semmiből, és aztán Van, akkor nem lehet ennek az
ellenkezője is igaz? Hogy a berobban és Nincs ugyanúgy
lehetséges, mint a kirobban és a Van? Hogy minden emberi lény,
például Bonaparte Napóleon, a nagy Akbar, Angelina Jolie vagy
apád egyszerűen visszatérhet a Semmibe, amikor... végük?
Valamiféle Kis, vagyis személyes Nem-Bumm révén?
– Nem-Bumm? – ismételte Luka némiképp zavartan.
– Pontosan – mondta Senkapi. – Nem terjeszkedés, hanem
bezárulás.
– Azt mondja – kérdezte Luka egyre növekvő méreggel –, hogy
apám éppen berobbanni készül a Semmibe? Ezt akarja mondani?
Senkapi nem válaszolt.
– Akkor mi van azután, hogy mégha... – szólalt meg Luka, majd
elhallgatott, a fejére ütött, és átfogalmazta a kérdést. – Mi van a
Paradicsommal?
Senkapi nem szólt.
– Azt akarja mondani, hogy nem létezik? – tudakolta Luka. –
Mert ha ezt akarja mondani, ismerek ebben a városban egy
csomó embert, aki heves vitába szállna ezzel.
Senkapi száját egy szó sem hagyta el.
– Hirtelen nagyon csendes lett – mondta Luka haragosan. –
Talán nem is tud annyi mindenre válaszolni, amennyinek a
tudását színleli. Talán nem is olyan nagyokos, mint hiszi.
– Ne törődj vele – mondta Kutya, a medve furcsán fivéri
modorban. – Most már tényleg haza kellene menned.
– Anyád aggódni fog – mondta Medve, a kutya.
Luka még mindig nem szokott hozzá az állatok újonnan támadt
beszédkészségéhez.
– Választ akarok, mielőtt megyek – mondta makacsul.
Senkapi lassan bólintott, mintha egy láthatatlan lénnyel
folytatott beszélgetése épp most ért volna véget.
– Ennyit elmondhatok – szólalt meg. – Amikor a munkám
elvégeztem, amikor magamba szívtam apád... de mindegy is, mit
fogok magamba szívni – tette hozzá sietősen, amikor látta Luka
arckifejezését –, akkor... igen, én magam!... berobbanok.
Magamba zuhanok, és egyszerűen megszűnök Van lenni.
Luka elképedt.
– Maga? Maga fog meghalni?
– Nincs leszek – javította ki Senkapi. – Ez a szakkifejezés. És
mivel a harmadik kérdésedet válaszoltam meg először, hozzá kell
tennem, hogy először is senki sem küldött, hanem valaki értem
küldött, és másodszor nem valahonnan jöttem, hanem valakitől.
És ha elgondolkodsz ezen egy pillanatig, akkor tudni fogod, hogy
ki ez a két valaki, különösen mert ezek ketten egy és ugyanazok,
és én a kiköpött mása vagyok Mindkettőnek, akik csak Egyek.
Az ezüstnap felragyogott keleten. Kutya és Medve izgatottnak
látszott. Határozottan itt volt az ideje, hogy Luka otthon
készüljön az iskolába. Szoraja magánkívül lesz az aggodalomtól.
Talán elküldte Hárúnt, hogy kutassa át a környező utcákat.
Amikor Luka reggelire hazaér, tizenkilenc különböző bajban lesz.
De Luka nem gondolt sem a reggelire, sem az iskolára. Ez nem a
zabpehely, Patszar vagy a földrajz ideje volt. Olyan dolgokon
gondolkodott, amikre szinte még sosem gondolt életében. Az
Életen és a Ha... a Nem-Életen gondolkodott. Még mindig nem
bírta ezt a másik, tökéletlen szót.
– És az Élet Tüze meg tudja menteni apámat – mondta.
– Ha el tudod lopni neki – felelte Senkapi –, akkor igen,
kétségtelenül.
– És visszaadja Kutyának meg Medvének is az igazi életét.
– Vissza.
– És akkor mi lesz magával? Ha sikerül?
Senkapi nem válaszolt.
– Nem kell berobbannia, ugye? Nem lesz Nincs.
– Így van – mondta Senkapi. – Még nem jön el az időm.
– Úgyhogy elmegy.
– El – mondta Senkapi.
– Elmegy, és soha nem jön vissza.
– A „soha" túl nagy szó – mondta Senkapi.
– Jó... de sokáig nem jön majd vissza.
Senkapi egyetértően fejet hajtott.
– Nagyon-nagyon sokáig – erősködött Luka.
Senkapi az ajkát biggyesztette, és megadóan széttárta a karját.
– Nagyon-nagyon-nagyon...
– Ne kísértsd a szerencsédet – mondta Senkapi élesen.
– Ezért akar segíteni nekünk, ugye? – következtetett Luka. –
Nem akar berobbanni. Menteni akarja a bőrét.
– Nekem nincs bőröm – mondta Senkapi.
– Én nem bízom benne – mondta Medve, a kutya.
– Nem tetszik nekem – mondta Kutya, a medve.
– Egy szavát se hiszem el – mondta Medve, a kutya.
– Egy pillanatig se hiszem, hogy egyszerűen elmegy – mondta
Kutya, a medve.
– Ez valami trükk – mondta Medve, a kutya.
– Csapda – mondta Kutya, a medve.
– Kelepce – mondta Medve, a kutya.
– Nyilván kelepce – mondta Kutya, a medve.
– Kérdezd meg – mondta Medve, a kutya.
Senkapi levette a szalmakalapját, megvakarta kopasz fejét,
lesütötte a szemét, és sóhajtott.
– Igen – mondta. – Kelepce.
Tulajdonképpen két kelepce volt. Senkapi szerint az első, hogy
a Mágia Világának egész története során még senkinek sem
sikerült ellopnia az Élet Tüzét, amelyet oly sokféle dolog óv, hogy
Senkapi szerint arra sincs elég idő, hogy az egytizedüket
felsorolja. A veszedelmek száma szinte végtelen, a kockázatok
szédítőek, és csak a legvakmerőbb kalandorban vetődik fel
pusztán a gondolata is annak, hogy megkíséreljen egy ilyen
bravúrt.
– Soha nem kísérelték meg? – kérdezte Luka.
– Sikerrel soha – felelte Senkapi.
– Mi történt azokkal, akik megpróbálták? – tudakolta Luka.
Senkapi mogorván nézett.
– Ne akard megtudni – mondta.
– Jó – mondta Luka –, de mi a második kelepce?
Sötétség telepedett le – nem mindenhová, csak Lukára,
Kutyára, Medvére és furcsa társukra. Mintha felhő takarta volna
el a napot, csakhogy a nap még mindig ott ragyogott a keleti
égen. Senkapi is sötétedni látszott. A hőmérséklet csökkent. A
nappali zajok elhaltak. Végül Senkapi mély, vontatott hangon
megszólalt.
– Valakinek meg kell halnia – mondta.
Luka egyszerre volt dühös, zavart és rémült.
– Hogy érti ezt? – üvöltötte. – Miféle kelepce ez?
– Amikor egy magamfajtát megidéznek – mondta Senkapi –,
akkor egy élőnek az életével kell fizetnie ezért. Sajnálom, de ez a
szabály.
– Ez hülye szabály, hogy őszinte legyek – mondta Luka olyan
határozottan, ahogy csak tudta, bár a gyomra háborgott. – Ki
hozott ilyen hülye szabályt?
– Ki hozta a gravitáció, a mozgás vagy a termodinamika
törvényeit? – kérdezte Senkapi. – Lehet, hogy tudod, ki fedezte
fel őket, de az nem ugyanaz, ugye? Ki találta fel az időt, a
szerelmet vagy a zenét? Bizonyos dolgok egyszerűen csak
Vannak a saját Elveik szerint, és te semmit nem tehetsz ellenük,
ahogy én sem.
A négyüket körülölelő sötétség lassan-lassan eloszlott, és az
ezüstnap fénye az arcukra hullt. Luka rémülten vette észre, hogy
Senkapi már nem olyan átlátszó, mint eddig volt; ami csak azt
jelenthette, hogy Rásid Kalifa gyengül Álmában. Ennyi elég volt.
Nincs már idejük a fecsegésre.
– Megmutatja a Hegyhez vezető utat? – kérdezte Luka
Senkapit, akinek olyan vigyorra húzódott a szája, amely
egyáltalán nem volt mókás, aztán bólintott. – Jó – mondta Luka.
– Akkor menjünk.
3
Az Idő Folyamának bal partja
A Szilszilá folyó Luka véleménye szerint nem volt szép. Lehet,
hogy elég csinosan indul valahol fenn, a hegyekben, csillogó,
ficánkoló patakként, amely sima köveken rohan át, de idelent, a
parti síkon meghízik, lusta lesz, és piszkos. Ide-oda löttyen
széles, kanyargó ívekben, és főképp halványbarna színt ölt,
kivéve ott, ahol zöldnek és nyálkásnak látszik, aztán meg itt-ott
bíborszínű olajfoltok borítják a felszínét, és időnként döglött
tehenek úsznak benne ki, a tengerre. Veszélyes folyó is, mert
különböző sebességgel folyik; váratlanul felgyorsul és elsodorja
a csónakot, aztán meg megfogja az embert valami lassan forgó
örvény, és ő órákig ott marad, hasztalan kiabál segítségért.
Álnok zátonyok vannak benne, amelyeken megfeneklik az ember,
vagy víz alatti sziklák, amelyek elsüllyesztenek nagy hajót,
kompot vagy bárkát is. A sötét mélységekben, képzelte Luka,
szinte minden élőlény csúf, tisztátalan és nyálkás, és a mocskos
vízben bizonyosan semmi olyan nincs, amit érdemes kifogni
éteknek. Ha az ember beleesik a Szilszilába, akkor állítólag
kórházba viszik megtisztítani, és tetanuszoltást is kap.
Az egyetlen jó dolog a folyóban az, hogy a több ezer év során a
Bándnak nevezett magas töltést emelte magának mindkét
parton, úgyhogy rejtve marad az ember szeme elől, hacsak föl
nem mászik ennek a gátnak a tetejére, ahonnan lenéz a
tovahömpölygő cseppfolyós kígyóra, és érzi ocsmány szagát. A
Bándnak hála a folyó sosem önt ki, még az esős évszakban sem,
amikor szintje egyre csak emelkedik, úgyhogy a várost
megkíméli attól a lidércnyomástól, hogy névtelen, nyálkás
szörnyekkel és döglött barmokkal teli barna, zöld és bíbor víz
zúduljon végig utcáin.
A Szilszilá dolgozó folyó; gabonát, pamutot, fát és tüzelőt
szállít vidékről a városon át a tengerhez, de a hajósok, akik a
rakományt kezelik a hosszú, lapos dereglyéken, híresek cudar
természetükről; durván beszélnek, félrelökik az embert a járdán,
és Rásid Kalifa azt szokta mondani, hogy a Folyó Vénje átkozta
meg őket, miatta lettek veszedelmesek és rosszak, mint maga a
folyó. Kahání polgárai lehetőségeikhez képest megpróbálnak
nem tudomást venni a folyóról, de most Luka azon kapta magát,
hogy pontosan a bal, azaz a déli Bándon áll, és azon tűnődött,
miképp került ide úgy, hogy egyetlen izmát sem mozdította.
Kutya, a medve, és Medve, a kutya közvetlenül mellette állt
ugyanolyan zavartan, mint ő, és persze ott volt Senkapi is a
titokzatos vigyorával, amely pontosan úgy festett, mint Rásid
Kalifa vigyora, de nem az volt.
– Mit keresünk itt? – kérdezte Luka.
– A szavad parancs nekem – mondta Senkapi, és összefonta
karját a mellkasán. – „Menjünk", mondtad, úgyhogy jöttünk.
Tádámm!
– Mintha valami dzsinn lenne valami lámpásból – horkant fel
Kutya, a medve, Hárún erős hangján. – Mintha nem tudnánk,
hogy az igazi csodalámpa Aladdin hercegé meg Badr al-Budúr
hercegnőé, és ezért nincs itt.
– Hm – mondta Medve, a kutya, aki halk szavú, gyakorlatias
típus volt –, pontosan hány kívánságot teljesít? És mindenki
kívánhat?
– Ő nem dzsinn – mondta Kutya, a medve medvésen. – Senki
nem dörzsölt meg semmit.
Luka még mindig zavarban volt.
– Egyáltalán mi értelme, hogy eljöttünk a Büdös folyóhoz? –
kérdezte. – Ez csak beleömlik a tengerbe, úgyhogy őszintén
szólva nem lenne hasznunkra még akkor sem, ha nem a Büdös
volna, de az.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Senkapi. – Nem akarsz
felmászni a Bánd tetejére, hogy körülnézz?
Luka tehát felmászott, és Kutya meg Medve is vele mászott,
Senkapi pedig már valahogy a tetőn várta őket, mire odaértek, és
olyan hűvösnek látszott, mint a jégkockás kóla. De Lukát most
nem érdekelte, hogyan jutott fel Senkapi a Bánd tetejére, mert
olyasvalamit nézett, ami szó szerint nem volt e világi. A folyó,
ahol a büdös Szilszilának kellett volna folynia, teljesen más folyó
volt.
Az új folyó csillogott az ezüstnap fényében, csillogott, mint a
pénz, mint az ég felé fordított millió tükör, mint az új remény. És
amikor Luka belenézett a vízbe, s ott ezer meg ezer meg ezer
meg még egy különböző áramlatot látott, amelyek összefolytak,
egymásba fonódtak, belefolytak egymásba és kifolytak
egymásból, miközben ezer meg ezer meg ezer meg még egy
különböző áramlattá változtak, hirtelen megértette, mit lát.
Ugyanazt az elvarázsolt vizet látta, amelyet bátyja, Hárún a
Mesefolyamok Óceánjában tizennyolc évvel ezelőtt, és ez a
Szavak Zuhatagán át ömlött le a Mesék Tengeréből a Bölcsesség
Tavába, hogy találkozzék vele. Ez tehát az – annak kell lennie –,
aminek Rásid Kalifa nevezte: maga az Idő Folyama, és most
mindennek a története ott folyik az ő szeme előtt, csillogó,
vegyülő, sokszínű meseáramokká változva. Luka véletlenül tett
egy lépést jobbra, és belépett egy olyan Világba, amely nem az
övé, és ebben a Világban nincs Büdös folyó, csak ez a csodálatos
víz helyette.
Abba az irányba nézett, amerre a folyam folyt, de köd támadt a
horizonton, és elhomályosította a látványt. „Nem látom a jövőt,
és ez helyesnek tűnik", gondolta Luka, és megfordult, hogy a
másik irányba nézzen, amerre jó volt a kilátás, csaknem addig,
amíg ellátott, de tudta, hogy a köd ott is ott van; elfelejtett
valamennyit a saját múltjából, és nem tudott nagyon sokat az
univerzuméról. Előtte a Jelen folyt ragyogón, delejezőn, és ő
olyan elmerülten bámulta, hogy nem látta a Folyó Vénjét, amíg a
hosszú szakállú fickó közvetlenül eléje nem ért, kezében egy
Terminátorral, egy hatalmas, tudományos-fantasztikus
lőfegyverrel, és az arcába nem lőtt.
BUUUMMM!
Érdekes, gondolta Luka, miközben millió fényes darabban
repült a levegőbe, hogy még mindig tud gondolkodni. Nem hitte
volna, hogy az ember még azután is képes gondolkodni, hogy egy
óriási, tudományos-fantasztikus lőfegyver éppen darabjaira
szakítja. És most a millió fényes darab valahogy egy kis kupacba
gyűlt, miközben Medve, a kutya, és Kutya, a medve felüvöltött
kínjában, aztán a millió darab összeállt apró, fényes, cuppogó
hangokat hallatva, majd – pukk! – ott állt ő megint egyben,
megint önnön maga a Bándon Senkapi mellett, akit mulattatott a
dolog, és a Folyó Vénje sehol sem látszott.
– Szerencsédre – mondta Senkapi elgondolkodva – adtam
neked néhány életet az induláshoz. Gyűjthetnél még néhányat,
mielőtt visszajön, és kitalálhatnád azt is, mihez kezdj vele. Ádáz
természetű vénember, de ki lehet cselezni. Tudod, hogy megy ez.
És Luka rájött, hogy tényleg tudja. Körülnézett. Kutya, a
medve, és Medve, a kutya máris munkához látott. Medve felásta
az egész környéket, és lehetett is csontokat találni mindenfelé,
apró, ropogós, egy-egy életet érő csontokat, amelyeket Medve
összeroppantott és egy szempillantás alatt lenyelt, és nagyobb
csontokat, amelyeket ki kellett húzni a földből, és jócskán össze
kellett rágni: ezek tíz-száz életet értek egyenként. Közben Kutya,
a medve már elindult a Bándot szegélyező fák közé, hogy
megkeresse az ágak közt rejtező, száz életet érő méhkasokat, s
jártában-keltében agyoncsapott és felfalt számos aranyszínű, egy
életet érő méhet. Életek voltak mindenhol mindenben, kőnek,
zöldségnek, bokornak, rovarnak, eldobott nyalókapálcikának
vagy üdítőspalacknak álcázva; az ember előtt átrohanó nyúl
lehetett élet, ahogy az orra előtt szálló, szélfútta toll is. A
könnyen talált, könnyen gyűjtött életek voltak e világ
aprópénzei, és ha az ember elvesztett is néhányat, nem
számított; mindig akadt még belőlük.
Luka vadászni kezdett. A kedvenc trükkjeit alkalmazta. Ha
fatönkökbe rúgott és bokrokat rázott meg, mindig sikerrel járt.
Ha felugrott és két lábbal érkezett a földre, attól lehulltak az
életek a fákról, sőt még az üres légből is zuhogtak, mint az eső.
Az a legjobb, fedezte föl Luka, ha megüti a sajátos, kerek aljú,
kuglibábuszerű lényeket, akik dologtalanul ugráltak a magas
Parton, a Bánd tetején futó elegáns, árnyas sétányon. Ezek a
lények nem estek el, amikor az ember beléjük rúgott, hanem
hevesen imbolyogtak ide-oda, vihogtak és sikongattak
örömükben, és valamiféle mámorban kiabálták: „még! még!",
miközben a Luka kereste életek fényes bogárként bújtak elő
belőlük. (Amikor a Pofozóbábuk kifogytak az életbogarakból,
szomorúan így szóltak: „elég, elég", lehorgasztották kis fejüket,
és szégyenkezve odább ugráltak.)
Amikor a Luka találta életek földet értek a Bándon, apró
aranykerekek alakját öltötték, és azonnal kezdtek elgurulni,
Lukának pedig le kellett vadásznia őket vigyázva, nehogy leessen
a Partról az Idő Vizébe. Nagy marokkal ragadta meg az életeket,
és betömte őket a zsebébe, mire kis csendüléssel feloszlottak, és
Luka részévé váltak; ekkor vette észre a látásában bekövetkezett
változást. Valahogy egy apró, háromjegyű számláló költözött
látótere bal felső sarkába; ugyanott volt, akármerre nézett, és
akármilyen erősen dörgölte a szemét; a számok egyre
növekedtek, amikor ő lenyelte vagy magába szívta a sok életet,
és eközben – ebben biztos volt – halk, surrogó hangot hallattak.
Úgy vette észre, elég könnyen el tudja fogadni ezt az új
jelenséget. Jegyeznie kell az eredményt, mert ha kifogy az
életekből, hát, akkor a játék véget ér, és talán az a másik élet is,
az igazi, amire szüksége lesz akkor, amikor visszatér a valódi
világba, ahol az igazi apja alszik, és kétségbeesve vár a
segítségére.
315 életet gyűjtött (a képernyő bal felső sarkában lévő
háromjegyű számláló miatt úgy gondolta, hogy az összegyűjthető
életek száma valószínűleg 999), amikor a Folyó Vénje a
Terminátorával a kezében megint fölment a Partra. Luka riadtan
nézett körül, hogy hová bújhatna, egyszersmind kétségbeesve
próbálta felidézni, mit is mondott apja a Vénről, aki – úgy tűnik
– végül is nem csupán Rásid Kalifa kitalációja – különben azért
lenne itt, a Mágia Világában, mert Rásid Kalifa kiagyalta.
Lukának eszébe jutott, hogyan mondta apja a mesét:
„Folyó Vénje: szakálla akár folyó hulláma
Hömpölyög le, földig ér.
Á
Áll ő a parton, és fegyvert markol,
A legkomiszabb Vén, ki él."
És valóban itt áll ez a Vén a hosszú, fehér folyószakállával meg
a rettentő lőfegyverével, miután a folyóból fölmászott a Bándra.
Luka minden tőle telhetőt elkövetett, hogy felidézze, mit
mondott még Blabla-sah e rosszindulatú folyódémonról.
Olyasmit, hogy kérdéseket kell föltenni a Vénnek. Nem, találós
kérdéseket, ez az! Rásid imádja a találós kérdéseket; napról
napra, éjszakáról éjszakára, évről évre találós kérdésekkel
gyötörte Lukát, amíg ő elég jó lett ahhoz, hogy visszagyötörje.
Rásid esténként kedvenc süppedős foteljában ült, és Luka az
ölébe ugrott, bár Szoraja korholta és intette őket, hogy a fotel
nem bírja el együttes súlyukat. Luka nem törődött vele, ő ott
akart ülni, és a fotel nem szakadt le, legalábbis eddig, és az a sok
találóskérdés-fejtés végső soron kapóra jött később.
Igen! A Folyó Vénje találóskérdés-fejtő, ezt mondta róla Rásid;
rabja a találós kérdéseknek, ahogy a szerencsejátékosok a
szerencsejátékoknak és az iszákosok az italnak, és így kell
legyőzni. Csak az a probléma, hogy miképp lehet eléggé
megközelíteni, amikor ott a kezében az a Terminátor, és úgy fest,
mint aki eltökélte magát, hogy kapásból lőjön.
Luka hajlongott erre-arra, de a Vén egyre közelebb ért, és bár
előbb Medve, a kutya, majd Kutya, a medve megpróbált közéjük
állni, néhány BUUUMMM darabokra szakította és arra
kényszerítette őket, hogy várjanak, amíg a testük összeáll; aztán
egy pillanat múlva Luka is felrobbant, és ismét át kellett esnie az
egész dolgon: millió fényes darabra szakadt, majd összeállt,
miközben azokat a kis cuppogó hangokat hallatta, s
megkönnyebbült, hogy egy élet elvesztése még nem a halál.
Aztán újra életeket gyűjtött, de ezúttal megjegyezte, hol van az a
pontja a Bándnak, ahol a Vén fölbukkant, mielőtt a Partra
szökkent; és amikor hatszáz életnél tartott, nem gyűjtött tovább,
hanem elhelyezkedett és várt.
Amint a Vén feje a szeme elé került, Luka torkaszakadtából
felkiáltott:
– Fejtsd-meg-fejtsd-meg-feejtsd!
Ami, ezt a Rásiddal töltött estéiből tudta, a hagyományos
módja egy találóskérdés-fejtő csatába hívásának. A Folyó Vénje
megtorpant, aztán széles, ocsmány mosoly terült szét az arcán.
– Ki szólít? – kérdezte károgó-kotkodáló hangon. – Ki hiszi,
hogy lehengerelheti a Ratselmeistert, a Roi des Enigmes-et, a
Pahélijón ká Pádsáh-t, a Találós Kérdések Urát?... tudod, mit
kockáztatsz?... tisztában vagy a fogadás tétjével?... a tétek
magasak! magasabbak nem is lehetnek!... nézz magadra, senki
vagy, még gyerek; még azt se tudom, egyáltalán szembe akarok-e
szállni veled... nem, nem szállok szembe, nem vagy rá méltó...
hát jó, ha ragaszkodsz hozzá... és ha veszítesz, gyermek, akkor
minden életed az enyém... érted?... minden életed az enyém. A
végső Leszámolás. Itt, a kezdetnél vár rád a Vég.
Luka pedig ezt mondhatta volna válaszképpen, de nem
mondta, mert inkább úgy döntött, csendben marad: „Te meg azt
nem tudod, te szörnyű Vén, hogy az én apám a Találóskérdéskirály,
és ő megtanított mindenre, amit tud. Továbbá azt sem
tudod, hogy találóskérdés-csatáink órákon és napokon és
heteken és hónapokon és éveken át folytak, és ezért akkora
készletem van kemény fejtörőkből, hogy az sosem fogy ki. És
mindenekelőtt azt nem tudod, hogy valami fontosat találtam ki,
nevezetesen azt, hogy ez a Világ, amiben vagyok, ez a Mágia
Világa, nem csupán valamely régi Mágikus Világ, hanem az, amit
apám teremtett. Ezért ez az ő Mágikus Világa, és senki másé.
Minden benne lévőnek ismerem a titkát, köztük, te szörnyű Vén,
a tiédet is."
Fennhangon pedig ezt mondta:
– És ha te veszítesz, te Vén, akkor magaddal kell Leszámolnod,
de nemcsak ideiglenesen, hanem egyszer s mindenkorra.
Hogy nevetett a Vén! Hahotázott, amíg ki nem csordult a
könnye, nemcsak a szeméből, hanem az orrából is. Fogta az
oldalát, ide-oda ugrált, és hosszú, fehér szakálla csattogott a
szélben, mint az ostor.
– Ez jó – mondta végül levegő után kapkodva. – Ha én veszítek.
Ez megfizethetetlen. Kezdjük.
De Lukát nem lehetett ilyen könnyen lóvá tenni. A
találóskérdés-fejtők szélhámosok is, ennyit tudott, és az
embernek le kell szögeznie a dolgokat, mielőtt csatába indulna,
különben a másik később kibújna a megállapodás alól.
– És ha veszítesz, azt teszed, amit mondtam – erősködött.
A Folyó Vénje durcás arcot vágott.
– Igen, igen, igen – felelte. – Ha veszítek, Önleszámolok.
Önfelszámolok. Bekövetkezik a Leszámolás Önmagammal
Általam. Hihihi. Darabokra robbantom magam.
– Végleg – mondta Luka határozottan. – Egyszer s
mindenkorra.
A Vén elkomolyodott, és arca rútul elszíneződött.
– Legyen – mordult fel. – Igen. Végső Leszámolás, ha veszítek;
egyszóval: Végleszámolás! De mindjárt meglátod, gyermek, hogy
nem én vagyok, aki elveszti majd az összes életét.
Medve és Kutya izgatott volt, de Luka meg a Vén már
kerülgette egymást, méregették egymást, és a Vén szólalt meg
először kemény, mohó hangon, a szót a foga közt szűrve,
amellyel mintha fel akarta volna falni a kis Luka életét.
– Mi az, ami körbe-körbe megy a fán, de soha nem hatol bele?
– A fa kérge – felelte Luka azonnal, és visszavágott: – Egy
lábon áll, szíve a fejében.
– Káposzta – mondta kurtán a Vén. – Mi az, amit megtarthatsz,
miután odaadtad másnak?
– A szavam. Van egy kis házam, és egyedül élek benne. Se
ajtaja, se ablaka, hogy kimenjek, át kell törnöm a falat.
– Tojás. Hogy nevezed a halat, aminek füle van?
– Hall. Mi a tengeri szörny eledele?
– Hajó, ha jó. Miért fél a négyes?
– Mert utána ötölés-hatolás következik. Mi az, ami évmilliók
óta itt van, mégsem öregebb soha egy hónapnál?
– A hold. Amikor nem tudod, mi az, akkor valami, amikor
tudod, akkor semmi.
– Ez könnyű – mondta Luka kifogyva a lélegzetből. – Találós
kérdés.
Egyre gyorsabban köröztek, és a találós kérdések egyre
nagyobb sebességgel jöttek. Luka tudta, hogy ez még csak a
kezdet; nemsokára a számrejtvények meg a meserejtvények
következnek. A neheze még hátravan. Nem volt benne biztos,
hogy bírja-e az iramot, ezért az a lényeg, ne hagyja, hogy a Vén
diktálja a tempót és a verseny menetét. Ideje kijátszania a
dzsókert.
Megállt a körözésben, és a legádázabb arckifejezését vette fel.
– Mi az – kérdezte – ami reggel négy lábon jár, délben kettőn
és este hármon?
A Folyó Vénje is megállt a körözésben, s első ízben gyengült el
a hangja és remegtek a tagjai.
– Miben mesterkedsz – kérdezte erőtlenül. – Ez a világ
leghíresebb találós kérdése.
– Igen, ez – felelte Luka –, de húzod az időt. Válaszolj.
– Négy láb, két láb, három láb – mondta a Folyó Vénje. – Ezt
mindenki ismeri. Fíah! Ez a Legrégebbi a Könyvben.
(– A Szfinx néven ismert szörny – mondta annak idején Rásid
Kalifa Lukának – Théba városa mellett ült, és minden utazót
próbára tett, hogy oldja meg a találós kérdését. Ha nem sikerült,
megölte őket. Aztán egy nap jött egy hős, és tudta a választ.
– És akkor mit csinált a Szfinx? – kérdezte Luka az apjától.
– Elpusztította magát -felelte Rásid.
– És mi volt a találós kérdés megfejtése? – kérdezte Luka.
De Rásid Kalifának be kellett vallania, hogy függetlenül attól,
hányszor hallotta a nyavalyás történetet, soha nem sikerült
megjegyeznie a találós kérdés megoldását.
– Úgyhogy az az öreg Szfinx – mondta, de nem nagyon
bánatosan – biztosan felfalt volna.)
– Gyerünk – mondta Luka a Folyó Vénjének. – Lejárt az időd.
A Folyó Vénje rémülten nézett körül.
– Egyszerűen szétlőhetnélek – mondta.
Luka a fejét csóválta.
– Tudod, hogy ezt nem teheted meg – mondta. – Már nem.
Többé nem. – Ekkor Luka hagyta, hogy arckifejezése kicsit
álmodozóra váltson. – Apámnak se jutott eszébe soha a válasz –
É
mondta. – És ez az én apám Mágikus Világa, úgyhogy te vagy az
ő Találóskérdés-fejtője. Ezért nem tudhatod, mire nem
emlékezett. És most te meg a Szfinx ugyanabban a sorsban
osztoztok.
– Végleszámolás – mondta a Folyó Vénje halkan. – Igen. Ez így
van jól. – Aztán minden hűhó és érzelem nélkül fölemelte a
Terminátort, maximális értékre tette a számlálót, magára fogta a
fegyvert, és tüzelt.
– A válasz az ember – mondta Luka az üres légbe, miközben a
Vén apró, fényes darabjai elszálltak a semmibe –, aki négykézláb
jár kiskorában, egyenesen felnőttként, és botra támaszkodik,
amikor megöregszik. Ez a válasz: az ember. Ezt mindenki tudja.
A Kapuőr távozása után azonnal feltárult a Kapu.
Bougainvilleával övezett kapuboltozat jelent meg varázslatosan a
Bánd szélén, és mögötte Luka elegáns lépcsősort látott, amely
levezetett a folyóhoz. Aranygomb volt a kapu bal oszlopán.
– Én megnyomnám a helyedben – javasolta Senkapi.
– Miért? – kérdezte Luka. – Ez olyan, mintha megnyomnám a
csengőt, hogy beengedjenek?
Senkapi a fejét rázta.
– Nem – mondta türelmesen. – Ezzel mented az eredményedet,
és amikor legközelebb életet veszítesz, nem kell visszajönnöd
ide, hogy megint megküzdj a Folyó Vénjével. Lehet, hogy
legközelebb nem dőlne be a kis trükködnek.
Luka kicsit bután érezve magát megnyomta a gombot, mire
rövid válaszzene szólalt meg, a boltozatot övező virágok
nagyobbak és színesebbek lettek, és Luka látómezejében új
számláló jelent meg, ezúttal a jobb fölső sarokban, egyjegyű
számláló, amely azt mutatta: „1". Azon tűnődött, hány szintet
kell leküzdenie, de a Mentés gomb körüli butasága miatt úgy
gondolta, ez nem a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze.
Senkapi levezette a fiút, a kutyát és a medvét a Bándról az Idő
Folyamának bal partjára. Pofozóbábuk ugráltak az utazók előtt
abban a reményben, hogy megrúgják őket – „hopsz! hopsz!
hopsz!", sikoltozták boldog várakozással, de mindenki másfelé
figyelt. Medve és Kutya új hangjának legharsányabb
regiszterében beszélt, félig izgatottan, félig megrettenve attól,
hogyan harcolt és győzött Luka a Folyó Vénje ellen, s annyi hogy
meg mint meg hű meg há volt a csevegésükben, hogy Luka
szóhoz sem jutott. Különben is kimerült.
– Le kell ülnöm – mondta, és a lába összecsuklott alatta.
Nagyot puffant a folyóparti homokban, amely kis aranyfelhőben
fölemelkedett, és gyorsan apró, szárnyas, lángszerű lénnyé vált.
– Táplálj, és élek – mondta hevesen. – Adj vizet, és meghalok.
A válasz nyilvánvaló volt.
– Tűz – mondta Luka halkan, mire a Tűzbogár izgatott lett.
– Ne mondd ezt! – zümmögte. – Ha torkod szakadtából tüzet
ordítasz, valaki mindjárt rohan egy fecskendővel. Az én
ízlésemnek különben is túl sok a víz errefelé. Ideje menni.
– Várj egy percet – mondta Luka, fáradtsága ellenére
izgatottan. – Talán téged kereslek. Annyira szép a fényed – tette
hozzá, mert arra gondolt, egy kis hízelgés nem árthat. -Te... ez...
lehet, hogy te... hordozod... az Élet Tüzét?
– Erről ne szólj – mondta Senkapi gyorsan, de későn.
– Honnan tudsz az Élet Tüzéről? – érdeklődött a Tűzbogár
bosszúsan. Aztán rosszallását Senkapira zúdította. – És ön,
uram, önnek tudomásom szerint valahol egészen másutt kellene
lennie, és valami egészen mással kéne foglalkoznia.
– Mint látod – mondta Senkapi Lukának –, a Tűzbogarak
vérmérséklete, hm, kissé heves. Mindazonáltal tényleg ellátnak
egy kisebb, hasznos feladatot, mert meleget sugároznak, ahová
csak mennek.
A Tűzbogár erre fellobbant.
– Szeretné tudni, mi piszkál engem? – kérdezte
méltatlankodva. – Hogy senki se szereti a tüzet. Hja, persze, jól
van az a helyén, mondják, szépen ragyog egy szobában, de
szemmel kell tartani, ha netán elszabadulna, és távozás előtt
mindig el kell oltani. Mindegy, hogy mekkora szükség van rá;
néhány erdőtűz, alkalmanként egy vulkánkitörés, és máris oda a
reputációnk. A víz viszont!... hah!... hogy a víz mennyi dicséretet
kap. Árvizek, esők, csőtörések nem számítanak. A víz mindenki
É
É
kedvence. És amikor az Élet Forrásának nevezik!... áh!... hát,
ettől darabjaimra hullok. – A Tűzbogár futólag mérges, sercegő
szikrák felhőjévé alakult, aztán összeállt. – Az Élet Forrása –
sziszegte. – Micsoda ötlet. Az élet nem egy csöpp. Az élet láng.
Mit képzelsz, miből áll a nap? Esőcseppekből? Nem hinném. Az
élet nem nedves, fiatalember. Az élet ég.
– Most már mennünk kell – vetette közbe Senkapi, és
tovatessékelte Lukát, Medvét és Kutyát a folyóparton. A
Tűzbogárhoz udvariasan így szólt: – Isten veled, fel a fejjel.
– Ne olyan gyorsan – lobogta a Tűzbogár. – Érzem, hogy
valami parázslik itt a felszín alatt. Valaki itt, nevezetesen ez az
egyén – mutatott kis lángujjal Lukára –, mondott valamit egy
bizonyos Tűzről, amelynek már a léte is Titok, valaki más pedig,
nevezetesen én, tudni szeretné, hogy ez a másik Valaki honnan
tud erről, és ennek a Valakinek mik a tervei.
Senkapi Luka és a Bogár közé állt.
– Elég, te Gyatra Gyulladás – mondta szigorú hangon. El innen!
Sülj, míg fel nem sülsz! – Levette a szalmakalapját, és
meglengette a lobbanékony rovar felé.
A Tűzbogár sértetten fellángolt.
– Ne tréfálj velem – kiáltotta. – Nem tudod, hogy a Tűzzel
játszol? – Aztán fényes felhővé vált, kissé megpörkölte Luka
szemöldökét, és eltűnt.
– Hát, ez nem könnyíti meg a dolgokat – mondta Senkapi. –
Csak az hiányzik nekünk, hogy ez a nyavalyás Bogár kiadja a
Tűzjelzést.
– A Tűzjelzést? – kérdezte Luka.
Senkapi a fejét csóválta.
– Ha megtudják, hogy jössz, neked annyi, az biztos.
– Nem jó – mondta Luka, és olyan csüggedtnek látszott, hogy
Senkapi átölelte.
– A jó hír az, hogy a Tűzbogarak nem élnek soká – vigasztalta a
legénykét. – Fényesen lángolnak, de fiatalon kiégnek. És
elszállnak a széllel. Erre, arra; ilyen a természetük. Semmi
céltudatosság. Úgyhogy nem nagyon valószínű, hogy eljut a
riasztásig. – Senkapi hangja most elakadt.
– Kinek a riasztásáig? – erősködött Luka.
– Az erőkéig, amiket nem szabad riasztani – felelte Senkapi. –
A tűzokádó szörnyekéig és a tűzgyújtó őrültekéig, akik a folyó
felső folyásánál várnak. Akiket ki kell kerülnöd vagy el kell
pusztítanod.
– Á – mondta Luka keserűen. – Ennyi az egész? Azt hittem, úgy
érti, hogy valami súlyos probléma lehet.
Az Idő Folyama, amely némán hömpölygött tova, amikor Luka
először megpillantotta, most nyüzsgött az élettől. Mindenféle
különös lény úszott benne és bukkant fel a víz alól – különösek
voltak, de Luka ismerte őket apja történeteiből: hosszú, kövér,
vak, fehéres Férgek, akik – mint Senkapi emlékeztette – képesek
lyukakat fúrni magának az Időnek a szövetén, lebukni a Jelen
felszíne alá, hogy aztán a Múlt vagy a Jövő egy lehetetlenül távoli
pontján merüljenek fel, azokban a ködfátylas zónákban,
amelyekbe Luka tekintete nem tudott behatolni; és sápatag,
halálos Kórhalak, akik az elhunytak életvonalaiból táplálkoznak.
A parton mellényt viselő nyúl futott, és aggódva nézett egy
órát. Mindkét part különböző pontjain sötétkék brit rendőrségi
telefonfülke tűnt fel és el, amelyből időnként zavartnak látszó,
csavarhúzót szorongató férfi bújt elő. Egy csapat törpebandita
tűnt el éppen az ég egy résében.
– Időutazók – mondta Senkapi enyhe undorral a hangjában. –
Mostanában mindenütt ott vannak.
A folyó közepén – a rajtuk ülő férfiak és nők nagy dühére –
mindenféle bizarr szerkentyű körözött hiábavalóan: némelyek
denevérszerű szárnyakkal, amelyek nem repültek, mások óriási
fémgépezetekkel, amelyek egy régi svájci óra belsejére
hasonlítottak.
– Időgépet nem olyan könnyű építeni, mint az emberek hiszik
– magyarázta Senkapi. – Ennek következtében sok vakmerő
leendő felfedező egyszerűen fennakad az Időben. Amellett az Idő
és a Tér különös kapcsolata miatt azok, akiknek sikerül az
időugrás, néha térugranak is, és – vált sötéten rosszallóvá a
hangja – olyan helyekre lyukadnak ki, ahová egyszerűen nem
tartoznak. Amott van például – mondta, amikor egy DeLorean
sportkocsi dübörgött elő a semmiből – az az őrült amerikai
professzor, aki mintha nem tudna veszteg maradni, és azt kell
mondanom, hogy a Jövőből gyilkos robotok seregeit küldik a
Múlt megváltoztatására. Ott, a bargadfa alatt – emelte föl a
hüvelykujját, hogy megmutassa, melyik fára gondol – egy
bizonyos Hank Morgan alszik a connecticuti Hartfordból, akit
egy nap véletlenül Arthur király udvarába telepítettek, és ott is
maradt, amíg Merlin varázsló el nem altatta ezerháromszáz
évre. Úgy volt, hogy a saját korában ébred majd fel, de nézd meg
a lusta fickót! Még mindig ott hortyog, és elmulasztotta a
Kilépést. A jó ég tudja, hogyan jut majd haza.
Luka észrevette, hogy Senkapi már nem olyan áttetsző, mint
egy kicsivel előbb volt, s azt is, hogy egyre inkább úgy beszél és
viselkedik, mint a bőbeszédű Rásid Kalifa, akinek a feje mindig
teli volt mindenféle badarsággal.
– Zúgó patakként az idő – dúdolta halkan – sodorja el fiát... –
Ez megtette a magáét. Lukának már csak ez hiányzott. Mintha
nem volna elég rossz már az is, hogy ez a... ez a pokoli lény
lassan egyre jobban feltöltődik az ő szeretett apjával, ami persze
azt jelenti, hogy az otthoni ágyában alvó Rásid Kalifa egyre
üresebb; és ahogy Senkapi Rásidsága gyarapodott, úgy nőtt
Lukában is a ragaszkodás, sőt a szeretet a férfi irányában; de
most a furcsa entitás, aki apja cinóbervörös nyári ingét és
szalmakalapját viselte, még rá is zendített Rásid elviselhetetlen
énekhangján, az ismert világ második legrosszabb énekhangján,
mert az első a gapi Bátcsít királykisasszony legendásan hamis
hangja. És micsoda dalt választott! – Mint álom, messze repül ő...
– Csak fecséreljük az Időt – szakította félbe Luka mérgesen
Senkapit. – Ahelyett, hogy ezt a hülye himnuszt énekli, mi lenne,
ha javasolna valami módot, hogy elutazzunk a Múlt Ködébe, és
megtaláljuk, amit keresünk... vagyis az Idő Hajnalát, a
Bölcsesség Tavát, a Tudás Hegyét és a...
– Csitt – mondta egyszerre Medve, a kutya, és Kutya, a medve.
– Ne mondd ki.
Luka fülig elvörösödött, amiért csaknem hibázott.
