Salman Rushdie - Luka es az elet tuze

„Tőled még a gatyám is táncra akar perdülni”– így beszélnek a

leselejtezett istenek Lukával, aki lehetetlennek tűnő feladatra

vállalkozik: ki akarja menteni apját a halál karmai közül. Hosszú

útján látása perifériáján – akár egy számítógépes játékban –

mindig ott van, hány élete van még, és hány szintet teljesített, de

szerencsére mindig akadnak segítőtársai, például a vidri

Inzultáná és az ő vidrái vagy a Ropogtat nevű mókus, aki segít

megértenie a kiszuperált istenek mondandóját.

Rushdie e művével egy régi ígéretet teljesít: Milan nevű kisebbik

fia mindig azt kérdezte tőle, mikor ír neki is egy könyvet, mint

Zafarnak, a nagyobbnak, aki a Hárún és a Mesék Tengere című

művet kapta apjától. És mivel a szerző úgy gondolta – joggal –,

hogy a gyereknek tett ígéretet soha nem szabad megszegni,

megírta a Hárún folytatását.

Salman Rushdie

Luka és az Élet Tüze

Ulpius-ház Könyvkiadó

Budapest, 2013

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Salman Rushdie: Luka and the Fire of Life

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Az éjfél gyermekei

Fúriadüh

Grimusz

A Mór utolsó sóhaja

Hárún és a Mesék Tengere

Sálímár bohóc

Szégyen

A firenzei varázslónő

Joseph Anton

Copyright © 2010, Salman Rushdie

Hungarian translation © Greskovits Endre, 2013

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013

ISBN 978 963 254 512 7

TARTALOM

1 A borzasztó dolog, mely a gyönyörű, csillagos éjszakán történt

2 Senkapi

3 Az Idő Folyamának bal partja

4 A vidri Inzultáná

5 A Három Tüzes Fánkhoz vezető út

6 Egyenesen a Mágia Szívébe

7 Az Élet Tüze

8 Verseny az Idővel

M ágia minden talpalat,

I tt, ott és lenn, a föld alatt

L átszatvilág, mi hívogat.

A bűvből valót egy tehet:

N em más, mint a szeretet.

1

A borzasztó dolog, mely a gyönyörű,

csillagos éjszakán történt

Élt egyszer Kahání városában, Ali é országában egy Luka nevű

fiú, akinek volt két állata, egy Kutya nevű medve és egy Medve

nevű kutya, ami azt jelentette, hogy valahányszor azt kiáltotta,

„Kutya!", a medve barátságosan odacammogott hozzá a hátsó

lábán, és amikor azt rikkantotta, „Medve!", a kutya ugrált felé

farkcsóválva. Kutya, a barnamedve, néha mogorva és morgós

tudott lenni, de ügyes táncos volt, hátsó lábaira emelkedve járta

finoman és kecsesen a keringőt, a polkát, a rumbát, a wahwatusit

és a twistet, valamint a közelebbi táncokat, a kopogós

bhángrát, a pörgős ghúmart (amihez bő, tükrökkel kirakott

szoknyát viselt), a szpao és a thang-ta nevű harci táncot meg a

déli pávatáncot. Medve, a kutya, csokoládészínű labrador volt,

szelíd, barátságos állat, bár néha kissé ingerlékeny és ideges; ő

egyáltalán nem tudott táncolni, mert – ahogy mondani szokták –

négyballábas volt, de esetlenségét abszolút hallása ellensúlyozta,

úgyhogy a vihart is túlzengte, teli torokból üvöltötte a

mindenkori legnépszerűbb dalokat, és sosem vétette el a hangot.

Medve, a kutya, és Kutya, a medve, hamarosan többet jelentett

Lukának egyszerű kedvencnél. Legjobb szövetségesei és

leghűségesebb védelmezői lettek, s olyan ádázul oltalmazták,

hogy amikor a fiú közelében voltak, senki nem is álmodott arról,

hogy belekössön Lukába, még a legvisszataszítóbb osztálytársa,

Patszar sem, aki általában féktelenül viselkedett.

Luka a következőképp szerzett ily szokatlan társakat. Egy szép

napon, amikor tizenkét éves volt, megjött a cirkusz a városba –

méghozzá nem akármilyen cirkusz, hanem maga a NATŰK, a

Nagy Tűzkarikák, egész Ali é legnevezetesebb cirkusza, amely

„a Nevezetes és Szenzációs Tűzattrakciót mutatja be". Luka tehát

rettentően elkeseredett, amikor apja, a mesemondó Rásid Kalifa

azt mondta, hogy nem mennek el az előadásra.

– Rossz az állatoknak – magyarázta Rásid. – A NATŰK-nek

valaha lehettek fényes napjai, de manapság már messze van a

kegyelmi állapottól.

Az oroszlánnak szuvas a foga, mondta Rásid Lukának, a tigris

vak, az elefántok éhesek, és az egész állatsereglet helyzete

egyszerűen nyomorúságos. A Nagy Tűzkarikák idomára a

rettentő és hatalmas Ág kapitány, más néven Láng Nagymester.

Az állatok annyira félnek az ostora csattanásától, hogy a fogfájós

oroszlán és a vak tigris továbbra is karikákon ugrál át és lapít, a

sovány elefántok pedig még mindig vastagbőrű piramist

alkotnak, nehogy feldühítsék, mert Ág olyan ember, aki gyorsan

méregbe gurul, és lassan neveti el magát. És amikor szivarozó

fejét az oroszlán tátott szájába dugja, ő fél leharapni, nehogy a

fej a tulajdon hasában ölje meg.

Rásid, aki szokás szerint egyik élénk színű (most

cinóbervörös) nyári ingét és kedvenc, ütött-kopott

szalmakalapját viselte, éppen hazakísérte Lukát az iskolából, és

hallgatta, mi történt Lukával napközben. Luka elfelejtette Dél-

Amerika csücskének nevét, és „Hawaii"-t írt be a

földrajzdolgozatba. Emlékezett azonban hazája első elnökének

nevére, és helyesen is írta le a történelemdolgozatban. Patszar

fejbe vágta a hokiütőjével tornaórán. Viszont ő két gólt szerzett

a meccsen, és legyőzték az ellenség csapatát. És végre

megtanulta, hogyan kell fütyülni, mert sikerült a megfelelő

hangot előcsalnia magából. Voltak tehát pluszok és mínuszok.

Mindent összevéve nem rossz nap; de nagyon fontos napnak

készült, mert ezen a napon látták, hogy a cirkuszi menet sátrat

verni igyekszik a nagy Szilszilá partján. A Szilszilá az a széles,

lusta, csúnya, sárszínű folyó, amely nem messze az otthonuktól

átszeli a várost. A kalitkájukban kókadozó kakaduk és az utcán

végighullámzó szomorú dromedárok látványa facsarta Luka

nemes, fiatal szívét. De a legszomorúbb, gondolta, az a ketrec,

amelyből egy mogorva kutya és egy komor medve bámul

szerencsétlenül mindenfelé. A menet legvégén Ág kapitány

haladt kalózosan metsző, fekete szemmel és barbárosan

zabolátlan szakállal. Luka hirtelen feldühödött (pedig olyan fiú

volt, aki lassan gurul méregbe, és gyorsan neveti el magát).

Amikor Láng Nagymester közvetlenül elébe ért, Luka ráordított,

ahogy a torkán kifért:

– Ne engedelmeskedjenek az állatai a parancsainak, és a tüzes

karikái gyújtsák fel a hülye sátrát!

Na most az úgy történt, hogy amikor Luka dühösen kiáltott, az

azon ritka pillanatok egyike volt, amikor valamely

megmagyarázhatatlan véletlen folytán a világegyetem összes

hangja egyszerre némul el, az autók nem dudálnak, a robogók

nem köhécselnek, a madarak nem rikácsolnak a fákon, mindenki

egyszerre hallgat el, s e mágikus csendben Luka hangja olyan

tisztán hallatszott, mint a puskalövés, szavai pedig terjedtek,

míg be nem töltötték az eget, sőt talán még az egyesek szerint a

világot irányító Párkák láthatatlan otthonához is utat találtak.

Ág kapitány összerándult, mintha valaki pofon vágta volna, majd

egyenesen Luka szemébe bámult oly lángoló gyűlölettel, hogy a

fiú alatt szinte összecsuklott a lába. Aztán a világ visszatért a

szokásos lármájához, a cirkuszos menet továbbhaladt, és Luka

meg Rásid hazament ebédelni. Ám Luka szavai még mindig ott

függtek a levegőben, s titkos művüket végezték.

Aznap este bemondták a híradóban, hogy a NATŰK cirkusz

állatai megdöbbentő módon egyöntetűen megtagadták a

fellépést. A zsúfolt sátorban a beöltözött bohócok és a civil ruhás

nézők nagy csodálkozására példátlan daccal fellázadtak uruk

ellen. Láng Nagymester ott állt a három Nagy Tűzkarika

központi porondján, parancsokat üvöltött és az ostorát

pattogtatta, de amikor látta, hogy az összes állat lépést tartva,

nyugodtan és lassan megindul felé, mintha egy hadsereg katonái

volnának, majd minden irányból bekerítik, amíg ki nem alakul a

harag állati köre, a bátorság elszállt belőle, ő térdre rogyott, sírt,

jajgatott, és az életéért könyörgött. A közönség pfujolt és

gyümölcsöt meg párnákat, majd keményebb dolgokat, például

köveket, diót és telefonkönyveket hajigált be. Ág sarkon fordult

és menekült. Az állatok szétváltak és átengedték, ő meg csak

futott, és bömbölt, mint egy csecsemő.

Ez volt az első bámulatos dolog. A második aznap éjjel történt.

Zaj támadt éjfél körül, mintha milliárd vagy milliárdszor

milliárd őszi levél ropogna és zörögne, olyan zaj, mely a Szilszilá

partján fölállított sátortól Luka hálószobájáig terjedt, és

fölébresztette a fiút. Amikor kinézett az ablakon, látta, hogy a

nagy sátor kigyulladt, s fényesen ég a folyóparti mezőn. A Nagy

Tűzkarikák lángolt; és ez nem káprázat volt.

Luka átka megfogant.

A harmadik bámulatos dolog másnap reggel következett be.

Egy kutya, kinek nyakörvén a „Medve" felirat állt, és egy medve,

kinek nyakörvén a „Kutya" felirat állt, felbukkant Luka ajtajánál

– később Luka eltűnődött, hogyan is találhattak oda –, és Kutya,

a medve buzgón forogni meg lépegetni kezdett, Medve, a kutya

pedig talpalávaló dallamot vonított. Luka, az apja, Rásid Kalifa,

az anyja, Szoraja, és a bátyja, Hárún a ház ajtajához gyűlt, hogy

nézzék, a szomszédos verandáról viszont Onítá kisasszony ezt

kiabálta:

– Vigyázat! Amikor az állatok énekelnek és táncolnak, valami

boszorkányság van készülőben!

De Szoraja Kalifa csak nevetett.

– Az állatok a szabadságukat ünneplik – mondta.

Ekkor Rásid komoly arcot vágott, és elmesélte a feleségének

Luka átkát.

– Én úgy látom – vélekedett ha itt valaki boszorkányságot

művelt, akkor az a mi kis Lukánk volt, és ezek a derék állatok

azért jöttek, hogy megköszönjék neki.

A többi cirkuszi állat beszökött a vadonba, és sose látták többé

őket, de a kutya és a medve szemlátomást itt akart maradni. Még

az eleségüket is elhozták. A medve egy vödör hallal jött, a kutya

pedig egy kis kabátot viselt, amelynek a zsebe tele volt csonttal.

– Végül is miért ne? – kiáltott fel Rásid Kalifa vidáman. – A

mesemondásaimhoz elkél egy kis segítség. Semmi sem kelti úgy

fel a közönség figyelmét, mint egy kutya és egy medve énekestáncos

száma.

Ezt tehát eldöntötték, de aznap Luka bátyja, Hárún mondta ki

az utolsó szót.

– Tudtam, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Elérted azt a kort,

amikor e család tagjai átlépik a mágikus világ határát. Most a te

kalandod következik... igen, végre eljött!... és határozottan úgy

tűnik, mintha most valamit elkezdtél volna. De légy óvatos. Az

átok veszélyes fegyver. Én soha nem voltam képes semmire, ami

ennyire... hm... sötét volt.

„Az én saját kalandom", gondolta Luka álmélkodva, és a bátyja

mosolygott, mert pontosan tudott Luka Titkos Irigységéről, ami

valójában Egyáltalán Nem Oly Titkos. Amikor Hárún annyi idős

volt, mint most Luka, elutazott a Föld második holdjára, ahol

rímekben beszélő halakkal meg egy lótuszgyökerekből szőtt

kertésszel barátkozott össze, és segített legyőzni a kultusz

gonosz nagymesterét, Khatam Sudot, aki magát a Mesék

Tengerét próbálta megsemmisíteni. Luka legnagyobb kalandjai

viszont mostanáig az iskolai Nagy Játszótéri Háborúkban estek

meg, amelyek során ő vezette híres győzelemre bandáját, a

Galaktikaközi Pingvincsapatot a Császári Fenség Hadsereggel

szemben, amelyet gyűlölt riválisa, Ádi Patszar, más néven Vörös

Seggű parancsnokolt, amikor is egy vakmerő légitámadással,

viszketőporral megtöltött papírrepülőgépek bevetésével

diadalmaskodott. Rendkívül megnyugtató volt a látvány, amikor

Patszar a játszótéri tóba ugrott, hogy az egész testét ellepő

viszketést csillapítsa; Luka azonban tudta, hogy Hárún

teljesítményéhez képest ez egyáltalán nem sok. Hárún a maga

részéről tudott róla, hogy Luka igazi kalandra vágyik, lehetőleg

olyanra, amelyben vannak valószínűtlen lények, más bolygókra

(vagy legalább holdakra) tett utazások és 1áN1szM-ek, vagyis

Egyáltalán Nem Egyszerű Módszerek. Ám mostanáig mindig

megpróbálta csillapítani Luka vágyait.

– Vigyázz, hogy mit kívánsz – mondta Lukának, aki így

válaszolt:

– Őszintén szólva könnyen lehet, hogy ez a legbosszantóbb

dolog, amit valaha mondtál.

Á

Általában azonban a két fivér, Hárún és Luka ritkán

veszekedett, sőt valójában szokatlanul jól kijöttek egymással. A

tizennyolc év korkülönbség könnyen elnyelte a legtöbb

problémát, amely fivérek között néha felmerül, mindazokat a kis

bosszúságokat, amelyek miatt a báty véletlenül beleveri a gyerek

fejét egy kőfalba, vagy tévedésből az arcára tesz egy párnát

álmában, vagy meggyőzi az öccsét arról, milyen remek ötlet a

nagyfiú cipőjét édes, ragacsos mangólével megtölteni, vagy a

nagyfiú barátnőjét egy másik barátnő nevén szólítani, majd úgy

tenni, mintha ez csak szerencsétlen nyelvbotlás lett volna.

Úgyhogy semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett Hárún sok

hasznos dologra tanította öccsét, például kickboxra, a krikett

szabályaira, meg hogy melyik zene menő és melyik nem; Luka

tehát bonyodalmaktól mentesen csodálta bátyját, és úgy

gondolta, hogy olyan, mint egy nagy medve – egy kicsit Kutyára,

a medvére hasonlít – vagy esetleg egy kényelmes, bozótos hegy,

a csúcs közelében széles vigyorral. Luka először a születésével

lepte meg az embereket, mert bátyja, Hárún már tizennyolc éves

volt, amikor anyja, Szoraja negyvenegy éves korában egy

második, szép kisfiúnak adott életet. Férje, Rásid nem talált

szavakat, és ezért, ahogy az lenni szokott, túl sok szót keresett. A

kórházban fölvette újszülött fiát, szelíden dédelgette a karjában,

és esztelen kérdésekkel szórta meg.

– Ki hitte volna? Honnan jöttél, kissrác? Hogy kerültél ide? Mit

tudsz felhozni a mentségedre? Mi a neved? Mi leszel, ha nagy

leszel? Mit szeretnél?

Szorajához is volt kérdése:

– A te korodban – álmélkodott kopaszodó fejét ingatva – mit

jelent egy ilyen csoda? – Rásid ötvenéves volt, amikor Luka

megérkezett, de abban a pillanatban úgy beszélt, mint minden

fiatal, zöldfülű apa, akit megdöbbent a felelősség, sőt egy kicsit

meg is ijed tőle.

Szoraja visszavette a csecsemőt, és megnyugtatta az apát.

– Luka a neve – mondta –, és a csoda azt jelenti, hogy

láthatóan világra hoztunk egy fickót, aki vissza tudja fordítani

magát az Időt, hogy rossz irányba menjen, és mi

megfiatalodjunk.

Szoraja tudta, miről beszél. Ahogy Luka cseperedett, úgy

látszottak a szülei fiatalabbnak. Amikor például a kis Luka

először felült, szülei képtelenek voltak nyugton ülni. Amikor

mászni kezdett, ők úgy ugráltak, mint az izgatott nyulak. Amikor

járt, szökdécseltek örömükben. És amikor első ízben megszólalt,

nos, az ember azt hitte volna, hogy az egész legendás Szavak

Zuhataga ömlik ki Rásid száján, és soha nem fog elállni a fia

hatalmas teljesítményéről zengő áradat.

A Szavak Zuhataga egyébként a Mesék Tengeréből ömlik le a

Bölcsesség Tavába, amelynek vizét a Napok Hajnala világítja

meg, és amelyből az Idő Folyama ered. A Bölcsesség Tava, mint

köztudott, a Tudás Hegyének árnyékában fekszik, s e hegy

csúcsán ég az Élet Tüze. E fontos információt, mely a Mágikus

Világ elhelyezkedéséről – és valójában létezéséről – szól,

évezredeken át titkolták és őrizték rejtélyes, álcázott

ünneprontók, akik Álimoknak, azaz Tudósoknak nevezték

magukat. A titok azonban már kitudódott. Rásid Kalifa tette

hozzáférhetővé a nagyközönségnek sok híres meséjében.

Kaháníban tehát mindenki pontosan tudta, hogy a mi nem

mágikus világunkkal párhuzamosan létezik egy Mágikus Világ is,

és ebből a Valóságból erednek a fehér mágia, a fekete mágia, az

álmok, a lidércnyomások, a mesék, a hazugságok, a sárkányok, a

tündérek, a kék szakállú dzsinnek, a mechanikus gondolatolvasó

madarak, az elrejtett kincsek, a zene, a képzelet, a remény, a

félelem, az örök élet adománya, a halál angyala, a szeretet

angyala, a folytonossági hiányok, a viccek, a szép eszmények, az

ocsmány eszmények, a hepiendek, valójában szinte minden, ami

érdekes lehet egyáltalán. Az Alimok, akik úgy képzelték, hogy a

Tudás az övék, és túl becses ahhoz, hogy másokkal megosszák,

valószínűleg gyűlölték Rásid Kalifát azért, mert előhúzta a

tarsolyából a titok e macskáját.

Ám még nem jött el az ideje – de végül majd eljön –, hogy a

Macskákról beszéljünk. Mindenekelőtt el kell mesélnünk azt a

borzasztó dolgot, amely a gyönyörű, csillagos éjszakán történt.

Luka balkezesen nőtt fel, és gyakran látta úgy, hogy nem ő

működik rossz irányban, hanem a világ. Az ajtógombok rossz

felé forognak, a csavarok ragaszkodnak hozzá, hogy az óra

járásának irányába csavarják be őket, a gitárokat fejjel lefelé

húrozzák, és a legtöbb nyelv írása ügyetlenül balról jobbra halad,

kivéve egyet, amelyet ő furcsamód nem sajátított el. A

fazekaskorongok fonákul forognak, a dervisek jobban

pörögnének a fordított irányba, és mennyivel szebb meg

ésszerűbb lenne a világ, gondolta Luka, ha a nap nyugaton kelne,

és keleten nyugodna. Amikor arról álmodott, milyen lenne az

élet abban a Fordított Dimenzióban, az alternatív, balkezes

Fordítva Bolygón, ahol ő nem szokatlan lenne, hanem normális,

néha elszomorodott. Bátyja, Hárún jobbkezes volt, mint

mindenki más, és ebből következően neki minden könnyebben

ment, ami nem tűnt tisztességes dolognak. Szoraja azt mondta

Lukának, ne búsuljon.

– Te sokféle tehetséggel megáldott gyermek vagy – folytatta –,

és lehet, hogy igazad van, amikor azt hiszed, hogy a bal oldali

irány a jobb, és hogy amit mi, többiek csinálunk, az nem a jobb,

hanem a rosszabb. Vigyen téged a kezed oda, ahová akar. Csak

legyen dolga, ennyi az egész. Menj folyvást balra, de ne

piszmogj; ne hagyd, hogy balul süljön el a dolog.

Miután Lukának a Nagy Tűzkarikák cirkuszra szórt átka oly

látványosan megfogant, Hárún gyakorta figyelmeztette ijedt

hangon, hogy a balkezessége a benne fortyogó sötét erők jele

lehet.

– Csak vigyázz – mondta Hárún –, ne menj végig a Bal Kéz

Felőli Úton. – A Bal Kéz Felőli Út nyilván a Fekete Mágiához

vezet, ám mivel Lukának a leghalványabb fogalma sem volt

arról, hogy még ha akarna is, miképp térhetne erre az Útra,

elengedte a füle mellett bátyja figyelmeztetését, mint olyasfajta

dolgot, amilyennel Hárún néha ugratja, mert nem érti, hogy

Luka nem szereti, ha ugratják.

Lukát, talán mert arról álmodozott, hogy egy Balkezes

Dimenzióba költözik, vagy mert apja hivatásos mesemondó volt,

esetleg bátyja, Hárún nagy kalandja miatt, vagy talán semmi

más okból, csak azért, mert olyan volt, amilyen, úgy nőtt fel,

hogy élénken érdekelték a más valóságok, és fogékony is volt

ezekre. Az iskolában olyan meggyőző színész lett belőle, hogy

amikor megszemélyesített egy púpost, egy császárt, egy nőt vagy

egy istent, mindenki, aki az előadását nézte, meg volt győződve

róla, hogy a kis fickó valamiképp ideiglenesen púpot növesztett,

trónra lépett, nemet változtatott vagy isteni lény lett. És amikor

rajzolt és festett, apja meséi, amelyek például az elefántfejű,

minden valaha megtörtént dologra emlékező

Memóriamadarakról, az Idő Folyamában úszó Kórhalakról, az

Elveszett Gyermekkor Földjéről vagy a Senki Által Nem Lakott

Helyről szóltak, gyönyörű, képzelet szőtte, élénk színű életre

keltek. Matematikából és kémiából sajnos nem volt ennyire jó.

Ez nem tetszett anyjának, aki – bár úgy énekelt, mint egy angyal

– mindig józan, gyakorlatias típus volt; apja azonban titokban

örvendezett, mert Rásid Kalifa szemében a matematika

ugyanolyan rejtélyes volt, mint a kínaiak, és kétszer annyira

érdektelen; és gyerekkorában Rásid megbukott a kémiavizsgán,

mert tömény kénsavval öntötte le a dolgozatát, és úgy adta be,

hogy teli volt lyukkal.

Luka szerencséjére olyan korban élt, amikor szinte végtelen

számú párhuzamos valóságot árultak játékként. Mint minden

ismerőse, ő is úgy nőtt fel, hogy betolakodó űrhajóflottákat

semmisített meg, kis vízvezeték-szerelő volt, aki számos pattogó,

égő, csavarodó, buborékoló szint megtétele után megmentett egy

kényeskedő királykisasszonyt egy szörny várkastélyából,

méretváltoztató sündisznóvá, utcai harcossá meg rocksztárrá

alakult át, és rettenthetetlenül állta a sarat kámzsás köpenyében,

miközben egy vastag szarvú és vörös-fekete arcú, démoni alak

ugrált körülötte, s dupla végű fénykarddal csapkodott a feje felé.

Mint minden ismerőse, ő is képzeletbeli közösségekhez

csatlakozott a kibertérben, elektroklubokhoz, amelyekben

fölvette például egy Galaktikaközi Pingvin identitását, akit a

Beatles egyik tagjáról neveztek el, vagy később egy teljesen

kitalált repülő lényét, akinek a magasságát, hajszínét, sőt a

nemét is ő választhatta és alakíthatta kedvére. Mint minden

ismerősének, Lukának is nagy készlete volt zsebre vágható

párhuzamosvalóság-dobozokból, és szabadideje java részét azzal

töltötte, hogy elhagyta a tulajdon világát, és belépett az e

dobozokban található gazdag, színes, zenés, emberpróbáló

univerzumokba, amelyekben a halál átmeneti volt (amíg túl sok

hibát nem követett el ahhoz, hogy végleges legyen), az életet

pedig meg lehetett nyerni, takarékoskodni lehetett vele, vagy

csodálatos módon egyszerűen meg lehetett kapni, ha az ember

történetesen a megfelelő téglába verte a fejét, a megfelelő

gombát ette meg, vagy a megfelelő varázsvízesésen kelt át, és

annyi életet lehetett felhalmozni, amennyi csak az ember

képességétől és jó szerencséjétől telt. Luka szobájában egy kis

televízió mellett állt legbecsesebb tulajdona, mind közül a

legvarázslatosabb doboz, amely a leggazdagabb, legbonyolultabb

utazásokat tette lehetővé az űrbe és időbe, a több élet és az

átmeneti halál zónájába: az ő új multi-univerzuma. És ahogy az

iskolaudvaron átváltozott a hatalmas Luka tábornokká, a

Császári Fenség Hadsereg legyőzőjévé, a rettegett LL, azaz Luka

Légierő parancsnokává, amelynek papírrepülői

viszketőporbombákat hordoztak, úgy a matematika és a kémia

világából a Multi-univerzum Zónába átlépve otthon érezte

magát, egészen másképpen otthon, mint ahogy az otthonában

érezte otthon magát, de akkor is otthon; és – lelkében legalábbis

– Szuper-Lukává, a Játékok nagymesterévé vált.

Megint csak apja, Rásid Kalifa bátorította Lukát, és komikusan

ügyetlenül, de megpróbált részt venni a kalandjaiban. Szoraja

megvetően érdektelen volt, és lévén józan asszony, aki nem

bízott a technikában, amiatt aggódott, hogy a különböző

varázsdobozok láthatatlan nyalábokat és sugarakat bocsátanak

ki, amelyek tönkreteszik szeretett fia elméjét. Rásid félvállról

vette ezeket az aggodalmakat, amitől Szoraja még jobban

aggódott.

– Semmi sugár! Semmi nyaláb! – kiáltotta Rásid. – De nézd

meg, milyen szépen fejlődik a szem-kéz koordinációja, és

problémákat is megold, rejtvényeket fejt meg, akadályokat küzd

le, különböző nehézségi szinteket teljesít, hogy rendkívüli

készségeket sajátítson el.

– Ezek hasznavehetetlen készségek – vágott vissza Szoraja. – A

valódi világban nincsenek szintek, csak nehézségek vannak. Ha

gondatlanságból hibázik a játékban, kap újabb lehetőséget. Ha

gondatlanságból hibázik a kémiadolgozatban, elégtelent kap. Az

élet nehezebb a videojátékoknál. Ezt kell neki tudnia, és ha már

itt tartunk, neked is.

Rásid nem adta fel.

– Nézd meg, hogy mozog a keze a gombokon – mondta. –

Ezekben a világokban a balkezesség nem akadályozza.

Bámulatos, hogy szinte kétkezes.

Szoraja bosszúsan horkant fel.

– Láttad a kézírását? – kérdezte. – Abban segítenek a

sündisznói meg a vízvezeték-szerelői? A „pípjei" meg a „pújai"

átsegítik az iskolán? Micsoda nevek! Mintha valaki a vécére

készülne vagy mi. Meg amin játszik...

Rásid békülékenyen elmosolyodott.

– Konzol a neve – szólalt meg, de Szoraja sarkon fordult és

elsétált, fél kezével a feje fölött integetve.

– Ne beszélj nekem ilyesmikről – szólt hátra legfennköltebb

hangján. – Erről én nem konzol-tálok.

Nem meglepő, hogy Rásid Kalifa használhatatlan volt a multiuniverzumban.

Egész életében könnyed stílusban beszélt, de a

keze őszintén szólva mindig tehertételt jelentett neki. Ügyetlen

volt, esetlen, és minden kiesett belőle. Ahogy mondani szokták,

két balkeze volt. Hatvankét esztendeje során számtalan dolgot

leejtett, még többet összetört, ügyetlenkedett mindazzal, amit

nem sikerült leejtenie vagy összetörnie, és összemaszatolt

mindent, amit írt. Nagyjában-egészében minden volt, csak nem

ügyes. Ha megpróbált egy szöget beverni a falba, az egyik ujja

mindig útban volt, és Rásid mindig csecsemősen viselte a

fájdalmat. Úgyhogy valahányszor fölajánlotta a segítségét

Szorajának, ő – kissé szívtelenül – megkérte, hogy legyen szíves,

tartsa távol magát.

Másfelől viszont Luka emlékezett az időre, amikor az apja keze

ténylegesen megelevenedett.

Ez igaz volt. Luka pár éves korában apja két keze önálló életet,

sőt lelket kapott. Nevük is volt. Senkisem (a jobb kéz) és

Badarság (a bal) felettébb engedelmes volt, és azt tették, amit

Rásid tenni akart velük, például hadonásztak, amikor valamit

hangsúlyozni akart (mert szeretett sokat beszélni), vagy

rendszeres időközönként ételt tettek a szájába (mert szeretett

sokat enni). Még Rásidnak azt a részét is hajlandók voltak

megmosni, amit ő sejhajnak nevezett, ami tényleg rendkívül

engedelmes dolognak számított. Ám mint Luka hamar megtudta,

csiklandozó hajlammal is bírtak, különösen amikor ő valahol a

közelükben volt. Néha, amikor a jobb kéz megcsiklandozta

Lukát, ő könyörgött:

– Hagyd abba, kérlek, hagyd abba.

Mire apja így felelt:

– Nem én vagyok. Igazából Senkisem csiklandoz.

Aztán amikor a bal kéz is csatlakozott, Luka harsányan

kacagva tiltakozott:

– Te vagy az, te csiklandozol.

Mire apja így felelt:

– Tudod, mit? Ez Badarság.

Mostanában azonban Rásid két keze lelassult, és mintha

visszaváltoztak volna puszta kezekké. Valójában Rásid többi

része is lelassult. Lassabban járt, mint azelőtt (bár sohasem járt

gyorsan), lassabban evett (bár nem nagyon sokkal), és – ami a

legaggasztóbb – lassabban beszélt (pedig mindig nagyon-nagyon

gyorsan járt a szája). Lassabban mosolyodott el, mint régen, és

néha, Luka úgy képzelte, mintha a gondolatok is lelassultak

volna apja fejében. Mintha az általa mondott mesék is lassabban

haladtak volna, mint egykoron, és ez rosszat tett az üzletnek.

„Ha ilyen tempóban lassul – mondta magában Luka riadtan –,

akkor nemsokára csikorogva leáll." A teljesen leállt apa képe, aki

beragad egy mondatba, egy mozdulatba, egy lépésbe, ijesztő

volt; de úgy tűnt, ebbe az irányba tartanak a dolgok, hacsak

valamivel nem lehet visszagyorsítani Rásid Kalifát. Luka tehát

gondolkodni kezdett, hogy miképpen lehet egy apát

felgyorsítani; hol a pedál, amit meg kell nyomni ahhoz, hogy a

lassuló tempó helyreálljon? Ám mielőtt megoldhatta volna a

problémát, megtörtént a borzasztó dolog a gyönyörű, csillagos

éjszakán.

Egy hónappal és egy nappal azután, hogy Kutya, a medve, és

Medve, a kutya megérkezett Kalifáék házához, a Kahání városa,

a Szilszilá folyó és a mögötte lévő tenger fölött ívelő ég

csodálatosképpen tele volt csillagokkal, s olyannyira ragyogott a

csillagoktól, hogy még a mordhalak is feljöttek a víz mélyéről

egy csodálkozó pillantásra, és akaratuk ellenére elmosolyodtak

(és ha láttak már életükben a meglepetéstől mosolygó

mordhalat, akkor tudják, hogy nem valami szép látvány). A

galaktika vastag csíkja mintegy varázsütésre fellángolt a tiszta,

éjszakai égen, és mindenkiben felidézte, milyenek voltak a

dolgok a régi időkben, mielőtt az emberek beszennyezték a

levegőt, és elrejtették az eget a szemük elől. A városi szmog

miatt olyannyira szokatlan volt a Tejút látványa, hogy az

emberek házról házra jártak, és megmondták a szomszédaiknak,

hogy jöjjenek ki az utcára, és nézzék. Mindenki kitódult a

házából, és ott állt felemelt állal, mintha az egész környék arra

várna, hogy csiklandozzák meg, és Luka futólag fontolóra vette,

hogy főcsiklandnok lesz, de aztán jobb ötlete támadt.

A csillagok mintha táncoltak volna odafönn, lenyűgöző és

bonyolult alakzatokban keringtek, mint a teljes pompába

öltözött nők a menyegzőn, fehérben, zöldben és pirosban

ragyogó nők gyémánttal, smaragddal és rubinnal, sugárzó nők az

égben táncolva, tüzes ékkövektől gyöngyözve. És a csillagok

tánca tükröződött a város utcáin; az emberek tamburinokkal

meg dobokkal jöttek elő, és ünnepeltek, mintha valakinek a

születésnapja lenne. Medve és Kutya is ünnepelt vonítva és

ugrálva, s Hárún meg Luka meg Szoraja meg a

szomszédasszonyuk, Onítá kisasszony is táncolt. Csak Rásid nem

csatlakozott a mulatsághoz. Ült a verandán, figyelt, és senki,

még Luka sem tudta talpra állítani.

– Nehéznek érzem magam – mondta. – A lábam mintha

szeneszsák lenne, a karom meg tuskó. Nyilván a gravitáció nőtt

meg valahogy körülöttem, mert egyfolytában a föld felé húz. –

Szoraja azt mondta, egyszerűen csak lusta, és egy idő után Luka

is otthagyta apját, aki egy arra járó árustól vásárolt banánt

evett, és visszaszaladt a csillagok karneválja alá.