– Tudja, mire gondolok – fejezte be sokkal kevésbé
parancsolón, mint ahogy szándékában állt.
– Hmm – mondta Senkapi elgondolkodva. – Miért nem
megyünk például azzal a hihetetlenül erősnek látszó, úttalan
utakra való, vízen járó, tankerejű, sőt valószínűleg sugárhajtású,
nyolckerekű, lapos aljú kétéltűvel, ami amott horgonyoz annál a
kis mólónál?
– Az egy perce még nem volt ott – mondta Kutya, a medve.
– Nem tudom, hogy csinálta – mondta Medve, a kutya –, de
nem tetszik a kinézete.
Luka tudta, nem engedheti meg magának, hogy odafigyeljen
barátai aggodalmaira, és a hatalmas jármű felé masírozott,
amelynek neve vastag betűvel ott állt a farán: Argó. Apja Senkapi
sűrűsödésével halványult, és ennek következtében a kutatás
minden eddiginél sürgetőbb lett. Luka feje teli volt kérdésekkel,
amelyekre nem tudta a választ, nehéz kérdésekkel magának az
Időnek a természetéről. Ha az Idő Folyó, amely örökké halad – és
itt is van, itt az Idő Folyama! –, az vajon azt jelenti-e, hogy a
Múlt mindig ott lesz, és már a Jövő is létezik? Igaz, hogy nem
látja őket, mert párába burkolóznak – ami lehet felhő, köd vagy
füst is –, de nyilván ott kell lenniük, különben hogyan létezhetne
a Folyó? Ha viszont az Idő úgy halad, mint egy Folyó, akkor a
Múlt már biztosan elfolyt, mely esetben hogyan tud ő
visszamenni bele, hogy megtalálja az Élet Tüzét, amely a Tudás
Hegyén lobog, amely a Bölcsesség Tavában áll, amelyet a Napok
Hajnala világít meg? És ha a Múlt már elfolyt, akkor mi van a
Folyó forrásánál? És ha a Jövő már létezik, akkor talán nem is
számít, hogy mit tesz ő, Luka ezután, mert akárhogy próbálkozik
is, hogy megmentse apja életét, Rásid Kalifa sorsa talán már
eldöntetett. De ha a Jövőt részben alakíthatják a cselekedetei,
akkor vajon attól függően, hogy mit tesz, megváltoztatja-e a
Folyó a folyását? Mi lesz a benne lévő meseáramokkal? Más
meséket mondanak majd? És melyik az igaz: a) hogy az emberek
csinálták a történelmet, és az Idő Folyama a Mágia Világában
rögzítette a tetteiket; vagy b) hogy a Folyó csinálta a
történelmet, és a Valódi Világ emberei csak gyalogok az örök
játékban? Melyik Világ valódibb? Ki parancsol végül? Hja, és
még egy kérdés, talán mind közül a legsúlyosabb: hogyan fogja
irányítani az Argót? Tizenkét éves fiú ő, aki sosem vezetett
autót, és nem állt motorcsónak kormányánál; Kutyának és
Medvének nem tudja hasznát venni, Senkapi pedig elnyúlt a
fedélzeten, arcára borította a szalmakalapját, és lehunyta a
szemét.
„Hát jó – gondolta Luka sötéten —, mennyire lehet nehéz?" A
hajóhíd szerkezeteit bámulta. Itt ez a kapcsoló valószínűleg
kiereszti a kerekeket, amikor az Argó szárazföldön van, vagy
behúzza, amikor vízhez ér; ez a gomb egészen nyilvánvalóan
zöldet jelez az induláshoz, ez meg itt mellette magától értődőn
pirosat a megálláshoz; ezt a kart valószínűleg előre kell
nyomnia, hogy előre menjen, és talán még tovább azért, hogy
gyorsabban; ez a kerék végzi a kormányzást; és erre a sok
számlálóra meg mutatóra valószínűleg egyszerűen nem kell
figyelnie.
– Mindenki kapaszkodjon – jelentette ki. – Indulás.
Ekkor valami olyan gyorsan történt, hogy Luka nem tudta
biztosan, mi és hogyan, de egy pillanat múlva a sugárhajtású
kétéltű át- meg átpördült a nagy víz közepén, aztán mindannyian
a vízbe estek, egy örvény szívta őket lefelé, és Lukának csak arra
volt ideje, hogy eltűnődjön, vajon felfalja-e mindjárt egy Kórhal
vagy egyéb víziszörny, aztán elvesztette az eszméletét, és egy
pillanat múlva megint a kis mólón volt, éppen bemászott az
Argóba, és azt gondolta: „mennyire lehet nehéz?" – és az
egyetlen nyoma annak, hogy valami történt, az volt, hogy
látómezejének bal felső sarkában a számláló egy élettel
kevesebbet mutatott: 998-at. Senkapi megint az Argó fedélzetén
hortyogott, és Luka felkiáltott:
– Segítene egy kicsit?
De Senkapi nem mozdult, és Luka megértette, hogy ezt neki
magának kell kitalálnia. Talán azok a számlálók meg mutatók
fontosabbak, mint hitte.
A második kísérletre sikerült nem felfordítania az Argót, de
nem jutott messzire, mert beindult az örvény, és körbe-körbe
pörgette a hajót.
– Mi történik? – kiáltotta Luka, mire Senkapi felemelte a
szalmakalapot, és így felelt:
– Valószínűleg a Limányok. – De mik azok a Limányok? Az
Argó egyre gyorsabban pörgött, és egy perc múlva megint
beszippantja az örvény. Senkapi felült. – Hmm – mondta. – Igen.
A Limányok határozottan a közelben vannak. – Lenézett a vízbe,
tölcsért formált a kezéből, és ezt ordította: – Nelson! Duane!
Fisher! Elég a játékból! Gyötörjetek valaki mást! – Ám ekkor az
Argó lemerült a víz alá, aztán megint az eszméletvesztés
következett, majd a móló, és a számláló 997-et mutatott. – Halak
– mondta Senkapi kurtán. – Limányhalak. Apró, gyors zsiványok.
Örvényeket kavarnak, ez a kedvenc szórakozásuk.
– És mit kell tenni velük? – érdeklődött Luka.
– Ki kell találnod – mondta Senkapi hogyan sikerül
visszatérniük az embereknek a Múltba.
– Gondolom... emlékezni kell rá? – találgatott Luka. – Hogy
nem felejtjük el?
– Nagyon jó – mondta Senkapi. – És ki az, aki soha nem felejt?
– Az elefánt – mondta Luka, és ekkor tekintete két képtelen,
kacsaszerű testű és nagy, elefántfejű lényre tévedt, akik az
Argótól nem messze ringatóztak a vízen. – És – mondta lassan,
amikor felidézte – itt, a Mágia Világában az Elefántkacsa sem.
– Telitalálat – felelte Senkapi. – Az Elefántkacsák azzal töltik
az életüket, hogy az Idő Folyamából isznak; senkinek a
memóriája nem olyan jó, mint az övék. És ha fölfelé akarsz
utazni a Folyón, a Memória az üzemanyag, amire szükséged van.
A sugárhajtásnak az égvilágon semmi haszna.
– Egészen az Élet Tüzéig el tudnak vinni? – kérdezte Luka.
– Nem – mondta Senkapi. – A Memória csak egy darabon visz,
és nem tovább. De a jó Memória messzire visz.
Nehéz lesz, ébredt rá Luka, ha úgy kell utaznia az
Elefántkacsákon, ahogy bátyja, Hárún utazott valaha egy nagy,
telepatikus, gépi búbos bankán; abban sem volt biztos például,
hogy Medve és Kutya kitart-e majd.
– Bocsánat, Elefántkacsák – kiáltotta –, lennétek szívesek
segíteni nekünk?
– Kitűnő modor – mondta a két Elefántkacsa közül a nagyobb.
– Ez mindig nagyon sokat számít. – Mély, fenséges hangja volt;
nyilván Elefántgácsér, gondolta Luka.
– Tudod, mi nem tudunk repülni – mondta a Gácsér társa női
hangon. – Arra ne kérj bennünket, hogy elrepüljünk veled
valahová. Túl nehéz a fejünk.
– Nyilván mert annyi mindenre emlékeztek – mondta Luka,
mire az Elefánttojó agyara hegyével tollászkodott.
– Hízeleg is – mondta. – Igazi kis sármőr.
– Kétségkívül azt szeretnéd, hogy vontassunk a folyón felfelé –
mondta az Elefántgácsér.
– Nem kell úgy meglepődnöd – mondta az Elefánttojó. – Tudod,
követjük a híreket. Próbálunk lépést tartani.
– Valószínűleg jó dolog, hogy ahová tartasz, ott nem törődnek
a Jelennel – tette hozzá az Elefántgácsér. – Odafönt csak az
Örökkévalóság érdekli őket. Ezért talán segítségedre lehet a
meglepetés ereje.
– És ha szabad megjegyeznem – mondta az Elefánttojó –,
minden segítségre szükséged lesz.
Kisvártatva a két Elefántkacsát befogták az Argó elé, és ők
finoman húzni kezdték a Folyón felfelé.
– Mi lesz a Limányokkal? – kíváncsiskodott Luka.
– Á – mondta az Elefántgácsér –, egyetlen Limányhal se mer
kukoricázni velünk. Ez a dolgok természetes rendje ellen lenne.
Tudod, a dolgoknak van természetes rendjük.
Társa vihogott.
– Úgy érti – magyarázta Lukának –, hogy mi Limányhalat
eszünk reggelire.
– És ebédre meg vacsorára – mondta az Elefántgácsér. –
Úgyhogy nagy ívben kitérnek előlünk. Na most: hová is akarsz
menni?... Ne, ne mondd meg!... Hja, igen, most már emlékszem.
4
A vidri Inzultáná
Az Idő Köde egyre közeledett, amikor az Argó elhaladt egy
furcsa, szomorú vidék mellett, amely a Folyó jobb partján
feküdt. Területét a folyami utazók elől magas szögesdrót
kerítéssel zárták el, és amikor Luka végül megpillantott egy
ijesztő határátkelőhelyet, amelynek magas oszlopain reflektorok
világítottak, és őrtornyaiban napszemüveges, erős, katonai
távcsövekkel és automata fegyverekkel felszerelt őrök álltak,
megdöbbent a hatalmas felirattól: ÖN AZ ÉN
RESPEKTORÁTUSÁNAK HATÁRÁN ÁLL. VIGYÁZZON A
MODORÁRA.
– Miféle hely ez? – kérdezte Senkapit. – Nekem nem tűnik
nagyon Mágikusnak.
Senkapi arcán az ismerős derű és gúny kifejezése jelent meg.
– Sajnálattal közlöm, hogy a Mágia Világa nem immúnis a
Fertőzésekkel szemben – mondta. – És ezt a részét nemrégiben
elárasztották a Patkányok.
– Patkányok? – kiáltotta Luka riadtan, és most már rájött, hogy
mi a baj ezekkel a posztokkal meg határőrökkel. Egyáltalán nem
emberek, hanem óriási rágcsálók! Kutya, a medve mérgesen
morgott, és Medve, a kutya, aki vajszívű lélek volt, zaklatottnak
látszott.
– Gyerünk tovább – javasolta csendesen, de Luka csak a fejét
rázta.
– Nem tudom, ki hogy van vele, de én farkaséhes vagyok –
mondta. – Patkányok ide, Patkányok oda, partra kell szállnunk,
mert mindannyiunknak ennünk kell valamit. Magát kivéve –
tette hozzá Senkapinak.
Senkapi vállat vont, ahogy Rásid Kalifa szokta, mosolygott,
ahogy Rásid Kalifa, és így felelt:
– Hát, ha muszáj, akkor muszáj. Van már egy ideje, hogy
átjöttem az S-kerítésen. – Látta, hogy Luka a homlokát ráncolja,
ezért megmagyarázta: – Ezen a szögesdrót szerkentyűn. Az S-
kerítés körbefogja az Én Respektorátusát... ez adja a helynek,
mondhatni, az Én-képét... és a tábla figyelmeztetése szerint sok
jelenlegi lakos tényleg komolyan veszi a Sértést.
– Nem akarunk bárdolatlanok lenni – mondta Luka. – Mi csak
ebédet szeretnénk.
A négy utazó belépett a határátkelőn, és az Argót az
Elefántgácsér meg az Elefánttojó gondjaira bízták, akik azzal
ütötték el az időt, hogy Limányhalat meg egyéb falatokat fogtak
maguknak. A határátkelőnél fémrácsos pult mögött nagy, szürke,
egyenruhás Patkány ült: egy Határőrpatkány.
– Papírokat – mondta vinnyogó patkányhangon.
– Nincsenek papírjaink – felelte őszintén Luka.
A Határőrpatkány visító és visongó dühbe gurult.
– Képtelenség! – kiáltotta végül. – Mindenkinek van
valamilyen papírja. Fordítsa ki a zsebeit. – Mire Luka kiürítette a
zsebeit, és az üveggolyók, cserekártyák, gumigyűrűk meg
kenyérhéjdarabkák, három, papírba csomagolt cukorka és két
kicsi papírrepülő szokásos zűrzavarát találta. – Sose hallottam
még ilyen bárdolatlanságot – csattant fel a Határőrpatkány. –
Először azt mondja, hogy nincsenek papírjai. Aztán kiderül, hogy
vannak papírjai. Szerencséje, hogy megértő fajta vagyok. Adja át
a papírjait, és legyen hálás, hogy ilyen jó kedvemben talál.
Senkapi oldalba bökte Lukát, aki sajnálkozva átadta a
cserekártyákat, a repülőket meg az átlátszó papírba csomagolt
narancsízű cukorkákat.
- Ez jó lesz? – kérdezte.
- Csak mert elnéző fajta vagyok – felelte a Határőrpatkány,
miközben gondosan a zsebébe süllyesztette a tárgyakat.
Kinyitotta a rácsot, és átengedte az utazókat a másik oldalra. –
Csak egy figyelmeztetés – mondta. – Mi itt, a Respektorátusban
elvárjuk a látogatóktól, hogy rendesen viseljék magukat.
Nagyon érzékeny a bőrünk. Ha megszórnak bennünket,
vérzünk, de aztán maguk kétszeresen fognak vérezni: világos?
– Tökéletesen – felelte Luka udvariasan.
– Tökéletesen mi? – visította a Határőrpatkány.
– Tökéletesen, uram – válaszolta Senkapi. – Ne aggódjon,
uram. A leghatározottabban vigyázni fogunk, hogy á-t mondunk
vagy b-t. Uram.
– És mi van az ábécé többi betűjével? – kérdezte a
Határőrpatkány. – Akkor is tehetnek egy csomó kárt, ha sosem
használják az á-t meg a b-t.
– A többi betűvel is vigyázni fogunk – mondta Luka, és gyorsan
hozzátette: – Uram.
– Van maguk közt nőnemű? – érdeklődött váratlanul a
Határőrpatkány. – Ez a kutya szuka? Ez a medve... medvenő?
Medvina? Medvica?
– Még hogy medvina – mondta Kutya, a medve. – Ez most
engem sért.
– És engem – mondta Medve, a kutya. – Nem mintha bajom
lenne a szukákkal.
– Arcátlanság! – sikította a Határőrpatkány. Ha azt mondják,
meg vannak sértve, az nekem halálos inzultus. És ha halálosan
inzultálnak egyetlen Patkányt, akkor azzal minden Patkányt
súlyosan megsértenek. És az összes Patkány súlyos megsértése
csőbenjáró bűn, amelynek büntetése...
– Bocsánatot kérünk, uram – mondta Senkapi gyorsan. – Most
már mehetünk?
– Hát jó – mondta a Határőrpatkány lecsillapodva. – De
ügyeljenek a viselkedésükre. Nem szeretném, ha a Respekto-
Rágcsálókért kellene küldetnem. – Lukának már a nevük se
tetszett.
Átmentek a határátkelőn, és egy szürke utcán találták
magukat: a házak, a függönyök, a Patkányok és emberek viselte
ruhák (igen, emberek is vannak, látta megkönnyebbülten Luka)
mind szürkék voltak. A Patkányok is, az emberek pedig
szürkésen sápadtak. Odafenn szürke felhőkön szűrődött át a
közömbös napfény.
– Egy ideje már kialakult itt valami Színprobléma – mondta
Senkapi. – Azok a Patkányok, akik utálták a sárga színt a... hm...
a sajtossága miatt, szembekerültek azokkal a Patkányokkal,
akiknek a piros szín nem tetszett a vérhez való hasonlósága
miatt. Végül az ezeket vagy azokat bántó minden színt betiltott a
Pattanács... ez a parlament, bár erre senki sem szavaz, csak ő
szavaz önmagára, és alapvetően azt teszi, amit a Főpatkány
mond.
– És ki választja a Főpatkányt? – kérdezte Luka.
– Ő választja magát – felelte Senkapi. – Valójában újra meg
újra megválasztja magát, többé-kevésbé mindennap, mert
nagyon szereti ezt a tevékenységet. Főpattogás néven ismerik.
– A főpattogás jó szó erre – mondta Kutya, a medve egy
horkantással, mire több arra járó Patkány is gyorsan
körülnézett.
– Vigyázz – figyelmeztette Senkapi. – Errefelé mindenki keresi
a bajt.
Luka éppen ekkor pillantott meg egy óriásplakátot, amelyen
egy életnagyságúnál sokkal nagyobb fekete-fehér portré volt, és
ez nem lehetett más, csak a Főpatkány személyesen.
– Te jó ég – mondta, mert felötlött benne a gondolat, hogy ha a
Főpatkány valaha emberi lénnyé változna... illetve ha a
Főpatkány szörnyű, tizenkét éves kahání iskolás fiúként születne
újjá... akkor pontosan úgy nézne ki... szóval, tényleg pontosan
ugyanúgy, mint... – Patszar – suttogta Luka. – De ez lehetetlen.
Medve, a kutya is a plakátot bámulta.
– Értem, mire gondolsz – mondta. – Reméljük, hogy nem ő az
ellenséged a Mágikus Világban is.
Itt egy hely, ahol enni lehet! Az ajtó fölötti táblán ez állt:
RÁGCSÁLÓ, ami sajnos nem csupán szóvicc volt. Luka benézett
az ablakon, és megnyugodva látta, hogy a szakácsok meg a
felszolgálók emberek, bár sok vendég Patkány. De azért
aggódott. Hogyan fizet ő majd a barátaival:
– Ne izgulj – mondta Senkapi. – A Mágia Világában nincs pénz.
Luka megkönnyebbült.
– De akkor hogyan vásárolnak, hm, valamit? Hogyan
működnek a dolgok? Ez nagyon furcsa.
Senkapi Rásid Kalifa módjára vállat vont.
– Ez – felelte a maga rejtélyes stílusában – 1áN1szM.
Az izgalom hulláma szaladt végig Luka testén.
– Tudom, mi az – mondta. – A bátyám elmesélte. Neki is voltak
ilyenek az utazásán.
– Az Egyáltalán Nem Egyszerű Módszerek – mondta Senkapi
kissé túl fensőbbségesen, miközben belépett a Rágcsálóba – az
Élet Titkának szívében vannak. Mindenütt, a Valódi Világban
ugyanúgy, mint a Mágikusban. Sehol semmi nem működhet
nélkülük. Ne légy olyan izgatott, professzor. Úgy festesz, mintha
most fedezted volna föl az elektromosságot, Kínát vagy a
Pitagorasz-tételt.
– Néha – felelte Luka – egyértelmű, hogy maga nem az apám.
Az étel meglepően ízletes volt, és Luka, Kutya meg Medve túl
jól és túl gyorsan evett. Tudatában voltak azonban, hogy az
összes Patkány merőn figyeli őket, különösen ellenségesen
bámulnak Medvére, a kutyára, és Kutyára, a medvére, és ez
kínosan érintette őket. Sok sugdolózást hallottak a többi asztal
felől, amiről Luka úgy gondolta, hogy patkányul folyik, és végül
az egyik Patkány, egy keskeny szemű, gyanakvó, szürke képit
viselő lény a hátsó lábára állt, és odament hozzájuk.
Szemlátomást a barátai jelölték ki a jövevények vallatójának.
– Ssszóval, isssmeretlenek – mondta az Inkvizítorpatkány a
közepébe vágva –, megkérdezhetem, hogy mit gondolnak Én
nagy Ressspektorátusáról?
– Én, Én, uram, Én, Én, uram – mondták kórusban a Rágcsáló
Patkányai.
– Mi imádjuk a hazánkat – mondta az Inkvizítorpatkány
hűvösen. – És maguk? Maguk is imádják a hazánkat?
– Nagyon szép – felelte Luka óvatosan –, és kitűnő az étel.
Az Inkvizítor az állát vakarta.
– Miért nem vagyok teljesen meggyőzve? – kérdezte, mintha
magában beszélne. – Miért gyanítom, hogy valami sértő rejlik a
felszínes bájolgásuk mögött?
– Mennünk kell – mondta Luka sietősen, és felállt. – Örülök,
hogy találkoztunk...
Ám az Inkvizítor kinyújtotta karmos karját, és megragadta
Luka vállát.
– Hisznek benne, hogy kettő meg kettő, az öt?
Luka habozott, nem tudta, mit válaszoljon – mire nagy
meglepetésére az Inkvizítor felugrott az asztalra, amelyről
mindenfelé tányérok meg poharak repültek szét, és hangos,
sziszegő, dallamtalan énekre fakadt:
Hissszed-e, hogy kettő meg kettő, az öt?
Hogy a világ laposss maradvány?
Hogy főnökünk a legnagyobb az élők között?
Ressspektálod-e a Patkányt?
Ó, ressspektálod-e a Patkányt?
Ha azt mondom, egyenessst állva minden pang,
Ha állítom, hogy a fehér fekete,
Ha ssszerintem a visssítás a legssszebb hang,
Jogom ressspektálod-e?
Mondd, jogom ressspektálod-e?
Vallod-e, hogy nincs nálam jobb sssemmi?
Tetssszik-e rajtam a kacatgány?
Ne kérdezd már, hogy mi, miért ésss mennyi!
Ressspektálod-e a Patkányt?
Ugye, ugye, ugye, ugye,
Ugye, ressspektálod a Patkányt?
Mire a Rágcsáló Patkányai a hátsó lábukra emelkedtek,
karmaikat a mellkasukra tették, úgy énekelték a kórust:
Én, Én, uram,
Én, Én, uram,
Mind zúgjuk: Én, Én, Én.
Ne élj gyanúperrel, ne mondj több érvet,
Mert minden perfekt, ha megvan a Ressspekt,
É É É
Mind zúgjuk: Én, Én, Én.
– Ez egyszerűen zagyvaság! – A szavak előtörtek Lukából,
mielőtt még megállíthatta volna őket. A Patkányok
megdermedtek különböző helyzetükben, aztán lassan-lassan
mindannyian Luka felé fordultak villogó szemmel és vicsorító
fogsorral. „Ez nem jó", gondolta Luka, Medve és Kutya pedig
közelebb húzódott hozzá, készen arra, hogy harcoljanak az
életükért. Ez egyszer még Senkapi is zavartnak látszott. A
Patkányok szembenéztek Lukával, és lassan, Patlépésről
Patlépésre körülvették.
– Zagyvassság, azt mondja – álmélkodott az Inkvizítorpatkány.
– De ez történetesen a mi Himnussszunk. Gondoljátok,
rágcsálótársaim, hogy ez az i ú gazfickó vigyázott a Modorára?
Vagy... hmmm... Fekete Pontot érdemel?
– Fekete Pontot! – visították egyszerre a Patkányok, és szörnyű
karmaikat mutogatták. És az Élet Tüzét kereső Luka Kalifa
története talán akkor és ott, a Rágcsálóban véget ért volna, és
lehet, hogy Kutya, a medve, és Medve, a kutya is elvész, bár
minden bizonnyal harcba szálltak volna, és sok Patkányt
magukkal visznek; és akkor Senkapi visszatért volna Kaháníba,
hogy megvárja, amíg teljesen feltöltődik Rásid Kalifa életével...
és mily szomorú lett volna ez az egész! Ehelyett azonban kiáltás
harsant az utcán, és hatalmas mennyiségben hullott az égből a
piros trutymó meg valami tojásfehérjének látszó dolog, majd
ezeket rohadó zöldségek zápora követte, mire minden Patkány
teljesen elfeledkezett Lukáról meg az ő „zagyvaság!" kiáltásáról,
és kirohantak az utcára ezt üvöltözve: „a Vidrák", vagy
egyszerűbben: „megint ő!", mert az Én Respektorátusát
megtámadták a magasból, és légi századai élén fel és le, balra és
jobbra suhanva, egyenes tartással és rettenthetetlenül híres
varázsszőnyegén, a Résamon, vagyis Bölcs Salamon Zöld Selyem
Varázsszőnyegén, ott állt a rettegett, a legendás, a bősz, a mesés
vidri Inzultáná, és egy nagy teljesítményű megafonba
vérfagyasztó csatakiáltását ordította:
– Köpünk mi rád, Respektorát!
– Mi folyik itt? – üvöltötte Luka Senkapinak az erősödő
lármában, miközben a négy utazó kimenekült a Rágcsálóból,
nehogy az általuk megsértett Patkányok visszatérjenek, és
végezzenek velük. Odakinn, az utcán teljes volt a felfordulás meg
a zűrzavar, és piros trutymó, tojás meg zöldség zuhogott fentről.
Egy pékség ponyvája alatt kerestek menedéket, a kirakatban
állott kenyér és szürke cukormázas, gusztustalan külsejű
sütemények.
– Abban az irányban, azokon a hegyeken túl – üvöltött vissza
Senkapi, és egy hósipkás vonulatra mutatott az északi láthatáron
–, ott fekszik Vidr szokatlan vidéke, amelyet tiszta vizek
öveznek, s amelynek lakói, a Vidrák, mindenféle
mértéktelenségre hajlamosak. Túl sokat beszélnek, túl sokat
esznek, túl sokat isznak, túl sokat alusznak, túl sokat úsznak, túl
sok bételdiót rágnak, és kétségkívül a világ legfaragatlanabb
teremtményei. Ám ez esélyegyenlőséget teremtő udvariatlanság;
a Vidrák megkülönböztetés nélkül szólják le egymást, minek
következtében oly vastag bőrt növesztettek, hogy senkit se
érdekel, mit mond a másik. Vidor hely, mindenki folyton nevet,
miközben a világ legdurvább neveivel illetik egymást. Az a hölgy
odafenn a Szultáná, a Királynőjük, de mivel ő valamennyiük közt
a legeszesebb és legélesebb nyelvű szidalmazó, mindenki
„Inzultánának" nevezi. Az ő ötlete volt, hogy csatát vívjanak a
Respektorátussal, mert ő senkit és senkit nem respektál. Vidret
akár „Diszrespektorátusnak" is nevezhetnéd, mert kétségkívül a
tiszteletlenséget művelik a legjobban... Nézd csak! – hagyta abba
a Királynőt bámulva. – Hát nem káprázatos, amikor dühös?
Luka felnézett a trutymó, tojás és zöldségek zuhatagába. A
Vidrakirálynő nem állat volt, hanem zöld szemű lány zöld-arany
köpenyben, tűzvörös haja hullámzott a szélben, és nem lehetett
több tizenhat-tizenhét évesnél.
– Milyen fiatal – mondta Luka csodálkozva.
Senkapi Rásid Kalifa módjára vigyorgott.
– A fiatalok jobban ki tudnak osztani valakit, és jobban is
fogadják, mint az öregek – mondta. – Meg tudnak bocsátani, és
tudnak felejteni. Az én koromban lévők... hát, néha neheztelnek.
Luka a homlokát ráncolta.
– A maga korában? – kérdezte. – Én azt hittem...
Senkapi izgatottnak látszott.
– Úgy értettem, apád korában. Az ő korában persze.
Nyelvbotlás volt.
Ez nagyon megijesztette Lukát. Észrevette, hogy Senkapi
szinte már nem is áttetsző. Kevesebb az idő, mint remélte.
– Köpünk mi rád, Respektorát! – kiáltotta ismét az Inzultáná,
és kiáltásától még sűrűbben szakadt a vörös eső. Még vagy ötven
varázsszőnyeg rendeződött csatasorba az Inzultáná körül a
Respektorátus utcái fölött, mind finoman csapkodott a szélben,
és mindegyiken egy magas, jó erőben lévő, bételdiórágó Vidra
állt, aki hosszú, vörös bétellésugarakat köpködött a
Respektorátusra, ezek a megvetés skarlátszínű foltjaival
borították be a szürke házakat, szürke utcákat és szürke
lakosságot. A Vidrák hatalmas mennyiségben hajigálták a
záptojást is, és a kén-dioxid bűze betöltötte a levegőt. A
záptojások után pedig a rohadó zöldségek jöttek. Valóban igazi
ostrom volt ez, de a legjobban az „Én Himnuszának" az a
változata fájt, amely az Inzultáná megafonjából zúdult a
Respektorátusra. Az Inzultáná magas, tiszta hangon énekelt,
olyan hangon, amelyet Luka különösen ismerősnek talált, de
egyelőre nem értette, miért.
Kettő meg kettő, az négy, nem öt.
A világ gömbölyű, s nem maradvány.
Főnökötök a legkisebb az élők között.
Mi nem respektáljuk a Patkányt!
Ó, mi nem respektáljuk a Patkányt!
Csati! Puff! Platty! Borzasztó, mocskos jelenet játszódott. A
megdobált Patkányok felugráltak az utcákon, és karmaikkal
hasztalan hadonásztak a fejük fölött, mert az Inzultáná és
csapatai messze a magasban voltak, s nem tudták elérni őket.
És fejtetőn állva minden pang,
És a fehér nem fekete,
É
És a visítás hátborzongató hang,
Nem, jogod nem respektáljuk, beste, te,
Jogod nem respektáljuk, beste, te.
– El kell tűnnünk! – ordította Luka, és kirohant az utcára. De a
határátkelő, amely mögött az Argó kikötött, távolabb volt, és
Luka alig tett meg tíz métert, már bétellé meg záptojások
borították, és egy rohadt paradicsom toccsant a fején. Azt is
észrevette, hogy a látómezeje bal fölső sarkában lévő
életszámláló minden légicsapással eggyel kisebb számot mutat.
Éppen elhatározta, hogy akkor is továbbszalad, amikor Senkapi
elkapta a gallérjánál, és visszahúzta a ponyva alá.
– Buta fiú – mondta, de nem barátságtalanul. – Bátor, de buta.
Ez az ötlet nem fog működni. Azonkívül most, hogy a
legnehezebb utat választottad, nem akarod menteni az eddigi
teljesítményedet?
– Hol a mentési pont? – kérdezte Luka, miközben a mocskot
törölgette a szeméből, és megpróbálta kiszedni a paradicsomot a
hajából.
Senkapi mutatta.
– Ott – mondta is.
Luka arra nézett, amerre Senkapi ujja mutatott, s a valaha
látott legnagyobb és legbőszebb rágcsálók falanxát pillantotta
meg, amely futólépésben, állig fegyverben érkezett, s
Patapultjaival dühödten lövöldözött az égbe. Ők voltak
természetesen a Respekto-Rágcsálók, a Respektorátus
legrettegettebb katonái, és mögöttük – „hátulról vezetve, ami
elárulja, hogy miféle Patkány", gondolta Luka – maga a
Főpatkány, aki pontosan úgy néz ki... „hát, ez most már
mindegy", mondta magában Luka. És némi távolságra e közeledő
sereg mögött ott állt a Pattanács szürke épülete, szürke
kupolájának tetején pedig ott csillogott a napfényben ennek a
szürke világnak az egyetlen aranyszínű tárgya, egy kis Gömb.
– Ez az? – kiáltotta Luka. – Olyan magasan? Hogy jutok fel oda
valaha?
– Nem mondtam, hogy könnyű lesz – felelte Senkapi. – De még
mindig maradt kilencszázkilenc életed.
Odafent az égben a Vidrák megvető könnyedséggel kerülgették
a Respekto-Rágcsálók lövedékeit, és miközben balra meg jobbra,
magasra meg alacsonyra repültek ide-oda imbolyogva, együtt
énekelték:
Éjjéjn,
Éjjéjn,
Mind nyögjük: éjjéjjéjn.
Bolondok vagytok és szájhősök,
Agyatokat ülik a gőzök.
Respekt? Ez nem lehet komoly!
Károsak vagytok, mint a moly!
Kinevetünk: éjjéjjéjn.
– Hát jó – mondta Luka –, unom ezt a helyet. Ha azt a gombot
kell ott megnyomnom, akkor jobb lesz, ha máris felmegyek. – És
mielőtt választ várt volna, amilyen gyorsan csak tudott,
nekiiramodott a háború dúlta utcákon.
A feladat szinte lehetetlennek bizonyult még úgy is, hogy
Medve és Kutya a segítségére sietett. A Vidrák rohama
valamiféle csúcspontra ért, és Luka ijesztően sok életet vesztett.
A Respekto-Rágcsálók kerülgetése is kemény dolog volt, bár ők
nem igazán vele foglalkoztak; páncélos lövegeik és
motorkerékpárjaik folyton elütötték rohanás közben.
Szemlátomást egyedül a Főpatkány figyelt Lukára, mintha
valami személyes oka lenne rá, hogy az utazó előrejutása
aggassza; és azon ritka alkalmakkor, amikor Lukának sikerült
kikerülnie az égből zuhogó életfaló esőt és a Respekto-Rágcsálók
erőit is, a Főpatkány mindig eltrafálta. És valahányszor elütötte
egy páncélozott autó, eltalálták az égből vagy kinyírta a
Főpatkány, akit egyre csak egy igazi patkánytestbe szorult
iskolai Patszarnak képzelt, elvesztett egy életet, és azon kapta
magát, hogy a kezdőponton áll, úgyhogy sehová sem jutott,
rengeteg életet veszített, és eközben teljesen ellepte a záptojás, a
rohadt paradicsom meg a bétellé. Hosszú, reménytelenül hosszú
ideig állt zihálva, bőrig ázva, bűzölögve és már csak 616 élettel a
ponyva alatt, és így panaszkodott Senkapinak:
– Ez nagyon nehéz. És különben is miért olyan agresszívak
ezek a Vidrák? Miért nem tudnak egyszerűen élni és élni hagyni?
– Lehet, hogy tudnának – felelte Senkapi –, ha a Respektorátus
nem terjeszkedne olyan gyorsan. Ezek a rettenetes Respekto-
Rágcsálók messze a határon túlra kalandoznak, és megpróbálnak
mindenkit térdre kényszeríteni. Ha a dolgok így mennek tovább,
a Mágia egész Világát az a veszély fenyegeti, hogy megfojtja a
túlzott respektus.
– Az is lehet – zihálta Luka –, de hogy őszinte legyek, amikor
az ember elszenvedi a támadást, nehéz együtt éreznie. És nézze,
milyen állapotban van a kutyám meg a medvém. Azt hiszem,
pillanatnyilag ők se nagyon szeretik a Vidrákat.
– Néha – töprengett Senkapi, szinte mintha magában beszélne
– az a megoldás, hogy a probléma felé rohanunk, nem pedig el
előle.
– Éppen felé próbálok rohanni... – szólalt meg Luka, de aztán
elhallgatott. – Á – mondta. – Értem, hogy mit mond. Nem az
aranylabda. Nem az a probléma, ugye?
– Jelenleg nem – bólintott rá Senkapi.
Luka felsandított az égre. Ott van az Inzultáná, a Vidrák
Tündérkirálynője, az egek ura, Salamon király Szőnyegén.
Tizenhat-tizenhét évesnek látszik, de igazából valószínűleg több
ezer éves, gondolta a fiú, mint a mágikus lények.
– Mi a neve? – tűnődött.
Senkapi úgy látszott elégedettnek, ahogy Rásid Kalifa, amikor
Luka jól teljesített matematikából.
– Pontosan – mondta. – Ha tudod egy mágikus lény nevét,
akkor hatalmad lesz fölötte, bizony! Ha tudod a nevét, hívhatod,
és neki jönnie kell. Sajnos több tucat néven ismerik, és lehet,
hogy egyik sem az igazi. Tartsd titokban a nevedet, ezt
tanácsolom. Mert ha a Mágikus Világban ismerik a neved, ki
tudja, mit művelnek vele.
– Akkor maga tudja a nevét – mondta Luka türelmetlenül vagy
továbbra is titkolni akarja, hogy nem tudja?
– Au, ez talált – mondta Senkapi bágyadtan, miközben a
kalapjával legyezte magát. – Micsoda éles kis nyelv! Jó Vidra
lenne belőled. Ami azt illeti – folytatta sietősen, mert látta, hogy
Luka megint nyitja a száját –, leszűkítettem. Sok gondolkodás és
elemzés után eljutottam fél tucatig. A hat legjobbig. Egész biztos
vagyok benne, hogy ezek közül az egyik az igazi.
– Az „egész biztos" nem valami meggyőző – mondta Luka.
– Nem volt még lehetőségem kipróbálni őket – felelte Senkapi
méltatlankodva. – De próbáld ki most, és akkor egyszer s
mindenkorra elintézzük a dolgot.
Luka tehát egyenként kimondta a neveket, amelyeket Senkapi
megadott neki.
– Bilkísz! Mákidá! Sába! Kandaka! Nicaula! – A
varázsszőnyegen álló nő fütyült mindegyikre. Az elszontyolodott
Senkapi ajánlott még néhány nevet, ám egyre kisebb
meggyőződéssel. Luka ezeket is kipróbálta. – Meroe! Nana! Hm...
mit mondott?
– Chalchiuhtlicue – felelte Senkapi bizonytalanul.
– Chalchi... – kezdte Luka, aztán elhallgatott.
– ...uhtlicue – folytatta Senkapi.
– Chalchiuhtlicue – üvöltötte Luka diadalmasan.
– Azt jelenti: a jádeszoknyás nő – magyarázta Senkapi.
– Nem érdekel, mit jelent – mondta Luka –, mert nincs hatása,
úgyhogy nyilván nem ez a neve.
Luka egy pillanatra szörnyen elszomorodott. Sose jut ki ebből
a zűrzavarból, sose találja meg az Élet Tüzét, hogy megmentse
az apját. Most csak ez az apja van, apjának e különös változata,
Senkapi, és már ő se lesz sokáig. Elveszti az apját és apjának
végzetes mását; ideje, hogy hozzászokjon ehhez a borzalomhoz.
Más nem maradt neki, csak az anyja és az ő gyönyörű hangja...
– Tudom az Inzultáná nevét – mondta hirtelen, és a ponyva
árnyékából kilépve hangosan, tisztán kiáltotta: – Szoraja!
Megállt az Idő. A bétellé lefelé tartó sugarai, a rohadt
paradicsomok, a záptojáslövedékek megdermedtek repülés
közben; a Patkányok megbénultak, mintha önmaguk fotográfiái
lennének; az égben a Vidrák harci pózban álltak mozdulatlanul a
varázsszőnyegeiken, amelyek mintha kővé változtak volna, nem
csapkodtak tovább a szélben; még Medve, Kutya és Senkapi is
merev volt, mint a viaszbábu. Ebben az időtlen univerzumban
mindössze két ember mozgott; a másik, aki Salamon király
Szőnyegével leszáguldott és közvetlenül előtte megállt, az éles
eszű és kissé ijesztő vidri Inzultáná. Csakhogy Luka nem félt
tőle. Ez itt apja Mágikus Világa, ezért várható volt, hogy ez az
i ú Királynő, e világnak a legfontosabb női alakja ugyanazt a
nevet viselje, mint Luka anyja, aki az ő és apja világának
legfontosabb nője.
– Szólítottál – mondta a lány. – Kitaláltad a nevem, ami
megállította az Időt, úgyhogy itt vagyok. Mit akarsz?
Vannak az életben pillanatok – nem elegen, de előfordulnak –,
amikor még a kisfiúk is megtalálják a pontosan megfelelő
szavakat a pontosan megfelelő időpontban; amikor mint valami
ajándék, a megfelelő gondolat ötlik fel az emberben pontosan
akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Ez Lukának egy
ilyen pillanat volt. Azon kapta magát, hogy ezt mondja Vidr nagy
uralkodójának, pedig nem is tudta pontosan, hogy hol találta a
fejében e szavakat:
– Azt hiszem, segíthetünk egymásnak, Szoraja Inzultáná. Van
valami, amiben sürgősen szükségem van a segítségedre, cserébe
viszont van egy ötletem, amellyel megnyerheted ezt a háborút.
Szoraja előrehajolt.
– Csak mondd meg, mit akarsz tőlem – parancsolta a maga
durva, vidrás módján, mire Luka, akinek máskor forgó nyelve
most megbénult, a Pattanács kupolájának tetején nyugvó
aranylabdára mutatott. – Igen, értem – mondta a vidri Szoraja –,
és utána, ifiúr, nyilván vissza óhajtasz térni a Folyóhoz, hogy
utadra indulj. – Luka némán bólintott, és még csak meg sem
lepődött, hogy az Inzultáná mennyit tud. – Ez semmi – mondta a
lány, és intett Lukának, hogy szálljon fel a varázsszőnyegre,
kedvesebb természetről árulkodva, mint amilyenre éles szavai
utaltak.
Egy pillanat múlva elindult a szőnyeg, és Luka egyensúlyát
vesztve elterült a hátán; a következő pillanatban már az
aranylabdánál voltak, ahol Luka fel tudott állni, hogy rácsapjon,
majd elégedetten hallotta az elmentett szint dingjét, és
látóterének jobb felső sarkában az egyjegyű szám 2-esre váltott.
Aztán visszatértek a földre Senkapi, Kutya és Medve mellé, akik
még mindig az időbe dermedve álltak, és Szoraja így szólt:
– Most te jössz. Vagy csak a szájad volt nagy? A magadfajta
fiúk... csak a nagy duma, de semmi vér a pucájukban, ahogy
mondani szokták.
– Viszketőpor – mondta Luka megadóan, és arra gondolt, hogy
ez nem tűnik valami lenyűgöző ötletnek. De az Inzultáná most
már feszülten figyelt, úgyhogy Luka folytatta, s félénken és
meglehetős kínban mesélt a tulajdon harci történetéről meg a
Nagy Játszótéri Háborúkban a Császári Fenség Hadsereg fölött
aratott győzelméről. Szoraja olyan benyomást keltett, mint aki
csüng minden szaván, és amikor Luka befejezte, ő halkan,
elismerőn Rittyentett.