A nagy égi előadás késő éjszakáig folytatódott, és amíg tartott,

valami jó dolog előjelének, egy váratlanul beköszöntő jó korszak

kezdetének tűnt. Luka azonban elég hamar ráébredt, hogy

semmi ilyesmiről nincs szó. Lehet, hogy valójában valamiféle

búcsú, egy utolsó hurrá, mert ezen az éjszakán Rásid Kalifa,

Kahání legendás mesemondója mosolygó arccal, kezében

banánnal, csillogó homlokkal elaludt, és nem ébredt föl másnap

reggel. Egyre csak aludt halkan horkolva, ajkán édes mosollyal.

Aludt egész délelőtt, aztán egész délután, aztán a következő

éjszakán, és ez így folyt tovább reggelről reggelre, délutánról

délutánra, éjszakáról éjszakára.

Senki sem tudta felébreszteni.

Eleinte Szoraja abban a hitben, hogy csak nagyon fáradt,

mindenkit csendre intett, és mindenkinek azt mondta, hogy ne

zavarja. De nemsokára aggódni kezdett, és maga próbálta meg

fölébreszteni. Először szelíden beszélt hozzá, szerető szavakat

mormolt. Aztán a homlokát simogatta, megcsókolta az arcát, és

egy kis dalt énekelt. Végül egyre türelmetlenebbül

megcsiklandozta a talpát, erősen megrázta a vállát, és végső

megoldásként teli torokból a fülébe ordított. Rásid helyeslő

morgást hallatott, és kicsit szélesebben mosolygott, de nem

ébredt fel.

Szoraja leült az ágya mellé, a padlóra, és a kezébe temette az

arcát.

– Mit csináljak? – jajongta. – Mindig álmodozó volt, és most

úgy gondolta, hogy az álmait választja helyettem.

A lapok hamar neszét vették Rásid állapotának, és az újságírók

ott szimatoltak meg füleltek a környéken, hogy hozzájussanak a

sztorihoz. Szoraja elhessegette a fotósokat, de a sztorit így is

Á

megírták. NEM LOCSOG TOVÁBB BLABLA-SAH, ordították kissé

kegyetlenül a címek. BLABLA-SAHBÓL CSIPKERÓZSI-SAH LETT.

Amikor Luka látta anyját a könnyek, apját pedig a Nagy Alvás

fogságában, úgy érezte, mintha vége lenne a világnak, vagy

legalábbis a java részének. Egész életében azzal próbálkozott,

hogy kora reggel, mielőtt szülei felébrednének, belopózik a

hálószobájukba, és meglepi őket, de mindig felébredtek, mielőtt

ő az ágyhoz ért volna. Ám Rásid most nem ébredt fel, és Szoraja

tényleg nem konzol-tált senkivel, Luka pedig tudta, hogy ennek a

szónak a valóságban semmi köze nincs a játékokhoz, bár e

pillanatban azt kívánta, bár lenne a valóság valamely más,

képzeletbeli változatában, ahol megnyomhatná a Kilépés

gombot, hogy visszatérjen a saját életébe. De nem látott Kilépés

gombot. Otthon volt, bár az otthont hirtelen nagyon különös és

ijesztő helynek érezte, ahol nincs nevetés, és ami a

legborzalmasabb: nincs Rásid. Úgy érezte, mintha valami

lehetetlen dolog lehetségessé vált volna, valami elgondolhatatlan

elgondolhatóvá, és ő ennek a rettenetes dolognak nem akart

nevet adni.

Orvosok érkeztek, és Szoraja bevezette őket a szobába,

amelyben Rásid aludt, majd becsukta az ajtót. Hárúnt

beengedték, de Lukának Onítá kisasszonnyal kellett maradnia,

amit utált, mert Onítá túl sok édességet adott neki, és magához

húzta a fejét, úgyhogy ő elveszett az asszony keblében, mint

utazó egy ismeretlen völgyben, amely olcsó parfümtől szaglik.

Egy kis idő múlva Hárún átjött hozzá.

– Azt mondják, nem tudják, mi van vele – mondta Lukának. –

Csak alszik, és nem tudják, miért. Infúziót adnak neki, mert nem

eszik, nem iszik, úgyhogy táplálni kell. De ha nem ébred fel...

– Fel fog ébredni! – kiáltotta Luka. – Minden percben

felébredhet!

– Ha nem ébred fel – mondta Hárún, és Luka észrevette, hogy

Hárún keze ökölbe szorul, meg a hangjában is volt valamiféle

ökölbe szorulás –, akkor az izmai elsorvadnak, meg az egész

teste is, és akkor...

– Akkor semmi – vágott közbe Luka indulatosan. – Csak pihen,

ennyi az egész. Lelassult, nehéznek érezte magát, és pihennie

kell. Egész életében gondoskodott rólunk, hogy őszinte legyek, és

most joga van egy kis pihenésre, nem igaz, Onítá néni?

– De, Luka – felelte Onítá kisasszony –, igaz, drágám, ebben

szinte teljesen biztos vagyok. – És egy könnycsepp gördült le az

arcán.

Aztán rosszabbra fordultak a dolgok.

Luka aznap éjjel ébren feküdt az ágyában, túl rémült és

boldogtalan volt, hogy aludni tudjon. Medve, a kutya is az ágyon

szuszogott, morgott és elmerült kutyás álmában, Kutya, a medve

pedig mozdulatlanul hevert a padlóra terített gyékényen. De

Luka nem aludt. Az éjszakai ég odakinn már nem volt tiszta,

hanem alacsonyan függtek a felhők, mintha az ég a homlokát

ráncolná, a távolból pedig mennydörgés hallatszott, akár valami

mérges óriás hangja. Ekkor Luka csapkodó szárnyak zaját

hallotta a közelből, mire kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant,

kidugta a fejét, és a nyakát tekergette, hogy fölnézzen az égre.

Hét keselyű repült felé, nyakukon fodor, mint európai

nemeseknek a régi festményeken, vagy mint a cirkuszi

bohócoknak. Csúfak voltak, büdösek és gonoszok. A legnagyobb,

legcsúnyább, legbüdösebb és leggonoszabb keselyű letelepedett

Luka ablakpárkányára, közvetlenül mellé, mintha régi barátok

lennének, a másik hat pedig kartávolságon kívül lebegett.

Medve, a kutya felébredt, és morogva meg vicsorogva az

ablakhoz szaladt; Kutya, a medve egy pillanattal később pattant

fel, és Luka fölé tornyosult, mintha ott és akkor darabokra

akarná szaggatni a keselyűt.

– Várjatok – mondta nekik Luka, mert látott valamit, amit meg

kellett vizsgálnia. A Keselyűfőnök nyakfodrán kis zacskó lógott.

Luka odanyúlt; a keselyű nem mozdult. A zacskóban papírtekercs

volt, a papírtekercsen pedig Ág kapitány üzenete.

„Szörnyű, sötét szavú gyermek – állt a levélben –, undorító

boszorkányfiú, tán azt képzelted, hogy semmivel nem

viszonzom, amit ellenem elkövettél? Azt hitted, hitvány

varázslói onc, hogy nem tudok súlyosabban ártani neked, mint

amilyen súlyosan te ártottál nekem? Oly hiú, oly ostoba vagy, te

gyenge, apró átokszóró, hogy azt hitted, te vagy az egyetlen

boszorkánymester a városban? Ha nem tudod irányítani az átkot,

ó, te tehetetlen, törpe rontó, akkor az visszatér, és pofon vág.

Vagy ez alkalommal, e talán még alkalmasabb bosszú esetében

letaglóz valakit, akit szeretsz."

Luka reszketni kezdett, holott meleg volt az éjszaka. Ez lenne

az igazság? A cirkuszigazgatóra szórt izzó átkára válasz az apját

sújtó altató átok? Mely esetben, gondolta Luka rettegve, ő tehet

a Nagy Alvásról. Még Kutya, a medve, és Medve, a kutya

érkezése sem kárpótolja apja elvesztéséért. Másfelől viszont apja

lassulását már jóval a táncoló csillagok éjszakája előtt

észrevette, úgyhogy ez a levél talán csak ocsmány hazugság.

Mindenesetre nem hagyhatja, hogy a Keselyűfőnök lássa a

remegését, úgyhogy erős, határozott hangon, amilyennel az

iskolai darabokban beszélt, így szólt:

– Hogy őszinte legyek, utálom a keselyűket, és nem

csodálkozom, hogy csak ti maradtatok hűek ahhoz a szörnyű Ág

kapitányhoz. Különben is micsoda ötlet, hogy egy keselyű

fellépjen a cirkuszban! Csak azt bizonyítja, hogy miféle fickó a

kapitány. Ezenkívül – tette hozzá Luka, miközben darabokra

tépte a levelet a keselyű cinikus csőre előtt – ez egy alávaló

ember levele, aki megpróbálja azt állítani, hogy meg tudja

betegíteni az apámat. Nyilvánvaló, hogy senkit nem tud

megbetegíteni, de mindenkit feldühít. – Majd minden bátorságát

összeszedve elhessentette a nagy madarat a párkányról, és

becsukta az ablakot.

A keselyűk kavarogva elszálltak, Luka pedig remegve az ágyára

roskadt. Kutyája és medvéje böködte az orrával, de nem tudták

megvigasztalni. Rásid aludt, és Luka nem tudott szabadulni a

gondolattól, hogy ő maga – és egyedül ő – idézte az átkot a

családjára.

Álmatlan éjszakája után Luka hajnalban kelt, és belopózott a

szülei hálószobájába, ahogy a boldogabb időkben oly gyakran

tette. Ott feküdt apja alva, karjába csövek futottak, hogy

táplálják, és egy monitoron szaggatott zöld vonalként látszott a

szívverése. Az igazat megvallva Rásid nem látszott

elátkozottnak, de még szomorúnak sem. Inkább... boldognak,

mintha arról álmodna, hogy míg alszik, táncol a csillagokkal,

velük él az égen, és mosolyog. Ám a látszat nem minden, Luka

ennyit már tudott; a világ nem mindig olyan, amilyennek látszik.

Szoraja a padlón aludt ülve, hátával a falnak dőlt. Egyik szülő

sem ébredt föl, ahogy annak idején mindig, amikor Luka feléjük

lopakodott. Ez lehangoló volt. Luka vánszorogva elindult a

szobája felé. Az ablakon át látta, hogy az ég kezd világosodni. A

hajnal állítólag felvidítja az embereket, de Luka semmi vidámra

nem tudott gondolni. Az ablakhoz lépett, be akarta húzni a

függönyt, hogy legalább sötétben feküdjön és pihenjen egy

kicsit, ám ekkor észrevette a rendkívüli dolgot.

Egy férfi állt a Kalifa-ház mellett húzódó utcácskában,

ismerős, cinóbervörös inget meg felismerhetően ütött-kopott

szalmakalapot viselt, és leplezetlenül figyelte a házat. Luka

éppen ki akart kiáltani, sőt talán még Medvét meg Kutyát is ki

akarta küldeni, hogy kergessék el az idegent, amikor a férfi

felszegte a fejét, és egyenesen Luka szemébe nézett.

Rásid Kalifa! Az apja áll odakinn, és nem szól, de szemlátomást

ébren van!

De ha Rásid odakinn van az utcán, akkor ki alszik az ágyában?

És ha Rásid az ágyában alszik, akkor hogyan lehet odakinn? Luka

szédült, és az agyának fogalma sem volt, mit gondoljon; lába

azonban nekieredt. Medvéjével és kutyájával a nyomában Luka

lélekszakadva rohant oda, ahol apja várt rá. Mezítláb süvített le

a földszintre, kicsit megbotlott, jobbra lépett, furcsán elszédült

egy pillanatra, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és kiszáguldott

a bejárati ajtón. Csodálatos, gondolta Luka. Rásid Kalifa

felébredt, és valahogy kiosont sétálni. Minden rendben lesz.

2

Senkapi

Lukának, miközben kirohant az ajtón Kutyával és Medvével, a

legkülönösebb érzése támadt: mintha átléptek volna egy

láthatatlan határt; mintha egy titkos szint nyílt volna ki, és ők

áthaladtak volna a kapun, mely lehetővé teszi, hogy felfedezzék.

Kicsit reszketett, és a medve meg a kutya is reszketett, bár nem

volt hideg a hajnal. Furcsa színekbe öltözött a világ, az ég túl kék

volt, a föld túl barna, a ház rózsaszínűbb és zöldebb, mint

rendesen... és apja nem az apja volt, hacsak Rásid Kalifa nem vált

részben áttetszővé. Ez a Rásid Kalifa pontosan úgy festett, mint

a híres Blabla-sah; a szalmakalapját meg a cinóbervörös nyári

ingét viselte, és amikor sétált meg beszélt, nyilvánvaló volt, hogy

a hangja Rásid hangja, s ahogy mozgott, az is pontos mása volt

az eredetinek; ám ezen a Rásid Kalifán át lehetett látni, nem

tisztán, csak homályosan, mintha félig valóságos, félig a fény

játéka volna. Amikor a hajnal az első hangjait suttogta odafenn,

az égen, az alak áttetszősége még nyilvánvalóbb lett. Lukával

forgott a világ. Történt valami az apjával? Ez az átlátszó apa

valamiféle... valamiféle...

– Valamiféle kísértet vagy? – kérdezte erőtlen hangon. –

Határozottan különös és meglepő vagy, hogy finoman

fogalmazzak.

– Fehér lepedőt viselek? Láncokat csörgetek? Kísértetiesnek

látsz? – kérdezte a fantom elutasítón. – Ijesztő vagyok? Jó, erre

ne válaszolj. Az az igazság, hogy kísértetek vagy szellemek

nincsenek, ezért én sem vagyok az. És hadd jegyezzem meg,

hogy én most ugyanúgy meg vagyok lepve, mint te.

Medve szőre égnek állt, Kutya pedig zavartan csóválta a fejét,

mintha éppen most derengett volna fel előtte valami.

– Te miért vagy meglepve? – kérdezte Luka, és megpróbált

magabiztosnak látszani. – Végül is nem te vagy az, aki rajtam lát

át.

Az átlátszó Rásid Kalifa közelebb lépett, és Lukának

kényszerítenie kellett magát, nehogy elszaladjon.

– Nem miattad vagyok itt – mondta az átlátszó Rásid. –

Úgyhogy, hmm, szokatlan, hogy átléptél, amikor makkegészséges

vagy. És a kutyád meg a medvéd is, ha már itt tartunk. Az egész

dolog szerfelett rendellenes. A Határt nem lehetne ilyen könnyen

semmibe venni.

– Hogy érted ezt? – tudakolta Luka. – Milyen Határt? Ki miatt

vagy itt? – Abban a pillanatban, hogy föltette a kérdést, már

tudta is a választ, és ettől az első kérdés kiesett a fejéből. – Á –

mondta. – Á. Akkor az apám...

– Még nem – mondta az átlátszó Rásid. – De én türelmes típus

vagyok.

– Menjen innen – mondta Luka. – Maga nemkívánatos személy

itt, uram... különben mi is a neve?

Az átlátszó Rásid barátságosan rámosolygott, de valahogy ez a

mosoly mégsem volt teljesen barátságos.

– Én – magyarázta kedves hangon, ami valahogy mégsem volt

egészen kedves –, én az apád halá...

– Ne mondja ki ezt a szót! – kiáltotta Luka.

– Azt szeretném elmondani, ha szabad folytatnom – erősködött

a fantom –, hogy mindenki halá...

– Ne mondja ki! – ordította Luka.

– ...más – mondta a fantom. – Nincs két egyforma. Minden

élőlény különbözik az összes többitől; az életük egyedien és

egyénien kezdődik, egyénien és egyedien folytatódik, és ebből

következően a végén mindenkinek megvan a maga egyedi és

egyéni halá...

– Ne! – üvöltötte Luka.

– ...és én vagyok az apádé, vagy nemsokára leszek, és akkor

már nem látsz át rajtam, mert akkor én leszek a valódi, ő pedig,

sajnálom, hogy ezt kell mondanom, már egyáltalán nem lesz.

– Senkisem fogja elvinni az apámat – kiáltotta Luka. – Még

maga sem, uram... akárhogy hívják is... az ijesztő meséivel.

– Senkisem – mondta az átlátszó Rásid. – Igen, szólíthatsz így.

Az vagyok. Senkisem fogja elvinni az apádat: ez pontosan így

van, és én vagyok a szóban forgó Senkisem. Én vagyok a te,

mondhatni, Senkapid.

– Badarság – mondta Luka.

– Nem, nem – javította ki az átlátszó Rásid. – Attól tartok,

Badarság ebben nem vesz részt. Rá fogsz jönni, hogy én

Badartalanság típusú fickó vagyok.

Luka leült a ház lépcsőjére, és a fejét fogta. Senkapi. Értette,

amit az átlátszó Rásid mondott. Miközben apja gyengül, a

fantom Rásid egyre erősebb lesz, és a végén csak ez a Senkapi

lesz, apa meg nem. De egy dologban biztos volt: nem áll készen

arra, hogy apja nélkül boldoguljon. Erre sosem fog készen állni.

E tudat bizonyossága egyre nőtt benne, és erőt adott neki. Csak

egyetlen dolgot tehet, mondta magában. Ezt a Senkapit meg kell

állítani, és ki kell találnia valamit, hogy megállítsa.

– Hogy őszinte legyek – mondta Senkapi –, és hogy minden

titkomat felfedjem, meg kell ismételnem, hogy te máris elértél

valami rendkívülit... a vonal átlépésére gondolok... úgyhogy

talán további rendkívüli dolgokra vagy képes. Lehet, hogy még

azt is véghez tudod vinni, amit éppen most álmodsz meg; lehet...

haha!... hogy sikerül véghezvinned az elpusztításomat. Egy

ellenfél! Mily örvendetes! Mily határozottan... bájos. Annyira

izgatott vagyok.

Luka felnézett.

– Hogy érti azt pontosan, hogy „a vonal átlépése"? – kérdezte.

– Itt, ahol vagy, nem ott van, ahol voltál – magyarázta Senkapi

segítőkészen. – Ez, mindez, amit látsz, nem az, amit eddig láttál.

Ez az utca nem az az utca, ez a ház nem az a ház, és ez a papa,

mint már elmagyaráztam, nem az. Ha az egész világod fél lépést

tenne jobbra, akkor beleütközne ebbe a világba. Ha fél lépést

tenne balra... hát, ebbe most ne menjünk bele. Nem látod, hogy

mennyivel élénkebb színű itt minden, mint otthon volt? Ez,

tudod... tényleg mondanom se kéne... ez a Mágia Világa.

Luka emlékezett rá, hogy megbotlott az ajtóban, és hogy futó,

de erős szédülést érzett. Akkor lépte volna át a vonalat? És

jobbra vagy balra botlott vajon? Nyilván jobbra, ugye? Ez tehát

nyilván a Jobb Kéz Felőli Út, nem? De ez-e a legjobb Út? Neki, a

balkezesnek, nem balra kellett volna botlania?... Ráébredt, hogy

fogalma sincs, mire gondol. Miért van egyáltalán akármilyen

Úton ahelyett, hogy a ház előtti utcán lenne? Hová vezethet egy

ilyen Út, és gondolnia kell-e rá egyáltalán, hogy végigmenjen

rajta? Nem arra kellene-e gondolnia inkább, hogy

megszabaduljon ettől az ijesztő Senkapitól, és visszatérjen

szobája biztonságába? Ez a sok beszéd a Mágiáról túl sok volt

neki.

Luka persze mindent tudott a Mágia Világáról. Úgy nőtt fel,

hogy apjától mindennap hallott róla, és hitt benne, még

térképeket is rajzolt és képeket is festett róla – a Bölcsesség

Tavába ömlő Szavak Zuhatagáról, a Tudás Hegyéről, az Élet

Tüzéről, mindenről; de nem úgy hitt benne, ahogy az

ebédlőasztalokban, az utcákban vagy a gyomorrontásokban. Ez

nem volt valóságos úgy, ahogy a szeretet, a boldogtalanság vagy

a félelem. Csak úgy volt valóságos, ahogy a mesék valóságosak,

amíg az ember olvassa őket, a délibábok, amíg túl közel nem ér

hozzájuk az ember, vagy az álmok, amíg álmodja őket.

– Akkor ez álom? – tűnődött, mire az átlátszó Rásid, aki

Senkapinak nevezte magát, lassan és elgondolkodva bólintott.

– Ez minden bizonnyal megmagyarázná a helyzetet – felelte

nyájasan. – De vesd alá próbának. Ha valóban álom, akkor a

kutyád meg a medvéd talán nem lesz többé néma állat. Tudod,

ismerem a titkos vágyadat. Szeretnéd, ha tudnának beszélni,

ugye? Ha a te nyelveden beszélnének hozzád, és elmondanák a

történetüket. Biztos vagyok benne, hogy rendkívül érdekes

történetük van.

– Ezt honnan tudja? – kérdezte Luka meghökkenve, és ismét

megszületett a válasz a fejében, amint elhangzott a kérdés. – Á.

Azért tudja, mert apám tudja. Beszéltem egyszer erről az

apámnak, és azt mondta, kitalál egy mesét egy beszélő kutyáról

meg medvéről.

Ú

– Úgy ám – mondta Senkapi nyugodtan. – Minden, ami apád

volt, amit tudott, tett és mondott, lassan átáramlik belém. De

nem szabad elhappolnom a beszélgetést – folytatta. – Azt

hiszem, a barátaid arra várnak, hogy rájuk figyelj.

Luka körülnézett, és döbbenten látta, hogy Medve, a kutya a

hátsó lábára állt, és a torkát köszörüli, mint a tenorista az

operában. Aztán dalra fakadt – ezúttal nem ugatva, vonítva és

csaholva, hanem tiszta, érthető szavakkal. Enyhén idegen

akcentussal énekelt, ezt Luka észrevette, mintha külföldről

érkezett látogató lenne, de a szavakat tisztán ejtette, bár a mese,

amiről szóltak, zavarba ejtő volt.

Barak vagyok, népem Ebemberek

Halhatatlan, ősi népe,

Varázshéjatojásból lettünk,

Daloltunk, harcoltunk, szerettünk,

S nem ért minket utol halál.

Barak vagyok, és az Ebemberek

Élnek már vagy ezer éve,

Étkem volt gyöngy, mátkám emberi hölgy,

Uralmam alatt az anyaföld,

S zengtem angyalok fennkölt dalát.

Ez az ének, mit az Ebemberek

Dalltak át ezer esztendőn,

De lesújtott ránk egy kínai átok,

Korcsok lettünk, kivert, kóbor kutyákok,

S az Ebbirodalom ma csak homokhalom,

Hol ugatás szól, nem dalos vigalom,

Négy lábon jártunk, nem kettőn.

S ma is így: négyen, nem kettőn.

Ezután Kutya, a medve következett, aki szintén a hátsó lábára

állt, és összekulcsolta a mancsát, mint egy iskolás a

szavalóversenyen. Majd megszólalt tiszta, emberi hangon, amely

feltűnően emlékeztetett Luka bátyjáéra, Hárúnéra, és Luka

majdnem hanyatt esett, amikor meghallotta. Senkapi kinyújtott

karjával megóvta ettől, pontosan úgy, mintha ő lenne az igazi

Rásid Kalifa.

– Ó, hatalmas, apró termetű szabadítóm – mondta a medve

fennkölten, de Luka úgy látta, kicsit bizonytalanul is –, ó,

páratlan átkokat szóró gyermek, tudd meg, hogy én nem voltam

mindig olyan, amilyennek most látsz, hanem az uralkodója egy...

hmm... sűrű erdős, szikrázó havú északi földnek, amely körkörös

hegyvonulat mögött rejtőzött. Nevem akkor nem „Kutya" volt,

hanem... öö... Arthasásztra, Qáf fejedelme. Azon a hideg,

gyönyörű helyen táncoltunk, hogy melegedjünk, és a táncunk

legendává vált, mert miközben topogtunk és ugráltunk,

forgásunk ragyogása a körülöttünk lévő levegőből ezüst- meg

aranyszálakat szőtt, s ez lett a kincsünk meg a dicsőségünk is. A

forgásban és pörgésben leltük örömünket, a forgástól és

pörgéstől elevenedtünk meg, s arany földünk csodák vidéke lett,

öltözékünk pedig ragyogott, mint a nap.

Hangja megerősödött, mintha egyre bizonyosabb lenne a

mesében, amelyet mond.

– Virágoztunk tehát – folytatta –, de kiváltottuk a

szomszédaink irigységét is, és egyikük, a hatalmas, madárfejű

boszorkányfejedelem, akit úgy hívtak, hogy... – akadt el megint

Kutya, a medve – ...hm... öö... á, igen, Bulbul Dév, a Kelet

Óriáskirálya, aki úgy énekelt, mint a fülemüle, de úgy táncolt,

mint egy mamlasz, ő irigykedett a legjobban. Megtámadott

bennünket az óriáshadával, a... a... Harminc Madárral, a foltos

testű, csőrös szörnyekkel, mi pedig, a táncoló aranynép, túl

ártatlanok és kedvesek voltunk ahhoz, hogy ellenálljunk. De

makacs népség is voltunk, és nem árultuk el a tánc titkait. Igen,

igen! – kiáltotta izgatottan, és gyorsan végigmondta a történetet.

– Amikor a Madáróriások ráébredtek, hogy nem fogjuk

megtanítani őket, miképp kell a levegőből aranyat szőni, és az

életünk árán is megvédjük nagy titkunkat, olyan borzalmasan

rémítő szárnyverdesést, csapkodást, vijjogást és károgást

rendeztek, hogy világos volt: Fekete Mágiáról van szó. Qáf népét

pillanatok alatt összezúzta az Óriások sikítása, porladni kezdtek,

elvesztették emberi alakjukat, és néma állatokká, szamarakká,

selyemmajmokká, hangyászokká meg, igen, medvékké változtak,

miközben Bulbul Dév ezt kiabálta: „Most próbáljátok meg az

aranytáncotokat járni, bolondok! Most ropjátok az ezüstdzsigget!

Amit nem akartatok átadni, azt örökre elvesztettétek az emberi

formátokkal együtt. Silány, csúf állatok maradtok, hacsak...

haha!... el nem lopjátok az Élet Tüzét, hogy felszabaduljatok!"

Amivel persze azt akarta mondani, hogy örökre csapdába estünk,

mert az Élet Tüze csupán mese, és még a mesében is lehetetlen

ellopni. Úgyhogy medve lettem, táncoló medve, igen, de soha

többé aranytáncos!... és medveként addig jártam a világot, amíg

Ág kapitány el nem fogott a cirkuszába, és így, kis gazdám, rád

nem találtam.

Pontosan olyasféle történet volt ez, amilyet Hárún mesélt

volna, túlzó mese a nagy Mesék Tengeréből. De amikor véget ért,

Lukát a csalódás erős érzése kerítette hatalmába.

– Szóval mind a ketten emberek vagytok? – kérdezte

sajnálkozva. – Igazából nem a medvém meg a kutyám vagytok,

hanem elvarázsolt fejedelmek kutya- meg medveruhában? És

nem „Kutyának" meg „Medvének" kellene szólítanom

benneteket, hanem „Artha-akárminek" és „Baraknak"? Itt

vagyok én, aki betegre aggódja magát az apja miatt, és akkor

aggódnom kellene amiatt is, hogy miképp térítselek vissza

benneteket, fiúk, az igazi énetekhez? Remélem, jól tudjátok,

hogy csak tizenkét éves vagyok.

A medve visszaereszkedett négy lábra.

– Semmi baj – mondta. – Amíg medvealakban vagyok, továbbra

is szólíthatsz „Kutyának".

– És amíg én kutya vagyok – mondta a kutya –, addig

szólíthatsz „Medvének". De igaz, hogy amíg itt vagyunk a Mágia

Világában, addig szeretnénk valami módot találni arra, hogy

megtörjük a bennünket sújtó rontást.

Senkapi összecsapta a kezét.

– Remek – kiáltotta. – Kutatás! Nagyon szeretem a kutatást. És

itt van nekünk egy három-az-egyben! Mert te is kutatóúton vagy,

ugye, fiatal barátom? Hát persze – folytatta, mielőtt Luka egy

szót szólhatott volna. – Meg akarod menteni az apádat, hát

persze. Azt akarod, hogy a te utált Senkapid eltűnjön, apád pedig

megint önmaga legyen. El akarsz pusztítani, ugye, fiatal

barátom? Meg akarsz ölni, és nem tudod, hogyan. Illetve mégis

tudod. Tudod a Valódi vagy Mágikus Világ egyetlen dolgának a

nevét, amely meg tudja tenni, amire vágysz. És még ha

elfelejtetted is, mi az, barátod, a beszélő medve épp most

juttatta eszedbe.

– Az Élet Tüzére gondol – mondta Luka. – Arra gondol, ugye?

Az Élet Tüzére, ami a Tudás Hegyének tetején ég.

– Bingó! Telibe találtad! Pont a közepét! – kiáltotta Senkapi. –

A Tornyosuló Pokol, a Harmadfokú Égés, a Spontán Gyulladás, a

Lángok Lángja. Ó, igen. – Valósággal szökdécselt örömében,

csosszant egyet puha cipőjében, és zsonglőrködött

szalmakalapjával. Lukának el kellett ismernie, hogy ez a kis tánc

pontosan olyasféle, amilyet Rásid Kalifa jár, amikor kissé túl

elégedett önmagával. De furcsább, amikor az ember átlát a

táncoson.

– De ez csak egy történet – mondta Luka erőtlenül.

– Csak egy történet? – visszhangozta Senkapi, és hangjában

őszinte borzadály csengett. – Csak egy mese? Nyilván rosszul

hallok. Te kis hátulgombolós, te biztosan nem tehettél ilyen

ostoba megjegyzést. Végül is te magad egy kis Csepp vagy a

Fogalmak Óceánjából, egy rövid Kottyanás a Blabla-sahtól.

Neked kell a legjobban tudnod, hogy az Ember Mesemondó Állat,

és hogy a mesék az identitása, az értelme és az éltető eleme.

Mondanak meséket a patkányok? Kergetnek délibábot a

delfinek? Ele-fantáziálnak az elefántok? Ugyanolyan jól tudod,

mint én, hogy nem. Egyedül az ember tüzét táplálják könyvek.

– De akkor is, az Élet Tüze... csak egy tündérmese – erősködött

együtt Kutya, a medve, és Medve, a kutya.

Senkapi méltatlankodva húzta ki magát.

– Úgy festek én – kérdezte –, mint egy tündér? Talán egy

manóra hasonlítok? Fátyolszárny nő ki a lapockámból? Látjátok

csak a nyomát is tündérpornak? Elárulom nektek, hogy az Élet

Tüze ugyanolyan valóságos, mint én vagyok, és hogy csak ez a

Kiolthatatlan Tűz teszi meg azt, amire mindannyian vágytok. A

medvét Emberré változtatja, a kutyát Ebemberré, és az lesz az

Én Végem is! Luka! Te kis gyilkos! Felcsillan a szemed már a

gondolatra is! Mily izgalmas! Gyilkosok között vagyok! Akkor

mire várunk? Elkezdjük? Menjünk! Tiktak! Nincs veszteni való

idő!

Ekkor Luka úgy érezte, mintha valaki finoman csiklandozná a

talpát. Aztán az ezüstnap a horizont fölé emelkedett, és valami

példátlan dolog kezdett történni a környékkel, amely nem Luka

igazi környéke volt, vagy legalábbis nem egészen. Először is

miért ezüstszínű a nap? És miért minden túl élénk színű, túl

szagos, túl hangos? A sarkon álló árus targoncáján is úgy

festettek az édességek, mintha furcsa ízük lenne. Az, hogy Luka

egyáltalán látja az árus targoncáját, szintén a különös helyzet

része volt, mert a targonca mindig a kereszteződésben állt, és

éppen nem lehetett látni a házuktól, most mégis itt van az orra

előtt, rajta azok a furcsa színű, furcsa ízű édességek, és furcsa

színű, furcsán zümmögő legyek zümmögnek furcsán körös-körül.

Hogy lehetséges ez? – tűnődött Luka. Végül is egy lépést sem

tett, és az árus ott alszik a targonca alatt, úgyhogy nyilván a

targonca sem mozdult; és hogy jött ide a kereszteződés, hm,

illetve hogy került ő a kereszteződéshez?

Gondolkodnia kellett. Eszébe jutott az aranyszabály, amit egyik

tanára, a pipás és nagyítós, az éghajlathoz képest mindig túl

melegen öltözködő Sherlock úr tanított neki: zárd ki a

lehetetlent, és ami marad, bármily valószínűtlen is, az az igazság.

„De – gondolta Luka – mit tegyek, ha csak a lehetetlen marad, ha

a lehetetlen az egyetlen magyarázat?" Sherlock úr

aranyszabályának szellemében válaszolt a tulajdon kérdésére.

„Akkor nyilván a lehetetlen az igazság." Lenézett csiklandós

lábára. Igaz! A föld tovacsúszott csupasz talpa alatt, és közben

finoman csiklandozta. Máris messze maga mögött hagyta az

utcai árust.

Kutyára és Medvére nézett, akik kezdtek úgy viselkedni,

mintha jégpályán lennének korcsolya nélkül, csúszkáltak és

siklottak a mozgó úton, s közben hangosan, meglepetten

tiltakoztak. Luka Senkapihoz fordult.

– Maga csinálja ezt, ugye? – vádolta, mire Senkapi

elkerekítette a szemét, széttárta a karját, és ártatlanul így felelt:

– Hogyan? Már bocsánat! Valami probléma van? Azt hittem,

sietünk.

A legrosszabb – vagy talán a legjobb – az volt Senkapiban,

hogy mindig pontosan úgy viselkedett, mint Rásid Kalifa.

Ugyanolyan arcokat vágott és kézmozdulatokat tett, ugyanúgy

nevetett, és még ártatlanságot is színlelt, amikor nagyon jól

tudta, hogy nem ártatlan, ahogy Rásid tettette magát, amikor

ügyetlenkedett, tévedett vagy egy különleges meglepetést

tervezett. Hangja Rásid hangja volt, rengő pocakja Rásid hasa, és

kezdte Lukát még azzal a kényeztető szeretettel is kezelni, ami

tökéletesen Rásidra vallott. Luka egész életében tudta, hogy

anyja szabja meg a törvényt, és vele kell óvatosan bármi, Rásid

pedig, őszintén szólva, egy kicsit puha. Lehetséges, hogy Rásid

jelleme átlopózott az ő leendő végzetébe, Senkapiba? Ezért tűnne

úgy, hogy ez az ijesztő anti-Rásid valójában segíteni próbál

Lukának?

– Jó, állítsa meg a világot – parancsolta Luka Senkapinak. –

Van néhány dolog, amit tökéletesen tisztáznunk kell, mielőtt

bárki bárhová magával menne.

Mintha a magasból és a messzeségből egy csikorogva megálló

gépezet hangját hallotta volna, a talpán már nem érezte a

csiklandozást, és Kutya meg Medve sem csúszkált tovább. Máris

szép távolságra jutottak hazulról, és véletlenül (vagy nem

véletlenül) többé-kevésbé pontosan ugyanazon a helyen álltak,

ahol Luka állt aznap, amikor rákiáltott Ág kapitányra, miközben

Rásiddal a ketrecbe zárt cirkuszi állatok szomorú vonulását

figyelte. A város ébredezett. Füst szállt fel az út menti

étkezdékből, ahol erős, édes, tejes teát főztek. Néhány korán kelő

boltos felhúzta a redőnyt, s hosszú, szűk barlangok tárultak fel,

teli szövettel, élelemmel és pirulákkal. Egy hosszú botos rendőr

ásított, miközben tovasétált sötétkék rövidnadrágjában. Még

tehenek aludtak a járdán, ahogy emberek is, de máris biciklik és

robogók népesítették be az utcát. Egy zsúfolásig megtelt busz

embereket szállított az ipari negyedbe, ahol azelőtt a

szomorúsággyárak álltak. A dolgok megváltoztak Kaháníban, és

már nem a szomorúság volt a fő exportcikke, mint Luka bátyja,

Hárún fiatalkorában. A mordhal iránt csökkent a kereslet, az

emberek már jobban szerették a távolabbi, jobb ízű termékeket,

a déli vigyorgó angolnát, az északi reményszarvas húsát és egyre

inkább a mindenfelé sorra nyíló Víg Gyümölcsöskert üzletek

vegetáriánus és húsételeit. Az emberek jól akarták érezni

magukat még akkor is, ha nem volt sok minden, ami miatt jól

érezhetik magukat, úgyhogy a szomorúsággyárakat bezárták, és

átalakították Búfelejtő nevű, hatalmas plázákká, ahová mindenki

táncolni, vásárolni, tettetni és felejteni járt. Luka azonban nem

volt önámító hangulatban. Ő válaszokat akart.

– Elég a porhintésből – mondta határozottan. – Egyenes

válaszokat kérek egyenes kérdésekre. – Küszködnie kellett, hogy

féken tartsa a hangját, de sikerült, és leküzdötte a rettenetes

érzéseket, amelyek egész testét elárasztották. – Először is –

kiáltotta –, ki küldte magát? Honnan jött? Hol... – Luka

elhallgatott, mert a kérdés ijesztő volt. – ...amikor a...

munkáját... elvégezte... ha elvégezte, illetve... nem lesz így... de

ha elvégezné... hová készül innen?

– Ez először, másodszor és harmadszor, hogy pontos legyek –

mondta Senkapi, miközben Luka rémült döbbenetére egy kóbor

tehén egyenesen átsétált rajta, aztán ment a dolgára –, de ne

csűrjük-csavarjuk. – Ekkor egy hosszú, néma pillanatig erősen

gondolkodott. – Ismered – kérdezte végül – a Bummot?

– A Nagy Bummot? – kérdezte Luka. – Vagy valami másik

Bummot, amiről nem tudok?

– Csak egy Bumm volt – mondta Senkapi –, úgyhogy a Nagy

jelző felesleges és értelmetlen. A Bumm csak akkor lenne Nagy,

ha történt volna legalább még egy Kis vagy Közepes, sőt Nagyobb

Bumm, amivel összehasonlíthatnánk, és amitől

megkülönböztethetnénk.

Luka nem akarta vitára pazarolni az időt.

– Igen, hallottam róla – felelte.

– Akkor mondd meg – folytatta Senkapi –, hogy mi volt a

Bumm előtt.

Na most ez egyike volt azoknak az Óriási Kérdéseknek,

amelyeket Luka gyakran próbált megválaszolni, de nem igazán

sikerült neki. „Tényleg, miből lett a Bumm? – kérdezte magában.

– És hogyan lehetett mindenből Bumm, ha előtte nem volt

semmi?" Belefájdult a feje, ha a Bummra gondolt, ezért aztán

persze nem gondolt rá nagyon gyakran.

– Tudom, mit kellene válaszolnom – mondta. – Ez a válasz a

„Semmi" lenne, de hogy őszinte legyek, ezt nem igazán értem.

De különben – tette hozzá olyan szigorúan, ahogy csak telt tőle –

ennek semmi köze a szóban forgó témához.

Senkapi az ujját ingatta az orra előtt.

– Ellenkezőleg, i ú leendő gyilkos – mondta –, csak ennek van

köze hozzá. Mert ha az egész univerzum egyszerűen ki tud

robbanni a Semmiből, és aztán Van, akkor nem lehet ennek az

ellenkezője is igaz? Hogy a berobban és Nincs ugyanúgy

lehetséges, mint a kirobban és a Van? Hogy minden emberi lény,

például Bonaparte Napóleon, a nagy Akbar, Angelina Jolie vagy

apád egyszerűen visszatérhet a Semmibe, amikor... végük?

Valamiféle Kis, vagyis személyes Nem-Bumm révén?

– Nem-Bumm? – ismételte Luka némiképp zavartan.

– Pontosan – mondta Senkapi. – Nem terjeszkedés, hanem

bezárulás.

– Azt mondja – kérdezte Luka egyre növekvő méreggel –, hogy

apám éppen berobbanni készül a Semmibe? Ezt akarja mondani?

Senkapi nem válaszolt.

– Akkor mi van azután, hogy mégha... – szólalt meg Luka, majd

elhallgatott, a fejére ütött, és átfogalmazta a kérdést. – Mi van a

Paradicsommal?

Senkapi nem szólt.

– Azt akarja mondani, hogy nem létezik? – tudakolta Luka. –

Mert ha ezt akarja mondani, ismerek ebben a városban egy

csomó embert, aki heves vitába szállna ezzel.

Senkapi száját egy szó sem hagyta el.

– Hirtelen nagyon csendes lett – mondta Luka haragosan. –

Talán nem is tud annyi mindenre válaszolni, amennyinek a

tudását színleli. Talán nem is olyan nagyokos, mint hiszi.

– Ne törődj vele – mondta Kutya, a medve furcsán fivéri

modorban. – Most már tényleg haza kellene menned.

– Anyád aggódni fog – mondta Medve, a kutya.

Luka még mindig nem szokott hozzá az állatok újonnan támadt

beszédkészségéhez.

– Választ akarok, mielőtt megyek – mondta makacsul.

Senkapi lassan bólintott, mintha egy láthatatlan lénnyel

folytatott beszélgetése épp most ért volna véget.

– Ennyit elmondhatok – szólalt meg. – Amikor a munkám

elvégeztem, amikor magamba szívtam apád... de mindegy is, mit

fogok magamba szívni – tette hozzá sietősen, amikor látta Luka

arckifejezését –, akkor... igen, én magam!... berobbanok.

Magamba zuhanok, és egyszerűen megszűnök Van lenni.

Luka elképedt.

– Maga? Maga fog meghalni?

– Nincs leszek – javította ki Senkapi. – Ez a szakkifejezés. És

mivel a harmadik kérdésedet válaszoltam meg először, hozzá kell

tennem, hogy először is senki sem küldött, hanem valaki értem

küldött, és másodszor nem valahonnan jöttem, hanem valakitől.

És ha elgondolkodsz ezen egy pillanatig, akkor tudni fogod, hogy

ki ez a két valaki, különösen mert ezek ketten egy és ugyanazok,

és én a kiköpött mása vagyok Mindkettőnek, akik csak Egyek.

Az ezüstnap felragyogott keleten. Kutya és Medve izgatottnak

látszott. Határozottan itt volt az ideje, hogy Luka otthon

készüljön az iskolába. Szoraja magánkívül lesz az aggodalomtól.

Talán elküldte Hárúnt, hogy kutassa át a környező utcákat.

Amikor Luka reggelire hazaér, tizenkilenc különböző bajban lesz.

De Luka nem gondolt sem a reggelire, sem az iskolára. Ez nem a

zabpehely, Patszar vagy a földrajz ideje volt. Olyan dolgokon

gondolkodott, amikre szinte még sosem gondolt életében. Az

Életen és a Ha... a Nem-Életen gondolkodott. Még mindig nem

bírta ezt a másik, tökéletlen szót.

– És az Élet Tüze meg tudja menteni apámat – mondta.

– Ha el tudod lopni neki – felelte Senkapi –, akkor igen,

kétségtelenül.

– És visszaadja Kutyának meg Medvének is az igazi életét.

– Vissza.

– És akkor mi lesz magával? Ha sikerül?

Senkapi nem válaszolt.

– Nem kell berobbannia, ugye? Nem lesz Nincs.

– Így van – mondta Senkapi. – Még nem jön el az időm.

– Úgyhogy elmegy.

– El – mondta Senkapi.

– Elmegy, és soha nem jön vissza.

– A „soha" túl nagy szó – mondta Senkapi.

– Jó... de sokáig nem jön majd vissza.

Senkapi egyetértően fejet hajtott.

– Nagyon-nagyon sokáig – erősködött Luka.

Senkapi az ajkát biggyesztette, és megadóan széttárta a karját.

– Nagyon-nagyon-nagyon...

– Ne kísértsd a szerencsédet – mondta Senkapi élesen.

– Ezért akar segíteni nekünk, ugye? – következtetett Luka. –

Nem akar berobbanni. Menteni akarja a bőrét.

– Nekem nincs bőröm – mondta Senkapi.

– Én nem bízom benne – mondta Medve, a kutya.

– Nem tetszik nekem – mondta Kutya, a medve.

– Egy szavát se hiszem el – mondta Medve, a kutya.

– Egy pillanatig se hiszem, hogy egyszerűen elmegy – mondta

Kutya, a medve.

– Ez valami trükk – mondta Medve, a kutya.

– Csapda – mondta Kutya, a medve.

– Kelepce – mondta Medve, a kutya.

– Nyilván kelepce – mondta Kutya, a medve.

– Kérdezd meg – mondta Medve, a kutya.

Senkapi levette a szalmakalapját, megvakarta kopasz fejét,

lesütötte a szemét, és sóhajtott.

– Igen – mondta. – Kelepce.

Tulajdonképpen két kelepce volt. Senkapi szerint az első, hogy

a Mágia Világának egész története során még senkinek sem

sikerült ellopnia az Élet Tüzét, amelyet oly sokféle dolog óv, hogy

Senkapi szerint arra sincs elég idő, hogy az egytizedüket

felsorolja. A veszedelmek száma szinte végtelen, a kockázatok

szédítőek, és csak a legvakmerőbb kalandorban vetődik fel

pusztán a gondolata is annak, hogy megkíséreljen egy ilyen

bravúrt.

– Soha nem kísérelték meg? – kérdezte Luka.

– Sikerrel soha – felelte Senkapi.

– Mi történt azokkal, akik megpróbálták? – tudakolta Luka.

Senkapi mogorván nézett.

– Ne akard megtudni – mondta.

– Jó – mondta Luka –, de mi a második kelepce?

Sötétség telepedett le – nem mindenhová, csak Lukára,

Kutyára, Medvére és furcsa társukra. Mintha felhő takarta volna

el a napot, csakhogy a nap még mindig ott ragyogott a keleti

égen. Senkapi is sötétedni látszott. A hőmérséklet csökkent. A

nappali zajok elhaltak. Végül Senkapi mély, vontatott hangon

megszólalt.

– Valakinek meg kell halnia – mondta.

Luka egyszerre volt dühös, zavart és rémült.

– Hogy érti ezt? – üvöltötte. – Miféle kelepce ez?

– Amikor egy magamfajtát megidéznek – mondta Senkapi –,

akkor egy élőnek az életével kell fizetnie ezért. Sajnálom, de ez a

szabály.

– Ez hülye szabály, hogy őszinte legyek – mondta Luka olyan

határozottan, ahogy csak tudta, bár a gyomra háborgott. – Ki

hozott ilyen hülye szabályt?

– Ki hozta a gravitáció, a mozgás vagy a termodinamika

törvényeit? – kérdezte Senkapi. – Lehet, hogy tudod, ki fedezte

fel őket, de az nem ugyanaz, ugye? Ki találta fel az időt, a

szerelmet vagy a zenét? Bizonyos dolgok egyszerűen csak

Vannak a saját Elveik szerint, és te semmit nem tehetsz ellenük,

ahogy én sem.

A négyüket körülölelő sötétség lassan-lassan eloszlott, és az

ezüstnap fénye az arcukra hullt. Luka rémülten vette észre, hogy

Senkapi már nem olyan átlátszó, mint eddig volt; ami csak azt

jelenthette, hogy Rásid Kalifa gyengül Álmában. Ennyi elég volt.

Nincs már idejük a fecsegésre.

– Megmutatja a Hegyhez vezető utat? – kérdezte Luka

Senkapit, akinek olyan vigyorra húzódott a szája, amely

egyáltalán nem volt mókás, aztán bólintott. – Jó – mondta Luka.

– Akkor menjünk.

3

Az Idő Folyamának bal partja

A Szilszilá folyó Luka véleménye szerint nem volt szép. Lehet,

hogy elég csinosan indul valahol fenn, a hegyekben, csillogó,

ficánkoló patakként, amely sima köveken rohan át, de idelent, a

parti síkon meghízik, lusta lesz, és piszkos. Ide-oda löttyen

széles, kanyargó ívekben, és főképp halványbarna színt ölt,

kivéve ott, ahol zöldnek és nyálkásnak látszik, aztán meg itt-ott

bíborszínű olajfoltok borítják a felszínét, és időnként döglött

tehenek úsznak benne ki, a tengerre. Veszélyes folyó is, mert

különböző sebességgel folyik; váratlanul felgyorsul és elsodorja

a csónakot, aztán meg megfogja az embert valami lassan forgó

örvény, és ő órákig ott marad, hasztalan kiabál segítségért.

Álnok zátonyok vannak benne, amelyeken megfeneklik az ember,

vagy víz alatti sziklák, amelyek elsüllyesztenek nagy hajót,

kompot vagy bárkát is. A sötét mélységekben, képzelte Luka,

szinte minden élőlény csúf, tisztátalan és nyálkás, és a mocskos

vízben bizonyosan semmi olyan nincs, amit érdemes kifogni

éteknek. Ha az ember beleesik a Szilszilába, akkor állítólag

kórházba viszik megtisztítani, és tetanuszoltást is kap.

Az egyetlen jó dolog a folyóban az, hogy a több ezer év során a

Bándnak nevezett magas töltést emelte magának mindkét

parton, úgyhogy rejtve marad az ember szeme elől, hacsak föl

nem mászik ennek a gátnak a tetejére, ahonnan lenéz a

tovahömpölygő cseppfolyós kígyóra, és érzi ocsmány szagát. A

Bándnak hála a folyó sosem önt ki, még az esős évszakban sem,

amikor szintje egyre csak emelkedik, úgyhogy a várost

megkíméli attól a lidércnyomástól, hogy névtelen, nyálkás

szörnyekkel és döglött barmokkal teli barna, zöld és bíbor víz

zúduljon végig utcáin.

A Szilszilá dolgozó folyó; gabonát, pamutot, fát és tüzelőt

szállít vidékről a városon át a tengerhez, de a hajósok, akik a

rakományt kezelik a hosszú, lapos dereglyéken, híresek cudar

természetükről; durván beszélnek, félrelökik az embert a járdán,

és Rásid Kalifa azt szokta mondani, hogy a Folyó Vénje átkozta

meg őket, miatta lettek veszedelmesek és rosszak, mint maga a

folyó. Kahání polgárai lehetőségeikhez képest megpróbálnak

nem tudomást venni a folyóról, de most Luka azon kapta magát,

hogy pontosan a bal, azaz a déli Bándon áll, és azon tűnődött,

miképp került ide úgy, hogy egyetlen izmát sem mozdította.

Kutya, a medve, és Medve, a kutya közvetlenül mellette állt

ugyanolyan zavartan, mint ő, és persze ott volt Senkapi is a

titokzatos vigyorával, amely pontosan úgy festett, mint Rásid

Kalifa vigyora, de nem az volt.

– Mit keresünk itt? – kérdezte Luka.

– A szavad parancs nekem – mondta Senkapi, és összefonta

karját a mellkasán. – „Menjünk", mondtad, úgyhogy jöttünk.

Tádámm!

– Mintha valami dzsinn lenne valami lámpásból – horkant fel

Kutya, a medve, Hárún erős hangján. – Mintha nem tudnánk,

hogy az igazi csodalámpa Aladdin hercegé meg Badr al-Budúr

hercegnőé, és ezért nincs itt.

– Hm – mondta Medve, a kutya, aki halk szavú, gyakorlatias

típus volt –, pontosan hány kívánságot teljesít? És mindenki

kívánhat?

– Ő nem dzsinn – mondta Kutya, a medve medvésen. – Senki

nem dörzsölt meg semmit.

Luka még mindig zavarban volt.

– Egyáltalán mi értelme, hogy eljöttünk a Büdös folyóhoz? –

kérdezte. – Ez csak beleömlik a tengerbe, úgyhogy őszintén

szólva nem lenne hasznunkra még akkor sem, ha nem a Büdös

volna, de az.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Senkapi. – Nem akarsz

felmászni a Bánd tetejére, hogy körülnézz?

Luka tehát felmászott, és Kutya meg Medve is vele mászott,

Senkapi pedig már valahogy a tetőn várta őket, mire odaértek, és

olyan hűvösnek látszott, mint a jégkockás kóla. De Lukát most

nem érdekelte, hogyan jutott fel Senkapi a Bánd tetejére, mert

olyasvalamit nézett, ami szó szerint nem volt e világi. A folyó,

ahol a büdös Szilszilának kellett volna folynia, teljesen más folyó

volt.

Az új folyó csillogott az ezüstnap fényében, csillogott, mint a

pénz, mint az ég felé fordított millió tükör, mint az új remény. És

amikor Luka belenézett a vízbe, s ott ezer meg ezer meg ezer

meg még egy különböző áramlatot látott, amelyek összefolytak,

egymásba fonódtak, belefolytak egymásba és kifolytak

egymásból, miközben ezer meg ezer meg ezer meg még egy

különböző áramlattá változtak, hirtelen megértette, mit lát.

Ugyanazt az elvarázsolt vizet látta, amelyet bátyja, Hárún a

Mesefolyamok Óceánjában tizennyolc évvel ezelőtt, és ez a

Szavak Zuhatagán át ömlött le a Mesék Tengeréből a Bölcsesség

Tavába, hogy találkozzék vele. Ez tehát az – annak kell lennie –,

aminek Rásid Kalifa nevezte: maga az Idő Folyama, és most

mindennek a története ott folyik az ő szeme előtt, csillogó,

vegyülő, sokszínű meseáramokká változva. Luka véletlenül tett

egy lépést jobbra, és belépett egy olyan Világba, amely nem az

övé, és ebben a Világban nincs Büdös folyó, csak ez a csodálatos

víz helyette.

Abba az irányba nézett, amerre a folyam folyt, de köd támadt a

horizonton, és elhomályosította a látványt. „Nem látom a jövőt,

és ez helyesnek tűnik", gondolta Luka, és megfordult, hogy a

másik irányba nézzen, amerre jó volt a kilátás, csaknem addig,

amíg ellátott, de tudta, hogy a köd ott is ott van; elfelejtett

valamennyit a saját múltjából, és nem tudott nagyon sokat az

univerzuméról. Előtte a Jelen folyt ragyogón, delejezőn, és ő

olyan elmerülten bámulta, hogy nem látta a Folyó Vénjét, amíg a

hosszú szakállú fickó közvetlenül eléje nem ért, kezében egy

Terminátorral, egy hatalmas, tudományos-fantasztikus

lőfegyverrel, és az arcába nem lőtt.

BUUUMMM!

Érdekes, gondolta Luka, miközben millió fényes darabban

repült a levegőbe, hogy még mindig tud gondolkodni. Nem hitte

volna, hogy az ember még azután is képes gondolkodni, hogy egy

óriási, tudományos-fantasztikus lőfegyver éppen darabjaira

szakítja. És most a millió fényes darab valahogy egy kis kupacba

gyűlt, miközben Medve, a kutya, és Kutya, a medve felüvöltött

kínjában, aztán a millió darab összeállt apró, fényes, cuppogó

hangokat hallatva, majd – pukk! – ott állt ő megint egyben,

megint önnön maga a Bándon Senkapi mellett, akit mulattatott a

dolog, és a Folyó Vénje sehol sem látszott.

– Szerencsédre – mondta Senkapi elgondolkodva – adtam

neked néhány életet az induláshoz. Gyűjthetnél még néhányat,

mielőtt visszajön, és kitalálhatnád azt is, mihez kezdj vele. Ádáz

természetű vénember, de ki lehet cselezni. Tudod, hogy megy ez.

És Luka rájött, hogy tényleg tudja. Körülnézett. Kutya, a

medve, és Medve, a kutya máris munkához látott. Medve felásta

az egész környéket, és lehetett is csontokat találni mindenfelé,

apró, ropogós, egy-egy életet érő csontokat, amelyeket Medve

összeroppantott és egy szempillantás alatt lenyelt, és nagyobb

csontokat, amelyeket ki kellett húzni a földből, és jócskán össze

kellett rágni: ezek tíz-száz életet értek egyenként. Közben Kutya,

a medve már elindult a Bándot szegélyező fák közé, hogy

megkeresse az ágak közt rejtező, száz életet érő méhkasokat, s

jártában-keltében agyoncsapott és felfalt számos aranyszínű, egy

életet érő méhet. Életek voltak mindenhol mindenben, kőnek,

zöldségnek, bokornak, rovarnak, eldobott nyalókapálcikának

vagy üdítőspalacknak álcázva; az ember előtt átrohanó nyúl

lehetett élet, ahogy az orra előtt szálló, szélfútta toll is. A

könnyen talált, könnyen gyűjtött életek voltak e világ

aprópénzei, és ha az ember elvesztett is néhányat, nem

számított; mindig akadt még belőlük.

Luka vadászni kezdett. A kedvenc trükkjeit alkalmazta. Ha

fatönkökbe rúgott és bokrokat rázott meg, mindig sikerrel járt.

Ha felugrott és két lábbal érkezett a földre, attól lehulltak az

életek a fákról, sőt még az üres légből is zuhogtak, mint az eső.

Az a legjobb, fedezte föl Luka, ha megüti a sajátos, kerek aljú,

kuglibábuszerű lényeket, akik dologtalanul ugráltak a magas

Parton, a Bánd tetején futó elegáns, árnyas sétányon. Ezek a

lények nem estek el, amikor az ember beléjük rúgott, hanem

hevesen imbolyogtak ide-oda, vihogtak és sikongattak

örömükben, és valamiféle mámorban kiabálták: „még! még!",

miközben a Luka kereste életek fényes bogárként bújtak elő

belőlük. (Amikor a Pofozóbábuk kifogytak az életbogarakból,

szomorúan így szóltak: „elég, elég", lehorgasztották kis fejüket,

és szégyenkezve odább ugráltak.)

Amikor a Luka találta életek földet értek a Bándon, apró

aranykerekek alakját öltötték, és azonnal kezdtek elgurulni,

Lukának pedig le kellett vadásznia őket vigyázva, nehogy leessen

a Partról az Idő Vizébe. Nagy marokkal ragadta meg az életeket,

és betömte őket a zsebébe, mire kis csendüléssel feloszlottak, és

Luka részévé váltak; ekkor vette észre a látásában bekövetkezett

változást. Valahogy egy apró, háromjegyű számláló költözött

látótere bal felső sarkába; ugyanott volt, akármerre nézett, és

akármilyen erősen dörgölte a szemét; a számok egyre

növekedtek, amikor ő lenyelte vagy magába szívta a sok életet,

és eközben – ebben biztos volt – halk, surrogó hangot hallattak.

Úgy vette észre, elég könnyen el tudja fogadni ezt az új

jelenséget. Jegyeznie kell az eredményt, mert ha kifogy az

életekből, hát, akkor a játék véget ér, és talán az a másik élet is,

az igazi, amire szüksége lesz akkor, amikor visszatér a valódi

világba, ahol az igazi apja alszik, és kétségbeesve vár a

segítségére.

315 életet gyűjtött (a képernyő bal felső sarkában lévő

háromjegyű számláló miatt úgy gondolta, hogy az összegyűjthető

életek száma valószínűleg 999), amikor a Folyó Vénje a

Terminátorával a kezében megint fölment a Partra. Luka riadtan

nézett körül, hogy hová bújhatna, egyszersmind kétségbeesve

próbálta felidézni, mit is mondott apja a Vénről, aki – úgy tűnik

– végül is nem csupán Rásid Kalifa kitalációja – különben azért

lenne itt, a Mágia Világában, mert Rásid Kalifa kiagyalta.

Lukának eszébe jutott, hogyan mondta apja a mesét:

„Folyó Vénje: szakálla akár folyó hulláma

Hömpölyög le, földig ér.

Á

Áll ő a parton, és fegyvert markol,

A legkomiszabb Vén, ki él."

És valóban itt áll ez a Vén a hosszú, fehér folyószakállával meg

a rettentő lőfegyverével, miután a folyóból fölmászott a Bándra.

Luka minden tőle telhetőt elkövetett, hogy felidézze, mit

mondott még Blabla-sah e rosszindulatú folyódémonról.

Olyasmit, hogy kérdéseket kell föltenni a Vénnek. Nem, találós

kérdéseket, ez az! Rásid imádja a találós kérdéseket; napról

napra, éjszakáról éjszakára, évről évre találós kérdésekkel

gyötörte Lukát, amíg ő elég jó lett ahhoz, hogy visszagyötörje.

Rásid esténként kedvenc süppedős foteljában ült, és Luka az

ölébe ugrott, bár Szoraja korholta és intette őket, hogy a fotel

nem bírja el együttes súlyukat. Luka nem törődött vele, ő ott

akart ülni, és a fotel nem szakadt le, legalábbis eddig, és az a sok

találóskérdés-fejtés végső soron kapóra jött később.

Igen! A Folyó Vénje találóskérdés-fejtő, ezt mondta róla Rásid;

rabja a találós kérdéseknek, ahogy a szerencsejátékosok a

szerencsejátékoknak és az iszákosok az italnak, és így kell

legyőzni. Csak az a probléma, hogy miképp lehet eléggé

megközelíteni, amikor ott a kezében az a Terminátor, és úgy fest,

mint aki eltökélte magát, hogy kapásból lőjön.

Luka hajlongott erre-arra, de a Vén egyre közelebb ért, és bár

előbb Medve, a kutya, majd Kutya, a medve megpróbált közéjük

állni, néhány BUUUMMM darabokra szakította és arra

kényszerítette őket, hogy várjanak, amíg a testük összeáll; aztán

egy pillanat múlva Luka is felrobbant, és ismét át kellett esnie az

egész dolgon: millió fényes darabra szakadt, majd összeállt,

miközben azokat a kis cuppogó hangokat hallatta, s

megkönnyebbült, hogy egy élet elvesztése még nem a halál.

Aztán újra életeket gyűjtött, de ezúttal megjegyezte, hol van az a

pontja a Bándnak, ahol a Vén fölbukkant, mielőtt a Partra

szökkent; és amikor hatszáz életnél tartott, nem gyűjtött tovább,

hanem elhelyezkedett és várt.

Amint a Vén feje a szeme elé került, Luka torkaszakadtából

felkiáltott:

– Fejtsd-meg-fejtsd-meg-feejtsd!

Ami, ezt a Rásiddal töltött estéiből tudta, a hagyományos

módja egy találóskérdés-fejtő csatába hívásának. A Folyó Vénje

megtorpant, aztán széles, ocsmány mosoly terült szét az arcán.

– Ki szólít? – kérdezte károgó-kotkodáló hangon. – Ki hiszi,

hogy lehengerelheti a Ratselmeistert, a Roi des Enigmes-et, a

Pahélijón ká Pádsáh-t, a Találós Kérdések Urát?... tudod, mit

kockáztatsz?... tisztában vagy a fogadás tétjével?... a tétek

magasak! magasabbak nem is lehetnek!... nézz magadra, senki

vagy, még gyerek; még azt se tudom, egyáltalán szembe akarok-e

szállni veled... nem, nem szállok szembe, nem vagy rá méltó...

hát jó, ha ragaszkodsz hozzá... és ha veszítesz, gyermek, akkor

minden életed az enyém... érted?... minden életed az enyém. A

végső Leszámolás. Itt, a kezdetnél vár rád a Vég.

Luka pedig ezt mondhatta volna válaszképpen, de nem

mondta, mert inkább úgy döntött, csendben marad: „Te meg azt

nem tudod, te szörnyű Vén, hogy az én apám a Találóskérdéskirály,

és ő megtanított mindenre, amit tud. Továbbá azt sem

tudod, hogy találóskérdés-csatáink órákon és napokon és

heteken és hónapokon és éveken át folytak, és ezért akkora

készletem van kemény fejtörőkből, hogy az sosem fogy ki. És

mindenekelőtt azt nem tudod, hogy valami fontosat találtam ki,

nevezetesen azt, hogy ez a Világ, amiben vagyok, ez a Mágia

Világa, nem csupán valamely régi Mágikus Világ, hanem az, amit

apám teremtett. Ezért ez az ő Mágikus Világa, és senki másé.

Minden benne lévőnek ismerem a titkát, köztük, te szörnyű Vén,

a tiédet is."

Fennhangon pedig ezt mondta:

– És ha te veszítesz, te Vén, akkor magaddal kell Leszámolnod,

de nemcsak ideiglenesen, hanem egyszer s mindenkorra.

Hogy nevetett a Vén! Hahotázott, amíg ki nem csordult a

könnye, nemcsak a szeméből, hanem az orrából is. Fogta az

oldalát, ide-oda ugrált, és hosszú, fehér szakálla csattogott a

szélben, mint az ostor.

– Ez jó – mondta végül levegő után kapkodva. – Ha én veszítek.

Ez megfizethetetlen. Kezdjük.

De Lukát nem lehetett ilyen könnyen lóvá tenni. A

találóskérdés-fejtők szélhámosok is, ennyit tudott, és az

embernek le kell szögeznie a dolgokat, mielőtt csatába indulna,

különben a másik később kibújna a megállapodás alól.

– És ha veszítesz, azt teszed, amit mondtam – erősködött.

A Folyó Vénje durcás arcot vágott.

– Igen, igen, igen – felelte. – Ha veszítek, Önleszámolok.

Önfelszámolok. Bekövetkezik a Leszámolás Önmagammal

Általam. Hihihi. Darabokra robbantom magam.

– Végleg – mondta Luka határozottan. – Egyszer s

mindenkorra.

A Vén elkomolyodott, és arca rútul elszíneződött.

– Legyen – mordult fel. – Igen. Végső Leszámolás, ha veszítek;

egyszóval: Végleszámolás! De mindjárt meglátod, gyermek, hogy

nem én vagyok, aki elveszti majd az összes életét.

Medve és Kutya izgatott volt, de Luka meg a Vén már

kerülgette egymást, méregették egymást, és a Vén szólalt meg

először kemény, mohó hangon, a szót a foga közt szűrve,

amellyel mintha fel akarta volna falni a kis Luka életét.

– Mi az, ami körbe-körbe megy a fán, de soha nem hatol bele?

– A fa kérge – felelte Luka azonnal, és visszavágott: – Egy

lábon áll, szíve a fejében.

– Káposzta – mondta kurtán a Vén. – Mi az, amit megtarthatsz,

miután odaadtad másnak?

– A szavam. Van egy kis házam, és egyedül élek benne. Se

ajtaja, se ablaka, hogy kimenjek, át kell törnöm a falat.

– Tojás. Hogy nevezed a halat, aminek füle van?

– Hall. Mi a tengeri szörny eledele?

– Hajó, ha jó. Miért fél a négyes?

– Mert utána ötölés-hatolás következik. Mi az, ami évmilliók

óta itt van, mégsem öregebb soha egy hónapnál?

– A hold. Amikor nem tudod, mi az, akkor valami, amikor

tudod, akkor semmi.

– Ez könnyű – mondta Luka kifogyva a lélegzetből. – Találós

kérdés.

Egyre gyorsabban köröztek, és a találós kérdések egyre

nagyobb sebességgel jöttek. Luka tudta, hogy ez még csak a

kezdet; nemsokára a számrejtvények meg a meserejtvények

következnek. A neheze még hátravan. Nem volt benne biztos,

hogy bírja-e az iramot, ezért az a lényeg, ne hagyja, hogy a Vén

diktálja a tempót és a verseny menetét. Ideje kijátszania a

dzsókert.

Megállt a körözésben, és a legádázabb arckifejezését vette fel.

– Mi az – kérdezte – ami reggel négy lábon jár, délben kettőn

és este hármon?

A Folyó Vénje is megállt a körözésben, s első ízben gyengült el

a hangja és remegtek a tagjai.

– Miben mesterkedsz – kérdezte erőtlenül. – Ez a világ

leghíresebb találós kérdése.

– Igen, ez – felelte Luka –, de húzod az időt. Válaszolj.

– Négy láb, két láb, három láb – mondta a Folyó Vénje. – Ezt

mindenki ismeri. Fíah! Ez a Legrégebbi a Könyvben.