– Viszketőporbombák – mondta inkább magában. – Miért nem
gondoltunk mi erre soha? Akár működhet is. A Patkányok utálják
a viszketést! Működnie kell. Igen! Működni fog! – Luka
meghökkenésére és titkos örömére a lány előrehajolt és
háromszor megcsókolta, előbb a bal arcán, aztán a jobbon, aztán
megint a balon. – Köszönöm – mondta. – Álltad a szavad.
Azt rebesgették Salamon király Varázsszőnyegéről, hogy
bármely számú embert képes szállítani, legyen akármilyen nagy
is az a szám, bármely súlyt elbír, akármekkora is az a súly, és
óriási méretűre megnő, akár hatvan mérföld hosszúra és hatvan
mérföld szélesre is. Amikor az időjárás miatt árnyékra van
szükség, madársereg gyűlik össze napernyőként fölötte, és a szél
egy szempillantás alatt oda fújja, ahová menni akar. De ezek
csak történetek, és amit Luka ezután látott, azt a tutajdon
szemével látta: Szoraja Inzultáná szélesre tárta a karját, és
parancsára feltámadt a szél. Aztán egész egyszerűen eltűnt, és
alig kilencven másodperccel később előbukkant; ám ezúttal
sokkal nagyobb volt a szőnyeg, és rajta szó szerint több tízezer
kis papírrepülő. Vidr uralkodója szemlátomást igen gyorsan
tudott elvégeztetni dolgokat. Felbukkanása után egy pillanattal a
papírrepülők felszálltak, és szétosztották magukat az Inzultáná
légierejének tagjai közt, akik még mindig az időbe dermedten
álltak, akárcsak minden más, ameddig Luka ellátott. Az egész
érzékelhető világban csak ő, az Inzultáná és a papírrepülők
armadája mozgott. Meg Salamon király zöld-arany Szőnyege,
amely terhének lerakása után egy nagyobbacska szobaszőnyeg
méretére zsugorodott.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte Luka, majd hozzátette: –
Mindegy. – Mert máris tudta a választ. – Tudom. Egy 1áN1szMmel,
és a viszketőporbombákat szupersebességű 1áN1szG-k
készítették. Egyáltalán Nem Egyszerű Gépek.
– Hajlandó vagyok fogadni rá – mondta az Inzultáná –, hogy
ezt nem az iskolában tanultad.
A patkányok sok mindentől érzik úgy, hogy vakarózniuk kell,
és nincs boldogtalanabb egy viszkető rágcsálónál. A patkányokon
paraziták élnek – tetvek, atkák és bolhák –, és ezek az apró
rovarok a patkányok szőrszálainak tövéhez rakják le petéiket,
amitől ők viszketnek. A patkányok nehéz életet élnek piszkos
helyeken, ahol sérüléseket szereznek, és a sérülések
elfertőződnek, fájnak és viszketnek. A patkányszőr hullik, és
ettől viszket a bőrük. A bőrük kiszárad és pikkelyesedik, amitől
szintén viszketnek. A patkányok mindenféle szemetet
megesznek, úgyhogy ételallergiától szenvednek, és az egyik
dologból túl sokat esznek, a másikból meg túl keveset, és
mindettől megint csak őrülten viszketnek. A patkányok
ekcémától és ótvartól szenvednek, s varasodó sebeiket meg
kiütéseiket muszáj vakarniuk még akkor is, ha ez csak ront a
dolgokon. És mindaz, amit a patkányokról általában mondanak,
még inkább igaz a Respektorátus óriási Patkányaira, Én híresen
érzékeny lakóira. És bármilyen viszketősek voltak is a
Respektorátus rágcsálói a múltban, soha nem tapasztaltak még
ahhoz hasonló viszketést, amilyet a Vidrakirálynő és az ő
légiereje szabadított rájuk.
– Mielőtt megszüntetem a dermedtséget – utasította az
Inzultáná Lukát –, vidd a barátaidat fedél alá, és várjatok, amíg
nem szólok, hogy biztonságban kijöhettek. – Luka észrevette,
hogy a lány hanghordozása teljesen megváltozott; nyoma sem
maradt benne az élességnek. Valójában határozottan barátságos
volt, sőt gyengéd.
Luka úgy tett, ahogy az Inzultáná mondta, betuszkolta kis
társaságát a szürke pékségbe, aztán az ablaktáblához
préselődtek; így ő, Kutya, Medve és Senkapi látott egy keveset
abból a hatalmas pusztításból, ami következett. Az Inzultáná
parancsolón intett, mire a Respektorátus kiolvadt
dermedtségéből. Luka nézte, ahogy a Vidrák lecsapnak a város
utcáira, és elindítják varázslatos papírrepülőiket, amelyek
mintha Patkánykereső vezérlőszerkezettel lettek volna ellátva,
mert üldözték a Patkányokat, akárhová mentek, házakba vagy
házakon kívülre, takarók alá vagy tetőkre, s a támadás
nemsokára sikerrel járt, és menekülésre késztette a Patkányokat.
A bétellé, a záptojás meg a rohadt zöldség sértésnek megtette, de
a viszketőpor a Patkányok érzelmeit kezdte ki, tönkretette a
ruhájukat, és még jobban bűzlöttek tőle, mint addig. Luka látta,
hogy a legocsmányabb külsejű Óriáspatkányok – Én tükrös
napszemüveget viselő, állig felfegyverzett, szuperocsmány
Respekto-Rágcsálói – körbe-körbe rohangálnak és visítanak,
ahogy a papírrepülők üldözik őket, és viszketőport zúdítanak a
fejükre meg a nyakukba. Látta, hogy tépik magukat hosszú,
dühös karmokkal, és nagy darabokat szakítanak ki a tulajdon
testükből, ahogy megpróbálnak véget vetni a viszketésnek. A
levegőben a Patkányok sikolyai hallatszottak egyre hangosabban,
olyan hangosan, hogy Lukának be kellett fognia a fülét, mert
szinte lehetetlen volt elviselni.
– Ha ez a por az, aminek gondolom – mondta végül Senkapi
csodálkozó hangon –, ha valóban, mint hiszem, a halálos ázsiai
Khudzslí növényből készült, és kétségkívül az ali éi hatalmas
erejű, bár ritka Gudgudí virág őrült magvával keverték... és ha
az Inzultáná hozzáadta a német Émelyítő Undorcsont vagyis a
Mágikus Ótvarbab anyagát, az egyiptomi Démoni Abraxas
spóráit, a perui Kacsukacsut és az afrikai Halálos Pipipi forgóit,
akkor talán a Mágikus Világ Patkányfertőzésének végét látjuk. A
képletben, amelyet hitem szerint az Inzultáná alkalmazott, az az
érdekes, hogy az emberek immúnisak ezekre az okkult porokra;
csak rágcsálókra hatnak. Igen, megkért, hogy keress menedéket,
de ez csak elővigyázatossági intézkedés volt a kutya meg a
medve érdekében; és mindenekelőtt, feltételezem, hogy
megvédjen bennünket a Patkányok utolsó és végzetes
őrjöngésétől.
A Patkányok valóban kivetkőztek magukból. A szürke pékség
ablakából Luka tanúja volt növekvő tébolyuknak és
haláltusájuknak. A Respektorátus érzékeny bőrű urai szó szerint
cafatokra vakarták, ténylegesen szétmarcangolták magukat,
amíg már nem maradt más belőlük, csak rühes irha és szürke,
ocsmány hús foszlányai. A Patkányok visítása borzalmas
csúcspontra ért, s ekkor lassan minden megnyugodott, és beállt
a csend. Luka a legvégén magát a Főpatkányt látta, aki rohant
végig az utcán az Idő Folyama felé, közben csapkodta magát, az
utca végén pedig vérfagyasztó sikollyal belevetette magát a
Folyóba, és mivel ő volt a Mágia Világában az egyetlen Patkány,
aki nem tudott úszni, mert mindig túl lusta és elkényeztetett volt
ahhoz, hogy vegye a fáradságot és megtanuljon, belefulladt az
Örök Áramlásba.
És ezzel vége volt.
A Respektorátus nem-Patkány lakosai lassan-lassan előjöttek
otthonaikból, megértették, hogy megpróbáltatásuk véget ért,
aztán nagy boldogságban rohantak a kerítésekhez, amelyek a
Respektorátust a Mágikus Világtól elválasztották, ledöntötték
őket, és börtönfaluk törött darabjait örökre szétszórták. És ha
akadtak is Patkányok, amelyek túlélték a Nagy Viszketőporbombázást,
soha többé nem lehetett látni őket, mert
visszamásztak a világ repedéseit betöltő sötétségbe, ahol a
Patkányok helye van.
A vidri Szoraja akkor szállt le zöld-arany szőnyegével a szürke
pékség elé, amikor Luka és társai megjelentek.
– Luka Kalifa – mondta, és Luka még csak meg sem kérdezte,
honnan tudja a nevét –, nagy szolgálatot tettél a Mágia
Világának. Nem kérsz még valamit cserébe? Kitaláltad a nevem;
ezzel önmagában kiérdemelted legalább a hagyományos három
kívánságot, és még csak egyet használtál el. De a
Viszketőporbombák ötlete! Ki tudja, mi ezért a megfelelő
jutalom? Találd hát ki a legnagyobb, legfontosabb kívánságot,
amivel elő tudsz állni, és én meglátom, hogy a segítségedre
lehetek-e.
Erre Luka, mielőtt Senkapi megakadályozhatta volna, nagyon
gyorsan beszélni kezdett, hogy elmondja ennek a bámulatos
fiatal lánynak, akinek ugyanaz a neve, mint az ő anyjának,
pontosan miért is van itt, a Mágia Világában, mit szeretne tenni
és miért. A rövid szónoklat végére a vidri Szultáné szeme
elkerekedett, és a szájához emelte a kezét.
– Büszkeségemben talán túl korán beszéltem – mondta, és
árnyalatnyi megilletődés vegyült a hangjába. – Lehet, hogy
olyasmit kérsz tőlem, amit nem tudok megadni.
Ám ekkor pajkosan elvigyorodott, és úgy tapsikolt, mint egy
gyerek.
– Ellopni az Élet Tüzét, amit még soha nem tettek meg a
Mágikus Világ egész története során! Hiszen ez lenne Minden
Idők legélvezetesebben Tiszteletlen Tette! Égbekiáltó lenne, és
gyönyörű. Egyszóval tökéletesen vidri és vidor dolog volna, és
ezért minden igaz Vidra kötelessége, hogy segítsen benne. A
VLE, a Vidralégierő harcosainak vissza kell térniük Vidrbe, de
Luka Kalifa, Tűz Tolvaja, én, a Vidrák Királynője, mindent, ami
hatalmamban áll, elkövetek azért, hogy segítsek neked, és
elkövethesd legrettenetesebb... és legnemesebb és
legveszedelmesebb és határozottan legélvezetesebb Bűntettedet!
– Elég sietős a dolgom – mondta Luka bátran –, neked meg itt
ez a szupergyors szőnyeged. Van valami mód arra, hogy átrohanj
velem az összes többi szinten, és egyenesen elvigyél a Tűzhöz,
ahol lennem kell, és aztán visszamenjünk oda, ahonnan
elindultam?
– A Folyó hosszú és álnok – mondta Szoraja Inzultáná, és
elgondolkodva bólogatott. – És még át kell jutnod az Idő Ködén
is, ahol nem látsz semmit, aztán ott a Nagy Pangás, ahol a Folyó
mocsárrá változik, és te mozdulni se tudsz, meg a
Kikerülhetetlen Örvény, ahol az idő körbe-körbe forog, és nincs
menekvés, meg a Trillió- és Egy felé Ágazó Út, ahol a Folyóból
labirintus lesz... biztosan eltévedsz abban a vízi útvesztőben, és
sosem találod meg az egyetlen áramlatot, amely az Idő
folyamatos Útja. De legyen – mondta olyan hangon, mely arról
árulkodott Lukának, hogy a lány meghozta a döntést –,
csatlakozom hozzád utadon. Ott van legalább ez a négy
stádium... minek is nevezted őket? „szintnek"?... négy szint,
amin segíthetlek átugorni. De azután úgy kell elfogadnunk a
dolgokat, ahogy jönnek.
– Miért nem tudsz végig elvinni? – bökte ki Luka nagyon
csalódottan.
– Azért, édes Lukám – felelte a vidri Inzultáná mert ez a
selyem varázsszőnyeg, amelyet oly régen maga Salamon király
adott nekem, sok csodás dologra képes, de a Nagy Tűzkarikákon
nem tud átrepülni.
5
A Három Tüzes Fánkhoz vezető út
Ha az ember még nem repült varázsszőnyegen, valószínűleg nem
tud a tengeri betegségről. A repülő szőnyeg lassú, ringó,
hullámszerű mozgást végez, ahogy siklik a levegőben, nem
egészen úgy, mintha léghullámokon úszna, hanem inkább úgy,
mintha maga a szőnyeg válna valamiféle selymes levegővé,
amely fölemeli és elviszi az embert oda, ahová menni akar.
Szomorú, de igaz, hogy az ember gyomra az efféle utazást
kellemetlennek találhatja, legalábbis egy darabig. És ha az
ember sosem repült még varázsszőnyegen úgy, hogy ott van a
társaságában egy ideges, beszélő medve, egy még idegesebb,
beszélő kutya és egy Elefánttojó meg egy Elefántgácsér, akik
repülésmentes életük első repülésén vesznek részt, nem is szólva
egy természetfeletti lényről, aki úgy fest, viselkedik és beszél,
mint az ember tulajdon apja, valamint egy ősöreg Királynő, aki
úgy fest, viselkedik és beszél, mint egy tizenhét éves lány,
ráadásul egy Argó nevű, nagy, kétéltű jármű, akkor el kell
képzelnie azt a zavart, ami a zöld-arany Résam szőnyegen
uralkodott, amikor elindult, hogy megkezdje útját az Idő Köde
felé. A repülő szőnyeg jelentősen megnőtt, hogy befogadja összes
utasát és rakományát, és ez csak súlyosbította a repülés
hullámzását.
Meg kell hagyni, kaotikus és zajos helyszín volt. Jajongás,
üvöltés, nyöszörgés és morgás hallatszott, meg az a tülkölő hang,
amit az elefántok (és kacsák) adnak ki, amikor bajban vannak.
Kutya, a medve azt mondogatta, hogy ha a medvéket repülésre
szánták volna, akkor szárnyakat kapnak, és azt is megemlítette,
hogy amikor a medvék szőnyegen ülnek, akkor a kiterített
medvebőr jut az eszükbe, de főleg a repülő dolog jelenti a
problémát; Medve, a kutya pedig idegesen és megállás nélkül
locsogott, miközben ide-oda gurult a szőnyegen, és a monológja
valahogy így hangzott: le fogok esni, nem? Le fogok, ne hagyjatok
leesni, le fogok esni? le fogok, tudom, le fogok esni, bármelyik
másodpercben leesem; de a szőnyeg valójában gondosan fölfelé
görbült, valahányszor valamelyik utasa túl közel billent a
széléhez, és épségben visszahelyezte középre, vagy legalábbis
arrafelé.
Ami az Elefántkacsákat illeti, ők egyre azt kérdezték
egymástól, hogy egyáltalán miért is vannak ott. A Respektorátus
elhagyásának izgalmában valahogy felkerültek a szőnyegre az
Argóval együtt, de nem emlékeztek rá, hogy valaki megkérdezte
volna őket, valójában jönni akarnak-e.
– És ha nem emlékszünk rá, akkor nem történt meg – mondta
az Elefántgácsér. Úgy érezték, elrabolták, bepalizták, elhurcolták
őket egy olyan utazásra, amelynek semmi köze hozzájuk, és
valószínűleg rendkívül veszedelmes is, és igen, ők is úgy
gondolták, hogy leesnek a szőnyegről.
Szoraja Inzultáná persze nyíltan becsmérelte őket, mert ilyen
volt a természete, elmondta őket csecsemőnek, kislánynak,
mamlasznak és nem kacsának, hanem libának; azt mondta,
gyáva nyulak és nyámnyilák, anyámasszony katonái és
spenóthuszárok, tejbetökök, betojiak és majrésok (ezt a
kifejezést Luka nem ismerte, bár úgy gondolta, valószínűleg ki
tudja találni, mit jelent). A csirke hangját utánozta, hogy
mutassa, mennyire gyávák, és a legrosszabb az volt, amikor
megvetően cincogott, ami azt jelentette, hogy kisegérnek tartja
őket.
Senkapi természetesen gond nélkül utazott a repülő
szőnyegen, fesztelenül és tökéletes magabiztossággal állt az
Inzultáná mellett, és emiatt Luka eltökélte magát, hogy a lehető
leghamarabb elsajátítja a szőnyegen a „matrózjárást". Ez egy idő
után sikerült is, és már nem esett el; újabb idő után a négy állat
is megvetette tizenkét lábát, aztán végül abbamaradt a jajongás
meg nyöszörgés, a dolgok elrendeződtek, és senki nem volt
tengeri beteg.
Luka, amint fel tudott állni és megtartotta az egyensúlyát a
repülő szőnyegen, észrevette, hogy egyre jobban fázik. A szőnyeg
egyre magasabban és gyorsabban repült, és Luka foga vacogni
kezdett. Szoraja Inzultánát szemlátomást nem zavarta a hideg,
pedig könnyű öltözéket viselt, amely mintha pókhálóból és
pillangószárnyból készült volna, és Senkapit sem, aki Rásid
Kalifa rövid ujjú, cinóbervörös nyári ingében állt mellette, és
egészen közömbösnek tűnt. Kutya, a medve jól megvolt a vastag
bundájában, és az Elefántgácsért meg az Elefánttojót melegen
tartották puha tollaik, de Medve, a kutya didergett, és Luka
tényleg egyre jobban fázott. „Ki hitte volna – mélázott –, hogy a
repülés ennyi gyakorlati problémával jár?" Az Inzultáná persze
elmondta őt is mindennek, amikor látta, hogy halálra fagy.
– Gondolom – gúnyolódott –, azt vártad, hogy ezen a repülő
szőnyegen központi fűtés meg ilyesmik vannak. Ez viszont,
drágám, nem a puhányok helyiérdekű, süppedős-bolyhos
szőnyege. Ez itt, jobb, ha tudod, antik darab.
Amikor azonban Szoraja befejezte Luka ugratását, összecsapta
a tenyerét, mire azonnal kinyílt egy vén tölgyfa láda – amelyet
Luka e pillanatig nem vett észre, holott nyilván végig ott állt a
repülő szőnyegen –, és két, látszólag vékony kendő röppent elő
belőle. Az egyik Luka kezébe szállt, a másik Medvét borította be.
Amikor Luka magára terítette a kendőt, azonnal úgy érezte,
mintha valahová a trópusokra került volna – szinte túl meleg is
volt, Luka szinte kívánta, hogy legyen egy kicsit hűvösebb.
– Egyesek semmivel sincsenek megelégedve – mondta az
Inzultáná a gondolataiban olvasva, és elfordult, hogy elrejtse
gyengéd vigyorát.
Luka most, hogy melegbe és egyensúlyba került, be tudta
fogadni a gyönyörű látványt, mely elébe tárult. A repülő szőnyeg
az Idő Folyamának folyását követte. A Mágia Világa terült el a
Folyó mindkét partján, és Luka, a mesemondó fia, kezdett
ráismerni a helyekre, amelyekről oly sokat hallott apja
meséiben. A tájat városok pöttyözték, s Luka növekvő
izgalommal és dobogó szívvel ismerte fel mindet, Khvábot, az
Álmok Városát, Ummíd Nagart, a Remény Városát, Zamurradot, a
Smaragdvárost, és Bádalgarht, az Erődvárost, amely egy Felhőre
épült. Kelet felé, a távolban, a horizont előtt magasodtak az
Elveszett Gyermekkor Földjének kék hegyei, nyugaton a
Fölfedezetlen Ország feküdt, és ott – amott – a Hely, Ahol Senki
Sem Él. Luka borzong– va pillantotta meg a Játékok Házának és a
Tükrök Csarnokának őrült formáját, mellettük Gulisztán meg
Bosztán paradicsomi kertjeit, és a legizgalmasabbat mind közül,
a Képzeletbeli Lények Országát, a nagy Perisztánt, ahol a perik,
azaz a tündérek vívnak végeérhetetlen harcot a dév vagy bhút
néven ismert rosszindulatú óriásokkal. „Bárcsak ne sietnék
ennyire", gondolta Luka, mert erről a világról vélte mindig úgy,
hogy még jobb, mint az övé, és ezt a világot rajzolta-festette
egész életében.
Most, hogy a levegőben volt, és az egészet be tudta fogni, azt is
látta, hogy milyen hatalmas a Mágia Világa, és milyen
szédületesen hosszú az Idő Folyama; megértette, hogy soha nem
lenne képes eljutni oda, ahová menni akar, ha az Elefántkacsák
Memóriáját használná üzemanyagként és húzóerejüket
sebességként. Most azonban Salamon király Varázsszőnyege
nagy iramban viszi őt a célja felé, és bár tudta, hogy
veszedelmek várnak rá, mámoros érzés kerítette hatalmába,
mert hála a vidri Inzultánának, a lehetetlen egy kicsit
lehetségesebbnek tűnik. Aztán megpillantotta az Idő Ködét.
Eleinte nem volt több fehér, homályos tömegnél a horizonton,
de valódi terjedelme látható lett, ahogy a szőnyeg száguldott
felé. Úgy nyúlt horizonttól horizontig, akár a világon át húzódó
puha fal, amely áthömpölyög a Folyón és elnyeli, elborítja a
varázslatos tájat és felfalja az eget. Minden pillanatban
betöltheti Luka egész látóterét, aztán nem marad semmi a
Mágikus Világból, csak ez a nyúlós köd. Luka érezte, hogy
elszivárog belőle az optimizmus meg az izgalom, és hideg, rossz
érzés kúszik a gyomorszájába. Érezte Szoraja kezét a vállán, de
ez nem nyugtatta meg.
– Elértük a Memória határait – jelentette be Senkapi. – Eddig
tudtak volna elhozni a te vegyestál-barátaid.
Az Elefántkacsák igen bosszúsnak látszottak.
– Nem vagyunk hozzászokva – mondta az Elefánttojó hatalmas
méltósággal –, hogy éttermi fogásnak nevezzenek bennünket.
(Ez az igazi Senkapi-beszéd, ébredt rá Luka, azé a lényé, akit
nem szeret, és valóban minden oka megvan rá, hogy ne szeresse.
Apja sohase mondana ilyet.)
– Amellett – mondta az Elefántgácsér –, hadd emlékeztessünk
benneteket a régi intésre, amely arra vonatkozik, hogy mit kell
tennetek, amikor eléritek egy mégoly elefántszerű Memória
Határait.
– Mit kell tennünk? – kérdezte Luka.
– Bukjatok le kacsaként – felelte az Elefánttojó.
Amint ezt kimondta, lövedékek serege repült ki az Idő Ködéből,
és a szőnyegnek gyors kitérőt kellett tennie, lesüllyedt,
fölemelkedett és jobbra-balra kanyarodott. (Az állatok meg Luka
megint elvesztették az egyensúlyukat, és ismét volt sok
dülöngélés ide-oda meg egy sor medvés, kutyás és
kacsaelefántos tiltakozás.) A lövedékek, úgy tűnik, ugyanabból
az anyagból voltak, mint maga a Köd: nagy, ágyúgolyó méretű,
fehér Ködgolyók.
– Tényleg akkora kárt tehetnek bennünk, ha ködből vannak? –
kérdezte Luka. – Mi történik, ha az egyik eltalálja az embert?
Senkapi a fejét csóválta.
– Ne becsüld alá az Idő Fegyvereit – mondta. – Ha egy
Ködgolyó eltalál, azonnal törli az egész memóriádat. Nem
emlékszel majd az életedre, az anyanyelvedre, sőt még arra sem,
hogy ki vagy. Üres burok leszel, aminek semmi haszna, és nincs
tovább.
Ez elnémította Lukát. Ha egy Ködgolyó ezt teszi, gondolta,
akkor mi lesz, ha behatolnak magába az Idő Ködébe? Esélyük
sem lesz. Nyilván megőrült, amikor azt hitte, hogy áttörheti a
Mágikus Világ minden védvonalát, és elérheti az Idő Szívét. Ő
még gyerek, és a maga elé állított feladat messze meghaladja a
képességeit. Ha folytatja, az azt jelenti, hogy nem csupán
önmagát pusztítja el, hanem a barátait is. Ezt nem teheti meg;
másfelől viszont nem hagyhatja abba, mert ha abbahagyná,
lemondana az apjához fűzött reményről, bármily halvány
remény legyen is az.
– Ne aggódj annyira – mondta a vidri Szoraja, félbeszakítva
gyötrelmes gondolatait. – Nem vagy védtelen. Bízz Bölcs
Salamon király nagy Varázsszőnyegében.
Luka kedve javult, de csak egy kicsit.
– Tudja valaki, hogy jövünk? – tűnődött. – Ezért lőtték ki a
golyókat?
– Nem feltétlenül – válaszolta Senkapi. – Azt hiszem,
beindítottunk egy automatikus védőrendszert azzal, hogy ilyen
közel jöttünk az Idő Ködéhez. Végül is, i ú Luka, azon vagyunk,
hogy megszegjük a Történelem Szabályait. Amikor belépünk a
Ködbe, magunk mögött hagyjuk az Élő Emlékezet világát, és az
Örökkévalóság felé haladunk; azaz – folytatta, mert látta Luka
arcán a zavart, amelyet el kell oszlatnia – a titkos zóna felé, ahol
az órák nem ketyegnek, és az Idő mozdulatlanul áll.
Egyikünknek sem kellene ott lennie. Hadd fogalmazzak így:
amikor valamiféle baci lép be a szervezetedbe, amikor járnikelni
kezd a testedben, és rosszul leszel tőle, akkor a tested
Antitesteket küld, hogy harcoljanak vele, amíg el nem pusztítják,
és te ettől kezded jobban érezni magad. Ez esetben, attól tartok,
mi vagyunk a bacik, úgyhogy számítanunk kell... ellenállásra.
Amikor Luka még csak hatéves volt, képeket látott a
televízióban a Jupiter bolygóról, s ezeket egy olyan apró,
távirányítású űrszonda küldte a Földre, amely lassan zuhant
annak a nagy gázóriásnak a felszíne felé. A szonda nap mint nap
közelebb került hozzá, és a bolygó egyre nagyobb lett. A képeken
tisztán látszott a Jupiter gázainak lassú mozgása, ahogy szín- és
mozgásrétegeket alkottak, sávokba és örvényekbe rendeződtek,
és persze kialakították a két híres foltot, a hatalmast és a
kisebbet. Végül a szondát behúzta a bolygó gravitációs ereje, és
örökre eltűnt, Luka képzelete szerint egy halk gluttyanással,
lassú, cuppanó hanggal, és azután nem látszott több kép a
Jupiterről a televízióban. Amikor a Résam varázsszőnyeg az Idő
Ködéhez közelített, Luka látta, hogy ennek a felszíne is tele van
mozgással, akár a Jupiteré. A Köd is hömpölygött és kavargott,
tele volt bonyolult mintákkal és színekkel is – ahogy Luka egyre
közelebb ért, látta, hogy a fehérség sok finom tónusra vált. „Mi
vagyunk a szonda – gondolta –, nem távirányítású, hanem ember
vezette, de bármely másodpercben bekövetkezhet egy
gluttyanás, és akkor annyi. Vége az adásnak."
A Köd ott volt előtte mindent beborítón és vakítón, aztán a
repülő szőnyeg mindenféle hang nélkül behatolt a fehérségbe, de
az Idő Köde egyiküket sem érintette, mert a szőnyegnek is voltak
védelmi mechanizmusai, és valamiféle láthatatlan pajzsot emelt
maga köré, olyan erőteret, amely nyilván elég szilárd volt ahhoz,
hogy kordában tartsa a Ködöt. Az utazók e buborék
biztonságában, pont ahogy Szoraja megígérte – bízz a
szőnyegben, mondta –, megkezdték az Átkelést.
– Te jó ég – kiáltotta az Elefánttojó –, a Feledésbe tartunk.
Milyen szörnyű dolog ilyet kívánni egy Memóriamadártól.
Mintha vak lennék, gondolta Luka, csak lehet, hogy a vakság
teli van színekkel meg formákkal, ragyogással meg sötétséggel,
pöttyökkel és villanásokkal, ami végül is olyan, amilyennek a
dolgok az ember szemhéja mögött látszanak, valahányszor
lehunyja a szemét. Tudta, hogy a siketség megtölti az ember
fülét zörejekkel meg mindenféle zúgó, csöngő hanggal, úgyhogy
a vakság talán ugyanilyen haszontalan módon tölti meg az
ember szemét. Ez a vakság azonban más; abszolútnak tűnik.
Eszébe jutott, hogy Senkapi megkérdezte tőle: „mi volt a Bumm
előtt?", és ráébredt, hogy ez a fehérség, ez a tökéletes hiány
lehet a válasz. Még helynek se lehet nevezni. Olyan, mint akkor
volt, amikor nem volt hely, ahol lenni lehetett. Most már tudta,
mire gondolnak az emberek, amikor arról beszélnek, hogy
elvesznek dolgok az Idő Ködében. Amikor azt mondják, hogy ez
csak szókép, de ez a Köd nem csupán szó. Itt volt már akkor is,
amikor még egyáltalán nem léteztek szavak.
Ám a fehérség nem volt ugyanolyan, mint az üresség; mozgott,
aktív volt, kavargott a szőnyeg körül, mint a semmiből készült
leves. Semmileves. A szőnyeg repült, amilyen gyorsan csak
tudott, és nagyon-nagyon gyors volt, de mozdulatlannak látszott.
A buborékban nem fújt szél, és a buborék körül nem lehetett
látni semmit, ami a mozgás érzetét keltette volna. Valószínűleg
ugyanilyen érzés lenne, gondolta Luka, ha a szőnyeg megállna a
Köd közepén, és ők örökre ottrekednének. És abban a
pillanatban, amikor erre gondolt, ezt is kezdte érezni. Hogy
egyáltalán nem mozognak. Itt, ebben az Idő előtti időben
lebegnek elfeledve és elveszve. Hogyan is nevezte az Elefánttojó
ezt a helyet? Feledés. A teljes felejtés, a semmi, a nemlét helye. A
pokol tornáca, mondják a hívők. A Menny és Pokol közti hely.
Luka egyedül érezte magát. Természetesen nem volt egyedül,
mindenki ott állt, de borzasztóan magányosnak érezte magát. Az
anyját akarta, hiányzott a bátyja, szerette volna, ha apja nem
alszik el. A szobáját akarta, a barátait, az utcáját, a környékét, az
iskoláját. Azt akarta, hogy élete visszatérjen a régi
kerékvágásba. Az Idő Köde ott kígyózott a szőnyeg körül, és ő
ujjakat képzelt bele a fehérségbe, hosszú, indaszerű ujjakat,
amelyek rákulcsolódnak, megpróbálják elkapni és kiüríteni.
Egyedül az Idő Ködében (még ha valójában nem volt is egyedül)
azon kezdett tűnődni, hogy mi a csudát művelt. Megszegte a
gyermekkor első szabályát – ne állj szóba idegenekkel –, sőt
hagyta, hogy egy idegen elvigye a biztonságból a legkevésbé
biztonságos helyre, amit életében látott. Úgyhogy ostoba volt, és
valószínűleg megfizet majd az ostobaságáért. És különben is ki
ez az idegen? Azt mondta, hogy nem küldték, hanem hívták.
Mintha egy haldokló – és igen, itt, az Idő Ködében Luka végre ki
tudta ejteni ezt a szót, még ha csak gondolatai magányában is –,
mintha haldokló apja hívta volna a tulajdon halálát. Nem tudta
biztosan, hogy ezt elhiszi-e vagy sem. Micsoda hülyeség volt
nekivágni a sötétségnek – a fehérségnek – egy olyan emberrel –
lénnyel! –, akinek nem hisz teljesen, és akiben nem bízik
egészen. Lukát mindig értelmes fiúnak tartották, de ő most
mindenestül cáfolta ezt az elméletet. Ő a legkevésbé értelmes
fiú, akit ismer.
Ránézett a kutyájára meg a medvéjére. Egyikük sem szólt, de
látta a szemükben, hogy őket is nagy magányérzet fojtogatja.
Mintha a történet, amit elmeséltek, amikor elsajátították a
beszéd képességét, az életük története elillant volna tőlük. Talán
sose voltak azok az emberek, talán csak álmot láttak, köznapi
álmot arról, hogy nemesek voltak; vagy nem mindenki arról
álmodik, hogy fejedelem? E történetek igazsága elillant tőlük
ebben a fehér, fehér ürességben, és megint csak állatok voltak,
akik egy bizonytalan végzet felé tartanak.
Aztán hirtelen változott valami. A fehérség ritkult. Már nem
minden és mindenhol volt, hanem inkább megannyi tömött felhő
az égen, ahogy egy repülő száguld rajtuk keresztül, és valami
látszott elöl – igen!, egy nyílás –, és megint érezték az elfeledett
sebességet, ahogy a szőnyeg rakétaként süvít a fény felé, amely
most már közel volt, egyre közelebb, és végül – hussss – kiértek
a ragyogó napsütésbe. A Résamon mindenki a maga módján
ujjongott, és Luka, amikor megtapintotta az arcát, meglepődve
érezte, hogy nedves a könnyektől. Az immár ismerős dinget
hallotta, és látótere jobb fölső sarkában 3-asra váltott a
számláló. A sok izgalom közepette még csak nem is látta a
mentési pontot, de akkor hogyan?
– Nem figyeltél – mondta Szoraja. – Semmi baj. Elmentettem
helyetted.
Luka lenézett, és a Nagy Pangást látta. Az Idő Ködének ezen az
oldalán a Folyó óriási Mocsárrá változott, amely minden
irányban elterpeszkedett, ameddig a szem ellátott.
– Gyönyörű – mondta.
– Gyönyörű – felelte Szoraja –, ha a szépséget keresed.
Odalenn ritka aligátorokat, hatalmas harkályokat, illatos
ciprusokat és húsevő harmatfüvet találsz. De elveszted az irányt
és magadat is, mert a Nagy Pangás természete olyan, hogy
minden arra kódorgót foglyul ejt, mert álmos lustaságot ültet
belé, vágyat, hogy örökre ott maradjon, hogy elfeledje igazi
célját meg a régi életét, és egyszerűen csak lefeküdjön egy fa alá
pihenni. A Pangás illatai is kivételesek, de egyáltalán nem
ártalmatlanok. Ha belélegzed azt a szépséget, csak elégedetten
mosolyogsz majd, lefekszel a fűbe... és örökre a Mocsár foglya
maradsz.
– Hála az égnek, hogy vagy te meg a repülő szőnyeged –
mondta Luka hálásan. – Életem legszerencsésebb napja volt,
amikor találkoztam veled.
– Vagy a legszerencsétlenebb – mondta a vidri Szoraja. – Mert
én csak annyit tehetek, hogy egyre közelebb viszlek a legnagyobb
veszedelmekhez, amikkel valaha szembe kell nézned.
Ez kellemes gondolat volt.
– Ne csapjon be – tette hozzá az Inzultáná – az arany Mentés
gomb. Ott, rögtön a Pangás szélén, de ha lemegyünk, hogy
megnyomjuk, belélegezzük azt a jóéjszakát-illatot, elalszunk, és
akkor végünk. Különben sincs rá szükség. Amikor az Elágazó
Utak végén elvégezzük a mentést, automatikusan a korábbi
szinteket is mentjük.
A mentési pontok átugrása nyugtalanította Lukát, mert ha
valamely oknál fogva életet veszít, akkor vajon megint át kell-e
majd kelnie a Nagy Pangáson?
– Amiatt ne izgulj – mondta Szoraja. – Inkább emiatt. –
Egyenesen előremutatott. A távolban Luka megpillantotta egy
alacsony, lapos felhőképződmény peremét, amely mintha lassan
forgott volna körbe-karikába. – Az alatt van a Kikerülhetetlen
Örvény – mondta Szoraja. – Hallottál már az El Niñóról?
Luka a homlokát ráncolta.
– Az a meleg pont az óceánban, ugye?
A vidri Inzultáná elégedettnek látszott.
– A Csendes-óceánban – mondta. – Óriási, akkora, mint
Amríká, és hét-nyolc évenként felbukkan, hogy tönkretegye az
időjárást.
Luka ezt tudta, vagy legalábbis eszébe jutott most, hogy
hallotta.
– Mi köze annak hozzánk? – kérdezte. – Nem vagyunk közel a
Csendes-óceánhoz.
Szoraja megint előremutatott.
– Ez – mondta – az El Tiempo. Ez is akkora, mint Amríká, ez is
hét-nyolc évenként bukkan fel közvetlenül az Örvény fölött, és
olyankor rettenetes dolgokat művel az Idővel. Ha beleesel az
Örvénybe, ahol az Idő körbeforog, örökre ott ragadsz, de ha az El
Tiempo kap el, akkor a dolgok kicsit őrült irányt vesznek.
– De túl magasan vagyunk ahhoz, hogy csapdába ejtsen, nem?
– kérdezte aggódva Luka.
– Reménykedjünk benne – felelte Szoraja királynő. Aztán
figyelmet kért mindenkitől. – Hogy elkerüljük az El Tiempojelenség
kiszámíthatatlan, ideiglenes torzító hatásait – jelentette
be a lehető legkisebb méretűre csökkentem a szőnyeget, de úgy
hogy elférjünk rajta mi is, meg persze az Argó is, bár az elég
nagy. Amellett a maximális magasságba viszem föl a szőnyeget,
és reaktiválom a pajzsot, hogy ne fázzatok, és legyen elég levegő
is. – Ez komolyan hangzott. Mindenki a szőnyeg közepére gyűlt,
és a szélek közeledtek hozzájuk. Az erőtér működésbe lépett, és
Szoraja hozzátette: – El kell mondanom, hogy most utoljára
tudom használni a pajzsot, különben nem lesz hozzá ereje, hogy
visszahozzon bennünket. – Luka meg akarta kérdezni, hol van a
szőnyeg energiaforrása, és hogyan lehet feltölteni, de Szoraja
arckifejezéséből úgy ítélte meg, hogy ez nem a megfelelő
alkalom a kíváncsiskodásra. Az Inzultáná a közeledő El Tiempóra
szegezte a tekintetét, amely alatt ott volt a Kikerülhetetlen
Örvény. És a szőnyeg most emelkedni kezdett.
A Kármán-vonal, a földi atmoszféra széle – egyszerűen
fogalmazva – az a vonal, amely fölött nincs elég levegő ahhoz,
hogy fenntartson egy repülő szőnyeget. Ez világunk igazi határa,
amely fölött az űr van, s amely durván száz kilométerrel húzódik
a tengerszint felett. Ez azon hasznavehetetlen tények közé
tartozott, amelyek megragadtak Luka memóriájában, mert
felettébb érdekelték az intergalaktikus könyvek, videojátékok és
tudományos-fantasztikus filmek, és te jó ég, gondolta, kiderül,
hogy végső soron mégsem annyira hasznavehetetlenek, mert
most úgy látszott, oda tartanak. Egyre feljebb szállt a Résam, az
ég elfeketült, ragyogni kezdtek a csillagok, és bár védte őket a
szőnyeg erőtere, mindannyian érezték a Végtelen hidegét, s az űr
kietlen üressége egyszer csak már egyáltalán nem tűnt annyira
izgalmasnak.
Miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már
hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény,
amely hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El
Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen
messze csak lehetséges, még mindig nagy bajban voltak, mert
miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már
hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény,
amely hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El
Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen
messze csak lehetséges, még mindig nagy bajban voltak, mert
miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már
hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény,
amely hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El
Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen
messze csak lehetséges, még mindig nagy bajban voltak, mert
miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már
hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény,
amely hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El
Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen
messze csak lehetséges, még mindig nagy bajban voltak, mert
miközben emelkedtek, messze-messze alattuk... és ekkor a
szőnyeg kiszakadt az ideiglenes örvényből oly rándulással, amely
még Senkapit is feldöntötte.
Csak Szoraja állt továbbra is egyenesen.
– Ez a probléma megoldva – mondta, de már nem látszott
tizenhét évesnek, Luka ezt észrevette, talán száztizenhét vagy
ezertizenhét évesnek látszott, ő viszont percről percre
fiatalabbnak, és Medve, a kutya, kölyök volt, Kutya, a medve
pedig roskatagnak és törékenynek tűnt. Még Senkapi is ősz
szakállat növesztett, amely a térdéig ért. Ha ez így megy tovább,
ébredt rá Luka, elfelejthetik az Élet Tüzét, mert az El Tiempo itt
és most legyőzi őket... akármikor legyen is a most az
összekutyult évek e zónájában.
Ám Salamon király Szőnyege ismét felnőtt a feladathoz. Egyre
tovább emelkedett, egyre magasabbra, és ellenállt az odalenti
ideiglenes csapdák vonzásának. És hosszú, aggasztó idő után
eljött a pillanat, amelyben Luka szinte reménykedni sem mert,
amikor a Résam elszakadt az El Tiempo sötét, láthatatlan
kötelékeitől.
– Szabadok vagyunk – kiáltotta Szoraja, és arca ismét
gyönyörű, fiatal arc volt, Medve már nem látszott kölyöknek,
Kutya pedig erősnek és egészségesnek tűnt. Útjuk zenitjén
voltak, éppen a Kármán-vonal alatt, és Luka valamiféle elbűvölt
rémülettel bámult bele az űr végtelenébe, miközben arra
gondolt, hogy talán mégis jobban szeret a biztos talajon állni.
Aztán nemsokára a szőnyeg ereszkedni kezdett, és az El Tiempo
meg az Örvény elmaradt mögöttük. Semmiképp sem lehetett
elérni a mentési pontot, akármerre volt is. A kockázatok tehát
növekedtek. Ha Luka a következő szint végén valamely okból
nem tudja megnyomni az arany gombot, akkor arra kényszerül,
hogy elölről kezdje ezt, és a szőnyeg pajzsának előnye nélkül
esélye sem lesz. De ily kishitű gondolatokra most nincs idő. Várja
a Trillió- és Egyfelé Ágazó Út.
Az Idő Folyamának felső folyásához közeledtek. A széles, lusta
alsó Folyó mögöttük maradt, és az álnok középső szakasz is.
Ahogy egyre közelebb kerültek a Folyó Bölcsesség tavi
forrásához, a Folyó megcsappant, és még szűkebb mederbe
szorult. Kétségtelen így volt; de most számtalan más patak is
volt körülötte, amelyek egymásból és egymásba folytak, és
fölülről úgy tűntek, mintha kényes, folyékony falikárpit miriád
mintáját alkotnák. Melyik az Élet Folyója?
– Én mindet ugyanolyannak látom – vallotta be Luka.
Szorajának is megvolt a maga vallomása.
– Ebben a szintben vagyok a legbizonytalanabb – mondta kissé
szégyenkezve. – De ne aggódj! Elviszlek oda! Ez Vidraígéret!
Luka elborzadt.
– Úgy érted, amikor azt mondtad, hogy segítesz átugrani négy
szintet, nem voltál biztos az utolsóban? És még a haladásunkat
se mentettük el, úgyhogy ha ezt elrontod, akkor végünk, és újra
meg kell csinálnunk az utolsó kettőt?...
Az Inzultáná nem szokott a bírálathoz, és tűzpirosra váltott az
arcszíne; ő meg Luka akkor és ott összeveszett volna, ha nem
vonják el a figyelmüket hangos harákolások. De harákolások
hallatszottak, és ők morcosan elfordultak egymástól, hogy
lássák, mi folyik.
– Bocsánat – harákolt az Elefánttojó –, de nem siklottatok el
valami fontos fölött?
– Vagy valaki fölött – mondta az Elefántgácsér. – Illetve két
valaki fölött.
– Fölöttünk – tisztázta az Elefánttojó.
– Kik vagyunk mi? – tudakolta az Elefántgácsér. – Szalondíszek
vagy talán a Mágia Világának híres Memóriamadarai?
– Éttermi fogások – folytatta az Elefánttojó, miközben
Senkapira tekintett –, vagy talán akik egész életüket azzal
töltötték, hogy úsznak az Idő Folyamában, és Limányokra
vadásznak az Idő Folyamában...
– ...isznak az Idő Folyamából, olvasnak az Idő Folyamából...
– ...és mindent összevetve úgy ismerik az Idő Folyamát,
mintha az anyjuk lenne... mert valamiképpen az is, mivel egész
életünkben táplált bennünket... és mindenképpen jobban
ismerjük, mint holmi Inzultáná Vidrből, ami még csak a Folyó
mellett sincs.
– Ami azt jelenti – következtetett az Elefántgácsér
diadalmasan –, hogy ha mi nem tudjuk megkülönböztetni a
Folyót ettől a Trillió Utánzattól, akkor, drágáim, senki sem tudja.
– Na tessék – mondta Szoraja Lukának, arcátlanul learatva a
dicsőséget. – Mondtam, hogy mindent megoldok, és megoldás itt
is lesz.
Luka úgy döntött, hogy nem szól vissza. Végül is ez Szoraja
repülő szőnyege.
Az elefántormány rendkívüli szerv. Mérföldekről megérzi a
vizet. Megérzi a veszélyt, meg tudja állapítani, hogy a közelgő
idegenek barátok-e vagy ellenségek, és a félelmet is érzi. És
nagyon sajátos szagokat is megérez nagy távolságból: a
családtagok és barátok szagát, meg persze az otthon édes illatát.
– Vigyél le minket – mondta az Elefántgácsér, és az ismét
tágasabb méretűre bővült szőnyeg leszállt a vízi utak labirintusa
felé. A két Elefántkacsa magasra emelt ormánnyal állt elöl, s
ormányuk vége lefelé görbült. Luka figyelte, ahogy a két vég
egyszerre rándul: balra, jobbra és megint balra. Mintha
egymással táncolnának az ormányok, gondolta. De csakugyan ki
tudják-e szagolni az Idő Folyamát, amikor oly sok más és
kétségtelenül zavaró vízszag veszi őket körül?
Míg az Elefántkacsák ormánya táncolt, a fülük is keményen
dolgozott, mereven elállt a fejüktől, és hallgatta a Folyó
suttogását. A víz sose néma, amikor mozgásban van. A
csermelyek csacsognak, a patakok mormognak, és egy nagyobb,
lassúbb folyó mélyebb, bonyolultabb dolgokat mond. A nagy
folyamok alacsony frekvencián beszélnek, túl alacsonyan, hogy
az emberi fül meghallja, még a kutyafülek sem veszik ki a
szavát; az Idő Folyama pedig mind közül a legalacsonyabb
frekvencián mondta meséit, és csak az elefántfül hallhatta
dalait. Az elefántkacsák azonban lehunyták szemüket. Az
elefántszem kicsi, száraz, és egyáltalán nem lát nagyon
messzire. A látásnak nem volt haszna az Idő Folyamának
keresésekor.
Múlt az idő. A repülő szőnyeg lassan ide-oda hullámozva szállt
a Trillió- és Egyfelé Ágazó Út fölött. A nap süllyedt a nyugati
égbolton. Mindenki éhes és szomjas volt, amíg Szoraja mágikus
tölgyfa ládájából elő nem került egy sereg étel és ital.
„Szerencsénk van, hogy az Elefántkacsáknak madárétvágyuk
van, nem pedig elefántfalánkságuk – gondolta Luka –, mert az
elefántok folyton esznek, és talán még ezt a bámulatos ládát is
kiürítenék." A délutáni árnyak megnyúltak a tájon. Az
Elefántkacsák nem szóltak. Luka a fény gyérülésével egyre
kevésbé reménykedett. Talán így végződik az utazás, hogy
minden reménye belefúl a vízi útvesztőbe. Talán így...
– Arra! – kiáltotta az Elefánttojó, és az Elefántgácsér
megerősítette:
– Igen, arra, vagy három mérföldnyire.
Luka odarohant közéjük. Ormányukat most egyenesen maguk
elé nyújtották, mutatták vele az utat. A szőnyeg leereszkedett az
Elágazó Utak fölé, és felgyorsult. Fák, bokrok és folyók suhantak
el sebesen alattuk. Aztán az Elefánttojó egyszer csak felkiáltott:
– Állj! – Megérkeztek.
Sötétedett, és Luka nem látta, mi a különleges ebben a
folyóban, de hőn remélte, hogy a Memóriamadaraknak igazuk
van.
– Le – mondta az Elefántgácsér. – Meg kell érintenünk, csak
hogy biztosak legyünk.
A szőnyeg egyre lejjebb süllyedt, míg már a víz felszíne fölött
lebegett. Az Elefánttojó bedugta ormánya végét a folyóba, aztán
diadalmasan fölemelte a fejét.
– Biztos! – kiáltotta, és boldog rikkantással mindkét
Elefántkacsa leugrott a repülő szőnyegről az Idő újra fölfedezett
Folyamába.
– Otthon! – kurjantották. – Semmi kétség! Ez az a hely!
Nagy sugarakban fröcskölték egymásra a Folyó vizét, aztán
erőt vettek magukon. Az Idő Folyama megérdemli, hogy
óvatosan bánjanak vele. Nem játék.
– Bizonyos – mondta az Elefántgácsér. – Száz százalék. – Kissé
megbiccentette a fejét. Medve, a kutya, aki büszke volt a saját
orrára, álmélkodott és egy kicsit szégyellte is, hogy ő nem tudta
megtalálni az utat. Kutya, a medve szintén álmélkodott és
feszengett, s mogorván megtagadta a Memóriamadaraktól a
gratulációt. Senkapi mintha elmerült volna a gondolataiban, és
szintén nem szólt semmit. – Köszönöm, hölgyek, fiúk, átlagos
orrú állatok és furcsa, természetfeletti lények, akik őszintén
szólva kissé hátborzongatók – mondta az Elefántgácsér csípősen.
– Köszönet mindnyájatoknak. Nem kell tapsolnotok.
A Mágia Világában az éjszaka elevenebb lehet a nappalnál,
attól függően, hogy hol van az ember. Perisztánban, a
Képzeletbeli Lények Országában az az éjszaka, amikor az
óriások, a bhútok rendszerint lopakodva próbálják elrabolni az
alvó periket. Az Álmok Városában, Khvábban az éjszaka az az
időszak, amikor minden lakos álma életre kel és lejátszódik az
utcákon – a szerelmi ügyek, veszekedések, szörnyek, borzalmak,
örömök mind ott tolonganak a sötét sikátorokban, és az ember
álma néha az éjszaka végére beleszökken valaki más fejébe,
akinek az álma zavarba ejtő és meglepő módon az illető fejében
köt ki. Vidrben pedig, ahogy Szoraja mesélte Lukának, mindenki
a legocsmányabbul, legvadabbul és legkiszámíthatatlanabbul
viselkedik a napnyugta és hajnal közti órákban. A Vidrák túl
sokat esznek, túl sokat isznak, ellopják a legjobb barátjuk
autóját, sértegetik a nagymamájukat, és kövekkel dobálják Vidr
Első Királyának, az ő ősének bronzarcát, akinek lovas szobra a
palota kapujánál áll.
– Rossz magaviseletű nép vagyunk, az igaz – sóhajtott fel –, de
arany a szívünk.
A Trillió- és Egyfelé Ágazó Út vidékén azonban kísértetiesen
csöndes volt az éj. Nem repültek denevérek a hold előtt, nem
csillogtak ezüstös manók a bokrok mögött, nem lopakodtak vad
gorgók arra várva, hogy az óvatlan utazót kővé változtassák. A
csönd, a süket hallgatás szinte félelmetes volt. Nem ciripeltek
tücskök, nem harsantak távoli hangok a víz felett, nem
portyáztak éjszakai állatok. Szoraja, aki látta, hogy Lukát kissé
elbátortalanítja a csend, megpróbált egy kis normalitást
csempészni a helyszínre.
– Segíts összehajtani ezt a szőnyeget! – utasította, és jó
vidramódra hozzátette: – Persze ha nem vagy túl ügyetlen vagy
faragatlan.
Rátették az Argót a Folyóra, és beszálltak. A
Memóriamadaraknak nem kellett vontatniuk a hajót – a Résam
repülő szőnyeg ezt könnyedén elvégezte. De még egy
varázsszőnyeg is méltányol néhány órás pihenést, és Szoraja az
Argó fedélzetén eltette Résamot éjszakára. Luka megfogta a puha
selyem két sarkát, és követte az Inzultáná utasításait, majd
álmélkodva látta, hogy a szőnyeg egyre tovább hajtogatja magát,
mintha csak hajtogató levegőből készült volna. Végül akkora
négyzetre hajtogatta össze magát, hogy már nem volt nagyobb és
vastagabb egy zsebkendőnél, és vele együtt eltűnt az összes
varázslatos bútor is.
– Tessék – mondta Szoraja, és zsebre tette a szőnyeget. –
Köszönöm, Luka. – Aztán emlékeztetve magát az előbbiekre
hozzátette: – Nem mintha nagyon sok hasznodat vettem volna.
Az állatok már aludtak. Senkapi, aki sosem aludt, úgy
viselkedett, mintha nagyon emberi módon lenne kimerült –
csendben pihent, üldögélt az Argó orrában, átfogta a lábát, és
szalmakalapos fejét a térdére hajtotta. Luka ráébredt, hogy apja
állapota nyilván javult kissé, mert Senkapi most kicsit
áttetszőbbnek tűnt. „Talán ezért fáradt – gondolta Luka. – Minél
erősebb az apám, annál gyengébb Senkapi."
Luka tudta, hiba lenne, ha túl sok reményt fűzne e boldog
visszaforduláshoz. Hallott már róla, hogy a beteg emberek néha
félrevezető kis „javuláson" esnek át, mielőtt belezuhannának a...
a végbe... Ő is nagyon fáradtnak érezte magát, de nem
engedhette meg magának az alvást.
– Tovább kell mennünk – mondta Szorajának. – Miért
viselkedik mindenki úgy, mintha lenne fecsérelni való időnk?
A csillagok fent voltak, és megint táncoltak, mint azon az
éjszakán, amikor Rásid elaludt, Luka pedig nem tudta, hogy ez jó
jel-e, de attól tartott, hogy rossz.
– Menjünk – esdekelt. De Szoraja odalépett hozzá és megölelte
úgy, hogy az egyáltalán nem volt bántó, majd egy pillanattal
később Luka már mélyen aludt a karjában.
Korán ébredt, jóval hajnal előtt, de nem ő nyitotta ki elsőnek a
szemét. A Memóriamadarak meg az állatok még aludtak, de
Senkapi föl s alá járkált aggódó tekintettel (ez jó jel vagy rossz?
– tűnődött Luka). Szoraja a horizont felé bámult, és ha Luka nem
tudja, hogy rettenthetetlen, azt hitte volna, hogy fél. Odalépett
mellé, és legnagyobb meglepetésére az Inzultáná megfogta és
megszorította a kezét.
– Mi a baj? – kérdezte Luka, mire ő hevesen megrázta a fejét,
és először nem válaszolt.
Aztán halkan így szólt:
– Nem lett volna szabad, hogy idehozzalak. Ez nem neked való
hely.
Luka türelmetlenül válaszolt:
– Semmi baj. Már itt vagyunk. Tovább kell mennünk, és meg
kell találnunk a mentési pontot.
– És aztán? – kérdezte Szoraja.
– Aztán – hebegte Luka –, aztán azt tesszük, ami sorra kerül.
– Mondtam, hogy a szőnyeg nem tud átjutni a Nagy
Tűzkarikákon – mondta Szoraja. – Pedig a Mágia Szíve és
minden, amit keresel, azok mögött van. Hasznavehetetlen.
Szerencsénk van, hogy eddig eljutottunk. Vissza kell vinnem
téged.
– Ezek a Tűzkarikák... – szólalt meg Luka.
– Ne kérdezd – felelte Szoraja. – Hatalmasok és
áthatolhatatlanok, ennyi az egész. A Nagymester gondoskodik
róla.
– És amikor azt mondod, hogy a Nagymester...
– Egyszerűen lehetetlen – tört ki az Inzultáná, és igazi könnyek
csillogtak a szemében. – Sajnálom. Nem lehet megcsinálni.
Senkapi sokáig hallgatott, de most közbeszólt.
– Ha ez így van – mondta akkor a fiúnak valószínűleg magának
kell kitalálnia. Azonkívül még mindig van hatszáztizenöt élete,
plusz még egy, amihez nyilván ragaszkodnia kell. És a
kutyájának meg a medvéjének is.
Szoraja kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de Luka lótnifutni
kezdett az Argón.
– Ébredjetek! Ébredjetek! – ordibálta, és az állatok morgolódva
ébredeztek. Szorajához fordult, és határozottan így szólt: – A
mentési ponthoz. Kérlek.
Az Inzultáná megadón bólintott.
– Legyen, ahogy akarod – mondta, és elővette a zsebéből a
repülő szőnyeget.
Acélgyűrű van a szőnyeg minden sarkán, vette észre Luka (de
este még nem voltak ott, amikor a Résam összehajtogatta
magát?), és az Argót most kötelekkel e gyűrűkhöz kapcsolták. Az
Elefánttojó és az Elefántgácsér felváltva ült a szőnyegen és
vezette át a csalfa vizek labirintusán, az Idő igazi Folyama
mentén. És bár a szőnyeg gyorsan röpült, hosszú volt az út, és
Luka megkönnyebbült, amikor végre megpillantotta a mentési
pont aranylabdáját, amely úgy himbálózott, mint egy kis bója. A
Memóriamadarak kalauzolásának elismeréseképp megkérte
őket, hogy üssenek rá a labdára, mire az Elefánttojó beugrott a
Folyóba, és a fejével megbökte az aranygömböt. A Luka
látómezejének jobb felső sarkában lévő szám gyorsan 3-ról 4-re,
5-re, majd 6-ra váltott; de ő nem figyelt, mert abban a
pillanatban, amikor az Elefánttojó ráütött a mentési pontra, az
egész világ is megváltozott.
Minden elsötétült, de nem jött az éj. Valamiféle mesterséges,
fekete, mágikus sötétség volt ez, amelyet ijesztésre szántak.
Aztán közvetlenül előttük a sötétségből előbukkant egy hatalmas
tűzgolyó, amely fülsiketítő bömböléssel emelkedett föl az égbe,
hogy ott óriási lángfalat alkosson.
– Végigmegy a Mágia Szíve körül – suttogta Szoraja. – Innen
most az elejét látni. Ez az első Karika. – Aztán egy második és
harmadik bömbölés hallatszott, mindegyik hangosabb az
előzőnél, és két újabb hatalmas lángkarika jelent meg, a második
nagyobb az elsőnél és a harmadik nagyobb a másodiknál,
úgyhogy föl-le tudtak mozogni az első körül, és hárman
áthatolhatatlan tripla gátat alkottak, mint három óriási tüzes
fánk az égben. A tűz eleinte vörösesnarancs színe gyorsan fakult,
míg a karikák szinte fehérré nem lettek. – A legforróbb tűz a
világon – mondta Szoraja Lukának. – Fehér izzás. Most már
érted, amit mondani akartam?
Luka értette. Ha ezek az égő fánkok körülveszik a Mágia Szívét
– a Szavak Zuhatagát, a Bölcsesség Tavát, a Tudás Hegyét,
mindent –, akkor a keresés reménytelen.
– Ez a tűz – mondta reményvesztve –, a tűz, amiből a Karikák
vannak, ez nem ugyanaz a tűz, mint az Élet Tüze... vagy az?
Senkapi a fejét rázta.
– Nem – mondta. – Ez a közönséges tűz, ami hamuvá változtat
mindent, amihez ér. Az Élet Tüze az egyetlen láng, ami teremt...
ami nem pusztít, hanem helyreállít.
Luka nem talált szavakat. Az Argó fedélzetén állt a sötétben, és
a lánglepleket bámulta. Medve, a kutya, és Kutya, a medve
némán odaállt a két oldalára. Aztán váratlanul mindketten
elnevették magukat.
– Hahaha! – ugatta Medve, a kutya, majd levetette magát, a
hátára fordult, és a lábait lengette. – Hahahahaha!
Kutya, a medve pedig táncra perdült a fedélzeten, amitől az
Argó riasztóan billegett ide-oda.
– Hohó! – bömbölte. – Ha nem láttam volna, nem hinném el.
Ennyi hűhó után... ennyi az egész?
Szoraja zavarba jött, és még Senkapi is hökkentnek látszott.
– Mi a csudát műveltek, ostoba bestiák? – érdeklődött a vidri
Inzultáná.
Medve, a kutya feltápászkodott, és levegő után kapkodott a
nagy nevetés után.
– De figyeljetek – kiáltotta. – Ez Neszta, semmi más. Ez csak
egy nagy, böhöm, túlméretezett Neszta, ennyi hűhó után.
– Miről beszélsz? – kérdezte Szoraja. – Nincs is ott senki!
– Neszta – vihogott Kutya, a medve. – Láng Nagymester
Nevezetes és Szenzációs Tűzattrakciója. Ne-Sz-T-a, Neszta! Így
neveztük a cirkuszban. Szóval, mindezek mögött Ág kapitány áll!
Tudhattuk volna.
– Ti ismeritek a Nagymestert? – tátotta el a száját Szoraja.
– Nagymester, bah! – felelte Medve, a kutya. – Szélhámos volt
a Valódi Világban, és szélhámos itt is. Ezek a fantasztikus
védőgyűrűk, amiktől úgy félsz, egyáltalán nem védőgyűrűk.
– Neszta egy illúzió – magyarázta Kutya, a medve. – Füst és
tükrök! Mágikus trükk. Valójában egyáltalán nincs ott.
– Megmutatjuk – mondta Medve, a kutya. – Tudjuk, hogyan
működik. Tegyél minket partra, és mi egyszer s mindenkorra
véget vetünk ennek a butaságnak.
Senkapi figyelmeztetőn fölemelte a kezét.
– Biztosak vagytok benne – kérdezte –, hogy a cirkuszotok Ág
kapitánya ugyanaz, mint a Mágikus Világ Láng Nagymestere?
Honnan tudhatjátok biztosan, hogy ezek a Nagy Tűzkarikák nem
igaziak, még ha a cirkuszi illúzió hamis volt is?
– Nézzetek föl – mondta Luka élesen. – Ezek honnan kerültek
ide?
Fejük fölött az égen az óriási lángoktól félelmetesen
megvilágítva hét keselyű körözött, nyakukon fodor, mint európai
nemeseknek a régi festményeken, vagy mint a cirkuszi
bohócoknak.
Ez ismét nevetésre késztette Medvét, a kutyát és Kutyát, a
medvét.
– Haha! – kacagott Kutya, a medve, és kiugrott a partra az
Argóról. – A vén Ág csőrös cimborái most rontották el a trükkjét,
mert átrepültek rajta!
– Haha! – bólintott rá Medve, a kutya. – Mindenki figyeljen!
Mindketten egyenesen a Nagy Tűzkarikákhoz szaladtak, és
eltűntek a lángok közt.
Szoraja felsikított, Luka pedig a szája elé kapta a kezét; aztán
a Karikák egy villanással eltűntek, a fény megváltozott, Medve
és Kutya futva jött vissza, Luka látómezejének jobb felső
sarkában a számláló 7-re váltott, és felbukkant előttük a Mágia
Szíve, amelyet a Napok Hajnala világított meg.
A Mágia Szíve – és Ág kapitány, aki egy tűzokádó sárkányon
ült.
6
Egyenesen a Mágia Szívébe
– Ez is illúzió? – kérdezte Luka merészen Ág kapitánytól. – Ez
is egy undok mágikus trükk?
Ág kapitány valami olyasmivel válaszolt, amit talán
mosolygásnak szánt, de valamiféle vicsorgás lett belőle.
– A Biztonság – mondta – nem Illúzió. A Biztonság minden
Világ Alapja. Ó, jaj! Azokat, akik a Biztonság területén
dolgoznak, gyakorta félreértik, rendszeresen ócsárolják és
sokszor semmibe veszik azok, akiknek az épségét és értékeit
védjük, mi mégis tovább küzdünk. A Biztonság Fenntartása, i ú
barátocskám, Hálátlan Hivatás, ezt tudatom veled; a Biztonság
mégis Fenntartandó. Nem, a Biztonság nem Ámítás. Teher, és
rám méretett. Szerencsére nem egyedül dolgozom; és egy hű
Tűzbogár... – Luka látta, hogy kis, árulkodó láng lebeg Ág
vállánál – ...aki sietve, minden akadályt és zavart legyőzve hírt
hoz nekem arról, hogy a tolvajok úton vannak, egy ilyen Bogár
nem lóvátétel vagy szemfényvesztés gyümölcse. Egy ilyen Bogár
az Erény Gyermeke. És Hárpia Sárkány sem valami
bűvészmutatvány eredménye... mint nemsokára meglátod.
Hajas és haragos ember volt ez az Ág, akinek hennával festett
tincsei úgy álltak el a fejétől, mint dühödt, narancsszínű kígyók;
állszőrzetes ember is, akinek rozsdavörös szakálla úgy meredt
minden irányba, mint a rosszkedvű nap sugarai; szemöldökös
ember, akinek mérges, skarlátszín pamacsai fölfelé és kifelé
kunkorodtak a fenyegető fekete szem fölött; és fülszőrös ember
is hosszú, merev, karmazsin fülszőrcsomókkal, amelyek kifelé
tekeredtek mindkét húsos hallószervéből. Vérvörös szőr sarjadt
elő Ág inggallérja meg a kalózkabát ujja alól, és Luka elképzelte,
hogy a kapitány egész testét bőséges növényzet borítja, mintha a
test olyan föld lenne, amelynek egyetlen termése a szőr. Szoraja,
aki szintén lángvörös hajú lény volt, azt suttogta Luka jobb
fülébe, hogy talán e Nagymester bőséges bozontja miatt van
rossz hírük a vörös hajúaknak.
A szőr volt Ág látható haragja. Luka látta abból, ahogy
hullámzott, ahogy ökölként rázta magát feléje. De miért ilyen
dühös a kapitány? Persze ott volt az a kis ügy, amikor Luka az
átkával elpusztította a cirkuszát, ez világos; de először is most
kiderült, hogy az a cirkusz mellékes dolog volt, a Mágia Szíve
Kapuőrének Valódi Világ-beli játszótere, másodszor pedig ez a
szőr már nagyon-nagyon régóta nőtt, úgyhogy Ág kapitány
nyilván dühös volt egész életében, vagy ha véletlenül
halhatatlan, akkor haragos már az Idő kezdete óta.
– Az eredeti neve Menoitiosz – suttogta Senkapi Luka bal
fülébe –, és ő volt valaha a Düh Titánja, amíg az Istenek Királya
türelmét nem vesztette a zsémbessége miatt, majd megölte egy
villámmal, és behajította az alvilágba. Végül visszatérhetett ebbe
az alacsony állásba... most nem más, mint ajtónálló... úgyhogy
itt van, és sajnálattal kell közölnöm, hogy cudarabb a kedve,
mint valaha.
A hét keselyű elhelyezkedett a levegőben Ág és a sárkány
fölött, mint ételre váró vendégek a lakomán. Ág azonban egy
pillanatig játékos kedvében volt.
– Más helyeken, például a Valódi Világban – mondta a sárkány
hátáról, mintha csak magában beszélne, miközben elnézett a
távolba, és elgondolkodó arcot öltött – az olyan borzalmas
lényeket, mint a Jeti, a Nagyláb, a Kibírhatatlanul Kellemetlen
Gyerek, én szívesebben nevezem térbeli szörnynek. Vannak, de
ezen kívül semmi, változtathatatlanok, ezért mindig
ugyanolyanok. Ellenben itt, ahol semmi keresnivalótok, és ahol
rövidesen nem lesztek többé, a mi szörnyeink időbeli szörnyek
is; azaz lehetnek egyik szörny a másik után. Hárpiát itt
valójában Dzsaldíbadalnak hívják, és Mágikus Kaméleon: igazi
átváltozóművész az öreg Dzsaldí, ha az akar lenni, de jobbára
csak egy lusta semmirekellő. Mutasd meg nekik, Hárpia, miért is
ne? Végül is nem kell sietnünk, hogy sárkánytűzön főzzük őket. A
keselyűk még várhatnak az ebéddel.
Hárpia, a sárkány – vagy helyesebben Dzsaldíbadal, az
Átváltozó – olyan hangot adott, ami nagyon hasonlított egy
fáradt kígyósóhajra, aztán borzasztó kelletlenséggel átalakult
először óriási fémkocává, majd egymás után hatalmas, bozontos,
skorpiófarkú bestiává, Utálatos Karbunkulussá (tükrös lénnyé,
amelynek gyémánt csillogott a fejében), jókora anyateknőssé és
végül morcos beletörődéssel vissza, sárkánnyá.
– Gratulálok, Hárpia – mondta Ág kapitány gúnyosan, fekete
szeme csillogott, bozontos szakálla pedig úgy lobogott az arca
körül, mint egy gonosz gyufa vörös lángja. – Kitűnő bemutató
volt. És most, lusta bestia, láss hozzá, és süsd meg ezeket a
tolvajokat elevenen, mielőtt kijövök a sodromból.
– Ha húgaim segítnének, s feloldanák a rossz varázst – vágott
vissza Hárpia meglehetős kedvességgel a hangjában és meglepő
rímekben –, nem lennének gaz beszédek, s megint a Pokol várna,
lásd.
– Kik a húgai? Hol vannak? – sziszegte Luka Senkapinak; de
ekkor Hárpia tüzet fújt az Argóra, és az egész világ lángokban
állt.
„Fura ügy ez az életvesztés – gondolta Luka. – Éreznem kéne
valamit, de nem érzek." Aztán észrevette, hogy a látóterének bal
felső sarkában lévő számláló ötven élettel mutat kevesebbet.
„Gyorsan kell gondolkodnom – ébredt rá –, különben itt fogynak
el az esélyeim." Ugyanarra a helyre került, ahol az előbb volt, és
Medve meg Kutya is. A Mágia Világának lakói sértetlenek voltak,
bár Szoraja hangosan sopánkodott.
– Ha le akarnék sülni – mondta –, kiülnék a napra. Kérlek,
fordítsd másfelé azt a lángszórót.
Senkapi a szalmakalapját vizsgálgatta, amely kissé
megperzselődött.
– Ez nem jó – morogta. – Szeretem ezt a kalapot.
BLLLÖÖÖRRR! Újabb sárkánytűz, újabb ötven elvesztett élet.
– Jaj, az ég szerelmére – kiáltotta Szoraja. – Hát nem tudod,
hogy a varázsszőnyegek kényes anyagból készülnek?
Az Elefántkacsák rendkívül feldúltak voltak.
– A Memória kényes virág – panaszolta az Elefántgácsér. –
Nem viseli jól a hőt.
A dolgok gyorsan válságosra fordultak.
– Hárpia húgait – mormolta Senkapi – jégtömbökbe
fagyasztották az Álimok arrafelé, Sniffelheim Jégországában,
hogy Hárpia engedelmeskedjen Ág parancsainak.
BLLLÖÖÖRRR! „Százötven élet elment pillanatok alatt, és csak
négyszázhatvanöt maradt", gondolta Luka, miután ismét
összeállt; és amikor ezúttal körülnézett, Szoraja és a
varázsszőnyeg teljesen eltűnt. „Elhagyott minket – gondolta. –
Ami azt jelenti, hogy végünk."
Ekkor Kutya, a medve föltett Dzsaldíbadalnak egy kérdést.
– Boldog vagy? – tudakolta, mire a szörny csodálkozva nézett.
– Miféle kérdés ez? – kérdezett vissza Hárpia, zavarában
megfeledkezve a rímelésről. – Éppen azon vagyok, hogy halálra
égesselek benneteket, és akkor te ezt kérdezed tőlem? Mit számít
az neked? Tegyük fel, hogy boldog vagyok; akkor te is boldog
vagy? És ha nem vagyok boldog, akkor együtt érzel velem?
– Például – erősködött Kutya, a medve – kapsz eleget enni?
Mert látom, hogy a bordáid kitüremkednek a pikkelyeid alatt.
– Azok nem a bordáim – felelte Hárpia hamis tekintettel. –
Azok valószínűleg azok az emberek, akiket legutóbb felfaltam.
– Tudtam – mondta Kutya, a medve. – Éheztet, ahogy a
cirkuszi állatoknak sem adott eleget enni. Egy csontos sárkány
szomorúbb látvány még egy vézna elefántnál is.
– Miért pocsékolod az időt? – mennydörögte Ág kapitány
Hárpia hátán. – Rajta, készítsd ki őket.
– Mi a Valódi Világban fellázadtunk ellene – mondta Medve, a
kutya –, és nem tudott semmit tenni ellene, úgyhogy azon a
helyen az jelentette neki a véget.
– Főzd meg őket! – üvöltötte Ág kapitány. – Grillező, süsd meg,
fújd le, perzseld meg őket! Medvekolbászt vacsorára!
Kutyaszeletet! Fiúpofát! Főzd meg őket, és együnk!
– A húgaim – mondta Hárpia gyászosan Medvének, a kutyának.
– Amíg fogságban vannak, nincs választásom, azt kell tennem,
amit mond.
– Mindig van választásod – mondta Kutya, a medve.
– Azonkívül – hallatszott egy hang az égből – talán ezeket a
húgokat keresed?
Az Argó fedélzetén mindenki fölfelé nézett; és ott, magasan a
fejük fölött állt a vidri Szoraja királynő Salamon király
Varázsszőnyegén, a Résamon, amely elég nagyra nőtt ahhoz,
hogy három hatalmas, reszkető szörnyet szállítson, akik
kiszabadultak jégbörtönükből, de túlságosan átfagytak, hogy
repüljenek, túl rosszul érezték magukat, hogy átváltozzanak, de
éltek és szabadok voltak.
– Bahut-Szárá, Badló-Badló, Gjárá-Dzsinn! – kiáltotta Hárpia
örvendezve. A három megmentett Átváltozó erőtlen, de boldog
nyögésekkel válaszolt. Ág kapitány határozottan rémültnek
látszott Hárpia hátán.
– M-mindenki őrizze meg a nyugalmát – mondta kissé
dadogva. – Hadd emlékeztessek mindenkit, hogy én csak
parancsot teljesítettem, hogy az Álimok, a Tűz Őrei tették e
derék hölgyeket jégre, és engem arra utasítottak, hogy
működjem együtt veled, Hárpia, és őrizzük a Szív Kapuját. Azt is
értsék meg, hogy a Biztonság szigorú gazda, aki miatt kemény
döntéseket kell hozni, és ennek következtében megtörténhet,
hogy ártatlanok szenvednek a nagyobb jó érdekében. Hárpia, te
ezt érted, ugye?
– Csak a barátaim szólíthatnak Hárpiának – mondta Hárpia, és
finom kis rándulással levetette Ág kapitányt a hátáról. Ág éppen
Hárpia füstölgő orra alatt puffant. – És te nem vagy a barátom –
tette hozzá –, úgyhogy szólíts Dzsaldíbadalnak. És sajnálattal
közlöm, hogy nem, nem értem.
Ág kapitány felállt, hogy szembenézzen a sorsával. Tényleg úgy
festett, mint egy nyomorult kalóz, csupa szőr és semmi fegyver.
– Utolsó szó? – kérdezte Dzsaldíbadal kedvesen.
Ág kapitány az öklét rázta.
– Visszatérek! – bömbölte.
Dzsaldíbadal pikkelyes fejét csóválta.
– Nem – mondta –, attól tartok, nem. – Aztán hatalmas lángot
okádott, amely beburkolta Ág kapitányt, és amikor a láng
kihunyt, már nem volt kapitány, csak egy apró, dühösnek látszó
hamuhalom. – Valójában persze – tette hozzá, amint Ág úgymond
kidőlt, és keselyűcsapata elrepült a távoli égbe, hogy sose
lehessen látni őket többé – ott vannak a Szív Hatalmai, amelyek
életre kelthetik, ha úgy határoznak. De nincs itt sok barátja, és
azt hiszem, valószínűleg eljátszotta az utolsó lehetőségét. –
Erősen ráfújt az orra alatt lévő kis hamukupacra, amely
szétszóródott a négy világtáj felé. – És most, fiatalúr – mondta
egyenesen Lukára nézve –, és Kutya úr meg Medve úr, hogyan
lehetek a segítségetekre?
A varázsszőnyegen ülő húgai próbaképpen csapkodtak a
szárnyukkal.
– Mi is segítünk nektek – mondta Badló-Badló, az Átváltozó, és
Bahut-Szárá meg Gjárá-Dzsinn jóváhagyón bólintott.
Szoraja Inzultáná összecsapta a tenyerét örömében.
– Ez még jobb – ujjongott. – Már egy egész hadseregünk van.
A nagy lelkesedésben senki nem vette észre, hogy egy kis
Tűzbogár elrepült tőlük, ahogy a szárnya bírta, egyenesen a
Mágia Szívébe, s úgy suhant, ahogy a futótűz a kedvező szélben.
Senkapi furcsán viselkedik, gondolta Luka. Izeg-mozog, folyton
a szalmakalapja megperzselt karimájánál vakarózik. Ingerültnek
látszik, föl s alá járkál, dörzsölgeti a tenyerét, és rövid
szavakban beszél, ha egyáltalán megszólal. Néha szinte áttetsző,
máskor szinte szilárd, úgyhogy Rásid Kalifa otthon, Kaháníban
nyilván az életéért küzd, és a küzdelem talán rosszul hat Senkapi
kedélyére. De Luka másra is gyanakodni kezdett. Talán Senkapi
csak viccelt vele, csak a tulajdon vacak mulatsága miatt játszott
vele. Ki tudja, miféle elferdült humorérzéke van egy ilyen
lénynek? Talán egyáltalán nem számított rá, hogy Luka ilyen
messzire jut, és valójában nem tetszik neki a gondolat, hogy
most maga az Élet Tüze felé repülnek. Talán nem volt őszinte, és
nem akarja, hogy a keresés folytatódjék. Alaposan kell figyelnie,
gondolta Luka, nehogy Senkapi az utolsó pillanatban mindent
elrontson. Úgy néz ki, jár és beszél, mint Blabla-sah, de ettől
még nem Luka apja. Talán Medvének és Kutyának van igaza:
Senkapiban jottányit se lehet bízni. Vagy talán valami vita dúl
benne, talán az átvett Rásidság harcban áll a halállénnyel, amely
az átvételt csinálta. Talán mindig ilyen a haldoklás: vita élet és
halál közt.
„Hogy ki nyeri meg a vitát, az a jövő kérdése – gondolta Luka.
– Most pedig nem szabad úgy gondolnom rá többé, mint a
papámra."
Szoraja varázsszőnyege megint a levegőben volt, miután rövid
időre leszállt, hogy fölvegye az összes utazót és persze az Argót
is. Dzsaldí, Szárá, Badló és Dzsinn, a négy Átváltozó,
sárkányformában repült zárt alakzatban a Résam mellett, a
szőnyeg négy oldalán, védve a lehetséges támadás ellen. Luka
lenézett és látta maga alatt az Idő Folyamát, amely a (még
mindig messzi és ezért nem látható) Szív Szívénél elhelyezkedő
távoli és láthatatlan Bölcsesség Tavából folyt – bele a hatalmas
Körkörös Tenger Körébe, majd ki belőle, amelynek fenekén, Luka
ezt tudta, az óriási Fenéklakó Féreg alszik, aki úgy fekszik egész
testével a Kör körül, hogy a feje beleharaphat a farkába. A Körön
kívül, e pillanatban közvetlenül a szőnyeg alatt terültek el a
Rossz Magaviseletű Istenek jókora területei – mely istenekben
már senki sem hitt, csak az emberek által valaha mesélt
történetekben léteztek.
– Már semmi hatalmuk a Valódi Világban – mondta annak
idején Rásid Kalifa a kedvenc süppedős foteljában, Lukával az
ölében –, úgyhogy már régen mindannyian a Mágia Világában
vannak, az ősi északi istenek, a görög és római istenek, a délamerikai
istenek és a sumér meg egyiptomi istenek is. Azzal
töltik az idejüket, a végtelen, időtlen idejüket, hogy úgy tesznek,
mintha még mindig isteniek volnának, játsszák az összes régi
játékukat, újra és újra megvívják ősi háborúikat, és
megpróbálnak elfeledkezni arról, hogy manapság senki se
nagyon törődik velük, sőt még a nevükre sem emlékeznek.
– Ez elég szomorú – mondta Luka az apjának. – Hogy őszinte
legyek, a Mágia Szíve olyan, mint a bukott szuperhősök
menhelye.
– Ezt azért nekik ne mondd – felelte Rásid Kalifa –, mert mind
pompásan, fiatalosan, fényesen és... hmm, tökéletesen festenek.
Ha az ember isteni vagy akár volt isteni, annak megvannak az
előnyei. És a Mágikus Világban még mindig használni tudják a
szuperhatalmukat. Csak a Valódi Világban hatástalanok már a
mennykőcsapásaik meg a bűbájaik.
– Szörnyű lehet nekik – mondta Luka – hogy olyan sokáig
imádták és bálványozták őket, aztán egyszerűen megszabadultak
tőlük, mint a tavalyi, divatjamúlt ruháktól.
– Különösen a mexikói azték istenségeknek – mondta Rásid az
ijesztő hangján. – Mert ők hozzászoktak, hogy emberáldozatokat
kapnak; élő emberek torkát vágták el, és a vérük az istenek
kőkelyhébe folyt. És most nincs vér, amit ezek az elavult istenek
innának. Hallottál a vámpírokról? A legtöbbjük vérszomjas,
hosszú fogú, meg nem halt azték isten. Huitzilopochtli!
Tezcatlipoca! Tlahuizcalpantecuhtli! Macuilcoz-cacuauhtli!
Itztlacoliuhqui-Ixquimilli...
– Állj, állj – könyörgött Luka. – Nem csoda, hogy az emberek
már nem imádják őket. Senki sem tudja kiejteni a nevüket.
– Vagy lehet, hogy mind annyira rosszul viselkedett – mondta
Rásid.
Ez felkeltette Luka figyelmét. A rossz magaviseletű isteneket
furcsa elképzelni. Az isteneknek nem példát kellene-e mutatniuk
azoknak, akiknek az istenei?
– A hajdani korokban nem – mondta Rásid. – Ezek a hajdani,
ma állástalan istenek rendszerint ugyanolyan rosszul
viselkedtek, mint az emberek, vagy tulajdonképpen még
rosszabbul, mert istenek lévén nagyobb méretekben
viselkedhettek rosszabbul. Önzők voltak, gorombák, tolakodók,
hiúk, rosszindulatúak, erőszakosak, bosszúállók, buják, torkosak,
mohók, lusták, csalárdak meg ostobák, és mindezt túlzásba
vitték, mert szuperhatalmuk volt. Amikor mohók voltak, el
tudtak nyelni egy várost, és amikor dühösek, meg tudták fojtani
a világot. Amikor az emberek ügyeibe avatkoztak, szíveket
törtek, nőket raboltak és háborúkat indítottak. Amikor lusták
voltak, ezer évig aludtak, és amikor a kis trükkjeiket
alkalmazták, az emberek szenvedtek és meghaltak. Néha az
egyik isten még meg is ölt egy másikat, mert ismerte a gyenge
pontját, és megtámadta, ahogy a farkas esik áldozata torkának.
– Talán jó is, hogy eltűntek – mondta Luka –, de ettől a Mágia
Szíve nyilván sajátos hely lett.
– Semmi sem sajátosabb a világegyetemben – felelte Rásid.
– És mi van azokkal az istenekkel, akikben még mindig hisznek
az emberek? – kérdezte Luka. – Ők is a Mágia Szívében vannak?
– Te jó ég, dehogy – mondta Rásid Kalifa. – Ők még mindig itt
vannak velünk.