(– A Szfinx néven ismert szörny – mondta annak idején Rásid

Kalifa Lukának – Théba városa mellett ült, és minden utazót

próbára tett, hogy oldja meg a találós kérdését. Ha nem sikerült,

megölte őket. Aztán egy nap jött egy hős, és tudta a választ.

– És akkor mit csinált a Szfinx? – kérdezte Luka az apjától.

– Elpusztította magát -felelte Rásid.

– És mi volt a találós kérdés megfejtése? – kérdezte Luka.

De Rásid Kalifának be kellett vallania, hogy függetlenül attól,

hányszor hallotta a nyavalyás történetet, soha nem sikerült

megjegyeznie a találós kérdés megoldását.

– Úgyhogy az az öreg Szfinx – mondta, de nem nagyon

bánatosan – biztosan felfalt volna.)

– Gyerünk – mondta Luka a Folyó Vénjének. – Lejárt az időd.

A Folyó Vénje rémülten nézett körül.

– Egyszerűen szétlőhetnélek – mondta.

Luka a fejét csóválta.

– Tudod, hogy ezt nem teheted meg – mondta. – Már nem.

Többé nem. – Ekkor Luka hagyta, hogy arckifejezése kicsit

álmodozóra váltson. – Apámnak se jutott eszébe soha a válasz –

É

mondta. – És ez az én apám Mágikus Világa, úgyhogy te vagy az

ő Találóskérdés-fejtője. Ezért nem tudhatod, mire nem

emlékezett. És most te meg a Szfinx ugyanabban a sorsban

osztoztok.

– Végleszámolás – mondta a Folyó Vénje halkan. – Igen. Ez így

van jól. – Aztán minden hűhó és érzelem nélkül fölemelte a

Terminátort, maximális értékre tette a számlálót, magára fogta a

fegyvert, és tüzelt.

– A válasz az ember – mondta Luka az üres légbe, miközben a

Vén apró, fényes darabjai elszálltak a semmibe –, aki négykézláb

jár kiskorában, egyenesen felnőttként, és botra támaszkodik,

amikor megöregszik. Ez a válasz: az ember. Ezt mindenki tudja.

A Kapuőr távozása után azonnal feltárult a Kapu.

Bougainvilleával övezett kapuboltozat jelent meg varázslatosan a

Bánd szélén, és mögötte Luka elegáns lépcsősort látott, amely

levezetett a folyóhoz. Aranygomb volt a kapu bal oszlopán.

– Én megnyomnám a helyedben – javasolta Senkapi.

– Miért? – kérdezte Luka. – Ez olyan, mintha megnyomnám a

csengőt, hogy beengedjenek?

Senkapi a fejét rázta.

– Nem – mondta türelmesen. – Ezzel mented az eredményedet,

és amikor legközelebb életet veszítesz, nem kell visszajönnöd

ide, hogy megint megküzdj a Folyó Vénjével. Lehet, hogy

legközelebb nem dőlne be a kis trükködnek.

Luka kicsit bután érezve magát megnyomta a gombot, mire

rövid válaszzene szólalt meg, a boltozatot övező virágok

nagyobbak és színesebbek lettek, és Luka látómezejében új

számláló jelent meg, ezúttal a jobb fölső sarokban, egyjegyű

számláló, amely azt mutatta: „1". Azon tűnődött, hány szintet

kell leküzdenie, de a Mentés gomb körüli butasága miatt úgy

gondolta, ez nem a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze.

Senkapi levezette a fiút, a kutyát és a medvét a Bándról az Idő

Folyamának bal partjára. Pofozóbábuk ugráltak az utazók előtt

abban a reményben, hogy megrúgják őket – „hopsz! hopsz!

hopsz!", sikoltozták boldog várakozással, de mindenki másfelé

figyelt. Medve és Kutya új hangjának legharsányabb

regiszterében beszélt, félig izgatottan, félig megrettenve attól,

hogyan harcolt és győzött Luka a Folyó Vénje ellen, s annyi hogy

meg mint meg hű meg há volt a csevegésükben, hogy Luka

szóhoz sem jutott. Különben is kimerült.

– Le kell ülnöm – mondta, és a lába összecsuklott alatta.

Nagyot puffant a folyóparti homokban, amely kis aranyfelhőben

fölemelkedett, és gyorsan apró, szárnyas, lángszerű lénnyé vált.

– Táplálj, és élek – mondta hevesen. – Adj vizet, és meghalok.

A válasz nyilvánvaló volt.

– Tűz – mondta Luka halkan, mire a Tűzbogár izgatott lett.

– Ne mondd ezt! – zümmögte. – Ha torkod szakadtából tüzet

ordítasz, valaki mindjárt rohan egy fecskendővel. Az én

ízlésemnek különben is túl sok a víz errefelé. Ideje menni.

– Várj egy percet – mondta Luka, fáradtsága ellenére

izgatottan. – Talán téged kereslek. Annyira szép a fényed – tette

hozzá, mert arra gondolt, egy kis hízelgés nem árthat. -Te... ez...

lehet, hogy te... hordozod... az Élet Tüzét?

– Erről ne szólj – mondta Senkapi gyorsan, de későn.

– Honnan tudsz az Élet Tüzéről? – érdeklődött a Tűzbogár

bosszúsan. Aztán rosszallását Senkapira zúdította. – És ön,

uram, önnek tudomásom szerint valahol egészen másutt kellene

lennie, és valami egészen mással kéne foglalkoznia.

– Mint látod – mondta Senkapi Lukának –, a Tűzbogarak

vérmérséklete, hm, kissé heves. Mindazonáltal tényleg ellátnak

egy kisebb, hasznos feladatot, mert meleget sugároznak, ahová

csak mennek.

A Tűzbogár erre fellobbant.

– Szeretné tudni, mi piszkál engem? – kérdezte

méltatlankodva. – Hogy senki se szereti a tüzet. Hja, persze, jól

van az a helyén, mondják, szépen ragyog egy szobában, de

szemmel kell tartani, ha netán elszabadulna, és távozás előtt

mindig el kell oltani. Mindegy, hogy mekkora szükség van rá;

néhány erdőtűz, alkalmanként egy vulkánkitörés, és máris oda a

reputációnk. A víz viszont!... hah!... hogy a víz mennyi dicséretet

kap. Árvizek, esők, csőtörések nem számítanak. A víz mindenki

É

É

kedvence. És amikor az Élet Forrásának nevezik!... áh!... hát,

ettől darabjaimra hullok. – A Tűzbogár futólag mérges, sercegő

szikrák felhőjévé alakult, aztán összeállt. – Az Élet Forrása –

sziszegte. – Micsoda ötlet. Az élet nem egy csöpp. Az élet láng.

Mit képzelsz, miből áll a nap? Esőcseppekből? Nem hinném. Az

élet nem nedves, fiatalember. Az élet ég.

– Most már mennünk kell – vetette közbe Senkapi, és

tovatessékelte Lukát, Medvét és Kutyát a folyóparton. A

Tűzbogárhoz udvariasan így szólt: – Isten veled, fel a fejjel.

– Ne olyan gyorsan – lobogta a Tűzbogár. – Érzem, hogy

valami parázslik itt a felszín alatt. Valaki itt, nevezetesen ez az

egyén – mutatott kis lángujjal Lukára –, mondott valamit egy

bizonyos Tűzről, amelynek már a léte is Titok, valaki más pedig,

nevezetesen én, tudni szeretné, hogy ez a másik Valaki honnan

tud erről, és ennek a Valakinek mik a tervei.

Senkapi Luka és a Bogár közé állt.

– Elég, te Gyatra Gyulladás – mondta szigorú hangon. El innen!

Sülj, míg fel nem sülsz! – Levette a szalmakalapját, és

meglengette a lobbanékony rovar felé.

A Tűzbogár sértetten fellángolt.

– Ne tréfálj velem – kiáltotta. – Nem tudod, hogy a Tűzzel

játszol? – Aztán fényes felhővé vált, kissé megpörkölte Luka

szemöldökét, és eltűnt.

– Hát, ez nem könnyíti meg a dolgokat – mondta Senkapi. –

Csak az hiányzik nekünk, hogy ez a nyavalyás Bogár kiadja a

Tűzjelzést.

– A Tűzjelzést? – kérdezte Luka.

Senkapi a fejét csóválta.

– Ha megtudják, hogy jössz, neked annyi, az biztos.

– Nem jó – mondta Luka, és olyan csüggedtnek látszott, hogy

Senkapi átölelte.

– A jó hír az, hogy a Tűzbogarak nem élnek soká – vigasztalta a

legénykét. – Fényesen lángolnak, de fiatalon kiégnek. És

elszállnak a széllel. Erre, arra; ilyen a természetük. Semmi

céltudatosság. Úgyhogy nem nagyon valószínű, hogy eljut a

riasztásig. – Senkapi hangja most elakadt.

– Kinek a riasztásáig? – erősködött Luka.

– Az erőkéig, amiket nem szabad riasztani – felelte Senkapi. –

A tűzokádó szörnyekéig és a tűzgyújtó őrültekéig, akik a folyó

felső folyásánál várnak. Akiket ki kell kerülnöd vagy el kell

pusztítanod.

– Á – mondta Luka keserűen. – Ennyi az egész? Azt hittem, úgy

érti, hogy valami súlyos probléma lehet.

Az Idő Folyama, amely némán hömpölygött tova, amikor Luka

először megpillantotta, most nyüzsgött az élettől. Mindenféle

különös lény úszott benne és bukkant fel a víz alól – különösek

voltak, de Luka ismerte őket apja történeteiből: hosszú, kövér,

vak, fehéres Férgek, akik – mint Senkapi emlékeztette – képesek

lyukakat fúrni magának az Időnek a szövetén, lebukni a Jelen

felszíne alá, hogy aztán a Múlt vagy a Jövő egy lehetetlenül távoli

pontján merüljenek fel, azokban a ködfátylas zónákban,

amelyekbe Luka tekintete nem tudott behatolni; és sápatag,

halálos Kórhalak, akik az elhunytak életvonalaiból táplálkoznak.

A parton mellényt viselő nyúl futott, és aggódva nézett egy

órát. Mindkét part különböző pontjain sötétkék brit rendőrségi

telefonfülke tűnt fel és el, amelyből időnként zavartnak látszó,

csavarhúzót szorongató férfi bújt elő. Egy csapat törpebandita

tűnt el éppen az ég egy résében.

– Időutazók – mondta Senkapi enyhe undorral a hangjában. –

Mostanában mindenütt ott vannak.

A folyó közepén – a rajtuk ülő férfiak és nők nagy dühére –

mindenféle bizarr szerkentyű körözött hiábavalóan: némelyek

denevérszerű szárnyakkal, amelyek nem repültek, mások óriási

fémgépezetekkel, amelyek egy régi svájci óra belsejére

hasonlítottak.

– Időgépet nem olyan könnyű építeni, mint az emberek hiszik

– magyarázta Senkapi. – Ennek következtében sok vakmerő

leendő felfedező egyszerűen fennakad az Időben. Amellett az Idő

és a Tér különös kapcsolata miatt azok, akiknek sikerül az

időugrás, néha térugranak is, és – vált sötéten rosszallóvá a

hangja – olyan helyekre lyukadnak ki, ahová egyszerűen nem

tartoznak. Amott van például – mondta, amikor egy DeLorean

sportkocsi dübörgött elő a semmiből – az az őrült amerikai

professzor, aki mintha nem tudna veszteg maradni, és azt kell

mondanom, hogy a Jövőből gyilkos robotok seregeit küldik a

Múlt megváltoztatására. Ott, a bargadfa alatt – emelte föl a

hüvelykujját, hogy megmutassa, melyik fára gondol – egy

bizonyos Hank Morgan alszik a connecticuti Hartfordból, akit

egy nap véletlenül Arthur király udvarába telepítettek, és ott is

maradt, amíg Merlin varázsló el nem altatta ezerháromszáz

évre. Úgy volt, hogy a saját korában ébred majd fel, de nézd meg

a lusta fickót! Még mindig ott hortyog, és elmulasztotta a

Kilépést. A jó ég tudja, hogyan jut majd haza.

Luka észrevette, hogy Senkapi már nem olyan áttetsző, mint

egy kicsivel előbb volt, s azt is, hogy egyre inkább úgy beszél és

viselkedik, mint a bőbeszédű Rásid Kalifa, akinek a feje mindig

teli volt mindenféle badarsággal.

– Zúgó patakként az idő – dúdolta halkan – sodorja el fiát... –

Ez megtette a magáét. Lukának már csak ez hiányzott. Mintha

nem volna elég rossz már az is, hogy ez a... ez a pokoli lény

lassan egyre jobban feltöltődik az ő szeretett apjával, ami persze

azt jelenti, hogy az otthoni ágyában alvó Rásid Kalifa egyre

üresebb; és ahogy Senkapi Rásidsága gyarapodott, úgy nőtt

Lukában is a ragaszkodás, sőt a szeretet a férfi irányában; de

most a furcsa entitás, aki apja cinóbervörös nyári ingét és

szalmakalapját viselte, még rá is zendített Rásid elviselhetetlen

énekhangján, az ismert világ második legrosszabb énekhangján,

mert az első a gapi Bátcsít királykisasszony legendásan hamis

hangja. És micsoda dalt választott! – Mint álom, messze repül ő...

– Csak fecséreljük az Időt – szakította félbe Luka mérgesen

Senkapit. – Ahelyett, hogy ezt a hülye himnuszt énekli, mi lenne,

ha javasolna valami módot, hogy elutazzunk a Múlt Ködébe, és

megtaláljuk, amit keresünk... vagyis az Idő Hajnalát, a

Bölcsesség Tavát, a Tudás Hegyét és a...

– Csitt – mondta egyszerre Medve, a kutya, és Kutya, a medve.

– Ne mondd ki.

Luka fülig elvörösödött, amiért csaknem hibázott.

– Tudja, mire gondolok – fejezte be sokkal kevésbé

parancsolón, mint ahogy szándékában állt.

– Hmm – mondta Senkapi elgondolkodva. – Miért nem

megyünk például azzal a hihetetlenül erősnek látszó, úttalan

utakra való, vízen járó, tankerejű, sőt valószínűleg sugárhajtású,

nyolckerekű, lapos aljú kétéltűvel, ami amott horgonyoz annál a

kis mólónál?

– Az egy perce még nem volt ott – mondta Kutya, a medve.

– Nem tudom, hogy csinálta – mondta Medve, a kutya –, de

nem tetszik a kinézete.

Luka tudta, nem engedheti meg magának, hogy odafigyeljen

barátai aggodalmaira, és a hatalmas jármű felé masírozott,

amelynek neve vastag betűvel ott állt a farán: Argó. Apja Senkapi

sűrűsödésével halványult, és ennek következtében a kutatás

minden eddiginél sürgetőbb lett. Luka feje teli volt kérdésekkel,

amelyekre nem tudta a választ, nehéz kérdésekkel magának az

Időnek a természetéről. Ha az Idő Folyó, amely örökké halad – és

itt is van, itt az Idő Folyama! –, az vajon azt jelenti-e, hogy a

Múlt mindig ott lesz, és már a Jövő is létezik? Igaz, hogy nem

látja őket, mert párába burkolóznak – ami lehet felhő, köd vagy

füst is –, de nyilván ott kell lenniük, különben hogyan létezhetne

a Folyó? Ha viszont az Idő úgy halad, mint egy Folyó, akkor a

Múlt már biztosan elfolyt, mely esetben hogyan tud ő

visszamenni bele, hogy megtalálja az Élet Tüzét, amely a Tudás

Hegyén lobog, amely a Bölcsesség Tavában áll, amelyet a Napok

Hajnala világít meg? És ha a Múlt már elfolyt, akkor mi van a

Folyó forrásánál? És ha a Jövő már létezik, akkor talán nem is

számít, hogy mit tesz ő, Luka ezután, mert akárhogy próbálkozik

is, hogy megmentse apja életét, Rásid Kalifa sorsa talán már

eldöntetett. De ha a Jövőt részben alakíthatják a cselekedetei,

akkor vajon attól függően, hogy mit tesz, megváltoztatja-e a

Folyó a folyását? Mi lesz a benne lévő meseáramokkal? Más

meséket mondanak majd? És melyik az igaz: a) hogy az emberek

csinálták a történelmet, és az Idő Folyama a Mágia Világában

rögzítette a tetteiket; vagy b) hogy a Folyó csinálta a

történelmet, és a Valódi Világ emberei csak gyalogok az örök

játékban? Melyik Világ valódibb? Ki parancsol végül? Hja, és

még egy kérdés, talán mind közül a legsúlyosabb: hogyan fogja

irányítani az Argót? Tizenkét éves fiú ő, aki sosem vezetett

autót, és nem állt motorcsónak kormányánál; Kutyának és

Medvének nem tudja hasznát venni, Senkapi pedig elnyúlt a

fedélzeten, arcára borította a szalmakalapját, és lehunyta a

szemét.

„Hát jó – gondolta Luka sötéten —, mennyire lehet nehéz?" A

hajóhíd szerkezeteit bámulta. Itt ez a kapcsoló valószínűleg

kiereszti a kerekeket, amikor az Argó szárazföldön van, vagy

behúzza, amikor vízhez ér; ez a gomb egészen nyilvánvalóan

zöldet jelez az induláshoz, ez meg itt mellette magától értődőn

pirosat a megálláshoz; ezt a kart valószínűleg előre kell

nyomnia, hogy előre menjen, és talán még tovább azért, hogy

gyorsabban; ez a kerék végzi a kormányzást; és erre a sok

számlálóra meg mutatóra valószínűleg egyszerűen nem kell

figyelnie.

– Mindenki kapaszkodjon – jelentette ki. – Indulás.

Ekkor valami olyan gyorsan történt, hogy Luka nem tudta

biztosan, mi és hogyan, de egy pillanat múlva a sugárhajtású

kétéltű át- meg átpördült a nagy víz közepén, aztán mindannyian

a vízbe estek, egy örvény szívta őket lefelé, és Lukának csak arra

volt ideje, hogy eltűnődjön, vajon felfalja-e mindjárt egy Kórhal

vagy egyéb víziszörny, aztán elvesztette az eszméletét, és egy

pillanat múlva megint a kis mólón volt, éppen bemászott az

Argóba, és azt gondolta: „mennyire lehet nehéz?" – és az

egyetlen nyoma annak, hogy valami történt, az volt, hogy

látómezejének bal felső sarkában a számláló egy élettel

kevesebbet mutatott: 998-at. Senkapi megint az Argó fedélzetén

hortyogott, és Luka felkiáltott:

– Segítene egy kicsit?

De Senkapi nem mozdult, és Luka megértette, hogy ezt neki

magának kell kitalálnia. Talán azok a számlálók meg mutatók

fontosabbak, mint hitte.

A második kísérletre sikerült nem felfordítania az Argót, de

nem jutott messzire, mert beindult az örvény, és körbe-körbe

pörgette a hajót.

– Mi történik? – kiáltotta Luka, mire Senkapi felemelte a

szalmakalapot, és így felelt:

– Valószínűleg a Limányok. – De mik azok a Limányok? Az

Argó egyre gyorsabban pörgött, és egy perc múlva megint

beszippantja az örvény. Senkapi felült. – Hmm – mondta. – Igen.

A Limányok határozottan a közelben vannak. – Lenézett a vízbe,

tölcsért formált a kezéből, és ezt ordította: – Nelson! Duane!

Fisher! Elég a játékból! Gyötörjetek valaki mást! – Ám ekkor az

Argó lemerült a víz alá, aztán megint az eszméletvesztés

következett, majd a móló, és a számláló 997-et mutatott. – Halak

– mondta Senkapi kurtán. – Limányhalak. Apró, gyors zsiványok.

Örvényeket kavarnak, ez a kedvenc szórakozásuk.

– És mit kell tenni velük? – érdeklődött Luka.

– Ki kell találnod – mondta Senkapi hogyan sikerül

visszatérniük az embereknek a Múltba.

– Gondolom... emlékezni kell rá? – találgatott Luka. – Hogy

nem felejtjük el?

– Nagyon jó – mondta Senkapi. – És ki az, aki soha nem felejt?

– Az elefánt – mondta Luka, és ekkor tekintete két képtelen,

kacsaszerű testű és nagy, elefántfejű lényre tévedt, akik az

Argótól nem messze ringatóztak a vízen. – És – mondta lassan,

amikor felidézte – itt, a Mágia Világában az Elefántkacsa sem.

– Telitalálat – felelte Senkapi. – Az Elefántkacsák azzal töltik

az életüket, hogy az Idő Folyamából isznak; senkinek a

memóriája nem olyan jó, mint az övék. És ha fölfelé akarsz

utazni a Folyón, a Memória az üzemanyag, amire szükséged van.

A sugárhajtásnak az égvilágon semmi haszna.

– Egészen az Élet Tüzéig el tudnak vinni? – kérdezte Luka.

– Nem – mondta Senkapi. – A Memória csak egy darabon visz,

és nem tovább. De a jó Memória messzire visz.

Nehéz lesz, ébredt rá Luka, ha úgy kell utaznia az

Elefántkacsákon, ahogy bátyja, Hárún utazott valaha egy nagy,

telepatikus, gépi búbos bankán; abban sem volt biztos például,

hogy Medve és Kutya kitart-e majd.

– Bocsánat, Elefántkacsák – kiáltotta –, lennétek szívesek

segíteni nekünk?

– Kitűnő modor – mondta a két Elefántkacsa közül a nagyobb.

– Ez mindig nagyon sokat számít. – Mély, fenséges hangja volt;

nyilván Elefántgácsér, gondolta Luka.

– Tudod, mi nem tudunk repülni – mondta a Gácsér társa női

hangon. – Arra ne kérj bennünket, hogy elrepüljünk veled

valahová. Túl nehéz a fejünk.

– Nyilván mert annyi mindenre emlékeztek – mondta Luka,

mire az Elefánttojó agyara hegyével tollászkodott.

– Hízeleg is – mondta. – Igazi kis sármőr.

– Kétségkívül azt szeretnéd, hogy vontassunk a folyón felfelé –

mondta az Elefántgácsér.

– Nem kell úgy meglepődnöd – mondta az Elefánttojó. – Tudod,

követjük a híreket. Próbálunk lépést tartani.

– Valószínűleg jó dolog, hogy ahová tartasz, ott nem törődnek

a Jelennel – tette hozzá az Elefántgácsér. – Odafönt csak az

Örökkévalóság érdekli őket. Ezért talán segítségedre lehet a

meglepetés ereje.

– És ha szabad megjegyeznem – mondta az Elefánttojó –,

minden segítségre szükséged lesz.

Kisvártatva a két Elefántkacsát befogták az Argó elé, és ők

finoman húzni kezdték a Folyón felfelé.

– Mi lesz a Limányokkal? – kíváncsiskodott Luka.

– Á – mondta az Elefántgácsér –, egyetlen Limányhal se mer

kukoricázni velünk. Ez a dolgok természetes rendje ellen lenne.

Tudod, a dolgoknak van természetes rendjük.

Társa vihogott.

– Úgy érti – magyarázta Lukának –, hogy mi Limányhalat

eszünk reggelire.

– És ebédre meg vacsorára – mondta az Elefántgácsér. –

Úgyhogy nagy ívben kitérnek előlünk. Na most: hová is akarsz

menni?... Ne, ne mondd meg!... Hja, igen, most már emlékszem.

4

A vidri Inzultáná

Az Idő Köde egyre közeledett, amikor az Argó elhaladt egy

furcsa, szomorú vidék mellett, amely a Folyó jobb partján

feküdt. Területét a folyami utazók elől magas szögesdrót

kerítéssel zárták el, és amikor Luka végül megpillantott egy

ijesztő határátkelőhelyet, amelynek magas oszlopain reflektorok

világítottak, és őrtornyaiban napszemüveges, erős, katonai

távcsövekkel és automata fegyverekkel felszerelt őrök álltak,

megdöbbent a hatalmas felirattól: ÖN AZ ÉN

RESPEKTORÁTUSÁNAK HATÁRÁN ÁLL. VIGYÁZZON A

MODORÁRA.

– Miféle hely ez? – kérdezte Senkapit. – Nekem nem tűnik

nagyon Mágikusnak.

Senkapi arcán az ismerős derű és gúny kifejezése jelent meg.

– Sajnálattal közlöm, hogy a Mágia Világa nem immúnis a

Fertőzésekkel szemben – mondta. – És ezt a részét nemrégiben

elárasztották a Patkányok.

– Patkányok? – kiáltotta Luka riadtan, és most már rájött, hogy

mi a baj ezekkel a posztokkal meg határőrökkel. Egyáltalán nem

emberek, hanem óriási rágcsálók! Kutya, a medve mérgesen

morgott, és Medve, a kutya, aki vajszívű lélek volt, zaklatottnak

látszott.

– Gyerünk tovább – javasolta csendesen, de Luka csak a fejét

rázta.

– Nem tudom, ki hogy van vele, de én farkaséhes vagyok –

mondta. – Patkányok ide, Patkányok oda, partra kell szállnunk,

mert mindannyiunknak ennünk kell valamit. Magát kivéve –

tette hozzá Senkapinak.

Senkapi vállat vont, ahogy Rásid Kalifa szokta, mosolygott,

ahogy Rásid Kalifa, és így felelt:

– Hát, ha muszáj, akkor muszáj. Van már egy ideje, hogy

átjöttem az S-kerítésen. – Látta, hogy Luka a homlokát ráncolja,

ezért megmagyarázta: – Ezen a szögesdrót szerkentyűn. Az S-

kerítés körbefogja az Én Respektorátusát... ez adja a helynek,

mondhatni, az Én-képét... és a tábla figyelmeztetése szerint sok

jelenlegi lakos tényleg komolyan veszi a Sértést.

– Nem akarunk bárdolatlanok lenni – mondta Luka. – Mi csak

ebédet szeretnénk.

A négy utazó belépett a határátkelőn, és az Argót az

Elefántgácsér meg az Elefánttojó gondjaira bízták, akik azzal

ütötték el az időt, hogy Limányhalat meg egyéb falatokat fogtak

maguknak. A határátkelőnél fémrácsos pult mögött nagy, szürke,

egyenruhás Patkány ült: egy Határőrpatkány.

– Papírokat – mondta vinnyogó patkányhangon.

– Nincsenek papírjaink – felelte őszintén Luka.

A Határőrpatkány visító és visongó dühbe gurult.

– Képtelenség! – kiáltotta végül. – Mindenkinek van

valamilyen papírja. Fordítsa ki a zsebeit. – Mire Luka kiürítette a

zsebeit, és az üveggolyók, cserekártyák, gumigyűrűk meg

kenyérhéjdarabkák, három, papírba csomagolt cukorka és két

kicsi papírrepülő szokásos zűrzavarát találta. – Sose hallottam

még ilyen bárdolatlanságot – csattant fel a Határőrpatkány. –

Először azt mondja, hogy nincsenek papírjai. Aztán kiderül, hogy

vannak papírjai. Szerencséje, hogy megértő fajta vagyok. Adja át

a papírjait, és legyen hálás, hogy ilyen jó kedvemben talál.

Senkapi oldalba bökte Lukát, aki sajnálkozva átadta a

cserekártyákat, a repülőket meg az átlátszó papírba csomagolt

narancsízű cukorkákat.

- Ez jó lesz? – kérdezte.

- Csak mert elnéző fajta vagyok – felelte a Határőrpatkány,

miközben gondosan a zsebébe süllyesztette a tárgyakat.

Kinyitotta a rácsot, és átengedte az utazókat a másik oldalra. –

Csak egy figyelmeztetés – mondta. – Mi itt, a Respektorátusban

elvárjuk a látogatóktól, hogy rendesen viseljék magukat.

Nagyon érzékeny a bőrünk. Ha megszórnak bennünket,

vérzünk, de aztán maguk kétszeresen fognak vérezni: világos?

– Tökéletesen – felelte Luka udvariasan.

– Tökéletesen mi? – visította a Határőrpatkány.

– Tökéletesen, uram – válaszolta Senkapi. – Ne aggódjon,

uram. A leghatározottabban vigyázni fogunk, hogy á-t mondunk

vagy b-t. Uram.

– És mi van az ábécé többi betűjével? – kérdezte a

Határőrpatkány. – Akkor is tehetnek egy csomó kárt, ha sosem

használják az á-t meg a b-t.

– A többi betűvel is vigyázni fogunk – mondta Luka, és gyorsan

hozzátette: – Uram.

– Van maguk közt nőnemű? – érdeklődött váratlanul a

Határőrpatkány. – Ez a kutya szuka? Ez a medve... medvenő?

Medvina? Medvica?

– Még hogy medvina – mondta Kutya, a medve. – Ez most

engem sért.

– És engem – mondta Medve, a kutya. – Nem mintha bajom

lenne a szukákkal.

– Arcátlanság! – sikította a Határőrpatkány. Ha azt mondják,

meg vannak sértve, az nekem halálos inzultus. És ha halálosan

inzultálnak egyetlen Patkányt, akkor azzal minden Patkányt

súlyosan megsértenek. És az összes Patkány súlyos megsértése

csőbenjáró bűn, amelynek büntetése...

– Bocsánatot kérünk, uram – mondta Senkapi gyorsan. – Most

már mehetünk?

– Hát jó – mondta a Határőrpatkány lecsillapodva. – De

ügyeljenek a viselkedésükre. Nem szeretném, ha a Respekto-

Rágcsálókért kellene küldetnem. – Lukának már a nevük se

tetszett.

Átmentek a határátkelőn, és egy szürke utcán találták

magukat: a házak, a függönyök, a Patkányok és emberek viselte

ruhák (igen, emberek is vannak, látta megkönnyebbülten Luka)

mind szürkék voltak. A Patkányok is, az emberek pedig

szürkésen sápadtak. Odafenn szürke felhőkön szűrődött át a

közömbös napfény.

– Egy ideje már kialakult itt valami Színprobléma – mondta

Senkapi. – Azok a Patkányok, akik utálták a sárga színt a... hm...

a sajtossága miatt, szembekerültek azokkal a Patkányokkal,

akiknek a piros szín nem tetszett a vérhez való hasonlósága

miatt. Végül az ezeket vagy azokat bántó minden színt betiltott a

Pattanács... ez a parlament, bár erre senki sem szavaz, csak ő

szavaz önmagára, és alapvetően azt teszi, amit a Főpatkány

mond.

– És ki választja a Főpatkányt? – kérdezte Luka.

– Ő választja magát – felelte Senkapi. – Valójában újra meg

újra megválasztja magát, többé-kevésbé mindennap, mert

nagyon szereti ezt a tevékenységet. Főpattogás néven ismerik.

– A főpattogás jó szó erre – mondta Kutya, a medve egy

horkantással, mire több arra járó Patkány is gyorsan

körülnézett.

– Vigyázz – figyelmeztette Senkapi. – Errefelé mindenki keresi

a bajt.

Luka éppen ekkor pillantott meg egy óriásplakátot, amelyen

egy életnagyságúnál sokkal nagyobb fekete-fehér portré volt, és

ez nem lehetett más, csak a Főpatkány személyesen.

– Te jó ég – mondta, mert felötlött benne a gondolat, hogy ha a

Főpatkány valaha emberi lénnyé változna... illetve ha a

Főpatkány szörnyű, tizenkét éves kahání iskolás fiúként születne

újjá... akkor pontosan úgy nézne ki... szóval, tényleg pontosan

ugyanúgy, mint... – Patszar – suttogta Luka. – De ez lehetetlen.

Medve, a kutya is a plakátot bámulta.

– Értem, mire gondolsz – mondta. – Reméljük, hogy nem ő az

ellenséged a Mágikus Világban is.

Itt egy hely, ahol enni lehet! Az ajtó fölötti táblán ez állt:

RÁGCSÁLÓ, ami sajnos nem csupán szóvicc volt. Luka benézett

az ablakon, és megnyugodva látta, hogy a szakácsok meg a

felszolgálók emberek, bár sok vendég Patkány. De azért

aggódott. Hogyan fizet ő majd a barátaival:

– Ne izgulj – mondta Senkapi. – A Mágia Világában nincs pénz.

Luka megkönnyebbült.

– De akkor hogyan vásárolnak, hm, valamit? Hogyan

működnek a dolgok? Ez nagyon furcsa.

Senkapi Rásid Kalifa módjára vállat vont.

– Ez – felelte a maga rejtélyes stílusában – 1áN1szM.

Az izgalom hulláma szaladt végig Luka testén.

– Tudom, mi az – mondta. – A bátyám elmesélte. Neki is voltak

ilyenek az utazásán.

– Az Egyáltalán Nem Egyszerű Módszerek – mondta Senkapi

kissé túl fensőbbségesen, miközben belépett a Rágcsálóba – az

Élet Titkának szívében vannak. Mindenütt, a Valódi Világban

ugyanúgy, mint a Mágikusban. Sehol semmi nem működhet

nélkülük. Ne légy olyan izgatott, professzor. Úgy festesz, mintha

most fedezted volna föl az elektromosságot, Kínát vagy a

Pitagorasz-tételt.

– Néha – felelte Luka – egyértelmű, hogy maga nem az apám.

Az étel meglepően ízletes volt, és Luka, Kutya meg Medve túl

jól és túl gyorsan evett. Tudatában voltak azonban, hogy az

összes Patkány merőn figyeli őket, különösen ellenségesen

bámulnak Medvére, a kutyára, és Kutyára, a medvére, és ez

kínosan érintette őket. Sok sugdolózást hallottak a többi asztal

felől, amiről Luka úgy gondolta, hogy patkányul folyik, és végül

az egyik Patkány, egy keskeny szemű, gyanakvó, szürke képit

viselő lény a hátsó lábára állt, és odament hozzájuk.

Szemlátomást a barátai jelölték ki a jövevények vallatójának.

– Ssszóval, isssmeretlenek – mondta az Inkvizítorpatkány a

közepébe vágva –, megkérdezhetem, hogy mit gondolnak Én

nagy Ressspektorátusáról?

– Én, Én, uram, Én, Én, uram – mondták kórusban a Rágcsáló

Patkányai.