Rásid emléke elhalványult, és Luka azon kapta magát, hogy
képzelet szülte táj fölött repül, amely tele van törött oszlopokkal
és szobrokkal, mesebeli és legendás teremtményekkel, akik
futkároznak és szállnak közöttük. Ott – amott! – két hatalmas,
törzs nélküli kőláb, Ozymandiasnak, az Urak Urának
maradványai. Itt esetlenül egy jókora, durva bestia, szfinxszerű,
csak hím és foltos, egy hiénatestű férfi és az ocsmány röhögése,
amely az elragadtatott, romboló hangjával elpusztít minden
házat, templomot, dombot vagy fát, ami az útjába kerül. És ott! –
igen, pont ott! – maga a Szfinx! Igen, biztosan az! A Nőfejű
Oroszlán! Amint megállítja az idegeneket, és ragaszkodik hozzá,
hogy beszélgessen velük...
– Nagy kár – mondta Szoraja. – Folyton ugyanazt a találós
kérdést teszi fel mindenkinek, de senki sem veszi a fáradságot,
hogy válaszoljon, mert már mindenki ismeri. Tényleg valami új
műsor kellene neki.
Gigantikus tojás sétált alattuk hosszú, tojássárgája színű
lábon. Szárnyas unikornis repült tova. Furcsa, háromrészes lény
– krokodil, oroszlán és víziló – igyekezett a Körkörös Tenger felé.
Egy kutyaformájú, apró isten látványa felizgatta Medvét.
– Ez Xolotl – figyelmeztette Szoraja. – Tartsd magad távol tőle.
Ő a balszerencse istene.
Ez nagy csalódást okozott Medvének, a kutyának.
– Miért kell a Balszerencsének kutyának lennie? – panaszolta. -
A Valódi Világban egy hűséges kutya jó szerencsét jelent a
gazdájának. Nem csoda, hogy ezeknek a balszerencseisteneknek
végük.
Luka nem bírta magában tartani a megjegyzést, miszerint a
Mágia Szíve némiképp elhanyagoltnak tűnik. Az egyiptomiak
piramisai porladnak, és az északi negyedben egy óriási kőrisfa
kidőlt, három hatalmas gyökere az ég felé nyújtózkodik. És ha
azok a rétek arrafelé valóban az elíziumi mezők, ahol a nagy
hősök lelke él örökké, miért olyan barna a fű?
– Ezek a helyek tényleg rossz állapotban vannak – mondta
Luka, mire Szoraja szomorúan bólintott.
– A Mágia eltűnik a világegyetemből – mondta. – Nem kellünk
már, legalábbis mind ezt hiszitek a Nagy Definícióitokkal meg a
csekély kilátásaitokkal. Egy nap majd arra ébredtek, hogy
eltűntünk, és akkor rájöttök, milyen az élet a Mágiának akár az
elképzelése nélkül. De az Idő megy tovább, és semmit az
égvilágon nem tehetünk ellene. Szeretnétek – kérdezte
felderülve – megnézni a Szépségek Csatáját? Azt hiszem, ilyen
tájban van.
A szőnyeg elindult egy nagy pavilon felé, amelyet hét
aranyszínű hagymakupola koronázott, s mindegyik csillogott a
reggeli napfényben.
– De nem kellene távol maradnunk ezektől az istenektől meg
istennőktől? – vetette ellene Luka. – Biztosan nem akarjuk, hogy
lássanak, hogy megtudják, megjöttünk. Végül is tolvajok
vagyunk.
– Nem látnak benneteket – felelte Szoraja. – Ha a Valódi
Világból vagytok, akkor vakok a létezésetekre. Nem léteztek
számukra, ahogy ők sem léteznek már a ti számotokra.
Egyenesen odamehettek bármennyi istenhez vagy istennőhöz,
azt mondhatjátok nekik, hogy „huhu", megcsíphetitek az
orrukat, és ők úgy tesznek majd, mintha nem történt volna
semmi, vagy mintha csak egy légy zavarta volna meg őket. Ami a
környékről való olyan személyeket illeti, mint jómagam, velünk
nem törődnek. Nem szerepelünk a történeteikben, ezért úgy
gondolják, nem számítunk. Hülyeség tőlük, de ők ilyenek.
„Akkor ez valamiféle kísértetváros – gondolta Luka –, és ezek
az állítólagos mindenhatók valamiféle alvajárók vagy önmaguk
árnyai. Olyan, mint egy mitológiai élménypark, nevezhetnénk
Istenföldének, csak bennünket kivéve nincsenek látogatók, mi
meg azért jöttünk, hogy elcsenjük az egyik legbecsesebb
tulajdonukat." Megkérdezte Szoraját:
– De ha nem látnak minket, akkor ugye, könnyű lesz ellopni az
Élet Tüzét? Mely esetben nem kellene sietnünk és ellopnunk?
– A Szív Szívében, amely a Körkörös Tengerben van, ahol a
Bölcsesség Tava fürdik az Örök Hajnalban – mondta Szoraja –,
nagyon mások a dolgok. Ott már egy sincs ezekből a gügye,
alvajáró, kirúgott istenekből. Az az Álimok, a Három Dzsó
Országa, akik az Idő egészét őrzik. Ők a Tűz Legfőbb Őrei, és
semmi sem kerüli el a figyelmüket.
– A Három Dzsó?
– Dzsó-Huá, Dzsó-Hai és Dzsó-Aégá – felelte Szoraja immár
suttogva. – Ami Volt, Ami Van és Ami Lesz. A Múlt, a Jelen és a
Jövő. Minden Tudás Birtokosai. Az Álimok: az Idő Háromsága.
Az arany hagymakupolák most közvetlenül alattuk csillogtak,
de Luka csak az Élet Tüzére tudott gondolni.
– Akkor hogyan jutunk el a Dzsók mellett? – suttogta vissza
Szorajának, aki egy vállvonással és bánatos mosollyal széttárta a
karját.
– Tudod már az elejétől fogva – mondta –, hogy soha senkinek
nem sikerült még. De van valaki, aki általában errefelé ólálkodik,
ő talán a segítségünkre lehet. Általában rejtőzködik, de itt lehet
a legkönnyebben megtalálni. Szereti nézni, amikor a Szépségek
csatáznak.
Leszállt a repülő szőnyeggel egy jókora rododendronbozót
mögött, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtse az Argót.
– Kevés mágikus lény érinti meg a rododendront – mondta
Lukának –, mert mérgezőnek hiszik. Ha volnának Jetik a
környéken, felfalnák persze, de ez nem az Utálatos Havasi
Ember otthona, és az Argó itt biztonságban lesz egy darabig.
Azzal összehajtotta a szőnyeget, zsebre tette, és a
hagymakupolás épület felé indult. A négy Átváltozó fémkocává
alakult át, és jócskán csörömpölve baktattak Szoraja, Senkapi,
Luka, a Memóriamadarak, Medve, a kutya, és Kutya, a medve
mellett a Csatapavilon felé, amelyből hangos, dühödt lárma
hallatszott: az istennők harcának hangjai.
– Mekkora bárgyúság – mondta Szoraja. – Amiatt harcolnak,
hogy melyikük a legszebb, mintha számítana. A szépségistennők
a legrosszabbak. Több ezer év óta hízelegnek nekik és
kényeztetik őket, halandók és halhatatlanok áldozzák fel az
életüket értük, és ennek következtében hihetetlen, hogy mi
mindenre érzik magukat feljogosítva. Csakis a legjobb felel meg
nekik, és ha másé, akkor mi van? Biztosra veszik, hogy jobban
megérdemlik, mint a tulajdonosa, legyen az akár ékszer, akár
palota, akár ember. De most itt vannak hatalmuk temetőjében,
és a szépségük miatt már nem indulnak el hadihajók, és emberek
sem halnak bele a szerelembe, úgyhogy nem maradt más, mint
hogy harcoljanak egymással egy vacak koronáért, egy címért,
ami nem jelent semmit: mind közül a legszebb.
„De hát az te vagy... te vagy mind közül a legszebb – szerette
volna mondani Luka. – Nézd, hogyan repdes vörös hajad a
szélben, és akkor ott a szemed, az arcod tökéletessége, és én még
azt is élvezem, amikor sértegeted az embereket, és nem
szeretem, amikor szomorúnak hallatszol." Sajnos túl félénk volt
ahhoz, hogy fennhangon kiejtsen ilyen zavarba ejtő szavakat, és
ekkor nagy éljenzés tört ki, egyre hangosabb lett, úgyhogy
Szoraja különben sem hallana semmit.
A pavilonban nyüzsgő tömeg a fantasztikus, mesebeli és
legendás lények olyan gyülekezete volt, amely néhány nappal
ezelőtt még bámulatba ejtette volna Lukát, de most szinte
számított rájuk. „Nézd csak, itt vannak a faunok... szarvval,
kecskefüllel meg kecskepatával... és büszke kentaurok
toporzékolnak – gondolta, s meglepődött, hogy mennyire nem
érzi meglepőnek a Mágia Világát. – És szárnyas emberek... lehet,
hogy angyalok?... angyalok néznék a nők harcát?... ez nem
hangzik jól. És feltehetően az összes többi szurkoló különböző
istenbandák alacsonyabb rendjeiből való, az istenek szolgái,
gyerekei és állatai eljöttek a délelőtti mulatságra."
É
Épp ekkor repült ki az első istennő a csetepatéból. A levegőben
bukfencezett, pont Luka feje fölött, közben sikoltozott dühében,
és púderezett, gésaszerű szépségből ocsmány, hosszú fogú
banyává változott, majd vissza gésává. A harci csarnok ajtajának
ütközött, és eltűnt.
– Azt hiszem, ez a Kisimodzsin nevű, japán raszecu volt –
mondta Senkapi az istennői harcok szakértőjeként. (A csata
közelsége szemlátomást javította a kedélyét.) – A raszecu
valójában inkább démon, mint istennő, mint az iménti
átalakulásából is láthattátok. Ebben a társaságban, úgy tűnik,
kilóg az osztályából; számítani lehetett rá, hogy őt ütik ki
elsőnek.
Amikor Kisimodzsin távozott a pavilonból, Luka még hallotta
fejhangú átkát.
– Hasadjon szét a fejed hétfelé, mint a bazsalikom virága.
– Ez az úgynevezett ardzsaka-átok – magyarázta Senkapi
Lukának. – A Valódi Világban rettenetes, de e félelmetes
nőstények ellen szánalmasan hatástalan.
Luka nem sokat látott a harcból, de egyik társát se kérte volna
meg szívesen, hogy emelje föl. A tömeg feje fölött
mennykőcsapkodást látott, és hangos robbanások villantak a
küzdőtérben. Nagy pillangófelhőket és madárrajokat látott,
amelyek láthatóan szintén egymással harcoltak.
– Van egy kis harc Mylitta, a sumér holdistennő, meg
Xochiquetzal, az azték vámpíristennő közt – jelentette Senkapi. –
Nem tetszik nekik, hogy mindkettejüknek madár- és
pillangókísérete van... a szépségistennők mindig egyedülállóak
akarnak lenni!... úgyhogy általában rögtön egymásnak esnek, és
a szárnyas barátaik is. A két hölgy rendszerint kiüti egymást,
meghagyják a pályát a főszereplő lányoknak.
A római szerelemistennőt, Venust korán eltávolították, és ő,
miközben kitántorgott a csarnokból, visszaillesztette két levágott
karját.
– A rómaiakat nem tartják sokra itt, a Mágia Szívében –
ordította Senkapi a ricsajban. – Először is hajléktalanok. Híveik
sose találtak ki nekik Olümposzt vagy Valhallát, úgyhogy
őszintén szólva úgy kóborolnak errefelé, mint a csavargók.
Azonkívül mindenki tudja, hogy csak a görögök másolatai, és ki
akar másodrendű felújítást nézni, amikor az eredeti filmet is
nézheti ingyen?
Luka azt kiabálta, hogy nem tudta, van isteni gáncsoskodó
sorrend is.
– És akkor ki áll a tetején? – rikkantotta. – A volt istenek
melyik csapata a Főisteneké?
– Megmondom, kik vágnak fel a legjobban – üvöltötte Senkapi.
– Az egyiptomiak, az biztos. És ezekben a csatákban gyakran az ő
lányuk, Hathor végez az élen.
Ez alkalommal azonban a ciprusi görög Aphrodité volt az
utolsó állva maradt istennő. Miután a babiloni Istár és a
valkűrök úrnője, Freya eszméletlenre verte egymást a sárbirkózó
ringben, a fogadók kedvence, a tehénfülű Hathor – hasonlóan
alakváltoztató, mint Dzsaldí meg a húgai, csak sokkal
hatalmasabb, aki felhővé és kővé is tudta változtatni magát –
elkövette azt a hibát, hogy rövid időre fügefává változott, ami
lehetővé tette Aphroditénak, hogy kivágja. Úgyhogy a csata
végén Aphrodité lépett a nagy Tükörhöz, a Szépség Legfőbb
Bírájához, és feltette a híres kérdést: tükröm, tükröm, mondd
meg nékem és így tovább; Aphrodité kapta meg a tükör
elismerését: te vagy a legszebb, ahogy szokás.
– Hát – mondta Senkapi ez jó edzés, és holnap megint mind itt
lesznek. Nem sok mindent lehet csinálni errefelé. Nem tudnak
otthon ülni, hogy tévét nézzenek, és edzőterembe se járhatnak.
A győztes Aphrodité átment a tömegen, és szívélyesen, bár
kissé gépiesen integetett. Egyszer alig néhány méterre volt
Lukától, aki látta, hogy a tekintete furcsán üveges, és a
végtelenbe mered. „Nem csoda, hogy nem látja a valóságot –
gondolta. – Csak önmagát látja."
Körülnézett Szoraja után, de ő eltűnt.
– Valószínűleg unatkozott – mondta Senkapi. – Odakint
megtaláljuk.
Amikor kiléptek a Harci Csarnokból, megmutatta a közönség
néhány érdekes tagját Lukának. Az asszír Humbaba meztelen,
pikkelyes óriás volt szarvakkal és oroszlánmancsokkal. Farka élő
kígyót formázott apró, cikázó, villás nyelvvel.
– És fütyije is van – jegyezte meg Luka örvendezve. – Ez már
valami, egy fütyis kígyó, ilyet még soha nem láttam.
És nem sokkal e vadonatúj látvány mögött néhány közép-ázsiai
Boramez állt, akik kisbáránynak látszottak, csakhogy a lábuk két
különböző, hosszú, húsos gyökérből volt, édesburgonyából és
paszternákból. „Báránysült és zöldség – gondolta Luka. – Nyam!
Ezekből a lényekből igazi, tápláló étel lehetne." Több háromfejű
troli is állt a tömegben, meg sok csalódott valkűr, akik abban
reménykedtek, hogy az ő lányuk, Freya lesz majd a győztes.
– Na, nem baj – mondogatták egymásnak a maguk dallamos,
nyugodt, jóindulatú északi módján –, hol-nap is lesz nap.
Szoraja a rododendronbokrok előtt várakozott ártatlan képpel,
ami olyan szokatlan volt tőle, hogy Luka azonnal gyanút fogott:
valamit forral.
– Mi folyik itt? – kérdezte, aztán taktikát változtatott. –
Mindegy – folytatta. – Csak pocsékoljuk az időt. Induljunk el, jó?
– Egyszer volt, hol nem volt – mondta Szoraja álmodozva –,
volt egy karaoke nevű indián törzs. Nem volt Tüzük, ezért
szomorkodtak, fáztak, és soha egyetlen hangot sem énekeltek.
– Ez most nem a mesék ideje – mondta Luka, de Szoraja nem
vett tudomást róla, és folytatta.
– A Tüzet egy Ekoarak nevű, istenszerű lény teremtette –
mondta ugyanazon az álmodozó, dallamos hangon, amelyről
Lukának el kellett ismernie, hogy gyönyörű, pontosan olyan,
mint az anyja hangja, amelyet megnyugtató volt hallgatni –, de ő
elrejtette egy zenélődobozba, és rábízta két öreg boszorkányra
azzal az utasítással, hogy semmiképpen nem adhatják oda a
karaokéknak...
– Remélem, kisül ebből valami – vágott közbe Luka kicsit
gorombán, de az Inzultáná csak elmosolyodott, mert végső soron
így beszéltek a Vidrák is.
– Kojot határozott úgy, hogy ellopja a Tüzet – mondta. Medve,
a kutya a fülét hegyezte.
– Ez a történet egy hős prérifarkasról szól? – kérdezte
reménykedve. Szoraja róla sem vett tudomást.
– Maga mellé vette az Oroszlánt, a Nagymedvét, a Kismedvét,
a Farkast, a Mókust és a Békát, hogy segítsenek neki.
Elhelyezkedtek a boszorkányok sátra meg a karaoke falu közt, és
vártak. Kojot azt mondta az egyik karaoke indiánnak, hogy
menjen el a boszorkányokhoz, és támadja meg a sátrukat.
Amikor ő így tett, azok előjöttek a seprűjükkel, és
utánaszaladtak, hogy elkergessék. Kojot berohant, orrával
kinyitotta a dobozt, ellopta az égő zsarátnokot, és menekült.
Amikor a boszorkányok látták, hogy rohan a Tűzzel,
megfeledkeztek az indiánról, és inkább Kojotot üldözték. Kojot
suhant, mint a szél, és amikor elfáradt, átadta az égő fát az
Oroszlánnak, aki egészen a Nagymedvéig szaladt, aki viszont a
Kismedvéhez és így tovább. Végül a Béka lenyelte a Tüzet, és
lemerült a folyó vizébe, ahová a boszorkányok nem tudták
követni, aztán kiugrott a folyó túlpartján, és kiköpte a Tüzet a
karaoke falu száraz fájára, amely ropogva égett, és a lángok
magasra nyújtóztak az ég felé, mire mindenki ujjongott. Az
indián nemsokára visszatért, miután bement a boszorkányok
sátrába (miközben ők Kojotot üldözték), ellopta az egész
zenélődobozt, s azután a karaoke faluban meleg lett, és mindenki
folyton énekelt, mert a varázslatos zenélődoboz egyre csak
játszotta a népszerű dalokat.
– Jó... ó... ó – mondta Luka kétkedőn. – Ez elég szép történet,
de...
Kojot elősomfordált a rododendronbokrok közül, vadnak meg
nyugatinak látszott, és késznek mindenre. Buenos días, kölyök,
mondta laza, ereszkedő hanghordozással. Barátnőm, az Inzultáná
említette, hogy tán segítségre lenne szükséged. Ha engem
kérdezel, azt hiszem, minden segítségre szükséged van, amit csak
meg tudsz szerezni. Magabiztos, farkasos kacajt hallatott.
Figyelj, Tűztolvaj. Nálam senkinek nincs több tapasztalata a
tűztolvajlás vonalán, kivéve tán egyetlen egyént – nagy egyén volt
ő is –, de az után, ami legutóbb történt vele, ő nem elérhető. Nem
bír segíteni. Gondolom, elszállt a mersze.
– Mi történt vele? – kérdezte Luka, de nem igazán akarta
tudni.
Elkapták, mondta Kojot nyersen. Kikötötték egy sziklához azt a
nagy embert. Sí, senor. Kifeszítették a könyörtelenek
könyörületére bízva. Egész nap Sas marcangolta a máját, ami
aztán a 3-Dzs varázslatával minden éjjel begyógyult és újranőtt,
úgyhogy Sas zabálhatja az idők végezetéig. Még valamit?
– Nem, köszönöm – felelte Luka, nem először gondolva arra,
hogy egyre bizonytalanabbnak érzi magát. Ám sokkal bátrabb
hangot ütött meg, és folytatta. – De hogy őszinte legyek,
gyanakszom. Eddig mindenki azt mondta, hogy a Tüzet még soha
nem lopták el a Mágia Világának egész története során. És most
azt mondod, Kojot, hogy te elloptad, és hogy az a veterán is
ellopta, akiről beszélsz. Akkor mi az igazság? Mindenki hazudott
nekem egész idő alatt, és valójában könnyebb ellopni a Tüzet,
mint ahogy bárki elismerte?
Szoraja így válaszolt:
– Jobban el kellett volna magyaráznunk neked a dolgokat.
Senkapinak kellett volna megtennie rögtön az elején, és nekem
is. Igazad van, ha megbántva érzed magad. Szóval, az igazság a
következő. A Mágia Világa sok formát ölt különböző időkben meg
helyeken, és sok különböző neve is van. Megváltoztatja a helyét,
elrendezését és törvényeit, ahogy a Valódi Világ története korról
korra halad. Igaz, hogy a Tűztolvajoknak több alkalommal és
helyen sikerült megkaparintaniuk az Istenek Tüzét. De senki
nem járt sikerrel, mióta a Mágia Szíve felöltötte jelenlegi alakját
és formáját ezen a helyen, ebben az időben, itt és most. Ez az
igazság. Az Alimok mindig itt voltak... végső soron nincs
menekvés a Múlt, Jelen és Jövő elől, ugye?... de a dolgok
intézését sokáig a korabeli istenekre hagyták, azokra a volt
istenekre, akiket itt látsz, azokra az ügyetlen istenségekre, akik
nem mindig végeztek nagyon jó munkát. Most az Alimok maguk
vették át az ügyek felügyeletét. Mindent átszerveztek. Az Élet
Tüzét hermetikus védelemmel látták el. A Három Dzsó mindent
tud. Dzsó-Huá még a legapróbb részletét is ismeri a Múltnak,
Dzsó-Hai még a legapróbb eseményét is látja a Jelennek, és
Á
Dzsó-Áégá meg tudja jósolni a Jövőt. Senkinek sem sikerült
ellopnia a Tüzet, mióta ők átvették a parancsnokságot.
– Ó – mondta Luka, aki szörnyen csalódottnak érezte magát,
mert annak gondolata, hogy Senkapi, Szoraja és mindenki más
elhallgatta előle a sikeres Tűztolvajokat, rövid időre reménnyel
töltötte el. Ha Kojot meg tudta csinálni, gondolta még az imént,
akkor ő is meg tudja. De a kérészéletű optimizmus sercegve
kihunyt, mint az alaposan lelocsolt tűz, amikor Szoraja
elmagyarázta az igazságot. Megadón visszafordult Kojothoz. –
Miféle segítségre gondolsz? – kérdezte.
Ez a gyönyörű hölgy itt nagyon kedves hozzád, én meg adósa
vagyok a régi kedvességeiért, mondta Kojot, miközben valamit
rágcsált. Azt mondja, tán át tudnálak vezetni a belső vidéken,
amit tán meg tudnék tenni. Azt mondja, tán szükséged lesz
valakire, aki csinál egy carrera de distracciónt. Egy elterelő
futást. Azt mondja, nézzem meg, össze tudom-e szedni a régi
bandát, és meg tudom-e csinálni azt az elterelést, amíg te
végrehajtod az őrült kísérletedet. Azt akarja, hogy vonjam el a 3-
Dzs figyelmét, amíg te a dicsőségért futsz.
Ekkor Szoraja mondott valamit, ami minden reményt kiszívott
Lukából.
– Oda nem tudlak bevinni – mondta. – Az Alimok országába.
Ha meglátják, hogy Bölcs Salamon Varázsszőnyege belép a
légterükbe, és ha észreveszik őt – bólintott Senkapi felé utálkozó
arckifejezéssel –, márpedig hidd el, hogy észreveszik, akkor
azonnal vége a játéknak; bajt szimatolnak majd, minden
erejükkel nekünk támadnak, és én nem vagyok elég erős ahhoz,
hogy nagyon sokáig visszatartsam őket. Ezért akartam
megtalálni Kojotot. Azt szeretném, hogy legyen terved.
– Én veled megyek – mondta Medve, a kutya hűségesen.
– Én is – mondta Kutya, a medve rekedtes, fivéri hangon. –
Valakinek vigyáznia kell rád.
A Memóriamadarak félszegen álltak egyik úszóhártyás
lábukról a másikra.
– A tűzlopás nem igazán nekünk való – mondta az Elefánttojó.
– Mi csak emlékszünk a dolgokra, ennyi az egész. Csak
emlékezők vagyunk.
Az Elefántgácsér otrombán hozzátette:
– Mindig emlékezni fogunk rád.
Az Elefánttojó dühös pillantást vetett rá.
– Úgy érti – mondta keményen oldalba bökve társát hogy
Szorajával fogunk várni a visszatérésedre.
Az Elefántgácsér hümmögött.
– Nyilván – mondta. – Nyilván rosszul mondtam. Nyilván várni
fogunk. Nyilván ezt akartam mondani.
Senkapi leguggolt, hogy Luka szemébe nézhessen.
– Szorajának igaza van – mondta, és zavarba ejtette Lukát
azzal, hogy Rásid Kalifa legkomolyabb és legkedvesebb hangján
beszélt. – Én nem mehetek veled. Oda nem.
– Van itt még valami, amit el kellett volna mondaniuk nekem –
felelte Luka mérgesen. – Mindkettejüknek. Hogy fogom ezt
megcsinálni maguk nélkül?
Dzsaldíbadal, az Átváltozó határozottan így szólt:
– Mi még itt vagyunk neked.
Hárpia húgai most már teljesen összeszedték magukat a jeges
megpróbáltatás után, és lelkesen bólogattak, amitől malacfülük
fémesen csörrenve verődött a fejükhöz.
– Mi a Szív teremtményei vagyunk – mondta Badló-Badló. Luka
legalábbis azt gondolta, Badló szólt, hiszen a sok Átváltozás
miatt nehéz volt megjegyezni, hogy a négy nővér közül melyik
melyik.
– Így van – mondta talán Bahut-Szárá. – A három Dzsó ránk
nem fog gyanakodni.
– Köszönöm – felelte Luka hálásan –, de talán
visszaváltozhatnátok sárkányokká. A sárkányok hasznosabbak
lehetnek a fémdisznóknál, ha megtámadnak bennünket.
A négyszeres átalakulás gyorsan lezajlott, és Luka örömmel
látta, hogy az Átváltozók színe is különböző lett, ami
megkönnyítette az azonosításukat: Hárpia (Dzsaldí) vörös
sárkány volt, Badló zöld, Szárá kék, Gjárá-Dzsinn pedig, négyük
közül a legnagyobb, aki tizenegy átalakulást tudott végrehajtani,
aranyszínű.
– Akkor ez rendben – mondta Luka. – Medve, Kutya, Dzsaldí,
Szárá, Badló, Dzsinn és én. Heten egyenesen a Szív Szívébe.
– Szólíts Hárpiának – mondta Hárpia. – Most már barátok
vagyunk. És különben sem szerettem soha az igazi nevemet.
Kojot kiköpte az ebédje maradékát, és megköszörülte a torkát.
Nem felejtettél el valamit, chico? Vagy szándékosan sértesz meg
nyilvánosan az ajánlatom elutasításával annak ellenére, hogy
nagylelkű és tisztességes is? Valamint a tudatlanságod és az én
különleges szakértelmem ellenére?
Luka őszintén nem tudta, mit válaszoljon. Ez a Kojot Szoraja
barátja, úgyhogy megbízható, vélte Luka, de tényleg szükség van
rá? Talán az a legjobb, ha csak beosonnak anélkül, hogy bármely
irányba, sőt a rosszba elvonnák az Alimok figyelmét?
– Egy dolgot mondjon meg – rontott rá Senkapira, akit egyre
kevésbé szeretett. – Hány szinten kell még átjutnom? Van ez az
egy számjegyű számlálóm itt fönn, jobbra, az heten áll...
– A hét kitűnő – felelte Senkapi. – A hét tényleg lenyűgöző. De
nem teljesíted a nyolcas szintet, ha nem sikerül ellopnod az Élet
Tüzét...
– Ami, hogy világosan beszéljünk, soha nem fog menni...
legalábbis a Mágikus Világ jelenlegi alakjában nem – vetette
közbe Luka haragosan. – A jelenleg hatályban lévő
Játékszabályok szerint.
– És a kilences szint a leghosszabb meg a legnehezebb mind
közül – tette hozzá Senkapi. – Abban kell visszajutnod az
induláshoz, és visszaugranod a Valódi Világba anélkül, hogy
elkapnának. És mellesleg a Mágia egész Világa fegyverrel fog
üldözni. Az a kilences szint.
– Csodás. Kösz szépen – mondta Luka.
– Szívesen – felelte Senkapi hűvös, kemény hangon. – Úgy
tűnik, emlékeztetnem kell rá, hogy ez a te ötleted volt.
Határozottan emlékszem, hogy ezt mondtad: „menjünk". Vagy
talán tévedek? – Ez egyáltalán nem Luka apjának hangja volt.
Hanem egy olyan lényé, aki el akarja szívni apjától az életet.
Luka minden eddiginél erősebben gyanította, az egész kaland
csak arra szolgál, hogy Senkapi elüsse az időt, mielőtt az igazi
munkáját elvégzi. Csak valami tennivaló kell neki.
– Nem – mondta Luka. – Nem téved.
Ekkor hangos lármát hallott.
Hangos, hangos, HANGOS lármát.
Valójában, ha „hangosnak" nevezzük e lármát, az olyan,
mintha a cunamit csupán nagy hullámnak neveznénk. Ahhoz,
hogy leírjuk, milyen hangos ez a hangosság, gondolta Luka,
akkor azt kellene például mondanunk, hogyha a Himalája kő és
jég helyett hangokból állna, akkor ez a lárma lenne a Mount
Everest; vagy ha nem is az Everest, akkor határozottan az egyik
nyolcezres csúcs. Luka megtanulta Rásid Kalifától, aki a
legkevésbé hegymászó az emberek közül, viszont szereti a jó
felsorolásokat, hogy tizennégy nyolcezres csúcs van a Földön:
csökkenő sorrendben az Everest, a K2, a Kancsendzönga, a
Lhoce, a Makalu, a Cso-Oju, a Dhaulagiri, a Manaszlu, a Nangá
Parbat, az Annapúrna, a Gásábrum I, a Broad Peak, a Gásábrum
II és a gyönyörű Sisapangma. Nem lenne ilyen könnyű felsorolni
a tizennégy leghangosabb lármát, gondolta Luka, de egészen
biztosan tudta, hogy ez az első háromban volna. A
Kancsendzönga szintjén legalább.
A lárma egyre szólt, tovább és tovább, Luka meg befogta a
fülét. A Mágia Szívében mindenhol pokoli ricsaj tört ki. Tömegek
rohantak minden irányba, szárnyas lények emelkedtek a
levegőbe, úszók ugrottak a vízbe, lovasok pattantak lovukra.
Általános mozgósítás, gondolta Luka, aztán egy szempillantás
alatt megértette a lárma okát. Mindenkit fegyverbe szólítottak.
Megváltozott a játék, muchacho, szaladt oda Kojot, hogy Luka
fülébe üvöltsön. Most kell a segítség, itt az idő. Ezt a lármát senki
sem hallatta errefelé több száz éve. Ez a Nagy Lárma. A Tűzriadó.
„Nyilván a Tűzbogár riadóztatott – ébredt rá Luka hirtelen, és
utálta magát, amiért megfeledkezett a kis, árulkodó lángról, a
Mágia Világának legapróbb, de úgy tűnik, az egyik
legveszedelmesebb biztonsági őréről. – Ág kapitány vállánál
lebegett, aztán eltűnt. Nem figyeltünk rá, és most megfizetjük a
nemtörődömség árát."
Végre-valahára elhallgatott a Tűzriadó szirénája, de a
körülöttük zajló hisztérikus tevékenység, ha lehet, még lázasabb
lett. Szoraja bevonszolta Lukát a rododendronbokrok mögé.
– Amikor megszólal a Tűzriadó, az két dolgot jelent – mondta.
– Azt, hogy az Álimok tudják, valaki megpróbálja ellopni az Élet
Tüzét. És azt, hogy a Mágia Szívének minden lakója képes látni a
betolakodókat a riadó lefújásáig, ami nem történik meg addig,
amíg a tolvajt el nem kapják.
– Úgy érted, hogy engem most mindenki lát? – kérdezte
rémülten Luka. – És Medvét is meg Kutyát is?
Amikor ezt meghallották, a kutya és a medve is rohant, hogy
elbújjon a rododendronok mögött. Szoraja bólintott.
– Igen – mondta. – Itt csak egyet lehet tenni. Le kell mondanod
a tervedről, fel kell ülnöd a Résamra, és én olyan magasra
szállok, amilyen magasra csak tudok, olyan gyorsan, amilyen
gyorsan csak tudok, aztán megpróbállak visszavinni a
kezdőpontra, mielőtt rád találnak, mert ha elkapnak, lehet, hogy
a helyszínen Véglegszüntetnek mindhármatokat, s még csak
magyarázatot sem kérnek, hogy miért vagytok itt, és az okát sem
mondják meg a drasztikus intézkedéseiknek. Vagy bíróság elé
állítanak, és aztán Véglegszüntetnek. Az útnak vége, Luka Kalifa.
Ideje hazamenni.
Luka hallgatott egy hosszú pillanatig. Aztán csak ennyit
mondott:
– Nem.
Szoraja a tenyerével a homlokára csapott.
– Most meg felesel velem. Azt mondja, „nem". Áruld el a
pompás terved, te nagy hős. Nem, nem! Hadd találjam ki!
Szembeszállsz a Mágia Szívének összes istenével meg szörnyével
egy kutya, egy medve és négy sárkány társaságában, mert ennyi
az egész támadóerőtök; és ellopjátok azt, amit még soha nem
loptak el, amit senki sem próbált meg több száz éve ellopni,
aztán hazamentek? Hogyan? Itt kellene vámom, hogy elvigyelek
benneteket, ugye? Persze, mindenképp. Akkor gyerünk. Ez a
mesteri terv úgy néz ki, mint ami határozottan működni fog.
– Majdnem igazad van – mondta Luka. – De elfelejted, hogy
segítségemre lesz Kojot elterelő futása is.
Várj, chico, mondta Kojot riadtan. Várj egy percet. Nem
mondtam, hogy megváltozott a játék? Ez az ajánlat már nem él.
– Figyelj – mondta Luka. – Mit csinálnak a tolvajok, amikor
megszólal a Tűzriadó?
Mentik az irhájukat. Senki se csinálta már több száz éve, de
akkor azt csinálták. Hasztalan. Még az öreg Titánt is elkapták, és
kikötötték egy sziklához, ahol egy öreg keselyű kezdte
marcangolni...
– Sas – mondta Luka. – Azt mondtad, sas volt.
Megoszlanak a vélemények a madár fajtáját illetően. De a
marcangolás felől nincs kétség.
– Szóval – mondta Luka elszántan –, a futásnak semmi haszna,
hacsak nem váratlan irányba fut az ember. És most, hogy a
Tűzriadó megszólalt, melyik az az irány, amire senki se számít,
hogy arra menekülünk?
Senkapi válaszolt Luka kérdésére.
– Az Élet Tüze felé – mondta. – A Szív Szívébe. A veszély felé.
Igazad van.
– Akkor – mondta Luka – arra fogunk menni.
7
Az Élet Tüze
Az egész Mágikus Világban Vörös Riasztás volt. Sakálfejű
egyiptomi istenségek, kegyetlen skorpió- és jaguáremberek,
óriási, egyszemű, emberevő küklopszok, furulyázó kentaurok,
akiknek muzsikája az idegeneket sziklahasadékokba csalja, ahol
örökre fogságba esnek, aranyból és ékkövekből álló asszír
kincsnimfák, akiknek értékes teste mérgezett hálóba csábítja a
tolvajokat, végzetes karmú griffmadarak, repülésre képtelen
baziliszkuszok, akik halálos szemükkel minden irányba
bámulnak, felhőlovon az égben lovagló valkűrök, bikafejű
minotauruszok, csúszómászó kígyónők és hatalmas rukhok –
nagyobbak annál, amely a tengerész Szindbádot a fészkébe vitte
– a Tűzriadóra válaszul rohamra indultak földön és levegőben, s
vadásztak, csak vadásztak. A Körkörös Tengerben, miután
megszólalt a Riadó, sellők emelkedtek ki a vizekből
sziréndalaikat énekelve, hogy birodalmukba csábítsák az
ocsmány betolakodókat. Hatalmas, szigetméretű lények –
leviatánok, szaratánok és óriási ráják – lebegtek mozdulatlanul a
Tenger felszínén; ha egy betolakodónak meg kell pihennie az
egyik bestia hátán, akkor az lebukik és megfojtja, vagy átfordul,
feltárja roppant száját meg éles, háromszögletű fogait, és
harapásnyi falatokban lenyeli a birtokháborítót. A legszömyűbb
pedig mind közül a gigantikus Fenéklakó Féreg volt, aki vakon és
bömbölve merült föl a Tenger általában néma mélyéből,
dühödten, hogy elpusztítsa a himpelléreket, akik megszólaltatták
a Tűzriadót, és megzavarták kétezer éves álmát.
E káoszban jelentek meg teljes fenségükben a Tűzistenek, hogy
megvédjék Iktüzsnavot, a Szív Szívébe vezető Egyetlen Hidat, a
szivárványt, amely átível az elválasztó Tenger felett, és lehetővé
teszi, hogy a kiváltságos kevesek belépjenek az Álimok földjére.
Amateraszu, a japán napistennő előbukkant a barlangból, ahol
két ezredéven át duzzogott, miután összeveszett fivérével, a
viharistennel, a Kuszanagi nevű varázskardot tartotta a kezében,
és a napsugarak úgy röppentek ki a fejéből, mint a dárdák.
Mellette Kagucucsi, a lángoló gyermek, akinek tüzes születésébe
belehalt anyja, az isteni Izanami. És Surtr a maga tüzes
kardjával, könyökénél pedig társnője, Sinmara, aki szintén
végzetes tűzkardot fogott. És az ír Bel. És a polinéziai Mahuika a
maga lángkörmeivel. És a sánta Héphaisztosz, az olümposzi
kovács, sápadt római másával, Vulcanusszal az oldalán. És az
inka Inti, az Emberarcú Nap, meg az azték Tonatiuh, a vérre
szomjazó, az Ötödik Világ korábbi Ura, akinek kedvére annak
idején évente húszezer embert áldoztak fel. És óriási oszlopként
mind fölé tornyosult az egyiptomi sólyomfejű Ré, aki szúrósan
éles madárszemével a leendő tolvajokat kutatta, vállán a Bennu
madár, a kócsag, amely az egyiptomi főnix volt, kezében harcra
készen hatalmas fegyverei, az uadzsetek, a napkorongok. E
nagyszerű kolosszusok őrizték a Hidat, s felhős homlokkal és
gyilkos tekintettel várakoztak.
A Mágia Szívének lakói szabadon rohangáltak a Hídon mindkét
irányban, s vadásztak, csak vadásztak; az űzött behatolók,
gondolta Luka, szemlátomást nem tudnak észrevétlen elhaladni
Ré sólyomszeme előtt. Lukának, aki társaival a
rododendronbokrok mögött lapult, az az érzése támadt, hogy a
bozót összehúzódik, sorvad, és egyre alkalmatlanabb
menedéknek. Szíve túl gyorsan vert. A dolgok határozottan
ijesztővé váltak.
– Ezekben a volt istenekben az a jó – mondta Szoraja
vigasztalón hogy mind ragaszkodnak a régi történeteikhez. A
Tűzbogár biztosan pontosan jelent az Álimoknak: egy fiú, egy
kutya, egy medve, mondja majd, de amikor a Tűzriadó
megszólal, itt mindenki szükségképpen a Szokásos
Gyanúsítottakat veszi üldözőbe.
– Kik a Szokásos Gyanúsítottak? – tudakolta Luka. Rájött, hogy
suttog, és azt szeretné, ha Szoraja is halkítana a hangján.
– Azok, akik akkor és ott voltak Tűztolvajok, amikor és ahol
ezek az istenek voltak az istenek – felelte Szoraja fölényesen
legyintve. – Tudod. Vagy – tette hozzá visszatérve régi,
inzultánái habitusához – lehet, hogy túlságosan tudatlan vagy.
Lehet, hogy apád nem tanított meg annyira, amennyire kellett
volna. Lehet, hogy maga se tudta. – Aztán, amikor látta Luka
arckifejezését, lágyított a hangján, és megenyhült. – Az algonkin
indiánok Nyulat vették rá, hogy lopja el nekik a Tüzet – mondta
–, és Kojotról már tudsz. Hód és az Alakváltoztató Nanabozho
ugyanezt tette más törzseknél. Oposszum sikertelenül
próbálkozott, de aztán Pók nagyanyó agyagedényben lopta el a
Tüzet a cserokiknak, amiről eszembe jut – hallgatott el egy
pillanatra –, hogy erre szükséged lesz.
Kis agyagedényt tartott a kezében. Luka belenézett. Vagy fél
tucat, fekete vetőburgonyának látszó dolog hevert gallyakból
készített ágyon.
– Ez – mondta Szoraja – az egyik híres vidri Veder, és benne
ott van néhány híres Vergonya. Amint az Élet Tüze megérinti
őket, ragyogóan égnek majd, és nem lehet könnyen eloltani a
tüzüket. – A fiú nyakába akasztotta az edényt tartó bőrszíjat. –
Hol is tartottam? – Gondolkodott egy percig, aztán folytatta. – Á,
igen. Maui, illetve neked Maui-tikitiki-a-Taranga, ellopta a Tüzet
Mahuika tűzistennő körmeiről, és a polinéziaiaknak adta. Ő
biztosan Mauira figyel majd. És így tovább.
Elmulasztottad megemlíteni az Első Tolvajt, mondta Kojot. A
legvénebbet és legnagyobbat. A Hegy Királyát. Mindannyiunk
példaképét. Aki az egész emberiségnek lopott.
– Prométheusz titán – mondta Szoraja – különös módon a
fivére volt a barátodnak, a néhai, meg nem siratott Ág
kapitánynak. Nem mintha valaha kijöttek volna egymással.
Valójában ki nem állhatták egymást. Mindegy: hárommilliónégyszázezer
évvel ezelőtt csakugyan az Öregfiú volt az első
Tűztolvaj. De az után, ami akkor történt vele, a keresők
valószínűleg nem számítanak rá, hogy az öreg srác megkísérel
még egy Tűzmenetet.
– Elszállt a mersze – emlékezett vissza Luka.
Nem volt helyes, mondta Kojot. Nem illendő, hogy
megszégyenítsük a nagyokat. De mióta Héraklész lelőtte a sast, az
Öregfiú elég csendesen él.
– Vagy a keselyűt – mondta Luka.
Vagy a keselyűt. Egyikünk se volt ott akkor, hogy igazolja, az
Öregfiú meg nem sokat beszél mostanában.
– A másik jó dolog ebben a rohangálásban – mormolta Szoraja
Luka fülébe –, hogy könnyebben megközelíthetitek a Hidat, ha ti
is rohangáltok, és úgy néztek ki, mintha keresnétek magatokat.
Engem fognak keresni, meg a társaimat, mondta Kojot. Legjobb
lesz, ha különválunk. A levegő hajlamos kellemesen felmelegedni
körülöttem. De keressetek meg, ha futnom kell, és akkor ti is
tegyetek meg mindent, ami tőletek telik, és fussatok a dicsőségért.
Azzal minden további nélkül elügetett.
Luka hirtelen ráébredt, hogy Senkapi eltűnt. Egy perce még ott
volt, figyelt, babrált a szalmakalapjával, aztán pakk, sehol se
lehetett látni. „Nagyon szeretném tudni, miben sántikál –
gondolta Luka. – Nem nagyon tetszik, hogy így eltűnt." Szoraja a
vállára tette a kezét.
– Jobban boldogulsz nélküle – mondta.
Ekkor Hárpiának, a vörös sárkánynak eszébe jutott valami, és
Luka megfeledkezett Senkapiról.
– Egyszer régen húgunk, Gjárá-Dzsinn segített a Lovak
Királyának, hogy megszökjön Sniffelheimből – mondta a vörös
sárkány aranyszínű testvére felé bólintva. – Igen! A hatalmas
Fürgét, azt a gigantikus, fehér, nyolclábú paripát. ...minden
kanyarban két lába volt, hogy úgy mondjam... önkényesen,
igazságtalanul bebörtönözték oda az Álimok, ahogy a húgaimat
is, amíg Szoraja királynő ki nem szabadította őket a hathatós
varázslatával. A Három Dzsó eldöntötte, hogy az Időben sehol
nincs helye egy nyolclábú csodalónak. Csak így: eldöntötték vita
nélkül, mint a zsarnokok; tekintet nélkül bárki érzéseire, még a
Fürgéire is. Kegyetlenek, féktelenek és önfejűek tudnak lenni, ha
akarnak, hiába nevezik magukat büszkén a Három
Megváltoztathatatlan Igazságnak! Mindegy, Dzsinn volt az, aki
kiszabadította Fürgét a sárkánytüzével... az ő lehelete forróbb,
mint az enyém, Badlóé vagy Száráé, és elég forrónak bizonyult
ahhoz, hogy megolvassza az Örök Jeget, amit a miénk nem
tudott. A Lovak Királya cserébe pompás ajándékot adott neki:
azt, hogy amikor nagyon nagy szüksége lesz rá, egyetlenegyszer
átváltozhat magának Fürgének a pontos másává. Egyetlen isten
sem meri megmotozni Fürgét, a Lovak Királyát, amikor átkel az
Iktüzsnavon. Mindegyikőtöket odakötözzük két láb közé, téged,
Luka, a kutyádat meg a medvédet, és még neked is marad egy
pár láb, Szoraja királynő, ha szeretnél...
– Nem – mondta Szoraja szomorúan. – Attól tartok, a vidri
Inzultáná még Salamon király összehajtott Varázsszőnyegével
sem segíthet neked, Luka. Túl régen vagyok túl goromba ezekkel
a hideg, nagyképű, kemény, engesztelhetetlen, romboló öreg
Dzsókkal, és nincs Idejük számomra. Rosszabb lenne neked, ha
melletted állnék. Soha többé nem lépek be a Szív Szívébe, ez az
igazság. Nem óhajtok Sniffelheimben, egy Jégtáblában kikötni.
De várni foglak, és elrepítelek a biztonságba, ha, illetve amikor
visszatérsz abban a kis vidri Vederben lángoló Vergonyákkal.
– Megtennéd értem? – kérdezte Luka az arany sárkánytól. –
Felhasználnád ezt az egyszeri Átváltozást csak azért, hogy segíts
győzelmet aratnom? Nem is tudom, hogyan háláljam meg.
– Mindent Szoraja királynőnek köszönhetünk – felelte Gjárá-
Dzsinn. – Neki kell hálásnak lenned.
„Ki hitte volna – mondta magában Luka bánatosan –, hogy én,
Luka Kalifa, aki csak tizenkét éves vagyok, át fogok kelni a nagy
Iktüzsnavon, az egész Mágikus Világ legszebb hídján, amely
csakis szivárványból épült, és amelyet a nyugati szél, minden
szelek legszelídebbje fúj, amely lágyan magának Zefír istennek
az ajkáról kél; mégis az egyetlen, amit láthatok és érezhetek, egy
óriási ló combjának szúrós szőre. Ki hitte volna, hogy odakinn a
Láthatatlan Világ legnagyobb nevei vannak, a valaha imádott,
valaha mindenható Istenségekéi, akikkel felnőttem, akikről
minden este hallgattam apám végtelen meséit, a Kuszanagi
kardról, a volt istenekről, Tonatiuhról, Vulcanusról, Surtrról és
Beiről; a Bennu madárról és Ré istenről; mégsem vethetek még
csak egy pillantást sem rájuk, és nem hagyhatom, hogy ők
megpillantsanak engem. Ki hitte volna, hogy én, Luka, belépek
majd a Tökéletes Illatok Kertjébe, amely körülveszi a Bölcsesség
Tavát, és a legfinomabb illatú hely az egész Létezésben, más
szagot mégsem érezhetek, csak egy lóét."
Olyan hangokat hallott, amilyeneket még soha életében:
sólyomrikoltást, kígyósziszegést, oroszlánbömbölést,
naplángolást, s ezeket minden képzeletet felülmúlón és szinte
elviselhetetlenül fölerősítették az istenek harci kiáltásai. Az
átváltozó Gjárá-Dzsinn válaszképpen a Lovak Királyának
alakjában nyihogott, nyerített, toporzékolt a nyolc lábával, és a
lábai közt rejtőző behatolók remegve lapultak. Luka nem
szívesen képzelte el, hogyan érzi magát Medve és Kutya. Egy ló
lábai közé sem kutyának, sem medvének nem jó beszorulni. Ez
nyilván némi büszkeségvesztéssel is jár, és Lukát zavarta, hogy ő
okozta a szégyenérzetüket. Tudta azt is, hogy nagy veszedelembe
vezeti őket, de ki kell rekesztenie a fejéből ezt a gondolatot, ha
sikerrel szeretné megtenni azt, amit meg kell tennie.
„Kihasználom a szeretetüket meg a hűségüket – gondolta. – Úgy
látszik, nincs olyan, hogy tisztán jó cselekedet, tökéletesen
helyes tett. Ez a feladat, amibe pedig a legeslegjobb okból
vágtam bele, még ez is együtt jár olyan döntésekkel, amelyek
nem annyira »jók«, sőt talán még »helytelenek« is."
Lelki szemével megint látta Szoraja királynő és a
Memóriamadarak arcát, amikor elbúcsúzott tőlük. Szemüket
könnyek párásították, és ő tudta, hogy azért, mert attól félnek,
sosem látják többé. Ezt a gondolatot is ki kell rekesztenie a
fejéből. Be fogja bizonyítani, hogy mindannyian tévedtek. Ha
valamit még sohasem csináltak, az csak azt jelenti, hogy a dolog
még mindig vár arra, aki végre tudja hajtani. „Nézd csak, hogy
beszűkültem – gondolta. – Egyetlen végzetes dologgá váltam.
Nyílvessző vagyok, amely a cél felé suhan. Semmi sem téríthet le
választott pályámról."
Valahol fölötte az égben Hárpia, Badló és Szárá repült
alakzatban, sárkánymegtestesülésben. Most már nincs visszaút.
Ők heten bűnnel a szívükben léptek be az Álimok belső
szentélyébe. Az alattuk elterülő táj csodáktól hemzsegett, de
nem volt idejük a látnivalókra. Luka egész életében, mióta Rásid
Kalifa mesélni kezdett neki, a Szavak Zuhatagán tűnődött, amely
a földre a Mesék Tengeréből ömlik le, amely viszont a világ
fölött, a láthatatlan második holdon hullámzik. Hogyan festhet
az az űrből aláhulló vízesés? Nyilván gyönyörű látvány. Biztosan
robbanásszerűen zúdul bele a Bölcsesség Tavába. Rásid azonban
mindig azt mondta, hogy a Bölcsesség Tava nyugodt és
mozdulatlan, mert a Bölcsesség még a legnagyobb Szótolongást
is zavartalanul el tudja nyelni. Ott, a Tónál mindig hajnalodik. Az
Első Fény hosszú, halvány ujjai csendesen nyugszanak a víz
felszínén, és az ezüstnap kukucskál a horizontról, de nem kel föl.
Az Időt ellenőrző Álimok úgy döntöttek, hogy a nap örökké a
Kezdetén él. Amikor lehunyta a szemét, látta az egészet, figyelte
és hallgatta apja hangját, ahogy leírta a tájat, de most, hogy
tényleg itt volt, nagy csalódást érzett, amiért nem vethet rá egy
pillantást.
És hol van Senkapi? „Még mindig Seholsem látható", gondolta
Luka, aki minden eltelő perccel biztosabb volt benne, hogy az
elveszett fantom rosszban sántikál, akárhol legyen is. „Szembe
kell szállnom vele még a vége előtt – gondolta –, és az nem lesz
könnyű, de ha azt hiszi, hogy harc nélkül lemondok a papámról,
nagyon meg fog lepődni." Aztán mintha egy hatalmas ököl
sújtott volna le rá, beléhasított a világ legrosszabb gondolata.
„Ha Senkapi azért távozott el, mert Rásid Kalifa már... már...
végleg... mielőtt Luka megmenthette volna... szintén eltávozott?
Ha az apját elnyelő fantom azért tűnt el, mert elérte célját? Akkor
az egész hiába volt?" Luka remegni kezdett a gondolatra, szeme
könnybe lábadt meg szúrt, és fájdalma nagy, reszkető
hullámokban ömlött végig rajta.
Ám ekkor valami történt. Luka észrevette, hogy valami
megváltozik benne. Úgy érezte, mintha a tulajdon természeténél
valami hatalmasabb dolog venné át az uralmat fölötte, az övénél
valamilyen erősebb akarat, amely nem hajlandó elfogadni a
legrosszabbat. Nem, Rásid élete nem ért véget. Nem érhetett,
ezért nem ért. A Lukáénál erősebb akarat elutasította ezt a
lehetőséget. És azt sem engedte meg Lukának, hogy feladja, hogy
meghátráljon a veszély láttán vagy megrettenjen a borzalomtól.
Ez az őt megragadó új hatalom adja neki az erőt és a bátorságot,
ha meg akarja tenni, amit meg kell tennie. Úgy érezte, mintha ez
nem ő maga lenne, hanem valami külső dolog, ugyanakkor tudta,
hogy belőle ered, hogy a tulajdon ereje, a tulajdon eltökéltsége, a
vereségnek való tulajdon ellenszegülése, a tulajdon erős akarata.
Erre is felkészítette Rásid Kalifa mesemondása, Blabla-sah
megannyi története a fiatal hősökről, akik újabb forrásokat
találnak önmagukban a szörnyű csapások nyomán. „Nem
ismerjük a válaszokat azokra a nagy kérdésekre, hogy kik
vagyunk és mire vagyunk képesek – szerette mondogatni Rásid
amíg nekünk nem szegezik e kérdéseket. Akkor és csak akkor
tudjuk meg, hogy megválaszolhatjuk-e őket vagy sem."
Rásid meséin túl pedig ott volt Luka bátyjának, Hárúnnak a
példája is, aki valaha a Mesék Tengerén rátalált egy ilyen
válaszra. „Bárcsak itt lenne a bátyám, hogy segítsen – gondolta
Luka –, de nincs, tényleg nincs, hiába beszél Kutya, a medve az ő
hangján, és próbál gondoskodni rólam. Úgyhogy azt fogom tenni,
amit ő tenne. Nem fogok veszíteni."
– Az Álimok eltökélten haladnak útjukon, és nem szeretik
azokat, akik megpróbálják felborítani a hajót – mondta egy este
Rásid Kalifa az álmos Lukának. – Elképzelésük az Időről szigorú
és hajlíthatatlan: tegnap, aztán ma, aztán holnap, tik, tak, tik.
Olyanok, mint a robotok, akik az eltűnő másodpercek ütemére
masíroznak. Ami Volt, Dzsó-Huá, a Múltban él; Ami Van, Dzsó-
Hai, egyszerűen most; és Ami Jön, Dzsó-Áégá, olyan helyen lakik,
ahová mi nem mehetünk. Idejük börtön, ők a rabok, a
másodpercek és percek pedig a falak.
– Az álmok az Álimok ellenségei, mert az álmokban az Idő
Törvényei eltűnnek. Mi tudjuk... ugye, tudjuk, Luka?... hogy az
Álimok Törvényei nem árulják el az igazságot az Időről. Érzéseink
ideje nem ugyanaz, mint az órák ideje. Tudjuk, hogy amikor
lelkesen csinálunk valamit, az Idő felgyorsul, és amikor
unatkozunk, lelassul. Tudjuk, hogy a nagy izgalom és várakozás
pillanataiban, ezekben a csodálatos pillanatokban meg tud állni
az Idő.
– Álmaink a valódi igazságok... a fantáziánk, szívünk tudása.
Tudjuk, hogy az Idő nem óra, hanem Folyam, és hogy rossz
irányba is folyhat, hogy a világ inkább gyorsabban, mint
lassabban haladhat visszafelé, és hogy oldalra is ugorhat, amitől
minden egy pillanat alatt megváltozik. Tudjuk, hogy az Idő
Folyama hurkot vethet, csavarodhat és visszavihet bennünket a
tegnapba vagy előre, a holnaputánba.
– Vannak a világon helyek, ahol soha semmi nem történik, és az
Idő minden mozgást beszüntet. Vannak köztünk olyanok, akik
egész életükben tizenhét évesek, és soha nem nőnek fel. Mások
szerencsétlen vén nyomorultak, talán hatvan-hetven évesek attól a
naptól fogva, hogy megszülettek.
– Tudjuk, hogy amikor szerelmesek leszünk, az Idő megszűnik
létezni, s azt is tudjuk, hogy az Idő ismételheti magát, és az
ember leragadhat egy napnál egész életére.
– Tudjuk, hogy az Idő nem csupán Önmaga, hanem a Mozgás és
a Tér megjelenése is. Képzelj el két fiút, mondjuk, téged meg a kis
Patszart, akik tökéletesen egymáshoz igazított karórát viselnek,
és hogy mindkettő pontosan jár. Most képzeld el, hogy az a lusta,
csibész Patszar ugyanazon a helyen ül, mondjuk, éppen itt, száz
éven át, miközben te megállás nélkül szaladsz az iskolába meg
vissza, újra meg újra, szintén száz évig. Ennek a száz évnek a
végén mind a kettőtök karórája ugyanolyan pontosan járna, de a
te órád hat-hét másodperccel kevesebbet mutatna az övénél.
– Vannak köztünk olyanok, akik megtanulják, hogy tökéletesen
a pillanatnak éljenek. Az ilyen emberek számára eltűnik a Múlt, és
a Jövő elveszti értelmét. Csak a Jelen van, ami azt jelenti, hogy a
három Álim közül kettő felesleges. Aztán vannak olyanok, akiket
foglyul ejtenek a tegnapok, egy elveszett szerelem emléke, a
gyerekkori otthon vagy egy szörnyű bűntett. Mások pedig csak a
szebb holnapért élnek; nekik a Múlt szűnik meg létezni.
– Én azzal töltöttem az életem, hogy elmagyaráztam az
embereknek, ez az igazság az Időről, és hogy az Álimok órái
hazudnak. Úgyhogy az Álimok természetesen halálos ellenségeim,
ami így van jól, mert valójában én is az ő halálos ellenségük
vagyok.
Az átváltozó Gjárá-Dzsinn abbahagyta a vágtát, lépésre váltott,
aztán megállt és változni kezdett. Az óriási, nyolclábú ló kisebb
lett; szőrét sima, fényes felület váltotta fel; a lószag elenyészett,
és Luka orrlyukát a disznóól sokkal kellemetlenebb szaga
töltötte meg. Végül a nyolc lábból négy lett, úgyhogy Luka,
Medve és Kutya kicsusszant a kötelékekből, és a most már közel
lévő, kétségtelenül köves talajra huppant. Gjárá-Dzsinn Lovak
Királyává való egyszeri átalakulása véget ért, és megint
bádogkoca lett belőle. De Luka rá se hederített erre a drámai
Változásra, mert tátott szájjal bámulta a szívbe markoló
látványt, amiért ilyen messzire eljött. A Tudás Hegyének
hatalmas tömbje előtt állt, amelynek lábát mindössze néhány
méterre tőle maga a világos, tiszta, áttetsző vizű Bölcsesség Tava
nyaldosta a Napok Hajnalának sápadt, ezüstös, reggeli
ragyogássá sosem váló fényében. Mint mindig, most is hűvös
árnyékok nyújtóztak becézve és simogatón a vízen.
Hátborzongató táj volt, egyszerre kísértetjárta és kísértő, és a
légbe könnyedén bele lehetett képzelni egy csilingelő, kristályos
melódiát: a legendás Szférák Zenéjét, amely a Világ születésekor
szólt.
Blabla-sah leírása a Tóról és lakóiról, amit Luka olyan gyakran
hallott, hogy kívülről fújta, meghökkentően pontosnak bizonyult.
Kis ravaszhalak csillogó rajai, továbbá ragyogó színű eszegek és
lassúbb, mélyvízi tokoshalak látszottak a felszín alatt. A víz
fölött alacsonyan szálltak a halászmadarak, a nagy, pelikáncsőrű
szkolárok és a kopasz, szakállas, hosszú csőrű gurúk. A bölcsellő
nevű tavi növény hosszú indái lengedeztek a mélyben, és Luka
felismerte a Tó kis szigetcsoportjait is, a Teóriákat a
valószínűtlenül buja növényzettel, a filozófok kusza erdeit és
elefántcsonttornyait meg a kopár Faktumokat. A távolban ott
zúgott, amit Luka már régóta vágyott látni, a Szavak Zuhataga, a
csodák csodája, a nagy vízesés, amely a felhők közül hull alá, és
összeköti a Mágia Világát a Mesék Nagy Tengerének Holdjával.
Faképnél hagyták az üldözőket, és úgy érkeztek meg a Tudás
hírhedt Déli Falához, hogy nem kapták el őket, de Luka előtt
sokkal félelmetesebb akadály tornyosult, mint képzelte: a Hegy
csupasz sziklatömbje, a csipkés, fekete kőfal, amelyen egyetlen
növénynek sem sikerül megkapaszkodnia. „Ha egy növénynek se
megy, akkor nekem hogyan menne? – tűnődött Luka
kétségbeesve. – Különben is miféle hegy ez?"
Ismerte a választ. Ez a Mágikus Hegy, és tudja, hogyan védje
meg magát.
– A Tudás gyönyörűség, de aknamező is egyben; felszabadulás
is, csapda is – mondta annak idején Rásid. – A Tudáshoz vezető
út módosul és változik a Világ változásaival és módosulásaival.
Egyik nap nyitva van, és mindenki hozzáfér, a másikon zárva, és
őrzik. Egyesek úgy szökkennek föl erre a Hegyre, mintha füves
domb lenne a parkban. Másoknak leküzdhetetlen Falat jelent.
Luka a feje búbját vakarta ugyanúgy, ahogy apja szerette
vakarni. „Azt hiszem, én a mások közé tartozom – gondolta –,
mert ez itt nem hasonlít semmilyen füves dombra, amit
életemben láttam." Igazság szerint úgy tűnt, a Hegyet komoly
hegymászó felszerelés nélkül lehetetlen megmászni, a megfelelő
gyakorlatról nem is beszélve, és Luka mindkettőnek híján volt.
Valahol fölötte, ennek a kővilágnak a tetején az Élet Tüze lobog
egy templomban, és ő semmi módon nem tudhatja meg, hol lehet
az a barlang, és hogyan találhatja meg. Legfontosabb tanácsadói
már nincsenek mellette. A vidri Szoraja királynő nem kelt át a
Szivárványhídon, és a sokkal megbízhatatlanabb (bár
félelmetesen tájékozott) Senkapi szemlátomást úgy döntött –
valamely okból, de nem, abból nem! –, hogy megvonja tőle a
támogatását.
– Emlékeztetnélek – szólalt meg Hárpia szelíd hangon –, hogy
még mindig van segítséged, és hogy ennek a segítségnek, ha
megjegyezhetem, van szárnya.
Hárpia, Badló és Szárá még mindig sárkányalakban volt, és
gyorsan Dzsinn is sárkányosította magát.
– Négy sebes sárkánnyal a szolgálatodban elég hamar oda
tudsz érni a Tűztemplomhoz – mondta Hárpia. – Különösen ha ez
a négy gyors sárkány véletlenül tudja is, hol áll a csúcson a
Templom.
– Hozzávetőleg tudja – mondta Badló szerényebben.
– Legalábbis úgy hisszük – mondta Szárá, és ez egyáltalán nem
hangzott meggyőzőnek.
– Mindenesetre – tette hozzá Dzsinn segítőkészen mielőtt
elindulunk, valószínűleg jó lenne, ha megnyomnád... azt.
Az egy ezüstgomb volt a Déli Fal kövébe ágyazva.
– Úgy néz ki, mint egy mentési pont – mondta Luka –, de miért
nem arany, hanem ezüst?
– Az aranygomb a Templomban van – felelte Hárpia. – De
legalább elmentheted az eddig megtett utadat. És légy óvatos.
Mostantól fogva minden hibád száz életbe kerül.
Ez riasztó, gondolta Luka, miközben megnyomta az
ezüstgombot. Szinte nem marad hibalehetőség.
Négyszázhatvanöt élettel legfeljebb négyszer foghat mellé.
Amellett, bár Hárpia ajánlata, hogy fölrepíti őt a céljához,
minden bizonnyal nagylelkű és praktikus is, Lukának eszébe
jutottak apja szavai a Tudás Hegyéről:
– Ha fel akarsz jutni a Hegy csúcsára, hogy megtaláld az Élet
Tüzét, a végső mászást egyedül kell végrehajtanod. A Tudás
Magasát csak úgy éred el, ha megszerzed a jogot ehhez. Bele kell
fektetned a kemény munkát. Csalással nem juthatsz fel a Tetőre.
Valamit még mondott utána, és Luka emlékezett, hogy úgy
gondolta, ez az utolsó rész az igazán fontos, de nem bírta
felidézni. „Ez a baj azzal – gondolta –, ha ezt az egész dolgot este
mesélik, amikor az ember már holtfáradt, és elalszik rajta."
– Nagyon szépen köszönöm – mondta Luka Hárpiának –, de azt
hiszem, ezt a rejtvényt nekem kell megoldanom, és magamnak
kell följutnom oda. Hogy felrepüljek a hátadon... hát, az
egyszerűen nem lenne jobb.
Valamely okból ez a gondolat, hogy nem jobb, megragadt a
fejében. Újra és újra visszajöttek a szavak, mintha gondolatai
megakadtak volna, mint egy összekaristolt lemez, vagy
valamiféle hurokba szorultak volna. Nem jobb. Nem jobb. Mi az,
ami nem jobb? Igen, rosszabb, ezt mondanák a legtöbben, de
lehet még...
– Bal – mondta fennhangon. – Ez a válasz. Jobbra mentem, és
belezuhantam a Mágia Világába. Lehet, hogy most, ha
valamiképp balra megyek, megtalálom az utat.
Lukának eszébe jutott bátyja, Hárún sok ugrató
figyelmeztetése még otthon, Kaháníban, amelyet ebben a
pillanatban tényleg nagyon távolinak érzett. Csak vigyázz, ne
menj végig a Bal Kéz Felőli Úton. Ezt mondta Hárún. „De én nem
szeretem, ha ugratnak – emlékeztette magát Luka –, úgyhogy
talán az ellenkezőjét kellene tennem annak, amit mondott. Igen!
Most az egyszer nem hallgatok a bátyám tanácsára, mert a Jobbgondolkodásúak
soha nem értik meg igazán, milyen Balra lenni,
és hogy a rejtett Út pontosan az az Út, amely elvisz engem oda,
ahová mennem kell."
Végső soron anyja, Szoraja az ő oldalán állna. Lehet, hogy
igazad van, amikor azt hiszed, hogy a bal oldali irány a jobb, és
hogy amit mi, többiek csinálunk, az nem a jobb, hanem a
rosszabb. Ezt mondta anyja, és ez bőven elegendő neki.
– Veled megyek – mondta Medve, a kutya hűségesen.
– Én is – mondta Kutya, a medve kevésbé lelkesen.
Ekkor Lukának eszébe jutott az igazán fontos rész abból, amit
Rásid Kalifa a Hegyről mondott:
– A Tudáshegy megmászásához tudnod kell, ki vagy.
Luka, az álmos, elalvás előtti Luka otthon, messze és régen,
nem nagyon értette.
– Nem mindenki tudja? – kérdezte. – Szóval, én egyszerűen én
vagyok, nem? Te meg te.
Rásid megsimogatta a haját, ami mindig megnyugtatta és
elaltatta Lukát.
– Az emberek mindenfélét hisznek magukról, ami nem igaz –
mondta. – Azt hiszik, tehetségesek, pedig nem azok, azt hiszik,
erősek, pedig valójában csak erőszakosak; azt hiszik, jók, pedig
rosszak. Az emberek folyton bolondítják magukat, és nem
tudják, hogy bolondok.
– De én akkor is én vagyok... ennyi az egész – mondta Luka,
majd álomba szenderült.
– Ott van! Ott a Tűztolvaj! Ott megy!
– Ez Kojot! Égő parázs van a fogai közt!
– Nézzétek, ahogy megy! Cikcakkban fut!
– Állítsátok meg!
– Jaj, sose kapják el!
– Állítsátok meg Kojotot!
– Mint az ágas-bogas villám!
– Állj meg, tolvaj! Állítsátok meg a Tűztolvajt!
Luka felriadt merengéséből, s látta, hogy Kojot a Tudáshegy
árnyékából lángoló tűzzel a szájában bukkan elő, és rohan a
Hegy túlsó oldala felé olyan gyorsan, ahogy Luka el sem tudta
volna képzelni egy prérifarkasról. A Szivárványhídtól ellenkező
irányba tartott a köves talajon, üldözőit szándékosan elterelve
Luka lehetséges menekülési útjától, be a Vad Pocsékba, amely a
Tavon túl feküdt. Félsivatagos terület volt ez, amelynek másik,
pontosabb neve Időpocsék, hatalmas, sivár föld, amelyet már
régen elborított a burjánzó Lazsafű. E gyorsan terjedő gyom,
amelyet azelőtt nem ismertek a Mágikus Világban, először
megfojtott és elpusztított minden más növényi életet – még a
legszívósabb kaktuszokat is –, aztán furcsa módon önpusztításba
kezdett, mintha fogalma sem lenne, mihez kezdjen magával, és
nem is igazán vágyna rá, hogy kitalálja. Csak hevert fásultan a
talajon, amíg el nem fonnyadt, maga után hagyva ezt a sárga
pusztaságot, amelyet régóta halott lények koponyái pöttyöztek.
Kígyók siklottak elő a sziklák alól, ölyvek köröztek odafenn, s
köztudott volt, hogy az istenek, akik fényűzéshez meg bőséghez
szoktak, nem szívesen lépnek be ebbe a zónába, ahol – mondta
Rásid Kalifa Lukának – a levegő lassan mozdul, a szél mindenféle
irányérzék nélkül fúj, és van valami benne, ami
nemtörődömséget, lustaságot és alvást idéz elő. A Tűzriadó
szavára csak néhány őristen volt hajlandó követni Kojotot a
Pocsékba, s úgy tűnt, lassabban, bizonytalanabbul és
céltalanabbul üldözik a menekülő állatot, mint kellene. Kojot
azonban mintha immúnis lett volna a lég ragályos letargiájára.
„A Vad Pocsék a természetes közege – gondolta Luka. – Jól
megdolgoztatja majd ezeket az isteneket a pénzükért." És az
általa választott úton Kojot szakaszonként elhelyezte az
Oroszlánt, a Nagymedvét, a Kismedvét, a Farkast, a Mókust meg
a Békát. Vajon hat-e rájuk az Időpocsék, tűnődött Luka, vagy
Kojot fölfedezett rá egy ellenszert? Nem fontos. Az elterelő futás
megkezdődött.
Hallotta Kojot hangját a fejében: tegyetek meg mindent, ami
tőletek telik, és fussatok a dicsőségért. Körülötte ott voltak az
izgatott sárkányok, az ugató kutya meg a bömbölő medve, és
Hárpia így szólt:
– Most vagy soha, i ú Luka, és ha nem találod a Balra vezető
utat, ahogy te mondod, akkor hagyd, hogy fölrepítsünk oda, és
próbálj szerencsét. Indulj! Ez az Igazság pillanata!
– Kik azok a szörnyek, akik Kojotot üldözik? – tudakolta Luka.
– Ha nem cselekszel gyorsan – ötölt-hatolt Hárpia rémülten –,
nemsokára téged fognak üldözni. Szaturnusz ott ugyanolyan vad
és kegyetlen, mint mindegyik halhatatlan. Igaz is, ő gyerekeket
eszik. A sajátjait is felfalta. Az a szakállas fickó a rajta tekergő
kígyóval Zurván, a perzsa időisten... ne kívánd, hogy az a kígyó
harapó távolságba kerüljön! Ott megy Dagda, nézd, a vad ír fickó
a hatalmas bottal! Meg Xiuhtecuhtli is, bár ő általában csak éjjel
kószál. És Ling-pao Tien-cun... ezúttal még őt is kihozták az
Ökörnyál könyvtárból! Úgy látszik, tényleg meg akarják állítani a
Tűztolvajt, és amikor rájönnek, hogy a Kojot szájában lévő tűz
hamis... hogy csak tűz és nem az Élet Tüze... akkor tudni fogják,
hogy ő csak elterelt, és minden dühükkel az igazi Tűztolvaj után
vetik magukat. Úgyhogy ha tudod, miképp mássz fel erre a
Hegyre a saját erődből, jó ötlet lenne, ha hozzálátnál.
Luka gyorsan megértette, hogy határozottan nem ugyanaz, ha
valamit elhatároz, vagy ha valóban meg is teszi. Tényleg fogalma
sem volt róla, pontosan hogyan kellene megtennie azt a kis
botlást balra, amitől átkerülne a Fordított Dimenzióba, amelyben
az egész világ, benne a Mágia Világa is átalakulna Fordítva
Bolygóvá, a balkezesek otthonává, a Föld Bolygó balog
változatává. Megpróbált esni, ugrani és gurulni balra;
megkísérelte, hogy hasra essen a saját lábában; megkérte
Medvét és Kutyát, hogy lökjék föl; végül lehunyt szemmel
megpróbálta azt érezni, hogy a Bal Világ meglöki a bal vállát, s ő
akkor visszalökve áteshetne a láthatatlan határon, és eljuthatna
oda, ahol lennie kell. Egyik sem működött. Sok esése erősen
megviselte, megütötte a vállát meg a csípőjét, és beverte meg
felsértette a bal lábát.
– Legyőz – ismerte be már-már kétségbeesetten.
– A Bal Kéz Felőli Útban az a lényeg – mondta Hárpia szelíden
–, hogy el kell hinned: ott lesz.
A Tűzriadó diadalmas füttye éppen ekkor jelentette be a
Tűztolvaj elfogását, ám ezt két szenvedő fütty követte, ami azt
jelentette, hogy a vadászat folytatódik. Hárpia, amint az első
füttyöt meghallotta, elzúgott, hogy megvizsgálja a helyzetet, és
visszatérve beszámolt róla, hogy miután az elterelő tűz átkerült
Kojottól az Oroszlánhoz, majd végigment az egész futócsapaton,
míg odaért a Békához, a hős kétéltű lenyelte, és beugrott a
Körkörös Tengerbe; ezután a feldühödött Fenéklakó Féreg véget
vetett a carrera de distracciónnak azzal, hogy egyetlen mohó
falással felzabálta Békát. Négy másodperc múlva Fenéklakó
kiköpte a nyállal borított Békát, és torkaszakadtából azt
üvöltötte az egész Mágikus Világnak, hogy ez a Tűztolvaj
Közönséges Csaló.
– Most mind erre tartanak – lihegte Hárpia és hogy őszinte
legyek, veszettül begurultak, szóval ha nem hagyod, hogy
elrepítsünk innen, akkor legalább fuss. Fuss az életedért.
„Igen, valószínűleg futnom kéne – gondolta Luka. – Végső
soron akkor is futottam, amikor először megbotlottam, és
megtettem azt a mágikus lépést jobbra." Nehéz dolog biztosan
ismerni a Mágikus Fizikát; az általános fizika is elég nehéz. De
mit is mondott Rásid? „Az Idő nem csupán Önmaga, hanem a
Mozgás és a Tér megjelenése is." Ez a lényeg, nem? „Szóval,
hmm, öö – gondolta Luka –, ha I-re hat M és T, akkor, áá, ebből
az következik... nem?... hogy T, azaz a Tér, amely magában
foglalja a Jobbkezes és Balkezes Dimenzió közti Teret is,
nyilván... valószínűleg, ugye?... I és M, vagyis az Idő és a Mozgás
megjelenése is. Vagy, grrr, pontosan fogalmazva nem mindegy,
hogy mennyi idő kell az embernek a mozgáshoz, más szóval,
hogy milyen gyorsan fut."
Remegni kezdett a föld.
– Földrengés? – kiáltotta Luka.
– Nem – felelte Hárpia szomorúan. – Annál sokkal rosszabb. Ez
több száz dühös isten sebes mozgásának hangja. Négy
sárkánynál sokkal több kell, hogy megállítsa ezt a tömeget.
Kutya, a medve hirtelen elszánással előrelépett.
– Menj – mondta Lukának. – Indulj ebben a percben. Húzz el,
bhág dzsáó, lódulj, eredj. Menj és tedd meg. Medve meg én jó
darabig fel tudjuk tartani őket.
– Hogyan? – kérdezte Hárpia kétkedőn.
– Azzal, amit a legjobban csinálunk – felelte Kutya, a medve. –
Készen állsz, Medve?
– Készen – mondta Medve, a kutya.
Luka tudta, hogy nincs idő megbeszélni a dolgot. Balra fordult,
bal vállát megdöntötte kicsit, előrelépett a bal lábával, és
vágtatva nekiindult, mintha az élete függne tőle. Ami tényleg
úgy is volt.
Rohant, hátra se nézett. A mögötte már így is hangos lármát,
ahogy közeledett, egyre hangosabbnak és fülsiketítőbbnek
hallotta, mintha ezer sugárhajtómű zúgna a dobhártyája mellett;
érezte, hogy talpa alatt a már így is rengő föld úgy rázkódik,
mintha leküzdhetetlen rémület lenne úrrá rajta; látta, hogy
fölötte elsötétül az ég, és fehér villámok csapnak le a fekete
felhőkből. „Rendben, ezek az istenek most műsoroznak – mondta
magában, hogy ne szálljon el a mersze –, de ne feledd, ők már
senkinek meg semminek sem az istenei. Csupán cirkuszi állatok
vagy állatkerti, ketrecbe zárt lények." Egy kevésbé magabiztos
hang azonban ezt suttogta a jobb fülébe: „Lehet, hogy így van,
de még az állatkertben sem szabad beugranod az oroszlánok
barlangjába." Elhessegette ezt a gondolatot, leszegte a fejét, és
gyorsabban futott. A Bal Kéz Felőli Útban az a lényeg, hogy el kell
hinned: ott lesz. Aztán hirtelen mintha elcsitult volna a lárma, a
föld már nem rázkódott, és ő úgy érezte, mintha már nem futna,
hanem nagy sebességgel repülne, és ekkor megpillantotta a
mélységet.
– A Tudás Hegye mögött – mondta annak idején Rásid Kalifa –,
ha nagyon balszerencsés vagy, rátalálsz az Időtlen Idő nevű
Feneketlen Katlanra. Ami, jut eszembe, kancsal rímpár. De ha
belezuhansz abba a kancsalul rímelő Katlanba, majd nem a
kancsalítás gyötör, hanem a feneketlen gödör.
Közben a volt istenek dübörgő csordája megérkezett a
Tudáshegyhez, és találkozott Ág kapitány Nagy Tűzkarikák nevű,
néhai cirkuszának két legragyogóbb csillagával, akik tapasztalt
művészhez illő nyugalommal várták őket, és udvariasan intettek
a publikumnak, hogy helyezkedjen el. Medve, az éneklő kutya, és
Kutya, a táncoló medve felvette az alapállást, mögöttük a
háttérvokál, az Átváltozók, az óriási fémkocák kvartettje. A
látvány elég szokatlan volt ahhoz, hogy megállítsa útjukon a
kiszuperált istenségeket. Ré, a Legfőbb Lény, fölemelte a kezét,
és a régi istenek, az egyiptomiak, asszírok, vikingek, görögök,
rómaiak, aztékok, inkák meg a többiek ügyetlenül megtorpantak
zörögve, csikorogva, egymásnak ütközve és szitkozódva. A
küklopszok véletlenül egymás szemébe könyököltek, a tűzistenek
lángoló kardja megpörkölte a kincsnimfák haját, a baziliszkusz
rábámult egy griffre, és véletlenül kővé változtatta.
Leghangosabban a szépségistennők, Aphrodité, a tehénfülű
Hathor meg a többiek panaszkodtak. Úgy tűnt, az alacsonyabb
rangú természetfölötti lények kihasználják a halhatatlanok
tolongását, és véletlenül-készakarva megmarkolják a szépségek
fenekét. És miért éppen a minotauruszok léptek a szép hölgyek
lábára? Nem, a szépségeknek nem tetszett, hogy a rivális
mitológiák kígyófejű istenségei benéztek a tógájuk alá. Egy kis
helyet, kérem, követelték, egy kis tiszteletet. És különben is
csitt, sziszegték. Itt előadóművészek vannak, és kezdeni
szeretnének.
–
– Ez meg mi a csuda? – kérdezte Medve, a kutya.
– Hieroglifákban beszél – felelte Hárpia –, és azt mondja: „de
aztán jó legyen".
– Táncolj – dörmögte Medve, a kutya Kutyának, a medvének. –
De úgy, ahogy még sose táncoltál.
– Te meg énekelj – morogta Kutya, a medve Medvének, a
kutyának. – Úgy, mintha az életed függne tőle.
– Ami tényleg úgy is van – mondta kórusban Hárpia, Szárá,
Badló és Dzsinn.
– És ha már itt tartunk, a miénk is – tette hozzá Hárpia. – De
semmi kényszer. Kéz- és lábtörést.
Kutya, a medve tehát táncra perdült, először járt egy puha
talpú csoszogóst, majd egy ritmusos kopogóst, aztán egy afrikai
gumicsizmást. Amint bemelegedett, broadwayi stílusra váltott,
és utolsónak előadta a mindig nagy tapsot arató karibi juhatáncot,
a leglendületesebb sztepptáncot mind közül. A közönség
megőrült tőle. Ott fogta meg őket, ahol csak akarta; ahogy az ő
lába szteppelt, úgy szteppelt a volt istenek lába is; ahogy a keze
tapsolt, úgy tapsolt a kiselejtezett istenek keze is; és amikor a
juba-forgást csinálta, nos, ezek az ódon relikviák rájöttek, hogy
még mindig megy nekik a bugi! Ré, a Legfőbb Lény, a többiekkel
együtt tapsolt.
Gjárá-Dzsinn fordított:
– Azt mondja: „tőled még a gatyám is táncra akar perdülni".
Kutya, a medve a fejét csóválta csodálkozva.
– De hiszen nem is hord gatyát – mutatott rá.
– Csak azt a kis ágyékkötőfélét, ami nem túl sokat takar –
bólogatott Medve, a kutya –, de ne okoskodjunk.
– Te jössz – mondta Kutya, a medve Medvének, a kutyának.
Mire a kutya visszamormolt:
– Próbáljunk egy kis szembehízelgést. Végtére is ezeket a
népeket már jó ideje senki se imádta rendesen.
Aztán megköszörülte a torkát, és üvöltő dalra zendített,
Babilon, Egyiptom, Asgard, Görögország és Róma isteneinek egy
sor mézesmázos ódát énekelt, amelyeket nem kimondottan
áhítatos dalokból rögtönzött: „Istár, te vagy a sztár", „Gyönyörű
ez a Frey", „Dicshimnuszok szállnak a nílusi Memphiszbe" és így
tovább. Úgy tűnt, az előadás remekül halad, és amikor
belevágott a nagy fináléba, a fémkocák ú-ú-úztak meg kongtak
mögötte.
– Sok szép isten – énekelte Medve, a kutya, és a Kongók kórusa
felelt:
– Ú (kong), ú (kong), ú (kong).
– A kilences szinten – énekelte Medve, a kutya.
– Ú (kong), ú (kong), ú (kong).
Sok hatalmas isten,
Dicsérlek benneteket!
Bámullak benneteket!
Csak dicsérlek benneteket,
Mert szépek vagytok, istenek...
Ú (kong), ú (kong), ú (kong),
Édes istenek...
Ú (kong), ú (kong), ú (kong).
Ó, istenek...
Medvét dühödt bömbölés és aranyfényű lángolás akasztotta
meg. Ré, a Legfőbb Lény megtörte a zene varázsát, haragos
izzással az égbe emelkedett, és puskagolyóként kilőtt a
Tudáshegy csúcsa felé. Az összes többi isten utánarepült, mintha
a világtörténelem legnagyszerűbb tűzijátékát rendeznék. Medve,
a kutya kétségbeesettnek látszott.
– Elhagyott a közönségem – mondta szomorúan.
Kutya, a medve vigasztalta.
– Nem miattad. Valami történt odafenn – mondta. – Lehet,
hogy valami jó. Reménykedjünk, hogy elég időt nyertünk az i ú
Lukának.
Hatalmas, fehér, nyolclábú ló vágtatott feléjük, és mérgesen
horkantott.
– Talán menjünk és nézzük meg, sikerült-e – mondta. – Ezt úgy
értem, hogy mindketten le vagytok tartóztatva. – Az igazi Fürge,
a Lovak Királya szemlátomást egyáltalán nem örült a
találkozásnak. – Ami téged illet meg a nővéreidet – mondta
Gjárá-Dzsinnek és a többi Átváltozónak –, ti is tekintsétek
magatokat fogolynak. Később majd eldöntjük, mi legyen veletek,
de emlékeztetlek rá benneteket, hogy az árulás nem épp apróbb
kihágás.