– Mi imádjuk a hazánkat – mondta az Inkvizítorpatkány

hűvösen. – És maguk? Maguk is imádják a hazánkat?

– Nagyon szép – felelte Luka óvatosan –, és kitűnő az étel.

Az Inkvizítor az állát vakarta.

– Miért nem vagyok teljesen meggyőzve? – kérdezte, mintha

magában beszélne. – Miért gyanítom, hogy valami sértő rejlik a

felszínes bájolgásuk mögött?

– Mennünk kell – mondta Luka sietősen, és felállt. – Örülök,

hogy találkoztunk...

Ám az Inkvizítor kinyújtotta karmos karját, és megragadta

Luka vállát.

– Hisznek benne, hogy kettő meg kettő, az öt?

Luka habozott, nem tudta, mit válaszoljon – mire nagy

meglepetésére az Inkvizítor felugrott az asztalra, amelyről

mindenfelé tányérok meg poharak repültek szét, és hangos,

sziszegő, dallamtalan énekre fakadt:

Hissszed-e, hogy kettő meg kettő, az öt?

Hogy a világ laposss maradvány?

Hogy főnökünk a legnagyobb az élők között?

Ressspektálod-e a Patkányt?

Ó, ressspektálod-e a Patkányt?

Ha azt mondom, egyenessst állva minden pang,

Ha állítom, hogy a fehér fekete,

Ha ssszerintem a visssítás a legssszebb hang,

Jogom ressspektálod-e?

Mondd, jogom ressspektálod-e?

Vallod-e, hogy nincs nálam jobb sssemmi?

Tetssszik-e rajtam a kacatgány?

Ne kérdezd már, hogy mi, miért ésss mennyi!

Ressspektálod-e a Patkányt?

Ugye, ugye, ugye, ugye,

Ugye, ressspektálod a Patkányt?

Mire a Rágcsáló Patkányai a hátsó lábukra emelkedtek,

karmaikat a mellkasukra tették, úgy énekelték a kórust:

Én, Én, uram,

Én, Én, uram,

Mind zúgjuk: Én, Én, Én.

Ne élj gyanúperrel, ne mondj több érvet,

Mert minden perfekt, ha megvan a Ressspekt,

É É É

Mind zúgjuk: Én, Én, Én.

– Ez egyszerűen zagyvaság! – A szavak előtörtek Lukából,

mielőtt még megállíthatta volna őket. A Patkányok

megdermedtek különböző helyzetükben, aztán lassan-lassan

mindannyian Luka felé fordultak villogó szemmel és vicsorító

fogsorral. „Ez nem jó", gondolta Luka, Medve és Kutya pedig

közelebb húzódott hozzá, készen arra, hogy harcoljanak az

életükért. Ez egyszer még Senkapi is zavartnak látszott. A

Patkányok szembenéztek Lukával, és lassan, Patlépésről

Patlépésre körülvették.

– Zagyvassság, azt mondja – álmélkodott az Inkvizítorpatkány.

– De ez történetesen a mi Himnussszunk. Gondoljátok,

rágcsálótársaim, hogy ez az i ú gazfickó vigyázott a Modorára?

Vagy... hmmm... Fekete Pontot érdemel?

– Fekete Pontot! – visították egyszerre a Patkányok, és szörnyű

karmaikat mutogatták. És az Élet Tüzét kereső Luka Kalifa

története talán akkor és ott, a Rágcsálóban véget ért volna, és

lehet, hogy Kutya, a medve, és Medve, a kutya is elvész, bár

minden bizonnyal harcba szálltak volna, és sok Patkányt

magukkal visznek; és akkor Senkapi visszatért volna Kaháníba,

hogy megvárja, amíg teljesen feltöltődik Rásid Kalifa életével...

és mily szomorú lett volna ez az egész! Ehelyett azonban kiáltás

harsant az utcán, és hatalmas mennyiségben hullott az égből a

piros trutymó meg valami tojásfehérjének látszó dolog, majd

ezeket rohadó zöldségek zápora követte, mire minden Patkány

teljesen elfeledkezett Lukáról meg az ő „zagyvaság!" kiáltásáról,

és kirohantak az utcára ezt üvöltözve: „a Vidrák", vagy

egyszerűbben: „megint ő!", mert az Én Respektorátusát

megtámadták a magasból, és légi századai élén fel és le, balra és

jobbra suhanva, egyenes tartással és rettenthetetlenül híres

varázsszőnyegén, a Résamon, vagyis Bölcs Salamon Zöld Selyem

Varázsszőnyegén, ott állt a rettegett, a legendás, a bősz, a mesés

vidri Inzultáná, és egy nagy teljesítményű megafonba

vérfagyasztó csatakiáltását ordította:

– Köpünk mi rád, Respektorát!

– Mi folyik itt? – üvöltötte Luka Senkapinak az erősödő

lármában, miközben a négy utazó kimenekült a Rágcsálóból,

nehogy az általuk megsértett Patkányok visszatérjenek, és

végezzenek velük. Odakinn, az utcán teljes volt a felfordulás meg

a zűrzavar, és piros trutymó, tojás meg zöldség zuhogott fentről.

Egy pékség ponyvája alatt kerestek menedéket, a kirakatban

állott kenyér és szürke cukormázas, gusztustalan külsejű

sütemények.

– Abban az irányban, azokon a hegyeken túl – üvöltött vissza

Senkapi, és egy hósipkás vonulatra mutatott az északi láthatáron

–, ott fekszik Vidr szokatlan vidéke, amelyet tiszta vizek

öveznek, s amelynek lakói, a Vidrák, mindenféle

mértéktelenségre hajlamosak. Túl sokat beszélnek, túl sokat

esznek, túl sokat isznak, túl sokat alusznak, túl sokat úsznak, túl

sok bételdiót rágnak, és kétségkívül a világ legfaragatlanabb

teremtményei. Ám ez esélyegyenlőséget teremtő udvariatlanság;

a Vidrák megkülönböztetés nélkül szólják le egymást, minek

következtében oly vastag bőrt növesztettek, hogy senkit se

érdekel, mit mond a másik. Vidor hely, mindenki folyton nevet,

miközben a világ legdurvább neveivel illetik egymást. Az a hölgy

odafenn a Szultáná, a Királynőjük, de mivel ő valamennyiük közt

a legeszesebb és legélesebb nyelvű szidalmazó, mindenki

„Inzultánának" nevezi. Az ő ötlete volt, hogy csatát vívjanak a

Respektorátussal, mert ő senkit és senkit nem respektál. Vidret

akár „Diszrespektorátusnak" is nevezhetnéd, mert kétségkívül a

tiszteletlenséget művelik a legjobban... Nézd csak! – hagyta abba

a Királynőt bámulva. – Hát nem káprázatos, amikor dühös?

Luka felnézett a trutymó, tojás és zöldségek zuhatagába. A

Vidrakirálynő nem állat volt, hanem zöld szemű lány zöld-arany

köpenyben, tűzvörös haja hullámzott a szélben, és nem lehetett

több tizenhat-tizenhét évesnél.

– Milyen fiatal – mondta Luka csodálkozva.

Senkapi Rásid Kalifa módjára vigyorgott.

– A fiatalok jobban ki tudnak osztani valakit, és jobban is

fogadják, mint az öregek – mondta. – Meg tudnak bocsátani, és

tudnak felejteni. Az én koromban lévők... hát, néha neheztelnek.

Luka a homlokát ráncolta.

– A maga korában? – kérdezte. – Én azt hittem...

Senkapi izgatottnak látszott.

– Úgy értettem, apád korában. Az ő korában persze.

Nyelvbotlás volt.

Ez nagyon megijesztette Lukát. Észrevette, hogy Senkapi

szinte már nem is áttetsző. Kevesebb az idő, mint remélte.

– Köpünk mi rád, Respektorát! – kiáltotta ismét az Inzultáná,

és kiáltásától még sűrűbben szakadt a vörös eső. Még vagy ötven

varázsszőnyeg rendeződött csatasorba az Inzultáná körül a

Respektorátus utcái fölött, mind finoman csapkodott a szélben,

és mindegyiken egy magas, jó erőben lévő, bételdiórágó Vidra

állt, aki hosszú, vörös bétellésugarakat köpködött a

Respektorátusra, ezek a megvetés skarlátszínű foltjaival

borították be a szürke házakat, szürke utcákat és szürke

lakosságot. A Vidrák hatalmas mennyiségben hajigálták a

záptojást is, és a kén-dioxid bűze betöltötte a levegőt. A

záptojások után pedig a rohadó zöldségek jöttek. Valóban igazi

ostrom volt ez, de a legjobban az „Én Himnuszának" az a

változata fájt, amely az Inzultáná megafonjából zúdult a

Respektorátusra. Az Inzultáná magas, tiszta hangon énekelt,

olyan hangon, amelyet Luka különösen ismerősnek talált, de

egyelőre nem értette, miért.

Kettő meg kettő, az négy, nem öt.

A világ gömbölyű, s nem maradvány.

Főnökötök a legkisebb az élők között.

Mi nem respektáljuk a Patkányt!

Ó, mi nem respektáljuk a Patkányt!

Csati! Puff! Platty! Borzasztó, mocskos jelenet játszódott. A

megdobált Patkányok felugráltak az utcákon, és karmaikkal

hasztalan hadonásztak a fejük fölött, mert az Inzultáná és

csapatai messze a magasban voltak, s nem tudták elérni őket.

És fejtetőn állva minden pang,

És a fehér nem fekete,

É

És a visítás hátborzongató hang,

Nem, jogod nem respektáljuk, beste, te,

Jogod nem respektáljuk, beste, te.

– El kell tűnnünk! – ordította Luka, és kirohant az utcára. De a

határátkelő, amely mögött az Argó kikötött, távolabb volt, és

Luka alig tett meg tíz métert, már bétellé meg záptojások

borították, és egy rohadt paradicsom toccsant a fején. Azt is

észrevette, hogy a látómezeje bal fölső sarkában lévő

életszámláló minden légicsapással eggyel kisebb számot mutat.

Éppen elhatározta, hogy akkor is továbbszalad, amikor Senkapi

elkapta a gallérjánál, és visszahúzta a ponyva alá.

– Buta fiú – mondta, de nem barátságtalanul. – Bátor, de buta.

Ez az ötlet nem fog működni. Azonkívül most, hogy a

legnehezebb utat választottad, nem akarod menteni az eddigi

teljesítményedet?

– Hol a mentési pont? – kérdezte Luka, miközben a mocskot

törölgette a szeméből, és megpróbálta kiszedni a paradicsomot a

hajából.

Senkapi mutatta.

– Ott – mondta is.

Luka arra nézett, amerre Senkapi ujja mutatott, s a valaha

látott legnagyobb és legbőszebb rágcsálók falanxát pillantotta

meg, amely futólépésben, állig fegyverben érkezett, s

Patapultjaival dühödten lövöldözött az égbe. Ők voltak

természetesen a Respekto-Rágcsálók, a Respektorátus

legrettegettebb katonái, és mögöttük – „hátulról vezetve, ami

elárulja, hogy miféle Patkány", gondolta Luka – maga a

Főpatkány, aki pontosan úgy néz ki... „hát, ez most már

mindegy", mondta magában Luka. És némi távolságra e közeledő

sereg mögött ott állt a Pattanács szürke épülete, szürke

kupolájának tetején pedig ott csillogott a napfényben ennek a

szürke világnak az egyetlen aranyszínű tárgya, egy kis Gömb.

– Ez az? – kiáltotta Luka. – Olyan magasan? Hogy jutok fel oda

valaha?

– Nem mondtam, hogy könnyű lesz – felelte Senkapi. – De még

mindig maradt kilencszázkilenc életed.

Odafent az égben a Vidrák megvető könnyedséggel kerülgették

a Respekto-Rágcsálók lövedékeit, és miközben balra meg jobbra,

magasra meg alacsonyra repültek ide-oda imbolyogva, együtt

énekelték:

Éjjéjn,

Éjjéjn,

Mind nyögjük: éjjéjjéjn.

Bolondok vagytok és szájhősök,

Agyatokat ülik a gőzök.

Respekt? Ez nem lehet komoly!

Károsak vagytok, mint a moly!

Kinevetünk: éjjéjjéjn.

– Hát jó – mondta Luka –, unom ezt a helyet. Ha azt a gombot

kell ott megnyomnom, akkor jobb lesz, ha máris felmegyek. – És

mielőtt választ várt volna, amilyen gyorsan csak tudott,

nekiiramodott a háború dúlta utcákon.

A feladat szinte lehetetlennek bizonyult még úgy is, hogy

Medve és Kutya a segítségére sietett. A Vidrák rohama

valamiféle csúcspontra ért, és Luka ijesztően sok életet vesztett.

A Respekto-Rágcsálók kerülgetése is kemény dolog volt, bár ők

nem igazán vele foglalkoztak; páncélos lövegeik és

motorkerékpárjaik folyton elütötték rohanás közben.

Szemlátomást egyedül a Főpatkány figyelt Lukára, mintha

valami személyes oka lenne rá, hogy az utazó előrejutása

aggassza; és azon ritka alkalmakkor, amikor Lukának sikerült

kikerülnie az égből zuhogó életfaló esőt és a Respekto-Rágcsálók

erőit is, a Főpatkány mindig eltrafálta. És valahányszor elütötte

egy páncélozott autó, eltalálták az égből vagy kinyírta a

Főpatkány, akit egyre csak egy igazi patkánytestbe szorult

iskolai Patszarnak képzelt, elvesztett egy életet, és azon kapta

magát, hogy a kezdőponton áll, úgyhogy sehová sem jutott,

rengeteg életet veszített, és eközben teljesen ellepte a záptojás, a

rohadt paradicsom meg a bétellé. Hosszú, reménytelenül hosszú

ideig állt zihálva, bőrig ázva, bűzölögve és már csak 616 élettel a

ponyva alatt, és így panaszkodott Senkapinak:

– Ez nagyon nehéz. És különben is miért olyan agresszívak

ezek a Vidrák? Miért nem tudnak egyszerűen élni és élni hagyni?

– Lehet, hogy tudnának – felelte Senkapi –, ha a Respektorátus

nem terjeszkedne olyan gyorsan. Ezek a rettenetes Respekto-

Rágcsálók messze a határon túlra kalandoznak, és megpróbálnak

mindenkit térdre kényszeríteni. Ha a dolgok így mennek tovább,

a Mágia egész Világát az a veszély fenyegeti, hogy megfojtja a

túlzott respektus.

– Az is lehet – zihálta Luka –, de hogy őszinte legyek, amikor

az ember elszenvedi a támadást, nehéz együtt éreznie. És nézze,

milyen állapotban van a kutyám meg a medvém. Azt hiszem,

pillanatnyilag ők se nagyon szeretik a Vidrákat.

– Néha – töprengett Senkapi, szinte mintha magában beszélne

– az a megoldás, hogy a probléma felé rohanunk, nem pedig el

előle.

– Éppen felé próbálok rohanni... – szólalt meg Luka, de aztán

elhallgatott. – Á – mondta. – Értem, hogy mit mond. Nem az

aranylabda. Nem az a probléma, ugye?

– Jelenleg nem – bólintott rá Senkapi.

Luka felsandított az égre. Ott van az Inzultáná, a Vidrák

Tündérkirálynője, az egek ura, Salamon király Szőnyegén.

Tizenhat-tizenhét évesnek látszik, de igazából valószínűleg több

ezer éves, gondolta a fiú, mint a mágikus lények.

– Mi a neve? – tűnődött.

Senkapi úgy látszott elégedettnek, ahogy Rásid Kalifa, amikor

Luka jól teljesített matematikából.

– Pontosan – mondta. – Ha tudod egy mágikus lény nevét,

akkor hatalmad lesz fölötte, bizony! Ha tudod a nevét, hívhatod,

és neki jönnie kell. Sajnos több tucat néven ismerik, és lehet,

hogy egyik sem az igazi. Tartsd titokban a nevedet, ezt

tanácsolom. Mert ha a Mágikus Világban ismerik a neved, ki

tudja, mit művelnek vele.

– Akkor maga tudja a nevét – mondta Luka türelmetlenül vagy

továbbra is titkolni akarja, hogy nem tudja?

– Au, ez talált – mondta Senkapi bágyadtan, miközben a

kalapjával legyezte magát. – Micsoda éles kis nyelv! Jó Vidra

lenne belőled. Ami azt illeti – folytatta sietősen, mert látta, hogy

Luka megint nyitja a száját –, leszűkítettem. Sok gondolkodás és

elemzés után eljutottam fél tucatig. A hat legjobbig. Egész biztos

vagyok benne, hogy ezek közül az egyik az igazi.

– Az „egész biztos" nem valami meggyőző – mondta Luka.

– Nem volt még lehetőségem kipróbálni őket – felelte Senkapi

méltatlankodva. – De próbáld ki most, és akkor egyszer s

mindenkorra elintézzük a dolgot.

Luka tehát egyenként kimondta a neveket, amelyeket Senkapi

megadott neki.

– Bilkísz! Mákidá! Sába! Kandaka! Nicaula! – A

varázsszőnyegen álló nő fütyült mindegyikre. Az elszontyolodott

Senkapi ajánlott még néhány nevet, ám egyre kisebb

meggyőződéssel. Luka ezeket is kipróbálta. – Meroe! Nana! Hm...

mit mondott?

– Chalchiuhtlicue – felelte Senkapi bizonytalanul.

– Chalchi... – kezdte Luka, aztán elhallgatott.

– ...uhtlicue – folytatta Senkapi.

– Chalchiuhtlicue – üvöltötte Luka diadalmasan.

– Azt jelenti: a jádeszoknyás nő – magyarázta Senkapi.

– Nem érdekel, mit jelent – mondta Luka –, mert nincs hatása,

úgyhogy nyilván nem ez a neve.

Luka egy pillanatra szörnyen elszomorodott. Sose jut ki ebből

a zűrzavarból, sose találja meg az Élet Tüzét, hogy megmentse

az apját. Most csak ez az apja van, apjának e különös változata,

Senkapi, és már ő se lesz sokáig. Elveszti az apját és apjának

végzetes mását; ideje, hogy hozzászokjon ehhez a borzalomhoz.

Más nem maradt neki, csak az anyja és az ő gyönyörű hangja...

– Tudom az Inzultáná nevét – mondta hirtelen, és a ponyva

árnyékából kilépve hangosan, tisztán kiáltotta: – Szoraja!

Megállt az Idő. A bétellé lefelé tartó sugarai, a rohadt

paradicsomok, a záptojáslövedékek megdermedtek repülés

közben; a Patkányok megbénultak, mintha önmaguk fotográfiái

lennének; az égben a Vidrák harci pózban álltak mozdulatlanul a

varázsszőnyegeiken, amelyek mintha kővé változtak volna, nem

csapkodtak tovább a szélben; még Medve, Kutya és Senkapi is

merev volt, mint a viaszbábu. Ebben az időtlen univerzumban

mindössze két ember mozgott; a másik, aki Salamon király

Szőnyegével leszáguldott és közvetlenül előtte megállt, az éles

eszű és kissé ijesztő vidri Inzultáná. Csakhogy Luka nem félt

tőle. Ez itt apja Mágikus Világa, ezért várható volt, hogy ez az

i ú Királynő, e világnak a legfontosabb női alakja ugyanazt a

nevet viselje, mint Luka anyja, aki az ő és apja világának

legfontosabb nője.

– Szólítottál – mondta a lány. – Kitaláltad a nevem, ami

megállította az Időt, úgyhogy itt vagyok. Mit akarsz?

Vannak az életben pillanatok – nem elegen, de előfordulnak –,

amikor még a kisfiúk is megtalálják a pontosan megfelelő

szavakat a pontosan megfelelő időpontban; amikor mint valami

ajándék, a megfelelő gondolat ötlik fel az emberben pontosan

akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Ez Lukának egy

ilyen pillanat volt. Azon kapta magát, hogy ezt mondja Vidr nagy

uralkodójának, pedig nem is tudta pontosan, hogy hol találta a

fejében e szavakat:

– Azt hiszem, segíthetünk egymásnak, Szoraja Inzultáná. Van

valami, amiben sürgősen szükségem van a segítségedre, cserébe

viszont van egy ötletem, amellyel megnyerheted ezt a háborút.

Szoraja előrehajolt.

– Csak mondd meg, mit akarsz tőlem – parancsolta a maga

durva, vidrás módján, mire Luka, akinek máskor forgó nyelve

most megbénult, a Pattanács kupolájának tetején nyugvó

aranylabdára mutatott. – Igen, értem – mondta a vidri Szoraja –,

és utána, ifiúr, nyilván vissza óhajtasz térni a Folyóhoz, hogy

utadra indulj. – Luka némán bólintott, és még csak meg sem

lepődött, hogy az Inzultáná mennyit tud. – Ez semmi – mondta a

lány, és intett Lukának, hogy szálljon fel a varázsszőnyegre,

kedvesebb természetről árulkodva, mint amilyenre éles szavai

utaltak.

Egy pillanat múlva elindult a szőnyeg, és Luka egyensúlyát

vesztve elterült a hátán; a következő pillanatban már az

aranylabdánál voltak, ahol Luka fel tudott állni, hogy rácsapjon,

majd elégedetten hallotta az elmentett szint dingjét, és

látóterének jobb felső sarkában az egyjegyű szám 2-esre váltott.

Aztán visszatértek a földre Senkapi, Kutya és Medve mellé, akik

még mindig az időbe dermedve álltak, és Szoraja így szólt:

– Most te jössz. Vagy csak a szájad volt nagy? A magadfajta

fiúk... csak a nagy duma, de semmi vér a pucájukban, ahogy

mondani szokták.

– Viszketőpor – mondta Luka megadóan, és arra gondolt, hogy

ez nem tűnik valami lenyűgöző ötletnek. De az Inzultáná most

már feszülten figyelt, úgyhogy Luka folytatta, s félénken és

meglehetős kínban mesélt a tulajdon harci történetéről meg a

Nagy Játszótéri Háborúkban a Császári Fenség Hadsereg fölött

aratott győzelméről. Szoraja olyan benyomást keltett, mint aki

csüng minden szaván, és amikor Luka befejezte, ő halkan,

elismerőn Rittyentett.

– Viszketőporbombák – mondta inkább magában. – Miért nem

gondoltunk mi erre soha? Akár működhet is. A Patkányok utálják

a viszketést! Működnie kell. Igen! Működni fog! – Luka

meghökkenésére és titkos örömére a lány előrehajolt és

háromszor megcsókolta, előbb a bal arcán, aztán a jobbon, aztán

megint a balon. – Köszönöm – mondta. – Álltad a szavad.

Azt rebesgették Salamon király Varázsszőnyegéről, hogy

bármely számú embert képes szállítani, legyen akármilyen nagy

is az a szám, bármely súlyt elbír, akármekkora is az a súly, és

óriási méretűre megnő, akár hatvan mérföld hosszúra és hatvan

mérföld szélesre is. Amikor az időjárás miatt árnyékra van

szükség, madársereg gyűlik össze napernyőként fölötte, és a szél

egy szempillantás alatt oda fújja, ahová menni akar. De ezek

csak történetek, és amit Luka ezután látott, azt a tutajdon

szemével látta: Szoraja Inzultáná szélesre tárta a karját, és

parancsára feltámadt a szél. Aztán egész egyszerűen eltűnt, és

alig kilencven másodperccel később előbukkant; ám ezúttal

sokkal nagyobb volt a szőnyeg, és rajta szó szerint több tízezer

kis papírrepülő. Vidr uralkodója szemlátomást igen gyorsan

tudott elvégeztetni dolgokat. Felbukkanása után egy pillanattal a

papírrepülők felszálltak, és szétosztották magukat az Inzultáná

légierejének tagjai közt, akik még mindig az időbe dermedten

álltak, akárcsak minden más, ameddig Luka ellátott. Az egész

érzékelhető világban csak ő, az Inzultáná és a papírrepülők

armadája mozgott. Meg Salamon király zöld-arany Szőnyege,

amely terhének lerakása után egy nagyobbacska szobaszőnyeg

méretére zsugorodott.

– Hogy csináltad ezt? – kérdezte Luka, majd hozzátette: –

Mindegy. – Mert máris tudta a választ. – Tudom. Egy 1áN1szMmel,

és a viszketőporbombákat szupersebességű 1áN1szG-k

készítették. Egyáltalán Nem Egyszerű Gépek.

– Hajlandó vagyok fogadni rá – mondta az Inzultáná –, hogy

ezt nem az iskolában tanultad.

A patkányok sok mindentől érzik úgy, hogy vakarózniuk kell,

és nincs boldogtalanabb egy viszkető rágcsálónál. A patkányokon

paraziták élnek – tetvek, atkák és bolhák –, és ezek az apró

rovarok a patkányok szőrszálainak tövéhez rakják le petéiket,

amitől ők viszketnek. A patkányok nehéz életet élnek piszkos

helyeken, ahol sérüléseket szereznek, és a sérülések

elfertőződnek, fájnak és viszketnek. A patkányszőr hullik, és

ettől viszket a bőrük. A bőrük kiszárad és pikkelyesedik, amitől

szintén viszketnek. A patkányok mindenféle szemetet

megesznek, úgyhogy ételallergiától szenvednek, és az egyik

dologból túl sokat esznek, a másikból meg túl keveset, és

mindettől megint csak őrülten viszketnek. A patkányok

ekcémától és ótvartól szenvednek, s varasodó sebeiket meg

kiütéseiket muszáj vakarniuk még akkor is, ha ez csak ront a

dolgokon. És mindaz, amit a patkányokról általában mondanak,

még inkább igaz a Respektorátus óriási Patkányaira, Én híresen

érzékeny lakóira. És bármilyen viszketősek voltak is a

Respektorátus rágcsálói a múltban, soha nem tapasztaltak még

ahhoz hasonló viszketést, amilyet a Vidrakirálynő és az ő

légiereje szabadított rájuk.

– Mielőtt megszüntetem a dermedtséget – utasította az

Inzultáná Lukát –, vidd a barátaidat fedél alá, és várjatok, amíg

nem szólok, hogy biztonságban kijöhettek. – Luka észrevette,

hogy a lány hanghordozása teljesen megváltozott; nyoma sem

maradt benne az élességnek. Valójában határozottan barátságos

volt, sőt gyengéd.

Luka úgy tett, ahogy az Inzultáná mondta, betuszkolta kis

társaságát a szürke pékségbe, aztán az ablaktáblához

préselődtek; így ő, Kutya, Medve és Senkapi látott egy keveset

abból a hatalmas pusztításból, ami következett. Az Inzultáná

parancsolón intett, mire a Respektorátus kiolvadt

dermedtségéből. Luka nézte, ahogy a Vidrák lecsapnak a város

utcáira, és elindítják varázslatos papírrepülőiket, amelyek

mintha Patkánykereső vezérlőszerkezettel lettek volna ellátva,

mert üldözték a Patkányokat, akárhová mentek, házakba vagy

házakon kívülre, takarók alá vagy tetőkre, s a támadás

nemsokára sikerrel járt, és menekülésre késztette a Patkányokat.

A bétellé, a záptojás meg a rohadt zöldség sértésnek megtette, de

a viszketőpor a Patkányok érzelmeit kezdte ki, tönkretette a

ruhájukat, és még jobban bűzlöttek tőle, mint addig. Luka látta,

hogy a legocsmányabb külsejű Óriáspatkányok – Én tükrös

napszemüveget viselő, állig felfegyverzett, szuperocsmány

Respekto-Rágcsálói – körbe-körbe rohangálnak és visítanak,

ahogy a papírrepülők üldözik őket, és viszketőport zúdítanak a

fejükre meg a nyakukba. Látta, hogy tépik magukat hosszú,

dühös karmokkal, és nagy darabokat szakítanak ki a tulajdon

testükből, ahogy megpróbálnak véget vetni a viszketésnek. A

levegőben a Patkányok sikolyai hallatszottak egyre hangosabban,

olyan hangosan, hogy Lukának be kellett fognia a fülét, mert

szinte lehetetlen volt elviselni.

– Ha ez a por az, aminek gondolom – mondta végül Senkapi

csodálkozó hangon –, ha valóban, mint hiszem, a halálos ázsiai

Khudzslí növényből készült, és kétségkívül az ali éi hatalmas

erejű, bár ritka Gudgudí virág őrült magvával keverték... és ha

az Inzultáná hozzáadta a német Émelyítő Undorcsont vagyis a

Mágikus Ótvarbab anyagát, az egyiptomi Démoni Abraxas

spóráit, a perui Kacsukacsut és az afrikai Halálos Pipipi forgóit,

akkor talán a Mágikus Világ Patkányfertőzésének végét látjuk. A

képletben, amelyet hitem szerint az Inzultáná alkalmazott, az az

érdekes, hogy az emberek immúnisak ezekre az okkult porokra;

csak rágcsálókra hatnak. Igen, megkért, hogy keress menedéket,

de ez csak elővigyázatossági intézkedés volt a kutya meg a

medve érdekében; és mindenekelőtt, feltételezem, hogy

megvédjen bennünket a Patkányok utolsó és végzetes

őrjöngésétől.

A Patkányok valóban kivetkőztek magukból. A szürke pékség

ablakából Luka tanúja volt növekvő tébolyuknak és

haláltusájuknak. A Respektorátus érzékeny bőrű urai szó szerint

cafatokra vakarták, ténylegesen szétmarcangolták magukat,

amíg már nem maradt más belőlük, csak rühes irha és szürke,

ocsmány hús foszlányai. A Patkányok visítása borzalmas

csúcspontra ért, s ekkor lassan minden megnyugodott, és beállt

a csend. Luka a legvégén magát a Főpatkányt látta, aki rohant

végig az utcán az Idő Folyama felé, közben csapkodta magát, az

utca végén pedig vérfagyasztó sikollyal belevetette magát a

Folyóba, és mivel ő volt a Mágia Világában az egyetlen Patkány,

aki nem tudott úszni, mert mindig túl lusta és elkényeztetett volt

ahhoz, hogy vegye a fáradságot és megtanuljon, belefulladt az

Örök Áramlásba.

És ezzel vége volt.

A Respektorátus nem-Patkány lakosai lassan-lassan előjöttek

otthonaikból, megértették, hogy megpróbáltatásuk véget ért,

aztán nagy boldogságban rohantak a kerítésekhez, amelyek a

Respektorátust a Mágikus Világtól elválasztották, ledöntötték

őket, és börtönfaluk törött darabjait örökre szétszórták. És ha

akadtak is Patkányok, amelyek túlélték a Nagy Viszketőporbombázást,

soha többé nem lehetett látni őket, mert

visszamásztak a világ repedéseit betöltő sötétségbe, ahol a

Patkányok helye van.

A vidri Szoraja akkor szállt le zöld-arany szőnyegével a szürke

pékség elé, amikor Luka és társai megjelentek.

– Luka Kalifa – mondta, és Luka még csak meg sem kérdezte,

honnan tudja a nevét –, nagy szolgálatot tettél a Mágia

Világának. Nem kérsz még valamit cserébe? Kitaláltad a nevem;

ezzel önmagában kiérdemelted legalább a hagyományos három

kívánságot, és még csak egyet használtál el. De a

Viszketőporbombák ötlete! Ki tudja, mi ezért a megfelelő

jutalom? Találd hát ki a legnagyobb, legfontosabb kívánságot,

amivel elő tudsz állni, és én meglátom, hogy a segítségedre

lehetek-e.

Erre Luka, mielőtt Senkapi megakadályozhatta volna, nagyon

gyorsan beszélni kezdett, hogy elmondja ennek a bámulatos

fiatal lánynak, akinek ugyanaz a neve, mint az ő anyjának,

pontosan miért is van itt, a Mágia Világában, mit szeretne tenni

és miért. A rövid szónoklat végére a vidri Szultáné szeme

elkerekedett, és a szájához emelte a kezét.

– Büszkeségemben talán túl korán beszéltem – mondta, és

árnyalatnyi megilletődés vegyült a hangjába. – Lehet, hogy

olyasmit kérsz tőlem, amit nem tudok megadni.

Ám ekkor pajkosan elvigyorodott, és úgy tapsikolt, mint egy

gyerek.

– Ellopni az Élet Tüzét, amit még soha nem tettek meg a

Mágikus Világ egész története során! Hiszen ez lenne Minden

Idők legélvezetesebben Tiszteletlen Tette! Égbekiáltó lenne, és

gyönyörű. Egyszóval tökéletesen vidri és vidor dolog volna, és

ezért minden igaz Vidra kötelessége, hogy segítsen benne. A

VLE, a Vidralégierő harcosainak vissza kell térniük Vidrbe, de

Luka Kalifa, Tűz Tolvaja, én, a Vidrák Királynője, mindent, ami

hatalmamban áll, elkövetek azért, hogy segítsek neked, és

elkövethesd legrettenetesebb... és legnemesebb és

legveszedelmesebb és határozottan legélvezetesebb Bűntettedet!

– Elég sietős a dolgom – mondta Luka bátran –, neked meg itt

ez a szupergyors szőnyeged. Van valami mód arra, hogy átrohanj

velem az összes többi szinten, és egyenesen elvigyél a Tűzhöz,

ahol lennem kell, és aztán visszamenjünk oda, ahonnan

elindultam?

– A Folyó hosszú és álnok – mondta Szoraja Inzultáná, és

elgondolkodva bólogatott. – És még át kell jutnod az Idő Ködén

is, ahol nem látsz semmit, aztán ott a Nagy Pangás, ahol a Folyó

mocsárrá változik, és te mozdulni se tudsz, meg a

Kikerülhetetlen Örvény, ahol az idő körbe-körbe forog, és nincs

menekvés, meg a Trillió- és Egy felé Ágazó Út, ahol a Folyóból

labirintus lesz... biztosan eltévedsz abban a vízi útvesztőben, és

sosem találod meg az egyetlen áramlatot, amely az Idő

folyamatos Útja. De legyen – mondta olyan hangon, mely arról

árulkodott Lukának, hogy a lány meghozta a döntést –,

csatlakozom hozzád utadon. Ott van legalább ez a négy

stádium... minek is nevezted őket? „szintnek"?... négy szint,

amin segíthetlek átugorni. De azután úgy kell elfogadnunk a

dolgokat, ahogy jönnek.