Amikor Luka megpillantotta maga előtt az Időtlen Idő
kancsalul rímelő mélységét, nem lassított, mert most végre már
érezte bal vállán a kísérteties nyomást, ami azt súgta, hogy a
Balkezes Dimenzió itt van, közvetlenül mellette, úgyhogy még
gyorsabban rohant, aztán a mélység legszélén balra vetette
magát...
...és belezuhant a Feneketlen Katlanba, majd miközben repült
át a feketeségen, millió csillogó darabra szakadt. Amikor
magához tért, a számlálója százzal kevesebb életet mutatott, és ő
megint a mélység szélén rohant; újra belevetette magát balra
abba a lágy nyomású térségbe; ismét belezuhant a feketeségbe,
és szétesett.
Harmadszor pedig megint ugyanez történt. Ezúttal, amikor
csillogó darabjai visszarendeződtek, és látta, hogy összesen
háromszáz élet párolgott el csupán ebben a pár pillanatban, és
mindössze 165 maradt, kijött a sodrából. „Őszintén szólva ez
szánalmas, Luka Kalifa – korholta magát. – Ha most, hogy eddig
eljutottál, nem tudsz komoly lenni, akkor megérdemled a rád
váró Végleszámolást."
Éppen ekkor egy vörös mókus szaladt át az úton jobbról balra,
a mélység legszélén, és egyszerűen eltűnt a semmiben. „Te jó ég
– gondolta Luka –, még azt se tudom, vannak-e balkezes...
ballábas?... mókusok, de ha vannak, akkor ez biztosan közülük
való volt, és bámulatos, milyen könnyedén, erőlködés nélkül
szökkent rá a Balkezes útra. Nyilvánvaló, ha valaki tényleg és
igazán hisz benne, hogy ott van, akkor a legkisebb nehézség
nélkül rászaladhat, valahányszor szükségét érzi." Azzal Luka
Kalifa a mókus példáját követve egyszerűen balra fordult, tett
egy lépést, és még csak botlania sem kellett, belépett a Mágikus
Világ balkezes változatába...
...amelyben a Hegy egészen más volt! Tulajdonképpen már nem
is Hegy, hanem lankás, zöld domb, amelyet tölgyek, szilfák,
platánok, nyárfák és virágzó bokrok tarkítottak, amelyek körül
méhek zümmögtek, kolibrik búgtak és pacsirták trilláztak
dallamosan, a búbos bankák pedig hercegként parádéztak a
fűben; és csinos kis ösvény vezetett mellette balra, amely úgy
festett, mint ami elviheti Lukát egészen a csúcsig.
„Mindig tudtam, hogy a Balkezes Világgal sokkal könnyebben
boldogulok majd, mint a Jobbkezessel, ha megtalálom az
odavezető utat – gondolta Luka boldogan. – Fogadok, ha lenne itt
egy ajtógomb, az balra fordulna. Úgy látszik, hogy még maga a
Tudás se olyan hatalmas, félelmetes Hegy, ha a világ úgy van
elrendezve, hogy a változatosság kedvéért nekünk,
balkezeseknek essen kézre."
A vörös mókus egy alacsony fatönkön várta, és makkot
majszolt.
– Szoraja királynő üdvözletét küldi – mondta szertartásosan
meghajolva. – Ropogtat a nevem. Úgy bizony. Őfelsége az
Inzultáná úgy gondolta, talán jól jönne egy kis útmutatás.
– Úgy látszik, mindenütt vannak barátai – csodálkozott Luka.
– Mi, vörös hajúak szeretünk összetartani – mondta Ropogtat
örömtől dagadva. – És némelyikünk (nem akarok hencegni, de
így van) már régen Tiszteletbeli Vidra... úgy bizony!... és tagja a
szigorúan bizalmas vidri Listának, az Inzultáná titkos
tartalékosztagának... alvó ügynök, ha úgy tetszik, aki a titkos
Vidrágyban lapul, és a hét mind a 168 órájában a hölgy
rendelkezésére áll a személyes vidri Vonalon, ha neki esetleg
szüksége lenne rá, hogy mozgósítsa. De bármennyire szeretnék
csevegni ezekről a Vidrügyekről, úgy vélem, te valamiféle
rohanásban vagy. Úgyhogy – folytatta gyorsan, mert észrevette,
hogy Luka szóra nyitotta a száját, és ezért megint be kellett
csuknia – Vidorjunk föl erre az úgynevezett Hegyre, amíg
megtehetjük.
Luka szinte felszökdécselt a dombra, akkora volt az
elszántsága meg az öröme. Sikerült Balra ugrania a Nehézség
Hegyéről a Könnyedség Dombjára, és az Élet Tüze
karnyújtásnyira került tőle. Nemsokára rohan haza, amilyen
gyorsan csak tud, hogy beletöltse a Tüzet apja szájába, és akkor
Rásid Kalifa biztosan felébred, és új meséket mesél, és anyja,
Szoraja énekelni fog...
– De azt tudod – kérdezte Ropogtat, a mókus –, hogy őrök is
lesznek?
– Őrök? – Luka megtorpant az úton, és szinte sikoltotta a szót,
mert valahogy nem számított rá, hogy további akadályokba
ütközik... itt, a Balkezes Dimenzióban, itt biztosan nem! Úgy
ömlött ki belőle a boldogság, mint sebből a vér.
– Ugye, nem gondolod, hogy az Élet Tüzét őrizetlenül hagyják?
– kérdezte Ropogtat szigorúan, mintha egy kissé nehéz felfogású
diákot oktatna.
– Ebben a Mágikus Világban is vannak Tűzistenek? – kérdezte
Luka, és olyan ostobának érezte magát, hogy tényleg
elvörösödött. – Hát, igen, gondolom, lenniük kell... de nincsenek
éppen mindannyian máshol, hogy a Szivárvány-hidat őrizzék,
vagy keressenek... hát, például engem?
– A Tűzisteneken kívül – felelte Ropogtat –, Tűzőrök is vannak.
Úgy bizony.
Mostanában, magyarázta a mókus, az Élet Tüzének őrzését a
halott vallások, más néven mitológiák leghatalmasabb
Őrszellemei végzik. Az öt kijelölt őr, egyik kegyetlenebb, mint a
másik, a foltos Kerberosz, Görögország ötvenfejű kutyája és az
Alvilág volt őre; Anzu, a sumér démon, akinek oroszlánfeje meg -
mancsa és saskarma meg -szárnya van; a viking óriás, Mimir
lecsapott, de még mindig élő feje, amely oly régóta őrzi a Tüzet,
hogy belenőtt magába a Tudáshegybe; Fafnir, a szupersárkány,
aki akkora, mint a négy Átváltozó együtt, és százszor erősebb
náluk; valamint Argosz Panoptész, a százszemű pásztor, aki
mindent látott, és semmit nem vétett el.
– Á – mondta Luka, és haragudott magára. – Igen, erre
számítanom kellett volna. Szóval, mert te mindent tudsz, meg
tudod mondani, hogyan kerüljem meg ezt a kis csapatot?
– Fortély – felelte Ropogtat. – Van neked olyan? Mert ebből
jókora adag ajánlatos. Hermész például valaha úgy csapta be
Argoszt, hogy altatódalokat énekelt neki, amíg mind a száz
szeme lecsukódott és elaludt. Úgy bizony. Hogy ellopd az Élet
Tüzét, fortélyos, körmönfont, álnok, cseles, furán csavaros
típusnak kell lenned. Véletlenül ilyen típusú vagy?
– Nem – mondta Luka vigasztalanul, és leült a füves lankára. –
Sajnálom, de nem.
Miközben beszélt, az ég elsötétült; fekete és villámló
viharfelhők sűrűsödtek a feje fölött.
– „Ez esetben – fordította a kis Ropogtat a félelemtől vacogó
foga közt szűrve – lehet, hogy kicsit keménynek találod majd ezt
az utolsó lépést."
Miközben az istenek lódarázsrajként zúgtak a Tudáshegy
csúcsa felé, A Tűzriadó a Tűztolvaj elfogásának jelét fújta a
Mágia Szívének. Medve, a kutya és Kutya, a medve, akit a
Lókirály a hátán vitt a hegytetőre, hallotta a sziréna diadalmas
hangját, és gyászos hangulatba süppedt. Hárpia és húgai
mellettük repültek igencsak behúzott farokkal.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de vége a komédiának –
mondta Hárpia Medvének és Kutyának, megerősítve félelmeiket.
– Ideje, hogy kifizessük a cechet.
Ebben a pillanatban az egész istenraj élesen balra fordult – és
Medve meg Kutya nagy ámulatára áttörtek magán a kék égen,
mintha papírból lenne, és berepültek egy másik égbe, amely tele
volt viharfelhővel. A Lókirály és foglyai követték a rajt a
gigantikus résen át a Balkezes Világba, és Medve meg Kutya első
ízben pillantotta meg a Tudáshegy másféle változatát, amelyről
mindketten azonnal úgy gondolták, hogy a legszebb zöld domb a
világon, hiába sötét és fenyegető az ég, hiába reménytelen a
pillanat. A Tudás csúcsán virágos rét terült el, amelyet szép, dús
lombú kőrisfa koronázott. A fát szépsége ellenére azonban a
Félelem Fájának nevezték, s ágai alatt ott állt Luka Kalifa egy
vörös mókussal a vállán meg a vidri Vederrel a nyakában, foglyul
ejtője, Anzu, az oroszlánfejű és sastestű sumér mennykődémon
által őrizve, aki úgy festett, mintha csak most sikerült volna
visszatartania magát attól, hogy rettenetes karmaival darabokra
tépje a fiút. A többi négy Őr – a sokfejű Kerberosz, Mimir, a
testnélküli fej, Fafnir, a szupersárkány, és a százszemű Argosz
Panoptész – dühösen szintén készenlétben állt. A nagy fa mellett
pedig egy kicsiny, karcsú oszlopos márványtemplom, alig
nagyobb egy kerti bódénál. A Templomban fény ragyogott szinte
ijesztő erősséggel, s megtöltötte a Templom környékét meleggel,
sugárzással és sistergő energiával még a kudarc, fogság és
küszöbönálló ítélet e fenyegető órájában is; a Templom oszlopos
bejárata fölött pedig aranygomb állt, e lehetetlen végső szint
mentési pontja.
– Ez az Élet Tüzének ragyogása – morogta csendesen Kutya, a
medve Medvének, a kutyának. – Milyen egyszerű lakhelye van
egy ily nagyszerű utazás végén; és milyen közel kerültünk hozzá,
és milyen szomorú, hogy nem...
Medve, a kutya élesen közbevágott:
– Ne mondd ezt – vakkantotta. – Nincs még vége. – De lelke
mélyén az ellenkezőjét hitte.
A tárgyalás megkezdődött.
– mennydörögte Ré, a Legfőbb Lény, aki átvette az
események irányítását.
– Maat! – mennydörögte vissza az istenek tömege... azaz
mennydörögte, üvöltötte, csiripelte vagy sziszegte attól függően,
hogy melyik istenről volt szó.
– Szétzúzták Maatot, és helyre kell állítani! – visszhangozta az
isteni sokadalom.
– Tétessék ezért Maat!
– Mi az a Maat? – kérdezte Luka Ropogtattól a mókustól.
– Hm – felelte Ropogtat, miközben felvonta a szemöldökét és
tanárosan mozgatta a bajszát. – Utalás az Univerzum isteni
muzsikájára... úgy bizony!... a Világ szerkezetére és az Idő
természetére, minden Erők legalapvetőbbikére, amelyet
megbolygatni bűn...
– Röviden? – kérdezte Luka.
– Hm – felelte Ropogtat kissé csalódottan. – Nos hát, röviden,
Ré arra gondol, hogy megbontották a rendet, és igazságot kell
tenni.
Luka hirtelen rájött, hogy rendkívül bosszúsnak érzi magát.
Hogy merészeli ez az ósdi banda elítélni őt? Kik ezek, hogy
megmondják, ő nem próbálhatja megmenteni az apja életét?
Ebben a pillanatban vette észre, hogy társai megérkeznek a
helyszínre, és a látvány, hogy kedves kutyáját, medvéjét és a
négy hű Átváltozót letartóztatták, csak növelte haragját.
Mennyire pofátlanok ezek a természetfeletti nyugdíjasok,
gondolta. Meg kell mutatnia nekik, merre hány méter.
– Ezt mind le kell fordítanom? – kérdezte Ropogtat vonakodva.
– Igen – erősködött Luka.
– Szerencséd – mondta Ropogtat halk sóhajjal – hogy kitűnő a
memóriám, és szolgálatkész is vagyok. De nem fog tetszeni. „A
Valódi Világ tagjainak – kezdte – egyszer s mindenkorra meg kell
mutatnunk, hogy nem használhatják az Élet Tüzét. Az nem
élesztheti fel a Holtakat, mert ők már beléptek a Halottak
Könyvébe, és nem Lények többé, hanem csupán szavak. Ám a
Haldoklóknak új életet ad, az egészségeseknek pedig nagyon
É
hosszút, sőt halhatatlanságot is, ami egyedül az isteneké. Az Élet
Tüze nem léphet be a Valódi Világ területére, mégis itt áll egy
Tűztolvaj, aki pontosan azt tervezi, hogy átvigye a tiltott
határon. Példát kell statuálnunk."
– Hja, vagy úgy? – kérdezte Luka. Saját készítésű tűz gyúlt a
mellkasában, és lángolt ki a szeméből. A Senkapi eltűnése utáni
furcsa belső késztetés megint föltámadt, és eltöltötte a kellő
erővel.
„Történetesen – ébredt rá – pontosan tudom, mit mondjak."
Aztán olyan hangosan kiáltott az összegyűlt egykori
isteneknek, hogy ők nem bömböltek, sziszegtek, csiripeltek,
nyerítettek és hallatták a megszokott furcsa hangjaikat, hanem
elnémultak és figyeltek.
– Most rajtam a sor, hogy beszéljek – ordította Luka az
összegyűlt Természetfeletti Lényeknek –, és higgyetek nekem,
sok mondandóm van erről az egész marhaságról, ezért jobban
teszitek, ha alaposan és nagyon figyeltek, mert a ti jövőtök
ugyanúgy függ ettől, mint az enyém. Tudjátok, én tudok valamit
erről a Mágikus Világról, amit ti nem... ez nem a ti Világotok!
Még az Álimoké sem, akárkik legyenek is, akárhol lapuljanak is e
pillanatban. Ez apám Világa! Biztos vagyok benne, hogy vannak
egyéb Mágikus Világok is, amiket mások álmodtak meg,
Csodaországok, Narniák, Középföldék, miegymás... és nem
tudom, lehet, hogy vannak olyan Világok is, amelyek maguk
álmodták meg magukat, azt hiszem, ez lehetséges, és nem fogok
vitatkozni veletek, ha azt mondjátok, igen... de ez, istenek és
istennők, óriások és denevérek, szörnyek és nyálkás lények,
Rásid Kalifa, a jól ismert Fogalmak Óceánja, a legendás Blablasah
Világa. Kezdettől a végig; az egyes szinttől a kilencesig és
vissza; szőröstül-bőröstül; tokkal és vonóval az övé. Ő rakta így
össze, ő adott neki formát meg törvényeket, ő hozott ide
benneteket, hogy benépesítsétek, mert egész életében tanult,
gondolkozott és álmodozott rólatok. Ez a Világ azért ilyen, mert
akár Jobbkezes, akár Balkezes, akár Senkisem Világa, akár
Badarság Világa, ez a Világ van a fejében! És én azért tudok
róla... valószínűleg ezért tudtam jobbra botlani, balra lépni és
idejutni... mert életem minden napján hallottam róla, esti
mesékben, reggeli sagákban és ebédlőasztali történetekben,
lódításokban, amelyeket publikumok hallgattak Kahání
városában és Ali é országában, és kis titkok formájában is,
amelyeket csak az én fülembe suttogott. Úgyhogy bizonyos
értelemben ez most már az én Világom is. És az az igazság, hogy
ha nem viszem el neki az Élet Tüzét, míg nem késő, nem ő lesz
az egyetlen, akinek véget ér az élete. Itt is minden el fog tűnni;
nem tudom, mi lesz belőletek pontosan, de biztosan nem
élhettek többé ebben a kényelmes Világban, ahol tovább
színlelhetitek, hogy számítotok, pedig valójában mindenki fütyül
rátok. A legrosszabb esetben pedig mind teljesen eltűntök...
puff... mintha sose lettetek volna, mert legyünk őszinték, Rásid
Kalifán kívül hányan törődnek azzal manapság, hogy tovább
szőjék a történeteteket? Hányan tudnak ma már a Tűzben élő
Szalamandráról vagy a Squonkról, aki annyira szomorkodik a
rútsága miatt, hogy felolvad a tulajdon könnyeiben? Ébredjetek
fel a kávé illatára, veteránok! Kihaltatok! Elhunytatok!
Megszűntetek létezni mint istenek és csodalények! Azt
mondjátok, az Élet Tüze nem léphet be a Valódi Világba? Erre én
azt mondom, hogy ha nem ér oda sürgősen a Valódi Világ egy
bizonyos tagjához, akkor nektek annyi. Az aranytojásotokat
megsütik, a varázsludatokat megfőzik.
– Hűha – suttogta a fülébe Ropogtat, a mókus. – Most aztán
fölkeltetted a figyelmüket.
A kiszuperált istenek egész serege döbbent némaságba
dermedt. Luka a Félelem Fája alatt tudta, nem hagyhatja, hogy
bármi megtörje a varázst. Azonkívül még bőséggel volt
mondandója.
– Megmondjam, kik vagytok most!? – üvöltötte. – De előbb
inkább emlékeztetlek rá benneteket, hogy kik nem vagytok. Nem
igazán vagytok az istenei senkinek és semminek többé. Nincs
már hatalmatok élet és halál, megváltás és kárhozat fölött. Nem
tudtok bikává változni, és nem tudjátok foglyul ejteni a földi
lányokat, nem tudtok beavatkozni háborúkba, és nem tudjátok
játszani a többi játékot, amit annak idején játszottatok. Nézzétek
meg magatokat! A valódi Hatalom helyett Szépségversenyetek
van. Ez elég gyenge dolog, hogy őszinte legyek. Hallgassatok
rám: csak a Mesék révén juthattok ki a Valódi Világba és
tehettek szert megint némi hatalomra. Ha a meséteket jól
mondják, az emberek hisznek bennetek; nem úgy, ahogy annak
idején hittek, nem imádattal, hanem ahogy az emberek hisznek a
mesékben... boldogan, izgatottan, arra vágyva, hogy ne legyen
végük. Halhatatlanságot akartok? Azt már csak apám és a hozzá
hasonlók tudják megadni nektek. Apám el tudja feledtetni az
emberekkel, hogy mindent elfeledtek rólatok, és akkor megint
rajongani kezdenek értetek, érdekli majd őket, hogy miben
mesterkedtek, és azt kívánják, ne legyen végetek. És ti meg
akartok állítani engem? Könyörögnötök kellene, hogy fejezzem
be, amiért idejöttem. Segítenetek kellene. Bele kéne raknotok a
Tüzet a vidri Vedrembe, hogy meggyújtsa a Vergonyákat, aztán
haza kéne kísérnetek. Hogy ki vagyok én? Luka Kalifa. Az
egyetlen esélyetek.
Élete legnagyszerűbb szónoklata volt ez a legfontosabb
színpadon, amelyre valaha a lábát tette; a benne rejlő összes
készséget és szenvedélyt beleadta, az igaz – de magával ragadtae
a közönségét? „Talán igen – gondolta aggódva –, talán nem."
Medve, a kutya és Kutya, a medve, aki még mindig a Lókirály
hátán ült, támogatón ilyeneket ordibált:
– Jól megmondtad nekik!
Az istenek hallgatása azonban olyan feszült, olyan nyomasztó
lett, hogy végül még Medve is tartotta a száját. A borzasztó
csend egyre sűrűsödött, mint a köd, és a sötét ég egyre sötétült,
míg végül Luka nem látott más fényt, csak a Tűztemplom
ragyogását, és e pislákoló sugárzásban óriás árnyak lassú
mozgását látta maga körül, árnyakét, amelyek mintha
összezárultak volna a Félelem Fája és a fiú körül, aki ott állt egy
sumér mennykődémon őrizetében. Az árnyak egyre közeledtek,
átalakultak egyetlen óriási ököllé, amely összezárult Lukán, hogy
bármelyik percben úgy préselhesse ki az életet belőle, mint vizet
a szivacsból. „Akkor ennyi – gondolta Luka. – A szónoklatom
nem hatott, nem vették be, úgyhogy az egésznek itt a vége." Azt
kívánta, bárcsak még egyszer megölelhetné a kutyáját meg a
medvéjét. Azt kívánta, bárcsak itt lennének a szerettei, hogy
fogják a kezét. Azt kívánta, bárcsak kikívánhatná magát ebből a
slamasztikából. Azt kívánta...
A Tudás Hegye hevesen rázkódni kezdett, mintha valami
láthatatlan kolosszus ugrálna fel s alá a lejtőin. A Félelem
Fájának törzse a tetejétől az aljáig széthasadt, és a Fa roncsként
zuhant a földre, összezúzódó ágai alig kerülték el Lukát meg a
mennykődémont. Az egyik lehulló ág eltalálta Mimirt, a Fejet,
aki sebesülten felsikoltott. Az istenek és szörnyek soraiból a kín,
megrökönyödés és félelem kiáltásai hallatszottak. Ekkor
következett a legrettentőbb esemény. Voltak nagyon rövid,
töredékmásodpercnyi pillanatok, amikor minden teljesen eltűnt,
és Luka, Medve meg Kutya – a Valódi Világból érkezett három
látogató – ott lebegett egy ijesztő, színtelen, hangtalan,
mozdulatlan, törvénytelen, mindentelen hiányban. Aztán
visszatért a Mágikus Világ, de mindenben és mindenkiben
szörnyű gondolat derengett föl: a Mágia Világa bajban van.
Legmélyebb alapjai remegnek, földrajzi elrendezése
bizonytalanná válik, maga a léte kezd szaggatott, ki-bekapcsoló
rendszerré válni. Mi van, ha a „kikapcsolt" pillanatok egyre
hosszabbak lesznek? Mi van, ha tovább tartanak majd a
„bekapcsolt" pillanatoknál? Mi van, ha a „bekapcsolt" pillanatok,
a Világ létezésének időszakai töredékmásodpercekre csökkennek
vagy teljesen eltűnnek? Mi van, ha minden, amit a Tűztolvaj
elmondott, a rideg valóság, amelyben eddig nem hittek, mert
elleplezték régi isteni dicsőségük és maradék büszkeségük
rongyaival? Vajon ez a csupasz, kendőzetlen igazság? Hogy
életük hozzá van kötve egy beteg és haldokló ember fogyatkozó
életerejéhez? E kérdések gyötörték a Mágikus Világ minden
lakóját, de Luka rémült, rohanó gondolatai közt egyszerűbb és
rettenetesebb kérdés fogalmazódott meg.
Vajon Rásid Kalifa a halálán van?
Anzu, a mennykődémon térdre vetette magát, és halk,
szomorú, nyomorúságos hangon könyörgött Lukának:
Ropogtat úgy megijedt, hogy remegett a hangja, miközben a
sumért fordította.
– „Ments meg bennünket, uram! Kérlek, uram, nem szeretnénk
csupán tündérmesék lenni. Azt szeretnénk, hogy megint
imádjanak bennünket! Szeretnénk, ha... isteniek lennénk."
„Uram, mi? – gondolta Luka. – Ilyen hangnemváltást még
életemben nem hallottam." Remény hullámzott végig a testén,
harcolt a kétségbeesésével; összegyűjtötte minden erejét, hogy
utolsó rohamra induljon, és az ily módon nyert összes erejével
így szólt:
– Tetszik, nem tetszik, ez van. Ennél jobb ajánlatot nem fogtok
kapni.
A sötétség nem sűrűsödött tovább körülötte; az istenek
haragja elbizonytalanodott; félelmük legyűrte, ezért darabokra
tört és végleg eloszlott, hogy páni rémület vegye át a helyét. A
düh felhői szétváltak, visszatért a napvilág, és mindenki látta,
hogy az égen a rés, amelyen az istenraj bezúdult, tízszer
akkorára nőtt, mint előtte volt; hogy igazi repedések futnak
végig az égen horizonttól horizontig; és hogy a mitológiai alakok
serege maga is romlásnak indul – öregedik, repedezik,
halványul, gyengül, csökken és elveszti életképességét.
Aphrodité, Hathor, Venus és a többi szépségistennő ránézett keze
meg karja ráncos bőrére, és felsikoltott:
– Törjetek össze minden tükröt!
A hatalmas, sólyomfejű egyiptomi Legfőbb Istenség pedig
térdre rogyott, mint az imént Anzu, s teste már porladni kezdett,
akár egy ősi emlékmű; majd az összes többi isten is követte Ré
példáját – legalábbis azok, akiknek volt térdük. Ré, a Legfőbb
Lény halk, tisztelettudó, rémült hangon így szólt:
– Mit mond? – kérdezte Luka Ropogtattól, aki ugrándozott a
vállán, és hangosan visított.
– Azt mondja, elfogadják... mármint az ajánlatodat – visította
Ropogtat olyan hangon, amely egyszerre volt megkönnyebbült és
riadt. – Elviheted a Tüzet. Siess! Mire vársz még? Mentsd meg
apádat! Ments meg mindannyiunkat! Ne állj úgy ott! Mozdulj!
Árnyak suhantak át az égen a fejük felett.
– Na, nézzenek oda! – szólalt meg a vidri Inzultáná üdvözlő
hangja. – Gondoltam, hű Vidralégierőmet kudarcra ítélt, de
hősies támadásra vezetem, hogy kiszabadítsak egy tehetetlen, de
furcsán szeretetre méltó fiatalembert, mert
meggondolatlanságod ellenére és mindent számba véve nem
bírtalak a sorsodra hagyni úgy, hogy csak Ropogtat, az én
Tiszteletbeli Vidrám képviseljen engem; de látom... igen nagy
meglepetésemre, hiszen nagyon esztelen fiú vagy... hogy elég jól
elboldogultál magad is.
Az ismét felhőtlen, bár foszló égen a Tudás Hegye fölött ott
lebegett az egész VLE a varázsszőnyegein, rajtuk rohadt
zöldségek és viszketőporos papírrepülők halmai, élükön pedig
Szoraja királynő a Résamon, Bölcs Salamon király
Varázsszőnyegén Kojottal, az elterelő futóval meg az
Elefántkacsákkal.
– Mi is jöttünk! – kiáltották le. – Nem csak emlékezni akarunk
a dolgokra! Csinálni is akarjuk őket!
És állt ott még egy nagyon öreg és valószínűtlen méretű idegen
férfi is anyaszült meztelen és összevissza szabdalt hassal.
Lukának nem volt ideje, hogy mindenkinek válaszoljon, hogy
megkérdezze, ki a pucér idegen, vagy megölelje Medvét és
Kutyát, akik leugrottak a Lókirály hátáról, és odarohantak mellé.
– A Tűzhöz kell jutnom – kiáltotta. – Minden másodperc
számít.
Medve, a kutya azonnal reagált, és nyaktörő sebességgel
berohant a Tűz Templomába, majd néhány másodperccel később
fogai közt egy égő fahasábbal tért vissza, amely a legragyogóbb,
legvidámabb, legcsábítóbb, legreménykeltőbb lánggal égett, amit
Luka életében látott; Kutya, a medve pedig fölmászott a
Tűztemplom oszlopára, és amilyen erősen csak tudott, rácsapott
mancsával a bejárat fölötti aranygömbre. Luka hallotta a
sokatmondó kis dinget, látta, hogy a látótere jobb fölső sarkában
8-asra ugrik a számláló, kikapta az égő fát Medve szájából, és
beledugta a vidri Vederbe, mire a kis Vergonyák ugyanolyan
szívmelengető, derűs vidámsággal kezdtek égni, mint a hasáb.
– Gyerünk! – kiáltotta Luka, és visszaakasztotta a nyakába a
Vedret. Melege megnyugtató volt; Szoraja pedig leereszkedett,
hogy Luka, Medve és Kutya felugorhasson Salamon király
Szőnyegére.
– Nincs ennél gyorsabb szállítási mód az egész Mágikus
Világban – rikoltotta. – Búcsúzzatok el, és induljunk utunkra.
Ekkor Hárpia, a húgai és Ropogtat, a mókus ezt ordították:
– Arra nincs idő! Isten veletek! Sok szerencsét! Menjetek!
Elindultak. Szoraja szőnyege átszáguldott az ég résén.
– Itt jöttél a Jobbkezes Világból, úgyhogy erre is kell
visszamenned – mondta Lukának.
A Vidralégierő követte őket, de Salamon király Szőnyege a
legnagyobb sebességével repült, ezért a többiek nemsokára
lemaradtak.
– Ne aggódj – mondta Szoraja a legeltökéltebben vidám
hangján. – Idejében visszaviszlek. Végül is kiderült, hogy a
papádon kívül az egész Világunkat is megmentetted.
8
Verseny az Idővel
Zuhant az ég. Átrepültek az égen nyíló résen, s a menny egyes
részei leestek és darabokra zúzódtak a Mágia Szívén. Luka (aki
megint Szoraja varázspokrócában lelt melegre) nem érezte a
szelet a védőbuborékban, amelyet Szoraja vont a varázsszőnyeg
köré, de hatásait látta az odalenti világban. Egész fák szakadtak
ki gyökerestül, és repültek a levegőben, mintha óriási
pitypangok lennének; erős, bőrszárnyú sárkányok hánykolódtak
erre meg arra, mint gyerekjátékok; és az Ökörnyálég, a Mágia
Szívének legsérülékenyebb területe, mely ötvenöt csillogó háló
rétegéből állt, cafatokra szakadt. A „Nagy Tiszta Birodalom",
Ling-pao Tien-cun legendás könyvtára, amely több ezer éve ott
volt az Ökörnyálban, nem létezett többé. Ősi kötetei szerteszét
szálltak, szakadt oldalaik szárnyként csapkodtak.
– Fúj a Változás Szele – kiáltotta az Elefántgácsér, mire az
Elefánttojó így kesergett:
– A mi kis tudásunk mit se számít a ma elpusztuló
bölcsességhez képest.
Luka szinte nem is hallotta, mit mondanak, mert olyan visítás
támadt a szélben, amely... hm... elevennek tűnt. Az égnek álló
szőrű Kojot magyarázta el, hogy elszabadultak a Szélsikoltók, és
amikor ők sikoltozni kezdenek, az egész teremtés felfeslik a
varratok mentén. Luka úgy gondolta, nem szeretné megkérdezni,
hogy kik vagy mik azok a Szélsikoltók.
Luka Kojottal, az Elefántkacsákkal, Medvével, a kutyával és
Kutyával, a medvével feszülten ült a varázsszőnyeg elején, és
figyelte, ahogy a kavargó Világ elsuhan alattuk. Mögöttük, a
szőnyeg közepén Szoraja állt lehunyt szemmel és kitárt karral,
olyan sebességre kényszerítve a Résamot, amilyet eddig még
sosem ért el; mögötte pedig, kezét Szoraja vállán nyugtatva,
hogy átadja neki az erejét, a hatalmas, meztelen öregember
térdelt, akivel Luka még soha nem találkozott. Ez ő, sziszegte
Kojot Luka fülébe. Az Öregfiú. Az első és legnagyobb. Hallott a
menekülésedről, és eljött, hogy segítsen. Az Öregfiú. Ennyi idő
után. Ez remek dolog, kölyök. Mindannyiunkat megtisztel vele.
Kirepültek a Mágia Szívéből, és alattuk megjelentek az Elágazó
Utak, vizei forrtak és a levegőbe szöktek, folyadékfalakat
alkottak, majd visszazuhantak az árba.
– Szóval, ez a kilences szint – hallotta Luka a saját hangját,
mire Szoraja zordan válaszolt:
– Nem, ez a Világ Vége.
A Kikerülhetetlen Örvény meg az El Tiempo időcsapdája egyre
gyorsabban forgott, egyre erősebben szívták be szájukon az
anyagot, és Szorajának veszedelmesen magasra kellett vinnie a
varázsszőnyeget, kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé,
mindössze egy kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig
volt egy pillanat, amikor Szorajának veszedelmesen magasra
kellett vinnie a varázsszőnyeget, kilencvenkilenc kilométerre a
föld felszíne fölé, mindössze egy kilométerre a Kármán-vonal
alá, de még mindig volt egy pillanat, amikor Szorajának
veszedelmesen magasra kellett vinnie a varázsszőnyeget,
kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé, mindössze egy
kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig volt egy
pillanat, amikor Szorajának veszedelmesen magasra kellett
vinnie a varázsszőnyeget, kilencvenkilenc kilométerre a föld
felszíne fölé, mindössze egy kilométerre a Kármán-vonal alá, de
még mindig volt egy pillanat, amikor... Majdnem csapdába estek,
aztán kiszabadultak, és parittyából kilőtt rakétaként repültek
egy olyan irányba, amelyet Szoraja nem tudott ellenőrizni. A
varázsszőnyeg csak forgott körbe, mint egy érme, és utasai
egymásba kapaszkodtak, hogy mentsék drága életüket. Luka nem
vette észre a Nagy Pangást odalenn, aztán máris az Idők Ködébe
kerültek. Az Idők Köde is bajban volt: nagy lyukak és rések
jelentek meg a szürkeség azelőtt áthatolhatatlan falán. A Ködben
a szőnyeg még mindig pörgött, és a Memóriamadarak sírtak a
Feledéstől való félelmükben, Kojot üvöltött, és a dolgok
elviselhetetlenné váltak volna, ha az „Öregfiú", Prométheusz
titán nem ugrik talpra, és nem szólal meg első ízben a Hatalom
szavaival.
– Khuló! – bömbölte a semmi kavargó ködébe. – Nem azért
szöktem meg Zeusz Madarától, hogy egy ködben pusztuljak el!
Dafá hó! Takarodj, ocsmány Függöny, engedj utunkra. – Mire a
varázsszőnyeg egyszer csak kibukkant a Ködből, és Luka látta,
hol vannak.
Nem volt örömteli látvány. Messze eltávolodtak a Folyótól.
Most az Álmok Városa volt alattuk, és ahogy Szoraja azzal
küszködött, hogy a megfelelő irányba kormányozza a
varázsszőnyeget, Luka látta, hogy az Álomváros tornyai
kártyavárként dőlnek össze, házai tetőtlen romokban hevernek,
és látta azt is, hogy sok hajléktalanná vált Álom, amely csak
behúzott függöny mögött, kényelmes sötétségben virul,
kitántorog a fényes utcára, és elsorvad a napvilágon. Rémálmok
vágtattak vakon a Város útjain, és csak néhány lakos látszott
sértetlennek; ám még ezek is bizonytalanul kószáltak, nem
törődtek az őket körülvevő káosszal, mintha a tulajdon
világukban élnének. „Ezek nyilván az Ábrándok", gondolta Luka.
A Mágia Világának összeomlása megrémítette, mert ez csak azt
jelenthette, hogy Rásid Kalifa élete csúszik lefelé utolsó lejtőjén,
és ezért Luka, miközben elborzadva nézte, hogy az Elveszett
Gyermekkor Földjének szántói és gazdaságai porladnak,
miközben látta, hogy erdőtüzek füstje emelkedik föl a
Kékemlékű Dombokról, miközben tanúja volt, hogyan omlik
össze a Remény Városa, mindössze arra tudott gondolni: „Csak
érjek vissza idejében, kérlek, nehogy elkéssem, csak érjek vissza
idejében."
Aztán látta, hogy Bádalgarh Felhőerődje nagy sebességgel
feléjük tart, hatalmas sáncai érintetlenek, a Felhő, amelyen áll,
forr és bugyborékol, mint önmaga felgyorsult filmje, és elszoruló
szívvel értette meg, hogy még mindig vár rá a végső csata. Bal
kezével a nyakában lógó vidri Vedret szorította, és melegéből
merített egy kis erőt. Négykézláb mászott hátra Szorajához –
lehetetlen volt járni azon a hullámzó, süvítő, szél rángatta
szőnyegen –, és bár máris tudta a választ, megkérdezte:
– Ki a parancsnoka annak az Erődnek? Ártani akarnak nekünk?
Szoraja arca és teste pattanásig feszült.
– Bárcsak ne hagytuk volna le a Vidralégierőt – mondta szinte
magában. – De mindegy, úgyse vennénk sok hasznát egy ilyen
ellenséggel szemben. – Aztán szomorúan Lukához fordult, és
válaszolt neki. – A szívem legmélyén tudtam, hogy ez lesz –
mondta. – Nem tudtam, hol, hogyan és mikor, de tudtam, hogy
nem maradnak a háttérben. Ezek az Álimok, Luka... a Tűz Őrei,
az Idő Urai. Dzsó-Huá, Dzsó-Hai, Dzsó-Áégá. Ennél keményebb
Háromságot sose látsz majd. És ahogy gyanítottam, van velük
egy áruló és köpönyegforgató is. Nézd, ott, az oromzaton. Az a
cinóbervörös ing. Az az ütött-kopott szalmakalap. Ott a
gazember a leghalálosabb ellenségeid sorai közt.
Igen, Senkapi volt az, de immár nem áttetsző jelenésként,
hanem olyan szilárdan, mint bármely ember. Düh és gyötrelem
birkózott egymással Luka szívében, de ő mindkettőt elfojtotta.
Ehhez a helyzethez hideg elme kellett. Bádalgarh Erődvárosa
támadt rájuk, és ahogy közeledett, úgy nőtt. A Felhő, amelyen
állt, szétterjedt Bölcs Salamon király Varázsszőnyege körül, és
ahogy bekerítette őket, úgy az Erőd hosszabbodó falai is. Égi
börtönbe kerültek, ébredt rá Luka, és bár fölöttük tiszta volt a
levegő, biztosan tudta, hogy valami láthatatlan akadály állná el
útjukat, ha menekülni próbálnának. Az Idő foglyai lettek, s a
varázsszőnyeg épp ott fékezett le az oromzat előtt, ahol a Luka
által eddig Senkapi néven ismert lény állt, és megvetően nézett
le rájuk.
– Nézz rám – mondta. – Mint látod, máris elkéstél.
Luka ekkor nehezen uralkodott magán, de sikerült
visszakiáltania:
– Ez nem igaz, különben már nem lenne itt, ugye? Ha az igazat
mondta arról, hogy mi történik, ha elvégezte a dolgát, akkor már
megtette volna a Bumm ellentétét, akkor... hogy is mondta?...
már nem Van lenne, és azt mondta, azt nem akarja megtenni...
– Nincs lennék – javította ki Senkapi. – Már ismerned kellene a
terminológiát. Hja, és amikor azt mondtam, hogy ezt nem
akarom megtenni? Hazudtam. Miért ne akarná egy lény
megtenni azt a dolgot, amire teremtették? Ha táncra született,
táncol. Ha dalra született, nem ücsörög befogott szájjal. És ha
azért jött létre, hogy felfalja egy ember életét, akkor elvégzi a
munkáját, és miután elvégezte, a Nemlét a legnagyobb siker, a
tökéletesen kielégítő csúcspont. Igen! Az eksztázis.
– Őszintén szólva ez úgy hangzik, mintha szerelmes lenne a
halálba – mondta Luka, de aztán megértette, mit jelent, amit
mondott.
– Úgy van – mondta Senkapi. – Most már felfogtad. Bevallom,
hogy bizonyos mértékben önimádó vagyok. És ez nem szép
tulajdonság, készséggel elismerem. De ismétlem: eksztázis. Még
inkább igaz ez egy ilyen esetben. Meg kell mondanom, apád
minden erejével küzdött ellenem. Elismerésem. Nyilván úgy érzi,
súlyos okai varrnak, hogy életben maradjon, és talán te vagy az
egyik ilyen ok. De már a torkán van a kezem. És igazad van:
amikor azt mondtam, elkéstél, megint hazudtam. Nézd.
Fölemelte a jobb kezét, és Luka látta, hogy a középső ujjának a
fele hiányzik.
– Mindössze ennyi élet maradt benne – mondta Senkapi. – És
míg beszélünk, ő ürül, én meg telek. Ki tudja? Talán még itt
leszel, hogy tanúja légy a nagy eseménynek. Bizonyosan
elfelejtheted, hogy idejében hazaérsz és megmented, hiába van
ott az Élet Tüze abban a vidri Vederben a nyakadon. Igaz is,
gratulálok, hogy ilyen messzire eljutottál. Nyolcas szint! Micsoda
teljesítmény. De most, ezt ne feledjük, az Idő nekem dolgozik.
– Nincs mese, kiderült, hogy maga ocsmány alak – mondta
Luka. – Milyen ostoba voltam, hogy hagytam magam becsapni.
Senkapi fagyosan felkacagott.
– De ha nem jössz velem, akkor semmi sincs ebből a
mulatságból – mondta. – Sokkal élvezetesebbé tetted a
várakozást. Ezt tényleg meg kell köszönnöm neked.
– Ez az egész csak játék volt magának – üvöltötte Luka, de
Senkapi megfenyegette a fél ujjával.
É
– Nem, nem – mondta feddőn. – Sosem csak játék. Élet-halál
kérdése.
Kutya, a medve felállt a hátsó lábára, és ezt dörmögte:
– Nem bírom tovább ezt a fickót. Hadd támadjak rá.
De Kutya nem ért fel Senkapiig, aki a mellvéden állt, és
odavezető út sem látszott. Ekkor mély-mély hangján megszólalt
a Titán, maga a sebhelyes Öregfiú.
– Hagyjátok rám – mondta, és felállt a Szoraja melletti térdelő
helyzetéből; emelkedett, emelkedett, emelkedett. Amikor egy
titán teljes méretére egyenesedik, megremeg az Univerzum. (Az
Univerzum még a tekintetét is megpróbálja elfordítani, mert
amikor így megnő a meztelenség, akkor sokkal, de sokkal
nagyobb az átlagos méretű meztelenségnél, és nehéz figyelmen
kívül hagyni.) Az Öregfiú bácsikája egyszer, nagyon régen
fölegyenesedett így, és elpusztította magát az eget. Azután a
görög isteneknek a Tizenkét Titán ellen vívott csatája
megrengette a földet, amikor a kolosszusok harcoltak és elestek.