– Miért nem tudsz végig elvinni? – bökte ki Luka nagyon

csalódottan.

– Azért, édes Lukám – felelte a vidri Inzultáná mert ez a

selyem varázsszőnyeg, amelyet oly régen maga Salamon király

adott nekem, sok csodás dologra képes, de a Nagy Tűzkarikákon

nem tud átrepülni.

5

A Három Tüzes Fánkhoz vezető út

Ha az ember még nem repült varázsszőnyegen, valószínűleg nem

tud a tengeri betegségről. A repülő szőnyeg lassú, ringó,

hullámszerű mozgást végez, ahogy siklik a levegőben, nem

egészen úgy, mintha léghullámokon úszna, hanem inkább úgy,

mintha maga a szőnyeg válna valamiféle selymes levegővé,

amely fölemeli és elviszi az embert oda, ahová menni akar.

Szomorú, de igaz, hogy az ember gyomra az efféle utazást

kellemetlennek találhatja, legalábbis egy darabig. És ha az

ember sosem repült még varázsszőnyegen úgy, hogy ott van a

társaságában egy ideges, beszélő medve, egy még idegesebb,

beszélő kutya és egy Elefánttojó meg egy Elefántgácsér, akik

repülésmentes életük első repülésén vesznek részt, nem is szólva

egy természetfeletti lényről, aki úgy fest, viselkedik és beszél,

mint az ember tulajdon apja, valamint egy ősöreg Királynő, aki

úgy fest, viselkedik és beszél, mint egy tizenhét éves lány,

ráadásul egy Argó nevű, nagy, kétéltű jármű, akkor el kell

képzelnie azt a zavart, ami a zöld-arany Résam szőnyegen

uralkodott, amikor elindult, hogy megkezdje útját az Idő Köde

felé. A repülő szőnyeg jelentősen megnőtt, hogy befogadja összes

utasát és rakományát, és ez csak súlyosbította a repülés

hullámzását.

Meg kell hagyni, kaotikus és zajos helyszín volt. Jajongás,

üvöltés, nyöszörgés és morgás hallatszott, meg az a tülkölő hang,

amit az elefántok (és kacsák) adnak ki, amikor bajban vannak.

Kutya, a medve azt mondogatta, hogy ha a medvéket repülésre

szánták volna, akkor szárnyakat kapnak, és azt is megemlítette,

hogy amikor a medvék szőnyegen ülnek, akkor a kiterített

medvebőr jut az eszükbe, de főleg a repülő dolog jelenti a

problémát; Medve, a kutya pedig idegesen és megállás nélkül

locsogott, miközben ide-oda gurult a szőnyegen, és a monológja

valahogy így hangzott: le fogok esni, nem? Le fogok, ne hagyjatok

leesni, le fogok esni? le fogok, tudom, le fogok esni, bármelyik

másodpercben leesem; de a szőnyeg valójában gondosan fölfelé

görbült, valahányszor valamelyik utasa túl közel billent a

széléhez, és épségben visszahelyezte középre, vagy legalábbis

arrafelé.

Ami az Elefántkacsákat illeti, ők egyre azt kérdezték

egymástól, hogy egyáltalán miért is vannak ott. A Respektorátus

elhagyásának izgalmában valahogy felkerültek a szőnyegre az

Argóval együtt, de nem emlékeztek rá, hogy valaki megkérdezte

volna őket, valójában jönni akarnak-e.

– És ha nem emlékszünk rá, akkor nem történt meg – mondta

az Elefántgácsér. Úgy érezték, elrabolták, bepalizták, elhurcolták

őket egy olyan utazásra, amelynek semmi köze hozzájuk, és

valószínűleg rendkívül veszedelmes is, és igen, ők is úgy

gondolták, hogy leesnek a szőnyegről.

Szoraja Inzultáná persze nyíltan becsmérelte őket, mert ilyen

volt a természete, elmondta őket csecsemőnek, kislánynak,

mamlasznak és nem kacsának, hanem libának; azt mondta,

gyáva nyulak és nyámnyilák, anyámasszony katonái és

spenóthuszárok, tejbetökök, betojiak és majrésok (ezt a

kifejezést Luka nem ismerte, bár úgy gondolta, valószínűleg ki

tudja találni, mit jelent). A csirke hangját utánozta, hogy

mutassa, mennyire gyávák, és a legrosszabb az volt, amikor

megvetően cincogott, ami azt jelentette, hogy kisegérnek tartja

őket.

Senkapi természetesen gond nélkül utazott a repülő

szőnyegen, fesztelenül és tökéletes magabiztossággal állt az

Inzultáná mellett, és emiatt Luka eltökélte magát, hogy a lehető

leghamarabb elsajátítja a szőnyegen a „matrózjárást". Ez egy idő

után sikerült is, és már nem esett el; újabb idő után a négy állat

is megvetette tizenkét lábát, aztán végül abbamaradt a jajongás

meg nyöszörgés, a dolgok elrendeződtek, és senki nem volt

tengeri beteg.

Luka, amint fel tudott állni és megtartotta az egyensúlyát a

repülő szőnyegen, észrevette, hogy egyre jobban fázik. A szőnyeg

egyre magasabban és gyorsabban repült, és Luka foga vacogni

kezdett. Szoraja Inzultánát szemlátomást nem zavarta a hideg,

pedig könnyű öltözéket viselt, amely mintha pókhálóból és

pillangószárnyból készült volna, és Senkapit sem, aki Rásid

Kalifa rövid ujjú, cinóbervörös nyári ingében állt mellette, és

egészen közömbösnek tűnt. Kutya, a medve jól megvolt a vastag

bundájában, és az Elefántgácsért meg az Elefánttojót melegen

tartották puha tollaik, de Medve, a kutya didergett, és Luka

tényleg egyre jobban fázott. „Ki hitte volna – mélázott –, hogy a

repülés ennyi gyakorlati problémával jár?" Az Inzultáná persze

elmondta őt is mindennek, amikor látta, hogy halálra fagy.

– Gondolom – gúnyolódott –, azt vártad, hogy ezen a repülő

szőnyegen központi fűtés meg ilyesmik vannak. Ez viszont,

drágám, nem a puhányok helyiérdekű, süppedős-bolyhos

szőnyege. Ez itt, jobb, ha tudod, antik darab.

Amikor azonban Szoraja befejezte Luka ugratását, összecsapta

a tenyerét, mire azonnal kinyílt egy vén tölgyfa láda – amelyet

Luka e pillanatig nem vett észre, holott nyilván végig ott állt a

repülő szőnyegen –, és két, látszólag vékony kendő röppent elő

belőle. Az egyik Luka kezébe szállt, a másik Medvét borította be.

Amikor Luka magára terítette a kendőt, azonnal úgy érezte,

mintha valahová a trópusokra került volna – szinte túl meleg is

volt, Luka szinte kívánta, hogy legyen egy kicsit hűvösebb.

– Egyesek semmivel sincsenek megelégedve – mondta az

Inzultáná a gondolataiban olvasva, és elfordult, hogy elrejtse

gyengéd vigyorát.

Luka most, hogy melegbe és egyensúlyba került, be tudta

fogadni a gyönyörű látványt, mely elébe tárult. A repülő szőnyeg

az Idő Folyamának folyását követte. A Mágia Világa terült el a

Folyó mindkét partján, és Luka, a mesemondó fia, kezdett

ráismerni a helyekre, amelyekről oly sokat hallott apja

meséiben. A tájat városok pöttyözték, s Luka növekvő

izgalommal és dobogó szívvel ismerte fel mindet, Khvábot, az

Álmok Városát, Ummíd Nagart, a Remény Városát, Zamurradot, a

Smaragdvárost, és Bádalgarht, az Erődvárost, amely egy Felhőre

épült. Kelet felé, a távolban, a horizont előtt magasodtak az

Elveszett Gyermekkor Földjének kék hegyei, nyugaton a

Fölfedezetlen Ország feküdt, és ott – amott – a Hely, Ahol Senki

Sem Él. Luka borzong– va pillantotta meg a Játékok Házának és a

Tükrök Csarnokának őrült formáját, mellettük Gulisztán meg

Bosztán paradicsomi kertjeit, és a legizgalmasabbat mind közül,

a Képzeletbeli Lények Országát, a nagy Perisztánt, ahol a perik,

azaz a tündérek vívnak végeérhetetlen harcot a dév vagy bhút

néven ismert rosszindulatú óriásokkal. „Bárcsak ne sietnék

ennyire", gondolta Luka, mert erről a világról vélte mindig úgy,

hogy még jobb, mint az övé, és ezt a világot rajzolta-festette

egész életében.

Most, hogy a levegőben volt, és az egészet be tudta fogni, azt is

látta, hogy milyen hatalmas a Mágia Világa, és milyen

szédületesen hosszú az Idő Folyama; megértette, hogy soha nem

lenne képes eljutni oda, ahová menni akar, ha az Elefántkacsák

Memóriáját használná üzemanyagként és húzóerejüket

sebességként. Most azonban Salamon király Varázsszőnyege

nagy iramban viszi őt a célja felé, és bár tudta, hogy

veszedelmek várnak rá, mámoros érzés kerítette hatalmába,

mert hála a vidri Inzultánának, a lehetetlen egy kicsit

lehetségesebbnek tűnik. Aztán megpillantotta az Idő Ködét.

Eleinte nem volt több fehér, homályos tömegnél a horizonton,

de valódi terjedelme látható lett, ahogy a szőnyeg száguldott

felé. Úgy nyúlt horizonttól horizontig, akár a világon át húzódó

puha fal, amely áthömpölyög a Folyón és elnyeli, elborítja a

varázslatos tájat és felfalja az eget. Minden pillanatban

betöltheti Luka egész látóterét, aztán nem marad semmi a

Mágikus Világból, csak ez a nyúlós köd. Luka érezte, hogy

elszivárog belőle az optimizmus meg az izgalom, és hideg, rossz

érzés kúszik a gyomorszájába. Érezte Szoraja kezét a vállán, de

ez nem nyugtatta meg.

– Elértük a Memória határait – jelentette be Senkapi. – Eddig

tudtak volna elhozni a te vegyestál-barátaid.

Az Elefántkacsák igen bosszúsnak látszottak.

– Nem vagyunk hozzászokva – mondta az Elefánttojó hatalmas

méltósággal –, hogy éttermi fogásnak nevezzenek bennünket.

(Ez az igazi Senkapi-beszéd, ébredt rá Luka, azé a lényé, akit

nem szeret, és valóban minden oka megvan rá, hogy ne szeresse.

Apja sohase mondana ilyet.)

– Amellett – mondta az Elefántgácsér –, hadd emlékeztessünk

benneteket a régi intésre, amely arra vonatkozik, hogy mit kell

tennetek, amikor eléritek egy mégoly elefántszerű Memória

Határait.

– Mit kell tennünk? – kérdezte Luka.

– Bukjatok le kacsaként – felelte az Elefánttojó.

Amint ezt kimondta, lövedékek serege repült ki az Idő Ködéből,

és a szőnyegnek gyors kitérőt kellett tennie, lesüllyedt,

fölemelkedett és jobbra-balra kanyarodott. (Az állatok meg Luka

megint elvesztették az egyensúlyukat, és ismét volt sok

dülöngélés ide-oda meg egy sor medvés, kutyás és

kacsaelefántos tiltakozás.) A lövedékek, úgy tűnik, ugyanabból

az anyagból voltak, mint maga a Köd: nagy, ágyúgolyó méretű,

fehér Ködgolyók.

– Tényleg akkora kárt tehetnek bennünk, ha ködből vannak? –

kérdezte Luka. – Mi történik, ha az egyik eltalálja az embert?

Senkapi a fejét csóválta.

– Ne becsüld alá az Idő Fegyvereit – mondta. – Ha egy

Ködgolyó eltalál, azonnal törli az egész memóriádat. Nem

emlékszel majd az életedre, az anyanyelvedre, sőt még arra sem,

hogy ki vagy. Üres burok leszel, aminek semmi haszna, és nincs

tovább.

Ez elnémította Lukát. Ha egy Ködgolyó ezt teszi, gondolta,

akkor mi lesz, ha behatolnak magába az Idő Ködébe? Esélyük

sem lesz. Nyilván megőrült, amikor azt hitte, hogy áttörheti a

Mágikus Világ minden védvonalát, és elérheti az Idő Szívét. Ő

még gyerek, és a maga elé állított feladat messze meghaladja a

képességeit. Ha folytatja, az azt jelenti, hogy nem csupán

önmagát pusztítja el, hanem a barátait is. Ezt nem teheti meg;

másfelől viszont nem hagyhatja abba, mert ha abbahagyná,

lemondana az apjához fűzött reményről, bármily halvány

remény legyen is az.

– Ne aggódj annyira – mondta a vidri Szoraja, félbeszakítva

gyötrelmes gondolatait. – Nem vagy védtelen. Bízz Bölcs

Salamon király nagy Varázsszőnyegében.

Luka kedve javult, de csak egy kicsit.

– Tudja valaki, hogy jövünk? – tűnődött. – Ezért lőtték ki a

golyókat?

– Nem feltétlenül – válaszolta Senkapi. – Azt hiszem,

beindítottunk egy automatikus védőrendszert azzal, hogy ilyen

közel jöttünk az Idő Ködéhez. Végül is, i ú Luka, azon vagyunk,

hogy megszegjük a Történelem Szabályait. Amikor belépünk a

Ködbe, magunk mögött hagyjuk az Élő Emlékezet világát, és az

Örökkévalóság felé haladunk; azaz – folytatta, mert látta Luka

arcán a zavart, amelyet el kell oszlatnia – a titkos zóna felé, ahol

az órák nem ketyegnek, és az Idő mozdulatlanul áll.

Egyikünknek sem kellene ott lennie. Hadd fogalmazzak így:

amikor valamiféle baci lép be a szervezetedbe, amikor járnikelni

kezd a testedben, és rosszul leszel tőle, akkor a tested

Antitesteket küld, hogy harcoljanak vele, amíg el nem pusztítják,

és te ettől kezded jobban érezni magad. Ez esetben, attól tartok,

mi vagyunk a bacik, úgyhogy számítanunk kell... ellenállásra.

Amikor Luka még csak hatéves volt, képeket látott a

televízióban a Jupiter bolygóról, s ezeket egy olyan apró,

távirányítású űrszonda küldte a Földre, amely lassan zuhant

annak a nagy gázóriásnak a felszíne felé. A szonda nap mint nap

közelebb került hozzá, és a bolygó egyre nagyobb lett. A képeken

tisztán látszott a Jupiter gázainak lassú mozgása, ahogy szín- és

mozgásrétegeket alkottak, sávokba és örvényekbe rendeződtek,

és persze kialakították a két híres foltot, a hatalmast és a

kisebbet. Végül a szondát behúzta a bolygó gravitációs ereje, és

örökre eltűnt, Luka képzelete szerint egy halk gluttyanással,

lassú, cuppanó hanggal, és azután nem látszott több kép a

Jupiterről a televízióban. Amikor a Résam varázsszőnyeg az Idő

Ködéhez közelített, Luka látta, hogy ennek a felszíne is tele van

mozgással, akár a Jupiteré. A Köd is hömpölygött és kavargott,

tele volt bonyolult mintákkal és színekkel is – ahogy Luka egyre

közelebb ért, látta, hogy a fehérség sok finom tónusra vált. „Mi

vagyunk a szonda – gondolta –, nem távirányítású, hanem ember

vezette, de bármely másodpercben bekövetkezhet egy

gluttyanás, és akkor annyi. Vége az adásnak."

A Köd ott volt előtte mindent beborítón és vakítón, aztán a

repülő szőnyeg mindenféle hang nélkül behatolt a fehérségbe, de

az Idő Köde egyiküket sem érintette, mert a szőnyegnek is voltak

védelmi mechanizmusai, és valamiféle láthatatlan pajzsot emelt

maga köré, olyan erőteret, amely nyilván elég szilárd volt ahhoz,

hogy kordában tartsa a Ködöt. Az utazók e buborék

biztonságában, pont ahogy Szoraja megígérte – bízz a

szőnyegben, mondta –, megkezdték az Átkelést.

– Te jó ég – kiáltotta az Elefánttojó –, a Feledésbe tartunk.

Milyen szörnyű dolog ilyet kívánni egy Memóriamadártól.

Mintha vak lennék, gondolta Luka, csak lehet, hogy a vakság

teli van színekkel meg formákkal, ragyogással meg sötétséggel,

pöttyökkel és villanásokkal, ami végül is olyan, amilyennek a

dolgok az ember szemhéja mögött látszanak, valahányszor

lehunyja a szemét. Tudta, hogy a siketség megtölti az ember

fülét zörejekkel meg mindenféle zúgó, csöngő hanggal, úgyhogy

a vakság talán ugyanilyen haszontalan módon tölti meg az

ember szemét. Ez a vakság azonban más; abszolútnak tűnik.

Eszébe jutott, hogy Senkapi megkérdezte tőle: „mi volt a Bumm

előtt?", és ráébredt, hogy ez a fehérség, ez a tökéletes hiány

lehet a válasz. Még helynek se lehet nevezni. Olyan, mint akkor

volt, amikor nem volt hely, ahol lenni lehetett. Most már tudta,

mire gondolnak az emberek, amikor arról beszélnek, hogy

elvesznek dolgok az Idő Ködében. Amikor azt mondják, hogy ez

csak szókép, de ez a Köd nem csupán szó. Itt volt már akkor is,

amikor még egyáltalán nem léteztek szavak.

Ám a fehérség nem volt ugyanolyan, mint az üresség; mozgott,

aktív volt, kavargott a szőnyeg körül, mint a semmiből készült

leves. Semmileves. A szőnyeg repült, amilyen gyorsan csak

tudott, és nagyon-nagyon gyors volt, de mozdulatlannak látszott.

A buborékban nem fújt szél, és a buborék körül nem lehetett

látni semmit, ami a mozgás érzetét keltette volna. Valószínűleg

ugyanilyen érzés lenne, gondolta Luka, ha a szőnyeg megállna a

Köd közepén, és ők örökre ottrekednének. És abban a

pillanatban, amikor erre gondolt, ezt is kezdte érezni. Hogy

egyáltalán nem mozognak. Itt, ebben az Idő előtti időben

lebegnek elfeledve és elveszve. Hogyan is nevezte az Elefánttojó

ezt a helyet? Feledés. A teljes felejtés, a semmi, a nemlét helye. A

pokol tornáca, mondják a hívők. A Menny és Pokol közti hely.

Luka egyedül érezte magát. Természetesen nem volt egyedül,

mindenki ott állt, de borzasztóan magányosnak érezte magát. Az

anyját akarta, hiányzott a bátyja, szerette volna, ha apja nem

alszik el. A szobáját akarta, a barátait, az utcáját, a környékét, az

iskoláját. Azt akarta, hogy élete visszatérjen a régi

kerékvágásba. Az Idő Köde ott kígyózott a szőnyeg körül, és ő

ujjakat képzelt bele a fehérségbe, hosszú, indaszerű ujjakat,

amelyek rákulcsolódnak, megpróbálják elkapni és kiüríteni.

Egyedül az Idő Ködében (még ha valójában nem volt is egyedül)

azon kezdett tűnődni, hogy mi a csudát művelt. Megszegte a

gyermekkor első szabályát – ne állj szóba idegenekkel –, sőt

hagyta, hogy egy idegen elvigye a biztonságból a legkevésbé

biztonságos helyre, amit életében látott. Úgyhogy ostoba volt, és

valószínűleg megfizet majd az ostobaságáért. És különben is ki

ez az idegen? Azt mondta, hogy nem küldték, hanem hívták.

Mintha egy haldokló – és igen, itt, az Idő Ködében Luka végre ki

tudta ejteni ezt a szót, még ha csak gondolatai magányában is –,

mintha haldokló apja hívta volna a tulajdon halálát. Nem tudta

biztosan, hogy ezt elhiszi-e vagy sem. Micsoda hülyeség volt

nekivágni a sötétségnek – a fehérségnek – egy olyan emberrel –

lénnyel! –, akinek nem hisz teljesen, és akiben nem bízik

egészen. Lukát mindig értelmes fiúnak tartották, de ő most

mindenestül cáfolta ezt az elméletet. Ő a legkevésbé értelmes

fiú, akit ismer.

Ránézett a kutyájára meg a medvéjére. Egyikük sem szólt, de

látta a szemükben, hogy őket is nagy magányérzet fojtogatja.

Mintha a történet, amit elmeséltek, amikor elsajátították a

beszéd képességét, az életük története elillant volna tőlük. Talán

sose voltak azok az emberek, talán csak álmot láttak, köznapi

álmot arról, hogy nemesek voltak; vagy nem mindenki arról

álmodik, hogy fejedelem? E történetek igazsága elillant tőlük

ebben a fehér, fehér ürességben, és megint csak állatok voltak,

akik egy bizonytalan végzet felé tartanak.

Aztán hirtelen változott valami. A fehérség ritkult. Már nem

minden és mindenhol volt, hanem inkább megannyi tömött felhő

az égen, ahogy egy repülő száguld rajtuk keresztül, és valami

látszott elöl – igen!, egy nyílás –, és megint érezték az elfeledett

sebességet, ahogy a szőnyeg rakétaként süvít a fény felé, amely

most már közel volt, egyre közelebb, és végül – hussss – kiértek

a ragyogó napsütésbe. A Résamon mindenki a maga módján

ujjongott, és Luka, amikor megtapintotta az arcát, meglepődve

érezte, hogy nedves a könnyektől. Az immár ismerős dinget

hallotta, és látótere jobb fölső sarkában 3-asra váltott a

számláló. A sok izgalom közepette még csak nem is látta a

mentési pontot, de akkor hogyan?

– Nem figyeltél – mondta Szoraja. – Semmi baj. Elmentettem

helyetted.

Luka lenézett, és a Nagy Pangást látta. Az Idő Ködének ezen az

oldalán a Folyó óriási Mocsárrá változott, amely minden

irányban elterpeszkedett, ameddig a szem ellátott.

– Gyönyörű – mondta.

– Gyönyörű – felelte Szoraja –, ha a szépséget keresed.

Odalenn ritka aligátorokat, hatalmas harkályokat, illatos

ciprusokat és húsevő harmatfüvet találsz. De elveszted az irányt

és magadat is, mert a Nagy Pangás természete olyan, hogy

minden arra kódorgót foglyul ejt, mert álmos lustaságot ültet

belé, vágyat, hogy örökre ott maradjon, hogy elfeledje igazi

célját meg a régi életét, és egyszerűen csak lefeküdjön egy fa alá

pihenni. A Pangás illatai is kivételesek, de egyáltalán nem

ártalmatlanok. Ha belélegzed azt a szépséget, csak elégedetten

mosolyogsz majd, lefekszel a fűbe... és örökre a Mocsár foglya

maradsz.

– Hála az égnek, hogy vagy te meg a repülő szőnyeged –

mondta Luka hálásan. – Életem legszerencsésebb napja volt,

amikor találkoztam veled.

– Vagy a legszerencsétlenebb – mondta a vidri Szoraja. – Mert

én csak annyit tehetek, hogy egyre közelebb viszlek a legnagyobb

veszedelmekhez, amikkel valaha szembe kell nézned.

Ez kellemes gondolat volt.

– Ne csapjon be – tette hozzá az Inzultáná – az arany Mentés

gomb. Ott, rögtön a Pangás szélén, de ha lemegyünk, hogy

megnyomjuk, belélegezzük azt a jóéjszakát-illatot, elalszunk, és

akkor végünk. Különben sincs rá szükség. Amikor az Elágazó

Utak végén elvégezzük a mentést, automatikusan a korábbi

szinteket is mentjük.

A mentési pontok átugrása nyugtalanította Lukát, mert ha

valamely oknál fogva életet veszít, akkor vajon megint át kell-e

majd kelnie a Nagy Pangáson?

– Amiatt ne izgulj – mondta Szoraja. – Inkább emiatt. –

Egyenesen előremutatott. A távolban Luka megpillantotta egy

alacsony, lapos felhőképződmény peremét, amely mintha lassan

forgott volna körbe-karikába. – Az alatt van a Kikerülhetetlen

Örvény – mondta Szoraja. – Hallottál már az El Niñóról?

Luka a homlokát ráncolta.

– Az a meleg pont az óceánban, ugye?

A vidri Inzultáná elégedettnek látszott.

– A Csendes-óceánban – mondta. – Óriási, akkora, mint

Amríká, és hét-nyolc évenként felbukkan, hogy tönkretegye az

időjárást.

Luka ezt tudta, vagy legalábbis eszébe jutott most, hogy

hallotta.

– Mi köze annak hozzánk? – kérdezte. – Nem vagyunk közel a

Csendes-óceánhoz.

Szoraja megint előremutatott.

– Ez – mondta – az El Tiempo. Ez is akkora, mint Amríká, ez is

hét-nyolc évenként bukkan fel közvetlenül az Örvény fölött, és

olyankor rettenetes dolgokat művel az Idővel. Ha beleesel az

Örvénybe, ahol az Idő körbeforog, örökre ott ragadsz, de ha az El

Tiempo kap el, akkor a dolgok kicsit őrült irányt vesznek.

– De túl magasan vagyunk ahhoz, hogy csapdába ejtsen, nem?

– kérdezte aggódva Luka.

– Reménykedjünk benne – felelte Szoraja királynő. Aztán

figyelmet kért mindenkitől. – Hogy elkerüljük az El Tiempojelenség

kiszámíthatatlan, ideiglenes torzító hatásait – jelentette

be a lehető legkisebb méretűre csökkentem a szőnyeget, de úgy

hogy elférjünk rajta mi is, meg persze az Argó is, bár az elég

nagy. Amellett a maximális magasságba viszem föl a szőnyeget,

és reaktiválom a pajzsot, hogy ne fázzatok, és legyen elég levegő

is. – Ez komolyan hangzott. Mindenki a szőnyeg közepére gyűlt,

és a szélek közeledtek hozzájuk. Az erőtér működésbe lépett, és

Szoraja hozzátette: – El kell mondanom, hogy most utoljára

tudom használni a pajzsot, különben nem lesz hozzá ereje, hogy

visszahozzon bennünket. – Luka meg akarta kérdezni, hol van a

szőnyeg energiaforrása, és hogyan lehet feltölteni, de Szoraja

arckifejezéséből úgy ítélte meg, hogy ez nem a megfelelő

alkalom a kíváncsiskodásra. Az Inzultáná a közeledő El Tiempóra

szegezte a tekintetét, amely alatt ott volt a Kikerülhetetlen

Örvény. És a szőnyeg most emelkedni kezdett.

A Kármán-vonal, a földi atmoszféra széle – egyszerűen

fogalmazva – az a vonal, amely fölött nincs elég levegő ahhoz,

hogy fenntartson egy repülő szőnyeget. Ez világunk igazi határa,

amely fölött az űr van, s amely durván száz kilométerrel húzódik

a tengerszint felett. Ez azon hasznavehetetlen tények közé

tartozott, amelyek megragadtak Luka memóriájában, mert

felettébb érdekelték az intergalaktikus könyvek, videojátékok és

tudományos-fantasztikus filmek, és te jó ég, gondolta, kiderül,

hogy végső soron mégsem annyira hasznavehetetlenek, mert

most úgy látszott, oda tartanak. Egyre feljebb szállt a Résam, az

ég elfeketült, ragyogni kezdtek a csillagok, és bár védte őket a

szőnyeg erőtere, mindannyian érezték a Végtelen hidegét, s az űr

kietlen üressége egyszer csak már egyáltalán nem tűnt annyira

izgalmasnak.

Miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már

hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény,

amely hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El

Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen

messze csak lehetséges, még mindig nagy bajban voltak, mert

miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már















miközben emelkedtek, messze-messze alattuk... és ekkor a

szőnyeg kiszakadt az ideiglenes örvényből oly rándulással, amely

még Senkapit is feldöntötte.

Csak Szoraja állt továbbra is egyenesen.

– Ez a probléma megoldva – mondta, de már nem látszott

tizenhét évesnek, Luka ezt észrevette, talán száztizenhét vagy

ezertizenhét évesnek látszott, ő viszont percről percre

fiatalabbnak, és Medve, a kutya, kölyök volt, Kutya, a medve

pedig roskatagnak és törékenynek tűnt. Még Senkapi is ősz

szakállat növesztett, amely a térdéig ért. Ha ez így megy tovább,

ébredt rá Luka, elfelejthetik az Élet Tüzét, mert az El Tiempo itt

és most legyőzi őket... akármikor legyen is a most az

összekutyult évek e zónájában.

Ám Salamon király Szőnyege ismét felnőtt a feladathoz. Egyre

tovább emelkedett, egyre magasabbra, és ellenállt az odalenti

ideiglenes csapdák vonzásának. És hosszú, aggasztó idő után

eljött a pillanat, amelyben Luka szinte reménykedni sem mert,

amikor a Résam elszakadt az El Tiempo sötét, láthatatlan

kötelékeitől.

– Szabadok vagyunk – kiáltotta Szoraja, és arca ismét

gyönyörű, fiatal arc volt, Medve már nem látszott kölyöknek,

Kutya pedig erősnek és egészségesnek tűnt. Útjuk zenitjén

voltak, éppen a Kármán-vonal alatt, és Luka valamiféle elbűvölt

rémülettel bámult bele az űr végtelenébe, miközben arra

gondolt, hogy talán mégis jobban szeret a biztos talajon állni.

Aztán nemsokára a szőnyeg ereszkedni kezdett, és az El Tiempo

meg az Örvény elmaradt mögöttük. Semmiképp sem lehetett

elérni a mentési pontot, akármerre volt is. A kockázatok tehát

növekedtek. Ha Luka a következő szint végén valamely okból

nem tudja megnyomni az arany gombot, akkor arra kényszerül,

hogy elölről kezdje ezt, és a szőnyeg pajzsának előnye nélkül

esélye sem lesz. De ily kishitű gondolatokra most nincs idő. Várja

a Trillió- és Egyfelé Ágazó Út.

Az Idő Folyamának felső folyásához közeledtek. A széles, lusta

alsó Folyó mögöttük maradt, és az álnok középső szakasz is.

Ahogy egyre közelebb kerültek a Folyó Bölcsesség tavi

forrásához, a Folyó megcsappant, és még szűkebb mederbe

szorult. Kétségtelen így volt; de most számtalan más patak is

volt körülötte, amelyek egymásból és egymásba folytak, és

fölülről úgy tűntek, mintha kényes, folyékony falikárpit miriád

mintáját alkotnák. Melyik az Élet Folyója?

– Én mindet ugyanolyannak látom – vallotta be Luka.

Szorajának is megvolt a maga vallomása.

– Ebben a szintben vagyok a legbizonytalanabb – mondta kissé

szégyenkezve. – De ne aggódj! Elviszlek oda! Ez Vidraígéret!

Luka elborzadt.

– Úgy érted, amikor azt mondtad, hogy segítesz átugrani négy

szintet, nem voltál biztos az utolsóban? És még a haladásunkat

se mentettük el, úgyhogy ha ezt elrontod, akkor végünk, és újra

meg kell csinálnunk az utolsó kettőt?...

Az Inzultáná nem szokott a bírálathoz, és tűzpirosra váltott az

arcszíne; ő meg Luka akkor és ott összeveszett volna, ha nem

vonják el a figyelmüket hangos harákolások. De harákolások

hallatszottak, és ők morcosan elfordultak egymástól, hogy

lássák, mi folyik.

– Bocsánat – harákolt az Elefánttojó –, de nem siklottatok el

valami fontos fölött?

– Vagy valaki fölött – mondta az Elefántgácsér. – Illetve két

valaki fölött.

– Fölöttünk – tisztázta az Elefánttojó.

– Kik vagyunk mi? – tudakolta az Elefántgácsér. – Szalondíszek

vagy talán a Mágia Világának híres Memóriamadarai?

– Éttermi fogások – folytatta az Elefánttojó, miközben

Senkapira tekintett –, vagy talán akik egész életüket azzal

töltötték, hogy úsznak az Idő Folyamában, és Limányokra

vadásznak az Idő Folyamában...

– ...isznak az Idő Folyamából, olvasnak az Idő Folyamából...

– ...és mindent összevetve úgy ismerik az Idő Folyamát,

mintha az anyjuk lenne... mert valamiképpen az is, mivel egész

életünkben táplált bennünket... és mindenképpen jobban

ismerjük, mint holmi Inzultáná Vidrből, ami még csak a Folyó

mellett sincs.

– Ami azt jelenti – következtetett az Elefántgácsér

diadalmasan –, hogy ha mi nem tudjuk megkülönböztetni a

Folyót ettől a Trillió Utánzattól, akkor, drágáim, senki sem tudja.

– Na tessék – mondta Szoraja Lukának, arcátlanul learatva a

dicsőséget. – Mondtam, hogy mindent megoldok, és megoldás itt

is lesz.

Luka úgy döntött, hogy nem szól vissza. Végül is ez Szoraja

repülő szőnyege.

Az elefántormány rendkívüli szerv. Mérföldekről megérzi a

vizet. Megérzi a veszélyt, meg tudja állapítani, hogy a közelgő

idegenek barátok-e vagy ellenségek, és a félelmet is érzi. És

nagyon sajátos szagokat is megérez nagy távolságból: a

családtagok és barátok szagát, meg persze az otthon édes illatát.

– Vigyél le minket – mondta az Elefántgácsér, és az ismét

tágasabb méretűre bővült szőnyeg leszállt a vízi utak labirintusa

felé. A két Elefántkacsa magasra emelt ormánnyal állt elöl, s

ormányuk vége lefelé görbült. Luka figyelte, ahogy a két vég

egyszerre rándul: balra, jobbra és megint balra. Mintha

egymással táncolnának az ormányok, gondolta. De csakugyan ki

tudják-e szagolni az Idő Folyamát, amikor oly sok más és

kétségtelenül zavaró vízszag veszi őket körül?

Míg az Elefántkacsák ormánya táncolt, a fülük is keményen

dolgozott, mereven elállt a fejüktől, és hallgatta a Folyó

suttogását. A víz sose néma, amikor mozgásban van. A

csermelyek csacsognak, a patakok mormognak, és egy nagyobb,

lassúbb folyó mélyebb, bonyolultabb dolgokat mond. A nagy

folyamok alacsony frekvencián beszélnek, túl alacsonyan, hogy

az emberi fül meghallja, még a kutyafülek sem veszik ki a

szavát; az Idő Folyama pedig mind közül a legalacsonyabb

frekvencián mondta meséit, és csak az elefántfül hallhatta

dalait. Az elefántkacsák azonban lehunyták szemüket. Az

elefántszem kicsi, száraz, és egyáltalán nem lát nagyon

messzire. A látásnak nem volt haszna az Idő Folyamának

keresésekor.

Múlt az idő. A repülő szőnyeg lassan ide-oda hullámozva szállt

a Trillió- és Egyfelé Ágazó Út fölött. A nap süllyedt a nyugati

égbolton. Mindenki éhes és szomjas volt, amíg Szoraja mágikus

tölgyfa ládájából elő nem került egy sereg étel és ital.

„Szerencsénk van, hogy az Elefántkacsáknak madárétvágyuk

van, nem pedig elefántfalánkságuk – gondolta Luka –, mert az

elefántok folyton esznek, és talán még ezt a bámulatos ládát is

kiürítenék." A délutáni árnyak megnyúltak a tájon. Az

Elefántkacsák nem szóltak. Luka a fény gyérülésével egyre

kevésbé reménykedett. Talán így végződik az utazás, hogy

minden reménye belefúl a vízi útvesztőbe. Talán így...

– Arra! – kiáltotta az Elefánttojó, és az Elefántgácsér

megerősítette:

– Igen, arra, vagy három mérföldnyire.

Luka odarohant közéjük. Ormányukat most egyenesen maguk

elé nyújtották, mutatták vele az utat. A szőnyeg leereszkedett az

Elágazó Utak fölé, és felgyorsult. Fák, bokrok és folyók suhantak

el sebesen alattuk. Aztán az Elefánttojó egyszer csak felkiáltott:

– Állj! – Megérkeztek.

Sötétedett, és Luka nem látta, mi a különleges ebben a

folyóban, de hőn remélte, hogy a Memóriamadaraknak igazuk

van.

– Le – mondta az Elefántgácsér. – Meg kell érintenünk, csak

hogy biztosak legyünk.

A szőnyeg egyre lejjebb süllyedt, míg már a víz felszíne fölött

lebegett. Az Elefánttojó bedugta ormánya végét a folyóba, aztán

diadalmasan fölemelte a fejét.

– Biztos! – kiáltotta, és boldog rikkantással mindkét

Elefántkacsa leugrott a repülő szőnyegről az Idő újra fölfedezett

Folyamába.

– Otthon! – kurjantották. – Semmi kétség! Ez az a hely!

Nagy sugarakban fröcskölték egymásra a Folyó vizét, aztán

erőt vettek magukon. Az Idő Folyama megérdemli, hogy

óvatosan bánjanak vele. Nem játék.

– Bizonyos – mondta az Elefántgácsér. – Száz százalék. – Kissé

megbiccentette a fejét. Medve, a kutya, aki büszke volt a saját

orrára, álmélkodott és egy kicsit szégyellte is, hogy ő nem tudta

megtalálni az utat. Kutya, a medve szintén álmélkodott és

feszengett, s mogorván megtagadta a Memóriamadaraktól a

gratulációt. Senkapi mintha elmerült volna a gondolataiban, és

szintén nem szólt semmit. – Köszönöm, hölgyek, fiúk, átlagos

orrú állatok és furcsa, természetfeletti lények, akik őszintén

szólva kissé hátborzongatók – mondta az Elefántgácsér csípősen.

– Köszönet mindnyájatoknak. Nem kell tapsolnotok.

A Mágia Világában az éjszaka elevenebb lehet a nappalnál,

attól függően, hogy hol van az ember. Perisztánban, a

Képzeletbeli Lények Országában az az éjszaka, amikor az

óriások, a bhútok rendszerint lopakodva próbálják elrabolni az

alvó periket. Az Álmok Városában, Khvábban az éjszaka az az

időszak, amikor minden lakos álma életre kel és lejátszódik az

utcákon – a szerelmi ügyek, veszekedések, szörnyek, borzalmak,

örömök mind ott tolonganak a sötét sikátorokban, és az ember

álma néha az éjszaka végére beleszökken valaki más fejébe,

akinek az álma zavarba ejtő és meglepő módon az illető fejében

köt ki. Vidrben pedig, ahogy Szoraja mesélte Lukának, mindenki

a legocsmányabbul, legvadabbul és legkiszámíthatatlanabbul

viselkedik a napnyugta és hajnal közti órákban. A Vidrák túl

sokat esznek, túl sokat isznak, ellopják a legjobb barátjuk

autóját, sértegetik a nagymamájukat, és kövekkel dobálják Vidr

Első Királyának, az ő ősének bronzarcát, akinek lovas szobra a

palota kapujánál áll.

– Rossz magaviseletű nép vagyunk, az igaz – sóhajtott fel –, de

arany a szívünk.

A Trillió- és Egyfelé Ágazó Út vidékén azonban kísértetiesen

csöndes volt az éj. Nem repültek denevérek a hold előtt, nem

csillogtak ezüstös manók a bokrok mögött, nem lopakodtak vad

gorgók arra várva, hogy az óvatlan utazót kővé változtassák. A

csönd, a süket hallgatás szinte félelmetes volt. Nem ciripeltek

tücskök, nem harsantak távoli hangok a víz felett, nem

portyáztak éjszakai állatok. Szoraja, aki látta, hogy Lukát kissé

elbátortalanítja a csend, megpróbált egy kis normalitást

csempészni a helyszínre.

– Segíts összehajtani ezt a szőnyeget! – utasította, és jó

vidramódra hozzátette: – Persze ha nem vagy túl ügyetlen vagy

faragatlan.

Rátették az Argót a Folyóra, és beszálltak. A

Memóriamadaraknak nem kellett vontatniuk a hajót – a Résam

repülő szőnyeg ezt könnyedén elvégezte. De még egy

varázsszőnyeg is méltányol néhány órás pihenést, és Szoraja az

Argó fedélzetén eltette Résamot éjszakára. Luka megfogta a puha

selyem két sarkát, és követte az Inzultáná utasításait, majd

álmélkodva látta, hogy a szőnyeg egyre tovább hajtogatja magát,

mintha csak hajtogató levegőből készült volna. Végül akkora

négyzetre hajtogatta össze magát, hogy már nem volt nagyobb és

vastagabb egy zsebkendőnél, és vele együtt eltűnt az összes

varázslatos bútor is.

– Tessék – mondta Szoraja, és zsebre tette a szőnyeget. –

Köszönöm, Luka. – Aztán emlékeztetve magát az előbbiekre

hozzátette: – Nem mintha nagyon sok hasznodat vettem volna.

Az állatok már aludtak. Senkapi, aki sosem aludt, úgy

viselkedett, mintha nagyon emberi módon lenne kimerült –

csendben pihent, üldögélt az Argó orrában, átfogta a lábát, és

szalmakalapos fejét a térdére hajtotta. Luka ráébredt, hogy apja

állapota nyilván javult kissé, mert Senkapi most kicsit

áttetszőbbnek tűnt. „Talán ezért fáradt – gondolta Luka. – Minél

erősebb az apám, annál gyengébb Senkapi."

Luka tudta, hiba lenne, ha túl sok reményt fűzne e boldog

visszaforduláshoz. Hallott már róla, hogy a beteg emberek néha

félrevezető kis „javuláson" esnek át, mielőtt belezuhannának a...

a végbe... Ő is nagyon fáradtnak érezte magát, de nem

engedhette meg magának az alvást.

– Tovább kell mennünk – mondta Szorajának. – Miért

viselkedik mindenki úgy, mintha lenne fecsérelni való időnk?

A csillagok fent voltak, és megint táncoltak, mint azon az

éjszakán, amikor Rásid elaludt, Luka pedig nem tudta, hogy ez jó

jel-e, de attól tartott, hogy rossz.

– Menjünk – esdekelt. De Szoraja odalépett hozzá és megölelte

úgy, hogy az egyáltalán nem volt bántó, majd egy pillanattal

később Luka már mélyen aludt a karjában.

Korán ébredt, jóval hajnal előtt, de nem ő nyitotta ki elsőnek a

szemét. A Memóriamadarak meg az állatok még aludtak, de

Senkapi föl s alá járkált aggódó tekintettel (ez jó jel vagy rossz?

– tűnődött Luka). Szoraja a horizont felé bámult, és ha Luka nem

tudja, hogy rettenthetetlen, azt hitte volna, hogy fél. Odalépett

mellé, és legnagyobb meglepetésére az Inzultáná megfogta és

megszorította a kezét.

– Mi a baj? – kérdezte Luka, mire ő hevesen megrázta a fejét,

és először nem válaszolt.

Aztán halkan így szólt:

– Nem lett volna szabad, hogy idehozzalak. Ez nem neked való

hely.

Luka türelmetlenül válaszolt:

– Semmi baj. Már itt vagyunk. Tovább kell mennünk, és meg

kell találnunk a mentési pontot.

– És aztán? – kérdezte Szoraja.

– Aztán – hebegte Luka –, aztán azt tesszük, ami sorra kerül.

– Mondtam, hogy a szőnyeg nem tud átjutni a Nagy

Tűzkarikákon – mondta Szoraja. – Pedig a Mágia Szíve és

minden, amit keresel, azok mögött van. Hasznavehetetlen.

Szerencsénk van, hogy eddig eljutottunk. Vissza kell vinnem

téged.

– Ezek a Tűzkarikák... – szólalt meg Luka.

– Ne kérdezd – felelte Szoraja. – Hatalmasok és

áthatolhatatlanok, ennyi az egész. A Nagymester gondoskodik

róla.

– És amikor azt mondod, hogy a Nagymester...

– Egyszerűen lehetetlen – tört ki az Inzultáná, és igazi könnyek

csillogtak a szemében. – Sajnálom. Nem lehet megcsinálni.

Senkapi sokáig hallgatott, de most közbeszólt.

– Ha ez így van – mondta akkor a fiúnak valószínűleg magának

kell kitalálnia. Azonkívül még mindig van hatszáztizenöt élete,

plusz még egy, amihez nyilván ragaszkodnia kell. És a

kutyájának meg a medvéjének is.

Szoraja kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de Luka lótnifutni

kezdett az Argón.

– Ébredjetek! Ébredjetek! – ordibálta, és az állatok morgolódva

ébredeztek. Szorajához fordult, és határozottan így szólt: – A

mentési ponthoz. Kérlek.

Az Inzultáná megadón bólintott.

– Legyen, ahogy akarod – mondta, és elővette a zsebéből a

repülő szőnyeget.

Acélgyűrű van a szőnyeg minden sarkán, vette észre Luka (de

este még nem voltak ott, amikor a Résam összehajtogatta

magát?), és az Argót most kötelekkel e gyűrűkhöz kapcsolták. Az

Elefánttojó és az Elefántgácsér felváltva ült a szőnyegen és

vezette át a csalfa vizek labirintusán, az Idő igazi Folyama

mentén. És bár a szőnyeg gyorsan röpült, hosszú volt az út, és

Luka megkönnyebbült, amikor végre megpillantotta a mentési

pont aranylabdáját, amely úgy himbálózott, mint egy kis bója. A

Memóriamadarak kalauzolásának elismeréseképp megkérte

őket, hogy üssenek rá a labdára, mire az Elefánttojó beugrott a

Folyóba, és a fejével megbökte az aranygömböt. A Luka

látómezejének jobb felső sarkában lévő szám gyorsan 3-ról 4-re,

5-re, majd 6-ra váltott; de ő nem figyelt, mert abban a

pillanatban, amikor az Elefánttojó ráütött a mentési pontra, az

egész világ is megváltozott.

Minden elsötétült, de nem jött az éj. Valamiféle mesterséges,

fekete, mágikus sötétség volt ez, amelyet ijesztésre szántak.

Aztán közvetlenül előttük a sötétségből előbukkant egy hatalmas

tűzgolyó, amely fülsiketítő bömböléssel emelkedett föl az égbe,

hogy ott óriási lángfalat alkosson.

– Végigmegy a Mágia Szíve körül – suttogta Szoraja. – Innen

most az elejét látni. Ez az első Karika. – Aztán egy második és

harmadik bömbölés hallatszott, mindegyik hangosabb az

előzőnél, és két újabb hatalmas lángkarika jelent meg, a második

nagyobb az elsőnél és a harmadik nagyobb a másodiknál,

úgyhogy föl-le tudtak mozogni az első körül, és hárman

áthatolhatatlan tripla gátat alkottak, mint három óriási tüzes

fánk az égben. A tűz eleinte vörösesnarancs színe gyorsan fakult,

míg a karikák szinte fehérré nem lettek. – A legforróbb tűz a

világon – mondta Szoraja Lukának. – Fehér izzás. Most már

érted, amit mondani akartam?

Luka értette. Ha ezek az égő fánkok körülveszik a Mágia Szívét

– a Szavak Zuhatagát, a Bölcsesség Tavát, a Tudás Hegyét,

mindent –, akkor a keresés reménytelen.

– Ez a tűz – mondta reményvesztve –, a tűz, amiből a Karikák

vannak, ez nem ugyanaz a tűz, mint az Élet Tüze... vagy az?

Senkapi a fejét rázta.

– Nem – mondta. – Ez a közönséges tűz, ami hamuvá változtat

mindent, amihez ér. Az Élet Tüze az egyetlen láng, ami teremt...

ami nem pusztít, hanem helyreállít.

Luka nem talált szavakat. Az Argó fedélzetén állt a sötétben, és

a lánglepleket bámulta. Medve, a kutya, és Kutya, a medve

némán odaállt a két oldalára. Aztán váratlanul mindketten

elnevették magukat.

– Hahaha! – ugatta Medve, a kutya, majd levetette magát, a

hátára fordult, és a lábait lengette. – Hahahahaha!

Kutya, a medve pedig táncra perdült a fedélzeten, amitől az

Argó riasztóan billegett ide-oda.

– Hohó! – bömbölte. – Ha nem láttam volna, nem hinném el.

Ennyi hűhó után... ennyi az egész?

Szoraja zavarba jött, és még Senkapi is hökkentnek látszott.

– Mi a csudát műveltek, ostoba bestiák? – érdeklődött a vidri

Inzultáná.

Medve, a kutya feltápászkodott, és levegő után kapkodott a

nagy nevetés után.

– De figyeljetek – kiáltotta. – Ez Neszta, semmi más. Ez csak

egy nagy, böhöm, túlméretezett Neszta, ennyi hűhó után.

– Miről beszélsz? – kérdezte Szoraja. – Nincs is ott senki!

– Neszta – vihogott Kutya, a medve. – Láng Nagymester

Nevezetes és Szenzációs Tűzattrakciója. Ne-Sz-T-a, Neszta! Így

neveztük a cirkuszban. Szóval, mindezek mögött Ág kapitány áll!

Tudhattuk volna.

– Ti ismeritek a Nagymestert? – tátotta el a száját Szoraja.

– Nagymester, bah! – felelte Medve, a kutya. – Szélhámos volt

a Valódi Világban, és szélhámos itt is. Ezek a fantasztikus

védőgyűrűk, amiktől úgy félsz, egyáltalán nem védőgyűrűk.

– Neszta egy illúzió – magyarázta Kutya, a medve. – Füst és

tükrök! Mágikus trükk. Valójában egyáltalán nincs ott.

– Megmutatjuk – mondta Medve, a kutya. – Tudjuk, hogyan

működik. Tegyél minket partra, és mi egyszer s mindenkorra

véget vetünk ennek a butaságnak.

Senkapi figyelmeztetőn fölemelte a kezét.

– Biztosak vagytok benne – kérdezte –, hogy a cirkuszotok Ág

kapitánya ugyanaz, mint a Mágikus Világ Láng Nagymestere?

Honnan tudhatjátok biztosan, hogy ezek a Nagy Tűzkarikák nem

igaziak, még ha a cirkuszi illúzió hamis volt is?

– Nézzetek föl – mondta Luka élesen. – Ezek honnan kerültek

ide?

Fejük fölött az égen az óriási lángoktól félelmetesen

megvilágítva hét keselyű körözött, nyakukon fodor, mint európai

nemeseknek a régi festményeken, vagy mint a cirkuszi

bohócoknak.

Ez ismét nevetésre késztette Medvét, a kutyát és Kutyát, a

medvét.

– Haha! – kacagott Kutya, a medve, és kiugrott a partra az

Argóról. – A vén Ág csőrös cimborái most rontották el a trükkjét,

mert átrepültek rajta!

– Haha! – bólintott rá Medve, a kutya. – Mindenki figyeljen!

Mindketten egyenesen a Nagy Tűzkarikákhoz szaladtak, és

eltűntek a lángok közt.

Szoraja felsikított, Luka pedig a szája elé kapta a kezét; aztán

a Karikák egy villanással eltűntek, a fény megváltozott, Medve

és Kutya futva jött vissza, Luka látómezejének jobb felső

sarkában a számláló 7-re váltott, és felbukkant előttük a Mágia

Szíve, amelyet a Napok Hajnala világított meg.

A Mágia Szíve – és Ág kapitány, aki egy tűzokádó sárkányon

ült.

6

Egyenesen a Mágia Szívébe

– Ez is illúzió? – kérdezte Luka merészen Ág kapitánytól. – Ez

is egy undok mágikus trükk?

Ág kapitány valami olyasmivel válaszolt, amit talán

mosolygásnak szánt, de valamiféle vicsorgás lett belőle.

– A Biztonság – mondta – nem Illúzió. A Biztonság minden

Világ Alapja. Ó, jaj! Azokat, akik a Biztonság területén

dolgoznak, gyakorta félreértik, rendszeresen ócsárolják és

sokszor semmibe veszik azok, akiknek az épségét és értékeit

védjük, mi mégis tovább küzdünk. A Biztonság Fenntartása, i ú

barátocskám, Hálátlan Hivatás, ezt tudatom veled; a Biztonság

mégis Fenntartandó. Nem, a Biztonság nem Ámítás. Teher, és

rám méretett. Szerencsére nem egyedül dolgozom; és egy hű

Tűzbogár... – Luka látta, hogy kis, árulkodó láng lebeg Ág

vállánál – ...aki sietve, minden akadályt és zavart legyőzve hírt

hoz nekem arról, hogy a tolvajok úton vannak, egy ilyen Bogár

nem lóvátétel vagy szemfényvesztés gyümölcse. Egy ilyen Bogár

az Erény Gyermeke. És Hárpia Sárkány sem valami

bűvészmutatvány eredménye... mint nemsokára meglátod.

Hajas és haragos ember volt ez az Ág, akinek hennával festett

tincsei úgy álltak el a fejétől, mint dühödt, narancsszínű kígyók;

állszőrzetes ember is, akinek rozsdavörös szakálla úgy meredt

minden irányba, mint a rosszkedvű nap sugarai; szemöldökös

ember, akinek mérges, skarlátszín pamacsai fölfelé és kifelé

kunkorodtak a fenyegető fekete szem fölött; és fülszőrös ember

is hosszú, merev, karmazsin fülszőrcsomókkal, amelyek kifelé

tekeredtek mindkét húsos hallószervéből. Vérvörös szőr sarjadt

elő Ág inggallérja meg a kalózkabát ujja alól, és Luka elképzelte,

hogy a kapitány egész testét bőséges növényzet borítja, mintha a

test olyan föld lenne, amelynek egyetlen termése a szőr. Szoraja,

aki szintén lángvörös hajú lény volt, azt suttogta Luka jobb

fülébe, hogy talán e Nagymester bőséges bozontja miatt van

rossz hírük a vörös hajúaknak.

A szőr volt Ág látható haragja. Luka látta abból, ahogy

hullámzott, ahogy ökölként rázta magát feléje. De miért ilyen

dühös a kapitány? Persze ott volt az a kis ügy, amikor Luka az

átkával elpusztította a cirkuszát, ez világos; de először is most

kiderült, hogy az a cirkusz mellékes dolog volt, a Mágia Szíve

Kapuőrének Valódi Világ-beli játszótere, másodszor pedig ez a

szőr már nagyon-nagyon régóta nőtt, úgyhogy Ág kapitány

nyilván dühös volt egész életében, vagy ha véletlenül

halhatatlan, akkor haragos már az Idő kezdete óta.

– Az eredeti neve Menoitiosz – suttogta Senkapi Luka bal

fülébe –, és ő volt valaha a Düh Titánja, amíg az Istenek Királya

türelmét nem vesztette a zsémbessége miatt, majd megölte egy

villámmal, és behajította az alvilágba. Végül visszatérhetett ebbe

az alacsony állásba... most nem más, mint ajtónálló... úgyhogy

itt van, és sajnálattal kell közölnöm, hogy cudarabb a kedve,

mint valaha.

A hét keselyű elhelyezkedett a levegőben Ág és a sárkány

fölött, mint ételre váró vendégek a lakomán. Ág azonban egy

pillanatig játékos kedvében volt.

– Más helyeken, például a Valódi Világban – mondta a sárkány

hátáról, mintha csak magában beszélne, miközben elnézett a

távolba, és elgondolkodó arcot öltött – az olyan borzalmas

lényeket, mint a Jeti, a Nagyláb, a Kibírhatatlanul Kellemetlen

Gyerek, én szívesebben nevezem térbeli szörnynek. Vannak, de

ezen kívül semmi, változtathatatlanok, ezért mindig

ugyanolyanok. Ellenben itt, ahol semmi keresnivalótok, és ahol

rövidesen nem lesztek többé, a mi szörnyeink időbeli szörnyek

is; azaz lehetnek egyik szörny a másik után. Hárpiát itt

valójában Dzsaldíbadalnak hívják, és Mágikus Kaméleon: igazi

átváltozóművész az öreg Dzsaldí, ha az akar lenni, de jobbára

csak egy lusta semmirekellő. Mutasd meg nekik, Hárpia, miért is

ne? Végül is nem kell sietnünk, hogy sárkánytűzön főzzük őket. A

keselyűk még várhatnak az ebéddel.

Hárpia, a sárkány – vagy helyesebben Dzsaldíbadal, az

Átváltozó – olyan hangot adott, ami nagyon hasonlított egy

fáradt kígyósóhajra, aztán borzasztó kelletlenséggel átalakult

először óriási fémkocává, majd egymás után hatalmas, bozontos,

skorpiófarkú bestiává, Utálatos Karbunkulussá (tükrös lénnyé,

amelynek gyémánt csillogott a fejében), jókora anyateknőssé és

végül morcos beletörődéssel vissza, sárkánnyá.

– Gratulálok, Hárpia – mondta Ág kapitány gúnyosan, fekete

szeme csillogott, bozontos szakálla pedig úgy lobogott az arca

körül, mint egy gonosz gyufa vörös lángja. – Kitűnő bemutató

volt. És most, lusta bestia, láss hozzá, és süsd meg ezeket a

tolvajokat elevenen, mielőtt kijövök a sodromból.

– Ha húgaim segítnének, s feloldanák a rossz varázst – vágott

vissza Hárpia meglehetős kedvességgel a hangjában és meglepő

rímekben –, nem lennének gaz beszédek, s megint a Pokol várna,

lásd.

– Kik a húgai? Hol vannak? – sziszegte Luka Senkapinak; de

ekkor Hárpia tüzet fújt az Argóra, és az egész világ lángokban

állt.

„Fura ügy ez az életvesztés – gondolta Luka. – Éreznem kéne

valamit, de nem érzek." Aztán észrevette, hogy a látóterének bal

felső sarkában lévő számláló ötven élettel mutat kevesebbet.

„Gyorsan kell gondolkodnom – ébredt rá –, különben itt fogynak

el az esélyeim." Ugyanarra a helyre került, ahol az előbb volt, és

Medve meg Kutya is. A Mágia Világának lakói sértetlenek voltak,

bár Szoraja hangosan sopánkodott.

– Ha le akarnék sülni – mondta –, kiülnék a napra. Kérlek,

fordítsd másfelé azt a lángszórót.

Senkapi a szalmakalapját vizsgálgatta, amely kissé

megperzselődött.

– Ez nem jó – morogta. – Szeretem ezt a kalapot.

BLLLÖÖÖRRR! Újabb sárkánytűz, újabb ötven elvesztett élet.

– Jaj, az ég szerelmére – kiáltotta Szoraja. – Hát nem tudod,

hogy a varázsszőnyegek kényes anyagból készülnek?

Az Elefántkacsák rendkívül feldúltak voltak.

– A Memória kényes virág – panaszolta az Elefántgácsér. –

Nem viseli jól a hőt.

A dolgok gyorsan válságosra fordultak.

– Hárpia húgait – mormolta Senkapi – jégtömbökbe

fagyasztották az Álimok arrafelé, Sniffelheim Jégországában,

hogy Hárpia engedelmeskedjen Ág parancsainak.

BLLLÖÖÖRRR! „Százötven élet elment pillanatok alatt, és csak

négyszázhatvanöt maradt", gondolta Luka, miután ismét

összeállt; és amikor ezúttal körülnézett, Szoraja és a

varázsszőnyeg teljesen eltűnt. „Elhagyott minket – gondolta. –

Ami azt jelenti, hogy végünk."

Ekkor Kutya, a medve föltett Dzsaldíbadalnak egy kérdést.

– Boldog vagy? – tudakolta, mire a szörny csodálkozva nézett.

– Miféle kérdés ez? – kérdezett vissza Hárpia, zavarában

megfeledkezve a rímelésről. – Éppen azon vagyok, hogy halálra

égesselek benneteket, és akkor te ezt kérdezed tőlem? Mit számít

az neked? Tegyük fel, hogy boldog vagyok; akkor te is boldog

vagy? És ha nem vagyok boldog, akkor együtt érzel velem?

– Például – erősködött Kutya, a medve – kapsz eleget enni?

Mert látom, hogy a bordáid kitüremkednek a pikkelyeid alatt.

– Azok nem a bordáim – felelte Hárpia hamis tekintettel. –

Azok valószínűleg azok az emberek, akiket legutóbb felfaltam.

– Tudtam – mondta Kutya, a medve. – Éheztet, ahogy a

cirkuszi állatoknak sem adott eleget enni. Egy csontos sárkány

szomorúbb látvány még egy vézna elefántnál is.

– Miért pocsékolod az időt? – mennydörögte Ág kapitány

Hárpia hátán. – Rajta, készítsd ki őket.

– Mi a Valódi Világban fellázadtunk ellene – mondta Medve, a

kutya –, és nem tudott semmit tenni ellene, úgyhogy azon a

helyen az jelentette neki a véget.

– Főzd meg őket! – üvöltötte Ág kapitány. – Grillező, süsd meg,

fújd le, perzseld meg őket! Medvekolbászt vacsorára!

Kutyaszeletet! Fiúpofát! Főzd meg őket, és együnk!

– A húgaim – mondta Hárpia gyászosan Medvének, a kutyának.

– Amíg fogságban vannak, nincs választásom, azt kell tennem,

amit mond.

– Mindig van választásod – mondta Kutya, a medve.

– Azonkívül – hallatszott egy hang az égből – talán ezeket a

húgokat keresed?

Az Argó fedélzetén mindenki fölfelé nézett; és ott, magasan a

fejük fölött állt a vidri Szoraja királynő Salamon király

Varázsszőnyegén, a Résamon, amely elég nagyra nőtt ahhoz,

hogy három hatalmas, reszkető szörnyet szállítson, akik

kiszabadultak jégbörtönükből, de túlságosan átfagytak, hogy

repüljenek, túl rosszul érezték magukat, hogy átváltozzanak, de

éltek és szabadok voltak.

– Bahut-Szárá, Badló-Badló, Gjárá-Dzsinn! – kiáltotta Hárpia

örvendezve. A három megmentett Átváltozó erőtlen, de boldog

nyögésekkel válaszolt. Ág kapitány határozottan rémültnek

látszott Hárpia hátán.

– M-mindenki őrizze meg a nyugalmát – mondta kissé

dadogva. – Hadd emlékeztessek mindenkit, hogy én csak

parancsot teljesítettem, hogy az Álimok, a Tűz Őrei tették e

derék hölgyeket jégre, és engem arra utasítottak, hogy

működjem együtt veled, Hárpia, és őrizzük a Szív Kapuját. Azt is

értsék meg, hogy a Biztonság szigorú gazda, aki miatt kemény

döntéseket kell hozni, és ennek következtében megtörténhet,

hogy ártatlanok szenvednek a nagyobb jó érdekében. Hárpia, te

ezt érted, ugye?

– Csak a barátaim szólíthatnak Hárpiának – mondta Hárpia, és

finom kis rándulással levetette Ág kapitányt a hátáról. Ág éppen

Hárpia füstölgő orra alatt puffant. – És te nem vagy a barátom –

tette hozzá –, úgyhogy szólíts Dzsaldíbadalnak. És sajnálattal

közlöm, hogy nem, nem értem.

Ág kapitány felállt, hogy szembenézzen a sorsával. Tényleg úgy

festett, mint egy nyomorult kalóz, csupa szőr és semmi fegyver.

– Utolsó szó? – kérdezte Dzsaldíbadal kedvesen.

Ág kapitány az öklét rázta.

– Visszatérek! – bömbölte.

Dzsaldíbadal pikkelyes fejét csóválta.

– Nem – mondta –, attól tartok, nem. – Aztán hatalmas lángot

okádott, amely beburkolta Ág kapitányt, és amikor a láng

kihunyt, már nem volt kapitány, csak egy apró, dühösnek látszó

hamuhalom. – Valójában persze – tette hozzá, amint Ág úgymond

kidőlt, és keselyűcsapata elrepült a távoli égbe, hogy sose

lehessen látni őket többé – ott vannak a Szív Hatalmai, amelyek

életre kelthetik, ha úgy határoznak. De nincs itt sok barátja, és

azt hiszem, valószínűleg eljátszotta az utolsó lehetőségét. –

Erősen ráfújt az orra alatt lévő kis hamukupacra, amely

szétszóródott a négy világtáj felé. – És most, fiatalúr – mondta

egyenesen Lukára nézve –, és Kutya úr meg Medve úr, hogyan

lehetek a segítségetekre?

A varázsszőnyegen ülő húgai próbaképpen csapkodtak a

szárnyukkal.

– Mi is segítünk nektek – mondta Badló-Badló, az Átváltozó, és

Bahut-Szárá meg Gjárá-Dzsinn jóváhagyón bólintott.

Szoraja Inzultáná összecsapta a tenyerét örömében.

– Ez még jobb – ujjongott. – Már egy egész hadseregünk van.

A nagy lelkesedésben senki nem vette észre, hogy egy kis

Tűzbogár elrepült tőlük, ahogy a szárnya bírta, egyenesen a

Mágia Szívébe, s úgy suhant, ahogy a futótűz a kedvező szélben.

Senkapi furcsán viselkedik, gondolta Luka. Izeg-mozog, folyton

a szalmakalapja megperzselt karimájánál vakarózik. Ingerültnek

látszik, föl s alá járkál, dörzsölgeti a tenyerét, és rövid

szavakban beszél, ha egyáltalán megszólal. Néha szinte áttetsző,

máskor szinte szilárd, úgyhogy Rásid Kalifa otthon, Kaháníban

nyilván az életéért küzd, és a küzdelem talán rosszul hat Senkapi

kedélyére. De Luka másra is gyanakodni kezdett. Talán Senkapi

csak viccelt vele, csak a tulajdon vacak mulatsága miatt játszott

vele. Ki tudja, miféle elferdült humorérzéke van egy ilyen

lénynek? Talán egyáltalán nem számított rá, hogy Luka ilyen

messzire jut, és valójában nem tetszik neki a gondolat, hogy

most maga az Élet Tüze felé repülnek. Talán nem volt őszinte, és

nem akarja, hogy a keresés folytatódjék. Alaposan kell figyelnie,

gondolta Luka, nehogy Senkapi az utolsó pillanatban mindent

elrontson. Úgy néz ki, jár és beszél, mint Blabla-sah, de ettől

még nem Luka apja. Talán Medvének és Kutyának van igaza:

Senkapiban jottányit se lehet bízni. Vagy talán valami vita dúl

benne, talán az átvett Rásidság harcban áll a halállénnyel, amely

az átvételt csinálta. Talán mindig ilyen a haldoklás: vita élet és

halál közt.

„Hogy ki nyeri meg a vitát, az a jövő kérdése – gondolta Luka.

– Most pedig nem szabad úgy gondolnom rá többé, mint a

papámra."

Szoraja varázsszőnyege megint a levegőben volt, miután rövid

időre leszállt, hogy fölvegye az összes utazót és persze az Argót

is. Dzsaldí, Szárá, Badló és Dzsinn, a négy Átváltozó,

sárkányformában repült zárt alakzatban a Résam mellett, a

szőnyeg négy oldalán, védve a lehetséges támadás ellen. Luka

lenézett és látta maga alatt az Idő Folyamát, amely a (még

mindig messzi és ezért nem látható) Szív Szívénél elhelyezkedő

távoli és láthatatlan Bölcsesség Tavából folyt – bele a hatalmas

Körkörös Tenger Körébe, majd ki belőle, amelynek fenekén, Luka

ezt tudta, az óriási Fenéklakó Féreg alszik, aki úgy fekszik egész

testével a Kör körül, hogy a feje beleharaphat a farkába. A Körön

kívül, e pillanatban közvetlenül a szőnyeg alatt terültek el a

Rossz Magaviseletű Istenek jókora területei – mely istenekben

már senki sem hitt, csak az emberek által valaha mesélt

történetekben léteztek.

– Már semmi hatalmuk a Valódi Világban – mondta annak

idején Rásid Kalifa a kedvenc süppedős foteljában, Lukával az

ölében –, úgyhogy már régen mindannyian a Mágia Világában

vannak, az ősi északi istenek, a görög és római istenek, a délamerikai

istenek és a sumér meg egyiptomi istenek is. Azzal

töltik az idejüket, a végtelen, időtlen idejüket, hogy úgy tesznek,

mintha még mindig isteniek volnának, játsszák az összes régi

játékukat, újra és újra megvívják ősi háborúikat, és

megpróbálnak elfeledkezni arról, hogy manapság senki se

nagyon törődik velük, sőt még a nevükre sem emlékeznek.