Az Öregfiú, annak a háborúnak a veteránja és hőse, aki
megvetette a ruhákat, ahogy a görög hősök és az ókoriak
szokták, fölemelkedett és olyan nagyra nőtt, hogy Szorajának
sietve a maximális méretére kellett növelnie a varázsszőnyeget,
különben valamennyiüket lelökte volna az Öregfiú növekvő lába.
Luka örömmel látta a Senkapi arcán megjelenő félelmet, amikor
a Titán kinyújtotta hatalmas bal kezét, majd megragadta és
szorosan markolta vele Senkapit.
– Eressz el – visította Senkapi. Embertelennek hallatszik a
hangja, gondolta Luka, lidércesnek, démoninak és e pillanatban
sikoltva rettegőnek is. – Engedj – visította Senkapi.
– Térj jobb belátásra!
Az Öregfiú stadion méretű vigyorra húzta száját.
– Térnék én, de ez a bal kezem – mondta –, és tudod, mi,
balkezesek, összetartunk.
Azzal visszahúzta a kezét, amennyire csak tudta, szorításában
a rúgkapáló és visító Senkapival, majd felhajította azt a
rettenetes, álnok, életszívó lényt messze-messze az égbe, aki
csak üvöltött végig az atmoszféra határáig, aztán a Kármán-
vonalon is túl, ahol a világ véget ér, és az űr sötétje
megkezdődik.
– Még mindig csapdában vagyunk – mutatott rá zsémbesen
Kutya, a medve, mert kissé háttérbe szorítva érezte magát a
titáni erőfeszítés mellett. Aztán túl hangosan és túl kihívóan
hozzátette: – Különben is hol vannak ezek az Álimok? Mutassák
meg magukat, hacsak nem félnek túlságosan, hogy
szembenézzenek velünk.
– Vigyázz, mit kívánsz – mondta gyorsan Szoraja, de már
későn.
– Nem tudjuk – mondta Rásid Kalifa –, hogy az Álimoknak vane
tényleges fizikai megjelenésük. Talán van testük, talán
egyszerűen fel tudnak venni testi alakot, amikor szükségük van
rá, máskor pedig testetlen entitások, akik kitöltik az űrt... mert az
Idő végül is mindenütt ott van; nincs olyan, ahol ne lenne Tegnap,
ahol ne a Mában élnének, ahol ne lenne remény a szebb Holnapra.
Mindegy, az Álimok híresek arról, hogy egyáltalán nem szívesen
jelennek meg nyilvánosan, jobban szeretnek csendben, a színfalak
mögött működni. Amikor megpillantják őket, mindig kámzsás
köntösbe rejtőznek, mint a szerzetesek. Soha senki nem látta még
az arcukat, és mindenki fél a megjelenésüktől... kivéve néhány
gyereket...
– Néhány gyereket – mondta fennhangon Luka, amikor ez
eszébe jutott –, akik a puszta megszületésükkel dacolni tudnak
az Idő hatalmával, és valamennyiünket megfiatalítanak. – Anyja
mondta először ezt vagy valami ilyesmit... onnan tudta, hogy
anyja fontosnak tartotta ezt elmondani neki... de a gondolat
nemsokára átkerült Rásid fantasztikus történeteinek
kimeríthetetlen tárházába.
– Igen – ismerte el Lukának szégyentelen vigyorral –, ezt a
mamádtól loptam. Ne feledd: ha tolvaj lesz belőled, mindig a jó
cuccokat lopd el.
„Hát – gondolta Luka, az Élet Tüzének Tolvaja –, a tanácsod
szerint cselekedtem, papa, nézd csak, mit loptam, és lásd, hová
kerültem miatta."
A Bádalgarh Felhőerődjének mellvédjén álló három kámzsás
alak se nagy, se tekintélyes nem volt. Arcuk láthatatlan, karjuk
keresztbe fonva, mintha csecsemőt dajkálnának. Nem szóltak, de
nem is kellett nekik. Szoraja arckifejezéséből, Kojot ijedt
nyüszítéséből – Madre de Dios, ha éppen nem egy szőnyegen
állnék az égben, megkockáztatnám a menekülést – és az
Elefántkacsák reszketéséből – „jó, lehet, hogy mi nem is akarunk
semmit csinálni! Lehet, hogy csak élni akarunk, és emlékezni,
mert az a dolgunk!" – világos volt, hogy puszta felbukkanásuk
rémületbe ejti a Mágikus Világ népét. Még az őszülő Öregfiú,
maga a nagy Titán is idegesen mocorgott. Luka tudta, hogy
mindannyian rettegve gondolnak Sniffelheimre, arra, hogy
örökre szilárd jégtömbökbe zárják őket. Vagy a májevő madarak
miatt aggódnak. „Hmm – gondolta úgy tűnik, Mágikus
Barátainknak nem sok hasznát vesszük ebben a helyzetben. A
Valódi Világ csapatára marad, hogy ezt megoldja valahogy."
Ekkor az Álimok egyszerre megszólaltak, három halk, túlvilági
hang, amelyek tripla hidegsége acélosnak hallatszott, mint
három legyőzhetetlen kard. Még a bátor Szoraja is
meghunyászkodott.
– Sose hittem volna, hogy kénytelen leszek hallani az Idő
Hangjait – kiáltotta, és befogta a fülét. – Jaj, jaj! Elviselhetetlen!
Nem bírom! – És kínlódva térdre rogyott. A többi mágikus lény
hasonlóképpen lesújtva és láthatóan gyötrődve vonaglott a
varázsszőnyegen, kivéve az Öregfiút, aki nyilván nagyon jól tűrte
a fájdalmat azok után, hogy egy örökkévalóságon át Zeusz
májzabáló Madarának volt kiszolgáltatva. Kutya, a medve
azonban közömbösnek tűnt, Medve, a kutya pedig, akinek
felborzolódott a szőre, dühös vicsorgással villantotta meg fogait.
– Elvontatok a Szövőszékünktől – mondták a halk kardszavúak.
– Mi hárman a Szövők vagyunk, és a Napok Szövőszékén szőjük az
Idő Fonalát, az egész Leendőt a Lét szövetévé, az egész Tudást a
Tudott anyagává, az egész Cselekvést a Megcselekedett
öltözékévé. Most elvontatok bennünket a Szövőszékünktől, és
összekuszálódtak a dolgok. A kuszaság bosszant bennünket. A
bosszúság is bosszant bennünket. Ezért duplán bosszúsak
vagyunk. – Majd rövid hallgatás után: – Adjátok vissza, amit
loptatok, és akkor talán megkíméljük az életeteket.
– Nézzék meg, mi történik maguk körül – kiabált vissza Luka.
– Nem látják? Ennek az egész Világnak a szerencsétlenségét?
Nem akarják megmenteni? Ezt próbálom én, és maguknak csak
annyit kell tenniük, hogy elállnak az utamból, és hagynak
hazatérni...
– Nekünk nem fontos, hogy ez a Világ él-e, hal-e – jött a válasz.
Luka megdöbbent.
– Nem törődnek vele? – kérdezte hitetlenkedve.
– A részvét nem a mi dolgunk – felelték az Álimok. – A korok
szívtelenül múlnak, akár akarják ezt az emberek, akár nem.
Mindennek el kell múlnia. Csak maga az Idő marad. Ha ennek a
Világnak vége, egy másik következik. A boldogság, barátság,
szeretet, szenvedés, fájdalom tünékeny illúziók, mint árnyak a
falon. A másodpercek percek felé vonulnak előre, a percek napok
felé, a napok évek felé, érzelem nélkül. Nincs „törődés”. Csak e
tudás Bölcsesség. Csupán e bölcsesség Tudás.
A másodpercek csakugyan vonultak előre, és otthon,
Kaháníban Rásid Kalifa élete egyre fogyatkozott. „Az Álimok az
én halálos ellenségeim", mondta annak idején, és ez így is volt.
Lukát elöntötte az indulat, és dühödt kiáltás szakadt ki belőle.
– Akkor elátkozlak benneteket, ahogy Ág kapitányt is
elátkoztam! – ordította a három Dzsónak. – Ő ketrecbe zárta az
állatait, és kegyetlenül bánt velük, maguk meg pontosan
ugyanolyanok, hogy őszinte legyek. Azt hiszik, hogy mindenki a
maguk ketrecében van, ezért semmibe vesznek minket,
gyötörnek bennünket, azt csináltatják velünk, amit akarnak, és
semmivel nem törődnek, csak magukkal. Elátkozom mind a
hármukat! Különben is, mik maguk? Dzsó-Huá, a Múlt már oda,
és soha nem tér vissza, és ha tovább él is, csak az
emlékeinkben... és persze az Elefántkacsák emlékeiben... és
semmi esetre sem áll ott ennek a Felhőerődnek a mellvédjén a
hülye kámzsájában. Ami magát illeti, Dzsó-Hai, a Jelen aligha
létezik, ezt még egy magam korú fiú is tudja. Eltűnik a múltban,
valahányszor pislogok egyet, és semmi, ami ennyire... hm...
Á
átmeneti, nem uralkodhat fölöttem. Dzsó-Áégá pedig? A Jövő?
Várjunk csak. A Jövő álom, és senki nem tudja, mi lesz belőle. Az
egyetlen biztos dolog az, hogy mi... Medve, Kutya, a családom, a
barátaim és... mi tesszük azzá, ami: jóvá vagy rosszá, boldoggá
vagy szomorúvá, arra meg biztosan nincs szükségünk, hogy
maguk mondják meg, mi az. Az Idő nem csapda, szélhámosok.
Csak az út, amin megyek, és most tényleg sürgős a dolgom,
úgyhogy el az utamból. Túl régen retteg már mindenki maguktól.
Szabaduljon hát meg mindenki a félelmétől, és... és... a
változatosság kedvéért kerüljenek maguk a jégre. Most már ne
zaklassanak tovább. Én... én fütyülök magukra.
Hát, tessék. Dacolt az Idő hatalmával, ahogy annak idején
anyja (és később apja is) mondta, és az egészet azzal zárta le,
hogy a nemrég elsajátított fütyülési képességét alkalmazta.
Tényleg nem valami erős fegyver. De érdekes – ugye? –, hogy az
Álimokat megakasztotta útjukon a füttye, összedugták a fejüket,
és csak motyogtak meg mormoltak – Luka úgy látta –
tehetetlenül. Lehetséges ez? Lehet, hogy nem bírnak mihez
kezdeni Luka Kalifa híres Átokerejével? Lehet, hogy tudják, ő
azon gyermekek közé tartozik, akik nem esnek áldozatul az
Időnek? Ha ez Rásid Kalifa Mágikus Világa, akkor az Álimok is az
ő teremtményei, és ezért alá vannak vetve a törvényeinek? Luka
nagy elszántsággal, ahogy egy varázsló varázsol, teleszívta a
tüdejét levegővel, és minden erejével füttyentett.
Ebben a pillanatban Bádalgarh őket körülvevő Felhőerődje
megremegett, mint az olcsó színpadi díszlet, és a varázsszőnyeg
foglyai döbbenten nézték, ahogy a légi börtön csipkézett falának
nagy darabjai megrepednek és lezuhannak.
– Kívülről támadják! – kiáltotta Luka, mire a varázsszőnyegen
mindenki ujjongani kezdett, az Álimok pedig eltűntek, hogy
szembenézzenek a váratlan támadással.
– Mi ez? – kérdezte Szoraja, aki összegyűjtötte erejét, és
rendkívül zavartnak látszott az iménti gyengesége miatt. – A
Vidralégierő? Ha az, akkor attól tartok, öngyilkos küldetésre
vállalkoztak.
A meztelen Titán a fejét rázta, és lassan vigyor jelent meg
hatalmas arcán.
– Ezek nem a Vidrák – mondta. – Ez isteni háborodás.
– Hát, alapjában véve egyetértünk abban, hogy az istenek
háborodottak – mondták az Elefántkacsák –, de nem kell ilyen
gorombán beszélni róluk.
– Úgy értem – sóhajtott az Öregfiú –, hogy az istenek
fellázadtak felháborodásukban.
És csakugyan. Amikor Luka később visszatekintett ezekre az
eseményekre, sosem tudta biztosan, hogy vajon az Istenek
Lázadását az ő Félelem Fája alatt elmondott beszéde váltotta-e
ki, amikor arról próbálta meggyőzni az elfeledett isteneket, hogy
életben maradásuk az apjáétól függ; vagy az Átka idézte elő,
amelynek az volt a célja, hogy kiszakítsa a két Világ, a Valódi
meg a Mágikus ügyeit az Álimok szorításából; vagy a
nyugalmazott halhatatlanok úgy döntöttek, hogy ami sok, az sok,
és Luka meg a barátai csak jókor voltak ott ahhoz, hogy tanúi
legyenek a következményeknek. Bármi volt is az ok, a Mágia
Szívének volt-isteni darázsraja átrepült az ég hasadékán, és
dühödten szállt alá Bádalgarh Felhőerődjére. Bászt, az egyiptomi
macskaistennő, Adad, az akkád viharisten, Kung-Kung, a kínai
vízisten, akinek olyan erős a feje, hogy megrepesztette vele a
Menny Pillérét, Nüksz, a görög éjistennő, a vad skandináv Fenris
farkas, Quetzalcoatl, a mexikói tollaskígyó, valamint különböző
démonok, valkűrök, ráksaszák és koboldok bukkantak fel a nagy
fickók – Ré, Zeusz, Tlaloc, Odin, Anzu, Vulcanus meg a többi –
mellett, égették a Felhőerődöt, szökőárat zúdítottak a falára,
villámokkal bombázták, fejjel nekirohantak, Aphrodité és a többi
szépségistennő pedig hangosan panaszolta, hogy az Idő mekkora
pusztítást vitt végbe az arcbőrükön, az alakjukon meg a hajukon.
Ha van erőtér, amely a Felhőerődöt védi, akkor is túl sok lett
volna neki a Mágia Ostroma 1 . És miközben a régi istenek
egyesített ereje lerombolta az Álimok erődítményét, s hangos,
különös, vinnyogó, nyávogó hang hallatszott, Luka odaordított
Szorajának:
– Itt a lehetőség!
Mire a varázsszőnyeg fölemelkedett az égbe, és sebesen
tovaszállt utasaival.
Nem volt könnyű a menekülés. Az Álimok még ellenálltak;
napjuk leáldozott, de még mindig akadtak hű szolgáik. Szoraja
épp csak elindult a Bánd, a Szilszilá folyó partja felé, ahol
Lukának majd vissza kell ugrania a Valódi Világba, amikor egy
csapat különös, féllábú madár, a legendás Sang Jangok, a kínai
Esőhozó Madarak támadták meg felülről a varázsszőnyeget. A
Sang Jangok egész folyókat vittek a csőrükben, és rázúdították
őket a Résamra, hogy kioltsák a Luka nyakában függő vidri
Vederben égő Tüzet. A szőnyeg ide-oda billent és lefelé süllyedt a
ráömlő víz súlya alatt; ám ekkor megmutatta rendkívüli
öngyógyító képességét, kiegyenesítette magát, és továbbrepült.
Az Esőhozó Madarak támadása folytatódott; ötször, hatszor,
hétszer zúdult le az ár az égből, és a szőnyeg utasai elestek,
egymásnak ütköztek, s veszedelmesen közel gurultak a szőnyeg
széléhez. A védőbuborék szilárd maradt. A Sang Jangok
vízkészlete végül kifogyott, és ők rosszkedvűen elszálltak.
– Igen, jó, hogy ennek a támadásnak ellenálltunk, de még
nincs vége a bajnak – figyelmeztette Szoraja az ujjongó Lukát. –
Az Álimok még egy kétségbeesett erőfeszítést tettek annak
megakadályozására, hogy az Élet Tüze átkerüljön a Valódi
Világba. Hallottad azt a rettenetes, nyomorúságos, nyávogó
hangot a levegőben, amikor elhagytuk a Felhőerődöt? Azzal
játszották ki az Álimok az utolsó kártyájukat. Sajnálattal közlöm,
hogy az a hang a Hívás volt, amely elszabadítja a végzetes
Esőmacskákat.
Az Esőmacskák – mert itt az ideje, hogy végre macskás
ügyekről beszéljünk! – nemsokára hullani kezdtek az égből. Nagy
Macskák voltak, esőtigrisek és esőoroszlánok, esőjaguárok és
esőgepárdok, mindenféle foltú és csíkú Vízmacskafélék. Magából
az esőből öltöttek testet, az Álimok elővarázsolta esőből, és
kardfogú Vadmacskákká változtak. Úgy estek, ahogy a macskák,
hajlékonyan, félelem nélkül, és amikor a varázsszőnyeg
láthatatlan biztonsági buborékához értek, belevájták a
karmaikat, úgy kapaszkodtak. Nemsokára Esőmacskák voltak
mindenütt a buborékon, száz-, majd ezerszám, karmaik hosszúak
és erősek, amelyekkel vadul és kártékonyan hasogatták a
buborékot.
– Attól félek, áttörnek a pajzson – kiáltotta Szoraja –, és túl
sokan vannak, hogy harcoljunk velük.
– Nem, nincsenek! Gyertek le ide, Gyáva Macskák! Mindjárt
megmutatjuk, merre hány méter!
Medve, a kutya bátran ugatott a karmoló, hasogató
Esőmacskákra, az Öregfiú pedig arra készült, hogy ismét teljes
méretére nő, de Luka tudta, hogy mindez csak üres virtus. Több
ezer vadul elővarázsolt macskaféle biztosan lebírja még a nagy
Titánt is, és hiába küzd Medve meg Kutya (sőt még talán Kojot
is) minden erejével, és kétségtelen, hogy Szorajának még
jócskán vannak trükkök a tarsolyában, ilyen egyenlőtlen
feltételekkel nem lehetséges a győzelem. „Valahányszor azt
hiszem, hogy sikerült – gondolta Luka újabb lehetetlen akadály
kerül az utamba." Megfogta és megszorította Szoraja kezét.
– Már csak százhatvanöt életem maradt, és nem hiszem, hogy
annyi elég lesz ehhez az utolsó próbához – mondta. – Úgyhogy
ha itt vesztünk, csak szeretnék neked köszönetet mondani, mert
a te segítséged nélkül feleilyen messze nem jutottam volna.
A vidri Inzultáná is megszorította az ő kezét, hátranézett, és
szélesen elmosolyodott.
– Még nem kell velem érzelgősködnöd, buta fiú – mondta –,
mert te nem csak ellenségből szerzel sokat magadnak, hiszen
úgy tűnik, sosem vagy híján ezeknek. Nézz magad mögé. Néhány
elég erős barátod is van.
Bölcs Salamon király Varázsszőnyege mögött hatalmas felhők
tornyosultak, de ahogy Szoraja vígan rámutatott, ezek nem
közönséges felhők voltak. Hanem a Mágikus Világ összegyűlt
Szélistenei.
– És a felbukkanásuk – mondta nyugtatóan – azt jelenti: az
istenek végképp elszánták magukat arra, hogy hazavigyenek, és
megtehesd, amit meg kell tenned.
Luka most észrevette a Szélistenek arcát a felhőkben, a
felhőarcokat, amelyek kikerekedett képpel fújtak teljes
erejükkel.
– Három kínai Szélisten van itt – mondta Szoraja nagyon
izgatottan –, Csi-po, Feng-po és Pan-gu! És nézd azt a csapat
repülő Széloroszlánt, a Fong-si-jéket a tajvani Kinmenszigetekről.
A kínaiak általában nem beszélnek velük, sőt még
azt sem ismerik el, hogy léteznek... de itt vannak, együtt
dolgoznak! Tényleg bámulatos, hogy mindenki egyesült
mögötted! A japán Fudzsin is eljött, pedig ő soha nem megy
sehová. Nézz oda, ott az összes amerikai isten, az irokéz Ga-Oh, a
sziú Taté, amott meg az ádáz cseroki Szélisten, Oonawieh Unggi!
Szóval, a sziúk meg a cserokik sosem voltak szövetségesek, és
most még az irokézekkel is összeálltak... te jó ég! És még a
kaliforniai csumas törzs Csup Szélistene is abbahagyta a
napfürdőzést és eljött; ő általában túl lusta ahhoz, hogy akár egy
könnyű szellőt fújjon. És az afrikaiak is itt vannak... az ott
Janszan, a joruba Szélistennő! Közép- és Dél-Amerikából pedig a
niquiran indiánok Ecalchotja, a maja Pauahtuns, a zuni indiánok
Unáhsintéje, a karibi Guabancex... annyira öregek ők, hogy én
már komolyan azt gondoltam, kifogyott belőlük a szusz, de
mintha még bőséggel maradt volna bennük! Amott a szamoai
kövér Fa'atiu, ott meg az Andamán-szigeteki pufók Buluga, Ara
Tiotio, a polinéziai Tornádóisten meg a hawaii Paka. És Aisz, az
örmény Széldémon, Vila, a szláv istennő, meg a norvég szárnyas
óriás, Hraesvelg, aki a szárnya puszta csapkodásával kelt
szeleket, és a koreai istennő, Jondung Halmoni... ő jobban fúj, ha
rizslepényt töm a szájába, micsoda mohóság!... és Mbon
Burmából meg Enlil...
– Állj, kérlek, állj – esdekelt Luka. – Nem számít, hogy hívják
őket... bőven elég, amit csinálnak.
A következőt csinálták: elfújták az Esőmacskákat. Az
Esőmacskák hangos üvöltéssel és nyávogással elengedték a
varázsszőnyeget körülvevő buborékot, és elrepültek a semmibe,
hanyatt-homlok a szakadt ég mélységeibe. Mindenkiből nagy,
boldog kiáltás tört elő a Résamon, aztán a Szélistenek igazán
belelendültek, és a szőnyeg a legbámulatosabb sebességgel szállt
tova. Szoraja minden ügyességével se tudta volna még feleilyen
gyorsan sem repíteni. Alattuk a Mágikus Világ és fölöttük az ég
is elmosódott. Luka csak magát a szőnyeget látta, meg mögötte a
Szélisteneket, akik hazafelé fújták. „Csak érjek vissza idejében –
gondolta megint erősen. – Kérlek, nehogy elkéssem, csak érjek
vissza idejében."
A szél elállt, a szőnyeg leszállt, a Szélistenek eltűntek, és Luka
hazaért: nem a Szilszilá partjára, ahogy számított rá, hanem a
tulajdon utcájába a tulajdon háza előtt, pontosan arra a helyre,
ahol először hallotta Kutyát és Medvét beszélni, ahol először
találkozott Senkapival, és ahonnan elindult nagy kalandjára. A
világ színei még mindig furcsák voltak, az ég túl kék, a föld túl
barna, a ház sokkal rózsaszínűbb és zöldebb, mint máskor; és az
is szokatlan volt, hogy egy varázsszőnyeg parkol itt, rajta a
Mágikus Világ Szultánája, egy Titán, egy Kojot meg két
Elefántkacsa, s szemlátomást mindegyikük zavarban.
– Az az igazság, hogy mi nem vagyunk jó helyen itt, a Határon
– mondta Szoraja, amikor Luka, Kutya, a medve és Medve, a
kutya lelépett a Résamról a poros utcára. – Úgyhogy mivel neked
menned kell, menj gyorsan, hogy mi is távozhassunk. Menj
ahhoz a másik Szorajához, aki ebben a házban lakik, és amikor
beleteszed azt a vidri Vergonyát apád szájába, ne feledd, hogy a
vidri Inzultáná adta neked; és ha majd fiatalemberré cseperedsz,
gondolj néha erre az Inzultánára, ha nem felejted el teljesen.
– Sosem felejtelek el – mondta Luka de kérlek, föltehetnék egy
utolsó kérdést: meg tudom fogni a vidri Vergonyát puszta
kézzel? És ha a papám szájába teszem, nem égeti őt agyon?
– Az Élet Tüze nem sebzi meg azokat, akikhez hozzáér – felelte
a vidri Szoraja. – Sőt meggyógyítja a sebeket. Nem fogod túl
forrónak találni azt az izzó zöldséget. És apádnak is csak
használni fog. Igaz is, hat vidri Vergonya van abban a Vederben –
fejezte be –, mindegyikőtöknek egy, ha úgy gondolod.
– Akkor Isten veled – mondta Luka, majd az Öregfiúhoz
fordult, és hozzátette: – És azt akartam mondani, hogy sajnálom,
ami Ág kapitánnyal történt, mert végül is a fivéred volt.
Az Öregfiú vállat vont.
– Nincs mit sajnálnod – felelte. – Különben se kedveltem soha.
Ekkor Szoraja Inzultáná minden további hűhó nélkül fölemelte
a karját, Bölcs Salamon király Varázsszőnyege pedig az égbe
emelkedett, és halk búcsúhussanással eltűnt.
Luka a bejárati ajtóra nézett, és a küszöbön a nap első
fényében megcsillanó nagy aranygömböt látott: a kilences szint
végének mentési pontját, annak a „játéknak" a végét, amely
egyáltalán nem játék volt, hanem – ahogy Senkapi mondta –
élet-halál kérdése.
– Gyerünk – kiáltotta Kutyának és Medvének –, menjünk haza.
A mentési pont felé rohant, és amikor odaért, megbotlott,
ahogy gondolta, hogy megbotlik majd; miközben ügyetlenül
jobbra dőlt, sikerült megrúgnia bal lábával a pontot; utoljára
hallotta a sokatmondó dinget, amely nyugtázta teljesítményét;
látta, hogy minden szám eltűnik a látómezejéből; egy pillanatra
furcsán elszédült; aztán visszanyerte egyensúlyát, és látta, hogy
az aranygömb is eltűnt, a világ színei pedig visszafakultak
rendes állapotukba. Megértette, hogy maga mögött hagyta a
Mágia Világát, és megint ott van, ahol lennie kell. „És mintha
pontosan annyi idő lenne, mint amikor elmentem – tűnődött. –
Úgyhogy ez az egész meg sem történt, eltekintve persze attól,
hogy megtörtént." A vidri Veder még mindig ott lógott a
nyakában, érezte mellkasán a melegét. Mély lélegzetet vett, és
amilyen gyorsan csak tudott, beszaladt a házba, majd fel a
lépcsőn, s vele tartott Medve, a kutya, meg Kutya, a medve is.
Az otthon édes illata fogadta: anyja parfümje, a konyha
ezeregy titka, a tiszta lepedők frissessége, a felgyülemlett illatai
mindannak, ami e falak közt történt életében, és azok a régebbi,
rejtélyesebb szagok, amelyek már a születése előtt is ott lebegtek
a levegőben. A lépcső tetején pedig ott állt a bátyja, Hárún, arcán
furcsa kifejezéssel.
– Jártál valahol, ugye? – kérdezte Hárún. – Mesterkedsz
valamiben. Látom az arcodon.
Luka elrohant mellette, és odavetette:
– Most nincs időm elmagyarázni, hogy őszinte legyek.
Mire Hárún megfordult, és utánaszaladt.
– Tudtam – mondta. – Megvolt a kalandod! Na, gyerünk, ki
vele! Egyébként meg mi lóg a nyakadban?
Luka válasz nélkül továbbrohant, és Medve, a kutya meg
Kutya, a medve is elsuhant Hárún mellett, amikor Luka
berontott apja hálószobájába. Ők is a kaland részesei voltak, és
nem akarták elmulasztani a zárójelenetet.
Rásid Kalifa az ágyában feküdt, nyitott szájjal aludt éppen úgy,
ahogy Luka legutóbb látta, a csövek még mindig a karjában, és
az ágy mellett álló monitor mutatta, hogy még ver a szíve, de
nagyon-nagyon gyengén. Ám boldognak látszott, még mindig
boldognak, mintha egy olyan történetet hallgatna, amelyet imád.
Az ágy mellett Luka anyja, Szoraja állt, ujjai az ajkán, és Luka
megértette abban a pillanatban, amikor berohant a szobába és
megpillantotta, hogy anyja éppen megcsókolja az ujját, s aztán
Rásid szájához érinti, mert búcsúzik tőle.
– Mi a csudát művelsz, hogy így berohansz ide, mint egy őrült?
– kiáltotta Szoraja, és ekkor Medve, a kutya, Kutya, a medve és
Hárún is berontott. – Álljatok meg mind – parancsolta. – Mi ez?
Játszótér? Cirkusz? Mi?
– Kérlek, mama – könyörgött Luka –, nincs idő, hogy
megmagyarázzam... kérlek, csak hadd tegyem, amit tennem kell.
– Azzal anélkül, hogy megvárta volna anyja válaszát, beletett egy
Élet Tüzétől izzó vidri Vergonyát apja nyitott szájába, ahol az
nagy ámulatára azonnal elolvadt. Luka meredten nézte, ahogy
apró tűznyelvek buknak le Rásid torkán; aztán eltűntek, egy
pillanatig semmi sem történt, és Luka szíve elszorult.
– Á – lamentált az anyja –, mi a csudát műveltél, te buta fiú?...
– De aztán a feddő szavak elhaltak az ajkán, mert ő és a
szobában mindenki látta, hogy visszatér a szín Rásid arcába;
majd az egészség ragyogása terjedt szét a bőrén, szinte mintha
kínjában elpirulna; és az ágy mellett álló monitor határozott,
rendszeres szívverésre váltott.
Rásid keze megmozdult. Jobb kezével váratlanul kinyúlt, és
csiklandozni kezdte Lukát, Szoraja pedig ennek láttán eltátotta a
száját, részben a csoda felett érzett örömében, részben pedig
ijedtségében.
– Ne csiklandozz, papa – mondta Luka boldogan, mire Rásid
Kalifa lehunyt szemmel így szólt:
– Nem én csiklandozlak... hanem Senkisem. – Aztán az
oldalára fordult, hogy a bal kezével is megtámadja Lukát.
– Te vagy az, te csiklandozol – nevetett Luka, mire Rásid Kalifa
a szemét kinyitva és széles vigyorral, ártatlanul megkérdezte:
– Én? Csiklandozlak? Nem, nem. Az Badarság.
Rásid felült, nyújtózott, ásított, és vicces, kíváncsi pillantást
vetett Lukára.
– Felettébb különöset álmodtam rólad – mondta. – Lássuk
csak, emlékszem-e rá. Kalandra indultál a Mágia Világába, azt
hiszem, az volt, és az egész hely szétesett. Hmm, és voltak
Elefántkacsák, Respekto-Rágcsálók meg egy igazi, hamisítatlan
Repülő Szőnyeg, aztán még egy kis dolog: Tűztolvaj lettél, és
elloptad az Élet Tüzét. Kis Luka, nem tudsz véletlenül valamit
erről az álomról? Van annak valami halvány esélye, hogy kitöltöd
a hézagokat?
– Talán igen, talán nem – felelte Luka bátortalanul –, de neked
már tudnod kell ezt, papa, mert, hogy őszinte legyek, mintha
egész idő alatt ott lettél volna velem, tanácsokat adtál meg
helyettesítettél, és nélküled elvesztem volna.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta Blabla-sah –, mert én is
elvesztem volna, ha nincs ez a kis hőstetted, az biztos. Vagy nem
is olyan kicsi hőstetted. Vagy szuperkolosszális ultrahőstetted.
Nem mintha azt szeretném, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség
vagy ilyesmi. Az Élet Tüze. De tényleg. Micsoda teljesítmény.
Hmm, hmm. Vidri Vergonyák, mi? És lehet, hogy az a dolog, ami
a nyakadban lóg, az egy igazi vidri Veder?
– Nem tudom, miről beszéltek – mondta Szoraja Kalifa
elégedetten –, de jó hallani, hogy megint a régi sületlenségek
hangzanak el ebben a házban.
Ezzel azonban még nem ért véget a történet. Luka épp abban a
biztos tudatban pihent, hogy munkájával végre elkészült, amikor
kellemetlen, bugyborékoló hangot hallott apja hálószobájának
egyik sarkából, és nagy rémületére ott állt egy Lény, akiről azt
hitte, hogy utoljára látja, amikor az Öregfiú kihajította a
végtelen űrbe. Már nem viselt cinóbervörös nyári inget és
szalmakalapot; színtelen volt és arctalan, mert Rásid Kalifa
visszatért önmagába, és bár ez az alávaló haláldolog nyilván
megpróbált valamiféle emberi alakot ölteni magára, csak torz,
ocsmány és ragacsos külsőt sikerült, mintha ragasztó lenne.
– Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen – sziszegte. – Tudod,
miért. Valakinek meg kell halnia. Már az elején mondtam, hogy
van egy kelepce, és annyi. Ha egyszer létrejöttem, nem távozom
addig, amíg el nem nyelek egy életet. Nincs vita, érted?
Valakinek meg kell halnia.
– Menj el – ordította Luka. – Vesztettél. Apám már jól van.
Csak bugyborékold el magad oda, ahová mész.
Rásid, Szoraja és Hárún csodálkozva nézett rá.
– Kivel beszélsz? – kérdezte Hárún. – Abban a sarokban nincs
semmi.
De Medve, a kutya és Kutya, a medve jól látta a Lényt, és
mielőtt Luka megszólalhatott volna, Medve közbevágott:
– Mi lenne – kérdezte a Lénytől –, ha egy halhatatlan
lemondana a Halhatatlanságáról?
– Miért ugat így Medve? – kérdezte Szoraja zavartan. – Nem
értem, mi folyik itt.
– Emlékszel? – kérdezte Medve sürgetőn Lukát. – Barak
vagyok, és az Ebemberek / Élnek már vagy ezer éve? Egy kínai
átok kutyává változtatott. Neked nem nagyon tetszett, amikor
meséltem, mert azt akartad, hogy a te kutyád legyek, és semmi
más. Hát, most én is csak az akarok lenni. Ezer év után. Pokolba
a múlttal! És ki akar még ezer évig élni? Elég volt az egészből!
Csak Medve, a kutyád akarok lenni.
– Ez túl nagy áldozat – mondta Luka, akit megrendített kutyája
hűsége és önzetlen bátorsága. – Ezt nem kívánhatom tőled.
– Nem kérlek rá, hogy kívánd – felelte Medve, a kutya.
– Ez a kutya lármásabb, mint azelőtt – mondta Rásid. – Luka,
nem tudnád lecsendesíteni?
– Egy Halhatatlanság – mondta mohón a Lény a sarokban. –
Mmm! Igen, igen! Elnyelni egy Halhatatlanságot! Kiszívni a
halhatatlanból, hogy feltöltődjem, és otthagyni a halhatatlant
halandó alakban! Hát, igen. Az tényleg nagyon kellemes lenne.
– Ejnye – mondta hirtelen Kutya, a medve. – Valamit be kell
vallanom. – Ebben a pillanatban, gondolta Luka, Kutya
egyáltalán nem medvésnek, hanem inkább nyuszisnak látszik. –
Emlékszel arra a történetre, amit meséltem... hogy fejedelem
voltam, aki aranyat sző a levegőből? Meg Bulbul Dévre, a
madárfejű óriásra és a többire?
– Persze hogy emlékszem – felelte Luka.
– Nézd, férjuram, most a medve dörmög, és a fiú a medvével
beszél – mondta Szoraja kétségbeesve. – Ezeket az állatokat... és
a fiadat is... tényleg egyre lehetetlenebb féken tartani.
– Nem volt igaz – ismerte el Kutya, a medve, szégyenében
lehajtva a fejét. – Az egyetlen, amit a levegőből szőttem, az a
história volt, amivel kötöttem az ebet a karóhoz... vagy a medvét
a karóhoz, talán ezt kéne mondanom. Csak arra gondoltam,
kellene egy jó történetet mesélnem. Arra gondoltam akkor, hogy
ezt várod tőlem, különösen miután Medve elénekelte azt a dalt
magáról. Elhatároztam, hogy jó színben tüntetem fel magam.
Nem lett volna szabad. Sajnálom.
– Ne aggódj – mondta Luka. – Ez egy mesemondó háza.
Mostanra már tudnod kell, hogy az milyen. Folyton mindenki
történeteket agyal ki.
– Akkor ez rendben is van – mondta Medve, a kutya. – Csak
egyikünk mondhat le a halhatatlanságról, és az én vagyok.
Azzal anélkül, hogy megvárta volna a vita folytatását, abba a
sarokba rohant, ahol a Lény kucorgott, majd ugrott; Luka látta,
hogy a Lény rettenetes szájféléjét hihetetlenül nagyra tátja, és
azt is látta, hogy ez a száj elnyeli Medvét; aztán előbukkant, és
ugyanúgy festett, csak másként, s a Lény is Medve-forma lett:
Senkapi helyett Semedve.
– Ó – kiáltotta a Lény. – Ó, eksztázis, eksztázis! – Aztán
valamiféle visszavillanás következett, mintha a fényt beszívta
volna egy pont ahelyett, hogy kirobbant volna belőle, és a
Medvelény berobbant, vummpppfff, majd nem volt ott többé.
– Vuff – szólalt meg Medve, a kutya, és a farkát csóválta.
– Hogy érted azt, hogy vuff? – kérdezte Luka. – Elvitte a
macska a nyelved?
– Brumm – mondta Kutya, a medve.
– Á – értette meg Luka. – A mágikus rész most tényleg véget
ért, ugye? És mostantól fogva csak a rendes kutyám meg a
rendes medvém vagytok, én pedig csak a rendes én.
– Vuff – mondta Medve, a kutya, majd rávetette magát Lukára,
és megnyalta az arcát. Luka szorosan átölelte.
– Azután, amit az imént tettél – mondta –, soha nem hagyom,
hogy valaki azt gondolja, a kutyák balszerencsét hoznak, mert
mindannyiunknak szerencsés nap volt, amikor a kutyám lettél.
– Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Szoraja
erőtlenül.
– Semmi baj, mama – felelte Luka, és olyan erősen megölelte,
ahogy csak tudta. – Nyugodj meg. Az élet végre visszatért a
rendes medrébe.
– A te medredben semmi se rendes – válaszolta anyja, és
puszit nyomott a feje búbjára. – Rendes meder? Tudjuk, hogy
ebben a családban nem létezik ilyesmi.
Azon a hűs estén a Kalifa házának lapos tetején vacsoraasztalt
állítottak fel a csillagok alatt – igen, megint előbukkantak a
csillagok! –, és lakomát ettek, amely lassan sült húsokból és
gyorsan sült zöldségekből, savanyúságból és édességből, hideg
gránátalmaléból és teából, de ritkább ételekből is állt:
boldogságlevesből, fűszeres lelkesedésből és megkönnyebbülésjégkrémből.
Az asztal közepén a kis vidri Vederben ott lapult a
maradék öt vidri Vergonya, amelyek halványan izzottak az Élet
Tüzétől.
– Szóval, ez a másik Szoraja, akit úgy megszerettél – mondta
Szoraja Kalifa Lukának épphogy negédesen –, azt mondta, hogy
ha egy egészséges ember eszik egyet ezekből, akkor hosszú életű
lesz, sőt talán még örökké is fog élni?
Luka a fejét rázta.
– Nem, mama – felelte –, ezt nem a vidri Inzultáná mondta.
Hanem Ré, a Legfőbb Lény.
Annak ellenére, hogy életét a legendás Blabla-sah mellett
töltötte, Szoraja Kalifa sosem szerette nagyon ezt a
fantáziavilágot, amit most már nemcsak mesemondó férjétől,
hanem a két fiától is el kellett tűrnie. Ezen az estén azonban
igazi erőfeszítést tett.
– És ez a Ré... – szólalt meg, de Luka fejezte be a mondatot
helyette.
–...ezt nekem mondta hieroglifául, amit egy Ropogtat nevű,
beszélő mókus fordított le.
– Na, mindegy is – adta fel Szoraja. – Minden jó, ha jó a vége,
és ami ezeket az úgynevezett „vidri Vergonyákat" illeti,
egyszerűen berakom őket a kamrába, aztán majd eldöntjük,
mihez kezdjünk velük.
Luka épp azon tűnődött, milyen lenne, ha ő, a bátyja, az anyja
meg az apja örökké élhetne. A gondolatot inkább ijesztőnek
találta, mint izgalmasnak. Talán a kutyájának, Medvének igaza
volt, és jobb lenne a Halhatatlanság, sőt annak a valószínűsége
nélkül élni. Igen – talán jobb lenne, ha Szoraja eldugná a vidri
Vergonyákat valahová, hogy az összes Kalifa lassan
megfeledkezzék a létezésükről; aztán talán ők, a Vederben lapuló
Vergonyák is ráunnának végül, hogy arra várjanak, majd
megeszik őket, és a Határon át visszacsusszannának a Mágia
Világába, a Valódi Világ pedig megint Valódi lenne, az élet meg
csak élet, és az bőven elég is lenne.
Az éjszakai égen hemzsegtek a csillagok.
– Mint tudjuk – mondta Rásid Kalifa –, a csillagok néha táncra
perdülnek, és olyankor minden megtörténhet. De vannak
éjszakák, amikor jó látni, hogy minden a szokásos helyén van, és
akkor mindannyian pihenhetünk.
– Az én lábam már pihent eleget – mondta Szoraja. – A
csillagok talán nem táncolnak, de mi biztosan fogunk.
Tapsolt, mire Kutya, a medve hirtelen a hátsó lábára állt, és
ropni kezdte az afrikai gumicsizmást, Medve, a kutya pedig
felugrott és vonítva rázendített egy népszerű dalra, aztán a
Kalifa család is talpra szökkent, vad táncba kezdett, és
csatlakozott a kutya dalához. Mi pedig most itt hagyjuk őket, a
megmentett apát, a szerető anyát, a bátyot és a fiút, aki hazatért
nagy kalandjából a szerencsés kutyájával meg a fivéri
medvéjével együtt, fenn a tetőn egy hűs éjszakán, a mozdulatlan,
örök csillagok alatt, hadd énekeljenek és táncoljanak.
Megjegyzések
[←1]
Vagy hogy teljes nevén nevezzük: az Álimok diktatúrájának megdöntése a Mágikus
Világ Szívének lakói által, és ennek felváltása az Idővel kialakított ésszerűbb
kapcsolattal, lehetővé téve az Álomidőt, a Késést, a Bizonytalanságot, a Halogatást, a
Vonakodást és az Öregedés Széles körű Utálatát.