– Ez elég szomorú – mondta Luka az apjának. – Hogy őszinte

legyek, a Mágia Szíve olyan, mint a bukott szuperhősök

menhelye.

– Ezt azért nekik ne mondd – felelte Rásid Kalifa –, mert mind

pompásan, fiatalosan, fényesen és... hmm, tökéletesen festenek.

Ha az ember isteni vagy akár volt isteni, annak megvannak az

előnyei. És a Mágikus Világban még mindig használni tudják a

szuperhatalmukat. Csak a Valódi Világban hatástalanok már a

mennykőcsapásaik meg a bűbájaik.

– Szörnyű lehet nekik – mondta Luka – hogy olyan sokáig

imádták és bálványozták őket, aztán egyszerűen megszabadultak

tőlük, mint a tavalyi, divatjamúlt ruháktól.

– Különösen a mexikói azték istenségeknek – mondta Rásid az

ijesztő hangján. – Mert ők hozzászoktak, hogy emberáldozatokat

kapnak; élő emberek torkát vágták el, és a vérük az istenek

kőkelyhébe folyt. És most nincs vér, amit ezek az elavult istenek

innának. Hallottál a vámpírokról? A legtöbbjük vérszomjas,

hosszú fogú, meg nem halt azték isten. Huitzilopochtli!

Tezcatlipoca! Tlahuizcalpantecuhtli! Macuilcoz-cacuauhtli!

Itztlacoliuhqui-Ixquimilli...

– Állj, állj – könyörgött Luka. – Nem csoda, hogy az emberek

már nem imádják őket. Senki sem tudja kiejteni a nevüket.

– Vagy lehet, hogy mind annyira rosszul viselkedett – mondta

Rásid.

Ez felkeltette Luka figyelmét. A rossz magaviseletű isteneket

furcsa elképzelni. Az isteneknek nem példát kellene-e mutatniuk

azoknak, akiknek az istenei?

– A hajdani korokban nem – mondta Rásid. – Ezek a hajdani,

ma állástalan istenek rendszerint ugyanolyan rosszul

viselkedtek, mint az emberek, vagy tulajdonképpen még

rosszabbul, mert istenek lévén nagyobb méretekben

viselkedhettek rosszabbul. Önzők voltak, gorombák, tolakodók,

hiúk, rosszindulatúak, erőszakosak, bosszúállók, buják, torkosak,

mohók, lusták, csalárdak meg ostobák, és mindezt túlzásba

vitték, mert szuperhatalmuk volt. Amikor mohók voltak, el

tudtak nyelni egy várost, és amikor dühösek, meg tudták fojtani

a világot. Amikor az emberek ügyeibe avatkoztak, szíveket

törtek, nőket raboltak és háborúkat indítottak. Amikor lusták

voltak, ezer évig aludtak, és amikor a kis trükkjeiket

alkalmazták, az emberek szenvedtek és meghaltak. Néha az

egyik isten még meg is ölt egy másikat, mert ismerte a gyenge

pontját, és megtámadta, ahogy a farkas esik áldozata torkának.

– Talán jó is, hogy eltűntek – mondta Luka –, de ettől a Mágia

Szíve nyilván sajátos hely lett.

– Semmi sem sajátosabb a világegyetemben – felelte Rásid.

– És mi van azokkal az istenekkel, akikben még mindig hisznek

az emberek? – kérdezte Luka. – Ők is a Mágia Szívében vannak?

– Te jó ég, dehogy – mondta Rásid Kalifa. – Ők még mindig itt

vannak velünk.

Rásid emléke elhalványult, és Luka azon kapta magát, hogy

képzelet szülte táj fölött repül, amely tele van törött oszlopokkal

és szobrokkal, mesebeli és legendás teremtményekkel, akik

futkároznak és szállnak közöttük. Ott – amott! – két hatalmas,

törzs nélküli kőláb, Ozymandiasnak, az Urak Urának

maradványai. Itt esetlenül egy jókora, durva bestia, szfinxszerű,

csak hím és foltos, egy hiénatestű férfi és az ocsmány röhögése,

amely az elragadtatott, romboló hangjával elpusztít minden

házat, templomot, dombot vagy fát, ami az útjába kerül. És ott! –

igen, pont ott! – maga a Szfinx! Igen, biztosan az! A Nőfejű

Oroszlán! Amint megállítja az idegeneket, és ragaszkodik hozzá,

hogy beszélgessen velük...

– Nagy kár – mondta Szoraja. – Folyton ugyanazt a találós

kérdést teszi fel mindenkinek, de senki sem veszi a fáradságot,

hogy válaszoljon, mert már mindenki ismeri. Tényleg valami új

műsor kellene neki.

Gigantikus tojás sétált alattuk hosszú, tojássárgája színű

lábon. Szárnyas unikornis repült tova. Furcsa, háromrészes lény

– krokodil, oroszlán és víziló – igyekezett a Körkörös Tenger felé.

Egy kutyaformájú, apró isten látványa felizgatta Medvét.

– Ez Xolotl – figyelmeztette Szoraja. – Tartsd magad távol tőle.

Ő a balszerencse istene.

Ez nagy csalódást okozott Medvének, a kutyának.

– Miért kell a Balszerencsének kutyának lennie? – panaszolta. -

A Valódi Világban egy hűséges kutya jó szerencsét jelent a

gazdájának. Nem csoda, hogy ezeknek a balszerencseisteneknek

végük.

Luka nem bírta magában tartani a megjegyzést, miszerint a

Mágia Szíve némiképp elhanyagoltnak tűnik. Az egyiptomiak

piramisai porladnak, és az északi negyedben egy óriási kőrisfa

kidőlt, három hatalmas gyökere az ég felé nyújtózkodik. És ha

azok a rétek arrafelé valóban az elíziumi mezők, ahol a nagy

hősök lelke él örökké, miért olyan barna a fű?

– Ezek a helyek tényleg rossz állapotban vannak – mondta

Luka, mire Szoraja szomorúan bólintott.

– A Mágia eltűnik a világegyetemből – mondta. – Nem kellünk

már, legalábbis mind ezt hiszitek a Nagy Definícióitokkal meg a

csekély kilátásaitokkal. Egy nap majd arra ébredtek, hogy

eltűntünk, és akkor rájöttök, milyen az élet a Mágiának akár az

elképzelése nélkül. De az Idő megy tovább, és semmit az

égvilágon nem tehetünk ellene. Szeretnétek – kérdezte

felderülve – megnézni a Szépségek Csatáját? Azt hiszem, ilyen

tájban van.

A szőnyeg elindult egy nagy pavilon felé, amelyet hét

aranyszínű hagymakupola koronázott, s mindegyik csillogott a

reggeli napfényben.

– De nem kellene távol maradnunk ezektől az istenektől meg

istennőktől? – vetette ellene Luka. – Biztosan nem akarjuk, hogy

lássanak, hogy megtudják, megjöttünk. Végül is tolvajok

vagyunk.

– Nem látnak benneteket – felelte Szoraja. – Ha a Valódi

Világból vagytok, akkor vakok a létezésetekre. Nem léteztek

számukra, ahogy ők sem léteznek már a ti számotokra.

Egyenesen odamehettek bármennyi istenhez vagy istennőhöz,

azt mondhatjátok nekik, hogy „huhu", megcsíphetitek az

orrukat, és ők úgy tesznek majd, mintha nem történt volna

semmi, vagy mintha csak egy légy zavarta volna meg őket. Ami a

környékről való olyan személyeket illeti, mint jómagam, velünk

nem törődnek. Nem szerepelünk a történeteikben, ezért úgy

gondolják, nem számítunk. Hülyeség tőlük, de ők ilyenek.

„Akkor ez valamiféle kísértetváros – gondolta Luka –, és ezek

az állítólagos mindenhatók valamiféle alvajárók vagy önmaguk

árnyai. Olyan, mint egy mitológiai élménypark, nevezhetnénk

Istenföldének, csak bennünket kivéve nincsenek látogatók, mi

meg azért jöttünk, hogy elcsenjük az egyik legbecsesebb

tulajdonukat." Megkérdezte Szoraját:

– De ha nem látnak minket, akkor ugye, könnyű lesz ellopni az

Élet Tüzét? Mely esetben nem kellene sietnünk és ellopnunk?

– A Szív Szívében, amely a Körkörös Tengerben van, ahol a

Bölcsesség Tava fürdik az Örök Hajnalban – mondta Szoraja –,

nagyon mások a dolgok. Ott már egy sincs ezekből a gügye,

alvajáró, kirúgott istenekből. Az az Álimok, a Három Dzsó

Országa, akik az Idő egészét őrzik. Ők a Tűz Legfőbb Őrei, és

semmi sem kerüli el a figyelmüket.

– A Három Dzsó?

– Dzsó-Huá, Dzsó-Hai és Dzsó-Aégá – felelte Szoraja immár

suttogva. – Ami Volt, Ami Van és Ami Lesz. A Múlt, a Jelen és a

Jövő. Minden Tudás Birtokosai. Az Álimok: az Idő Háromsága.

Az arany hagymakupolák most közvetlenül alattuk csillogtak,

de Luka csak az Élet Tüzére tudott gondolni.

– Akkor hogyan jutunk el a Dzsók mellett? – suttogta vissza

Szorajának, aki egy vállvonással és bánatos mosollyal széttárta a

karját.

– Tudod már az elejétől fogva – mondta –, hogy soha senkinek

nem sikerült még. De van valaki, aki általában errefelé ólálkodik,

ő talán a segítségünkre lehet. Általában rejtőzködik, de itt lehet

a legkönnyebben megtalálni. Szereti nézni, amikor a Szépségek

csatáznak.

Leszállt a repülő szőnyeggel egy jókora rododendronbozót

mögött, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtse az Argót.

– Kevés mágikus lény érinti meg a rododendront – mondta

Lukának –, mert mérgezőnek hiszik. Ha volnának Jetik a

környéken, felfalnák persze, de ez nem az Utálatos Havasi

Ember otthona, és az Argó itt biztonságban lesz egy darabig.

Azzal összehajtotta a szőnyeget, zsebre tette, és a

hagymakupolás épület felé indult. A négy Átváltozó fémkocává

alakult át, és jócskán csörömpölve baktattak Szoraja, Senkapi,

Luka, a Memóriamadarak, Medve, a kutya, és Kutya, a medve

mellett a Csatapavilon felé, amelyből hangos, dühödt lárma

hallatszott: az istennők harcának hangjai.

– Mekkora bárgyúság – mondta Szoraja. – Amiatt harcolnak,

hogy melyikük a legszebb, mintha számítana. A szépségistennők

a legrosszabbak. Több ezer év óta hízelegnek nekik és

kényeztetik őket, halandók és halhatatlanok áldozzák fel az

életüket értük, és ennek következtében hihetetlen, hogy mi

mindenre érzik magukat feljogosítva. Csakis a legjobb felel meg

nekik, és ha másé, akkor mi van? Biztosra veszik, hogy jobban

megérdemlik, mint a tulajdonosa, legyen az akár ékszer, akár

palota, akár ember. De most itt vannak hatalmuk temetőjében,

és a szépségük miatt már nem indulnak el hadihajók, és emberek

sem halnak bele a szerelembe, úgyhogy nem maradt más, mint

hogy harcoljanak egymással egy vacak koronáért, egy címért,

ami nem jelent semmit: mind közül a legszebb.

„De hát az te vagy... te vagy mind közül a legszebb – szerette

volna mondani Luka. – Nézd, hogyan repdes vörös hajad a

szélben, és akkor ott a szemed, az arcod tökéletessége, és én még

azt is élvezem, amikor sértegeted az embereket, és nem

szeretem, amikor szomorúnak hallatszol." Sajnos túl félénk volt

ahhoz, hogy fennhangon kiejtsen ilyen zavarba ejtő szavakat, és

ekkor nagy éljenzés tört ki, egyre hangosabb lett, úgyhogy

Szoraja különben sem hallana semmit.

A pavilonban nyüzsgő tömeg a fantasztikus, mesebeli és

legendás lények olyan gyülekezete volt, amely néhány nappal

ezelőtt még bámulatba ejtette volna Lukát, de most szinte

számított rájuk. „Nézd csak, itt vannak a faunok... szarvval,

kecskefüllel meg kecskepatával... és büszke kentaurok

toporzékolnak – gondolta, s meglepődött, hogy mennyire nem

érzi meglepőnek a Mágia Világát. – És szárnyas emberek... lehet,

hogy angyalok?... angyalok néznék a nők harcát?... ez nem

hangzik jól. És feltehetően az összes többi szurkoló különböző

istenbandák alacsonyabb rendjeiből való, az istenek szolgái,

gyerekei és állatai eljöttek a délelőtti mulatságra."

É

Épp ekkor repült ki az első istennő a csetepatéból. A levegőben

bukfencezett, pont Luka feje fölött, közben sikoltozott dühében,

és púderezett, gésaszerű szépségből ocsmány, hosszú fogú

banyává változott, majd vissza gésává. A harci csarnok ajtajának

ütközött, és eltűnt.

– Azt hiszem, ez a Kisimodzsin nevű, japán raszecu volt –

mondta Senkapi az istennői harcok szakértőjeként. (A csata

közelsége szemlátomást javította a kedélyét.) – A raszecu

valójában inkább démon, mint istennő, mint az iménti

átalakulásából is láthattátok. Ebben a társaságban, úgy tűnik,

kilóg az osztályából; számítani lehetett rá, hogy őt ütik ki

elsőnek.

Amikor Kisimodzsin távozott a pavilonból, Luka még hallotta

fejhangú átkát.

– Hasadjon szét a fejed hétfelé, mint a bazsalikom virága.

– Ez az úgynevezett ardzsaka-átok – magyarázta Senkapi

Lukának. – A Valódi Világban rettenetes, de e félelmetes

nőstények ellen szánalmasan hatástalan.

Luka nem sokat látott a harcból, de egyik társát se kérte volna

meg szívesen, hogy emelje föl. A tömeg feje fölött

mennykőcsapkodást látott, és hangos robbanások villantak a

küzdőtérben. Nagy pillangófelhőket és madárrajokat látott,

amelyek láthatóan szintén egymással harcoltak.

– Van egy kis harc Mylitta, a sumér holdistennő, meg

Xochiquetzal, az azték vámpíristennő közt – jelentette Senkapi. –

Nem tetszik nekik, hogy mindkettejüknek madár- és

pillangókísérete van... a szépségistennők mindig egyedülállóak

akarnak lenni!... úgyhogy általában rögtön egymásnak esnek, és

a szárnyas barátaik is. A két hölgy rendszerint kiüti egymást,

meghagyják a pályát a főszereplő lányoknak.

A római szerelemistennőt, Venust korán eltávolították, és ő,

miközben kitántorgott a csarnokból, visszaillesztette két levágott

karját.

– A rómaiakat nem tartják sokra itt, a Mágia Szívében –

ordította Senkapi a ricsajban. – Először is hajléktalanok. Híveik

sose találtak ki nekik Olümposzt vagy Valhallát, úgyhogy

őszintén szólva úgy kóborolnak errefelé, mint a csavargók.

Azonkívül mindenki tudja, hogy csak a görögök másolatai, és ki

akar másodrendű felújítást nézni, amikor az eredeti filmet is

nézheti ingyen?

Luka azt kiabálta, hogy nem tudta, van isteni gáncsoskodó

sorrend is.

– És akkor ki áll a tetején? – rikkantotta. – A volt istenek

melyik csapata a Főisteneké?

– Megmondom, kik vágnak fel a legjobban – üvöltötte Senkapi.

– Az egyiptomiak, az biztos. És ezekben a csatákban gyakran az ő

lányuk, Hathor végez az élen.

Ez alkalommal azonban a ciprusi görög Aphrodité volt az

utolsó állva maradt istennő. Miután a babiloni Istár és a

valkűrök úrnője, Freya eszméletlenre verte egymást a sárbirkózó

ringben, a fogadók kedvence, a tehénfülű Hathor – hasonlóan

alakváltoztató, mint Dzsaldí meg a húgai, csak sokkal

hatalmasabb, aki felhővé és kővé is tudta változtatni magát –

elkövette azt a hibát, hogy rövid időre fügefává változott, ami

lehetővé tette Aphroditénak, hogy kivágja. Úgyhogy a csata

végén Aphrodité lépett a nagy Tükörhöz, a Szépség Legfőbb

Bírájához, és feltette a híres kérdést: tükröm, tükröm, mondd

meg nékem és így tovább; Aphrodité kapta meg a tükör

elismerését: te vagy a legszebb, ahogy szokás.

– Hát – mondta Senkapi ez jó edzés, és holnap megint mind itt

lesznek. Nem sok mindent lehet csinálni errefelé. Nem tudnak

otthon ülni, hogy tévét nézzenek, és edzőterembe se járhatnak.

A győztes Aphrodité átment a tömegen, és szívélyesen, bár

kissé gépiesen integetett. Egyszer alig néhány méterre volt

Lukától, aki látta, hogy a tekintete furcsán üveges, és a

végtelenbe mered. „Nem csoda, hogy nem látja a valóságot –

gondolta. – Csak önmagát látja."

Körülnézett Szoraja után, de ő eltűnt.

– Valószínűleg unatkozott – mondta Senkapi. – Odakint

megtaláljuk.

Amikor kiléptek a Harci Csarnokból, megmutatta a közönség

néhány érdekes tagját Lukának. Az asszír Humbaba meztelen,

pikkelyes óriás volt szarvakkal és oroszlánmancsokkal. Farka élő

kígyót formázott apró, cikázó, villás nyelvvel.

– És fütyije is van – jegyezte meg Luka örvendezve. – Ez már

valami, egy fütyis kígyó, ilyet még soha nem láttam.

És nem sokkal e vadonatúj látvány mögött néhány közép-ázsiai

Boramez állt, akik kisbáránynak látszottak, csakhogy a lábuk két

különböző, hosszú, húsos gyökérből volt, édesburgonyából és

paszternákból. „Báránysült és zöldség – gondolta Luka. – Nyam!

Ezekből a lényekből igazi, tápláló étel lehetne." Több háromfejű

troli is állt a tömegben, meg sok csalódott valkűr, akik abban

reménykedtek, hogy az ő lányuk, Freya lesz majd a győztes.

– Na, nem baj – mondogatták egymásnak a maguk dallamos,

nyugodt, jóindulatú északi módján –, hol-nap is lesz nap.

Szoraja a rododendronbokrok előtt várakozott ártatlan képpel,

ami olyan szokatlan volt tőle, hogy Luka azonnal gyanút fogott:

valamit forral.

– Mi folyik itt? – kérdezte, aztán taktikát változtatott. –

Mindegy – folytatta. – Csak pocsékoljuk az időt. Induljunk el, jó?

– Egyszer volt, hol nem volt – mondta Szoraja álmodozva –,

volt egy karaoke nevű indián törzs. Nem volt Tüzük, ezért

szomorkodtak, fáztak, és soha egyetlen hangot sem énekeltek.

– Ez most nem a mesék ideje – mondta Luka, de Szoraja nem

vett tudomást róla, és folytatta.

– A Tüzet egy Ekoarak nevű, istenszerű lény teremtette –

mondta ugyanazon az álmodozó, dallamos hangon, amelyről

Lukának el kellett ismernie, hogy gyönyörű, pontosan olyan,

mint az anyja hangja, amelyet megnyugtató volt hallgatni –, de ő

elrejtette egy zenélődobozba, és rábízta két öreg boszorkányra

azzal az utasítással, hogy semmiképpen nem adhatják oda a

karaokéknak...

– Remélem, kisül ebből valami – vágott közbe Luka kicsit

gorombán, de az Inzultáná csak elmosolyodott, mert végső soron

így beszéltek a Vidrák is.

– Kojot határozott úgy, hogy ellopja a Tüzet – mondta. Medve,

a kutya a fülét hegyezte.

– Ez a történet egy hős prérifarkasról szól? – kérdezte

reménykedve. Szoraja róla sem vett tudomást.

– Maga mellé vette az Oroszlánt, a Nagymedvét, a Kismedvét,

a Farkast, a Mókust és a Békát, hogy segítsenek neki.

Elhelyezkedtek a boszorkányok sátra meg a karaoke falu közt, és

vártak. Kojot azt mondta az egyik karaoke indiánnak, hogy

menjen el a boszorkányokhoz, és támadja meg a sátrukat.

Amikor ő így tett, azok előjöttek a seprűjükkel, és

utánaszaladtak, hogy elkergessék. Kojot berohant, orrával

kinyitotta a dobozt, ellopta az égő zsarátnokot, és menekült.

Amikor a boszorkányok látták, hogy rohan a Tűzzel,

megfeledkeztek az indiánról, és inkább Kojotot üldözték. Kojot

suhant, mint a szél, és amikor elfáradt, átadta az égő fát az

Oroszlánnak, aki egészen a Nagymedvéig szaladt, aki viszont a

Kismedvéhez és így tovább. Végül a Béka lenyelte a Tüzet, és

lemerült a folyó vizébe, ahová a boszorkányok nem tudták

követni, aztán kiugrott a folyó túlpartján, és kiköpte a Tüzet a

karaoke falu száraz fájára, amely ropogva égett, és a lángok

magasra nyújtóztak az ég felé, mire mindenki ujjongott. Az

indián nemsokára visszatért, miután bement a boszorkányok

sátrába (miközben ők Kojotot üldözték), ellopta az egész

zenélődobozt, s azután a karaoke faluban meleg lett, és mindenki

folyton énekelt, mert a varázslatos zenélődoboz egyre csak

játszotta a népszerű dalokat.

– Jó... ó... ó – mondta Luka kétkedőn. – Ez elég szép történet,

de...

Kojot elősomfordált a rododendronbokrok közül, vadnak meg

nyugatinak látszott, és késznek mindenre. Buenos días, kölyök,

mondta laza, ereszkedő hanghordozással. Barátnőm, az Inzultáná

említette, hogy tán segítségre lenne szükséged. Ha engem

kérdezel, azt hiszem, minden segítségre szükséged van, amit csak

meg tudsz szerezni. Magabiztos, farkasos kacajt hallatott.

Figyelj, Tűztolvaj. Nálam senkinek nincs több tapasztalata a

tűztolvajlás vonalán, kivéve tán egyetlen egyént – nagy egyén volt

ő is –, de az után, ami legutóbb történt vele, ő nem elérhető. Nem

bír segíteni. Gondolom, elszállt a mersze.

– Mi történt vele? – kérdezte Luka, de nem igazán akarta

tudni.

Elkapták, mondta Kojot nyersen. Kikötötték egy sziklához azt a

nagy embert. Sí, senor. Kifeszítették a könyörtelenek

könyörületére bízva. Egész nap Sas marcangolta a máját, ami

aztán a 3-Dzs varázslatával minden éjjel begyógyult és újranőtt,

úgyhogy Sas zabálhatja az idők végezetéig. Még valamit?

– Nem, köszönöm – felelte Luka, nem először gondolva arra,

hogy egyre bizonytalanabbnak érzi magát. Ám sokkal bátrabb

hangot ütött meg, és folytatta. – De hogy őszinte legyek,

gyanakszom. Eddig mindenki azt mondta, hogy a Tüzet még soha

nem lopták el a Mágia Világának egész története során. És most

azt mondod, Kojot, hogy te elloptad, és hogy az a veterán is

ellopta, akiről beszélsz. Akkor mi az igazság? Mindenki hazudott

nekem egész idő alatt, és valójában könnyebb ellopni a Tüzet,

mint ahogy bárki elismerte?

Szoraja így válaszolt:

– Jobban el kellett volna magyaráznunk neked a dolgokat.

Senkapinak kellett volna megtennie rögtön az elején, és nekem

is. Igazad van, ha megbántva érzed magad. Szóval, az igazság a

következő. A Mágia Világa sok formát ölt különböző időkben meg

helyeken, és sok különböző neve is van. Megváltoztatja a helyét,

elrendezését és törvényeit, ahogy a Valódi Világ története korról

korra halad. Igaz, hogy a Tűztolvajoknak több alkalommal és

helyen sikerült megkaparintaniuk az Istenek Tüzét. De senki

nem járt sikerrel, mióta a Mágia Szíve felöltötte jelenlegi alakját

és formáját ezen a helyen, ebben az időben, itt és most. Ez az

igazság. Az Alimok mindig itt voltak... végső soron nincs

menekvés a Múlt, Jelen és Jövő elől, ugye?... de a dolgok

intézését sokáig a korabeli istenekre hagyták, azokra a volt

istenekre, akiket itt látsz, azokra az ügyetlen istenségekre, akik

nem mindig végeztek nagyon jó munkát. Most az Alimok maguk

vették át az ügyek felügyeletét. Mindent átszerveztek. Az Élet

Tüzét hermetikus védelemmel látták el. A Három Dzsó mindent

tud. Dzsó-Huá még a legapróbb részletét is ismeri a Múltnak,

Dzsó-Hai még a legapróbb eseményét is látja a Jelennek, és

Á

Dzsó-Áégá meg tudja jósolni a Jövőt. Senkinek sem sikerült

ellopnia a Tüzet, mióta ők átvették a parancsnokságot.

– Ó – mondta Luka, aki szörnyen csalódottnak érezte magát,

mert annak gondolata, hogy Senkapi, Szoraja és mindenki más

elhallgatta előle a sikeres Tűztolvajokat, rövid időre reménnyel

töltötte el. Ha Kojot meg tudta csinálni, gondolta még az imént,

akkor ő is meg tudja. De a kérészéletű optimizmus sercegve

kihunyt, mint az alaposan lelocsolt tűz, amikor Szoraja

elmagyarázta az igazságot. Megadón visszafordult Kojothoz. –

Miféle segítségre gondolsz? – kérdezte.

Ez a gyönyörű hölgy itt nagyon kedves hozzád, én meg adósa

vagyok a régi kedvességeiért, mondta Kojot, miközben valamit

rágcsált. Azt mondja, tán át tudnálak vezetni a belső vidéken,

amit tán meg tudnék tenni. Azt mondja, tán szükséged lesz

valakire, aki csinál egy carrera de distracciónt. Egy elterelő

futást. Azt mondja, nézzem meg, össze tudom-e szedni a régi

bandát, és meg tudom-e csinálni azt az elterelést, amíg te

végrehajtod az őrült kísérletedet. Azt akarja, hogy vonjam el a 3-

Dzs figyelmét, amíg te a dicsőségért futsz.

Ekkor Szoraja mondott valamit, ami minden reményt kiszívott

Lukából.

– Oda nem tudlak bevinni – mondta. – Az Alimok országába.

Ha meglátják, hogy Bölcs Salamon Varázsszőnyege belép a

légterükbe, és ha észreveszik őt – bólintott Senkapi felé utálkozó

arckifejezéssel –, márpedig hidd el, hogy észreveszik, akkor

azonnal vége a játéknak; bajt szimatolnak majd, minden

erejükkel nekünk támadnak, és én nem vagyok elég erős ahhoz,

hogy nagyon sokáig visszatartsam őket. Ezért akartam

megtalálni Kojotot. Azt szeretném, hogy legyen terved.

– Én veled megyek – mondta Medve, a kutya hűségesen.

– Én is – mondta Kutya, a medve rekedtes, fivéri hangon. –

Valakinek vigyáznia kell rád.

A Memóriamadarak félszegen álltak egyik úszóhártyás

lábukról a másikra.

– A tűzlopás nem igazán nekünk való – mondta az Elefánttojó.

– Mi csak emlékszünk a dolgokra, ennyi az egész. Csak

emlékezők vagyunk.

Az Elefántgácsér otrombán hozzátette:

– Mindig emlékezni fogunk rád.

Az Elefánttojó dühös pillantást vetett rá.

– Úgy érti – mondta keményen oldalba bökve társát hogy

Szorajával fogunk várni a visszatérésedre.

Az Elefántgácsér hümmögött.

– Nyilván – mondta. – Nyilván rosszul mondtam. Nyilván várni

fogunk. Nyilván ezt akartam mondani.

Senkapi leguggolt, hogy Luka szemébe nézhessen.

– Szorajának igaza van – mondta, és zavarba ejtette Lukát

azzal, hogy Rásid Kalifa legkomolyabb és legkedvesebb hangján

beszélt. – Én nem mehetek veled. Oda nem.

– Van itt még valami, amit el kellett volna mondaniuk nekem –

felelte Luka mérgesen. – Mindkettejüknek. Hogy fogom ezt

megcsinálni maguk nélkül?

Dzsaldíbadal, az Átváltozó határozottan így szólt:

– Mi még itt vagyunk neked.

Hárpia húgai most már teljesen összeszedték magukat a jeges

megpróbáltatás után, és lelkesen bólogattak, amitől malacfülük

fémesen csörrenve verődött a fejükhöz.

– Mi a Szív teremtményei vagyunk – mondta Badló-Badló. Luka

legalábbis azt gondolta, Badló szólt, hiszen a sok Átváltozás

miatt nehéz volt megjegyezni, hogy a négy nővér közül melyik

melyik.

– Így van – mondta talán Bahut-Szárá. – A három Dzsó ránk

nem fog gyanakodni.

– Köszönöm – felelte Luka hálásan –, de talán

visszaváltozhatnátok sárkányokká. A sárkányok hasznosabbak

lehetnek a fémdisznóknál, ha megtámadnak bennünket.

A négyszeres átalakulás gyorsan lezajlott, és Luka örömmel

látta, hogy az Átváltozók színe is különböző lett, ami

megkönnyítette az azonosításukat: Hárpia (Dzsaldí) vörös

sárkány volt, Badló zöld, Szárá kék, Gjárá-Dzsinn pedig, négyük

közül a legnagyobb, aki tizenegy átalakulást tudott végrehajtani,

aranyszínű.

– Akkor ez rendben – mondta Luka. – Medve, Kutya, Dzsaldí,

Szárá, Badló, Dzsinn és én. Heten egyenesen a Szív Szívébe.

– Szólíts Hárpiának – mondta Hárpia. – Most már barátok

vagyunk. És különben sem szerettem soha az igazi nevemet.

Kojot kiköpte az ebédje maradékát, és megköszörülte a torkát.

Nem felejtettél el valamit, chico? Vagy szándékosan sértesz meg

nyilvánosan az ajánlatom elutasításával annak ellenére, hogy

nagylelkű és tisztességes is? Valamint a tudatlanságod és az én

különleges szakértelmem ellenére?

Luka őszintén nem tudta, mit válaszoljon. Ez a Kojot Szoraja

barátja, úgyhogy megbízható, vélte Luka, de tényleg szükség van

rá? Talán az a legjobb, ha csak beosonnak anélkül, hogy bármely

irányba, sőt a rosszba elvonnák az Alimok figyelmét?

– Egy dolgot mondjon meg – rontott rá Senkapira, akit egyre

kevésbé szeretett. – Hány szinten kell még átjutnom? Van ez az

egy számjegyű számlálóm itt fönn, jobbra, az heten áll...

– A hét kitűnő – felelte Senkapi. – A hét tényleg lenyűgöző. De

nem teljesíted a nyolcas szintet, ha nem sikerül ellopnod az Élet

Tüzét...

– Ami, hogy világosan beszéljünk, soha nem fog menni...

legalábbis a Mágikus Világ jelenlegi alakjában nem – vetette

közbe Luka haragosan. – A jelenleg hatályban lévő

Játékszabályok szerint.

– És a kilences szint a leghosszabb meg a legnehezebb mind

közül – tette hozzá Senkapi. – Abban kell visszajutnod az

induláshoz, és visszaugranod a Valódi Világba anélkül, hogy

elkapnának. És mellesleg a Mágia egész Világa fegyverrel fog

üldözni. Az a kilences szint.

– Csodás. Kösz szépen – mondta Luka.

– Szívesen – felelte Senkapi hűvös, kemény hangon. – Úgy

tűnik, emlékeztetnem kell rá, hogy ez a te ötleted volt.

Határozottan emlékszem, hogy ezt mondtad: „menjünk". Vagy

talán tévedek? – Ez egyáltalán nem Luka apjának hangja volt.

Hanem egy olyan lényé, aki el akarja szívni apjától az életet.

Luka minden eddiginél erősebben gyanította, az egész kaland

csak arra szolgál, hogy Senkapi elüsse az időt, mielőtt az igazi

munkáját elvégzi. Csak valami tennivaló kell neki.

– Nem – mondta Luka. – Nem téved.

Ekkor hangos lármát hallott.

Hangos, hangos, HANGOS lármát.

Valójában, ha „hangosnak" nevezzük e lármát, az olyan,

mintha a cunamit csupán nagy hullámnak neveznénk. Ahhoz,

hogy leírjuk, milyen hangos ez a hangosság, gondolta Luka,

akkor azt kellene például mondanunk, hogyha a Himalája kő és

jég helyett hangokból állna, akkor ez a lárma lenne a Mount

Everest; vagy ha nem is az Everest, akkor határozottan az egyik

nyolcezres csúcs. Luka megtanulta Rásid Kalifától, aki a

legkevésbé hegymászó az emberek közül, viszont szereti a jó

felsorolásokat, hogy tizennégy nyolcezres csúcs van a Földön:

csökkenő sorrendben az Everest, a K2, a Kancsendzönga, a

Lhoce, a Makalu, a Cso-Oju, a Dhaulagiri, a Manaszlu, a Nangá

Parbat, az Annapúrna, a Gásábrum I, a Broad Peak, a Gásábrum

II és a gyönyörű Sisapangma. Nem lenne ilyen könnyű felsorolni

a tizennégy leghangosabb lármát, gondolta Luka, de egészen

biztosan tudta, hogy ez az első háromban volna. A

Kancsendzönga szintjén legalább.

A lárma egyre szólt, tovább és tovább, Luka meg befogta a

fülét. A Mágia Szívében mindenhol pokoli ricsaj tört ki. Tömegek

rohantak minden irányba, szárnyas lények emelkedtek a

levegőbe, úszók ugrottak a vízbe, lovasok pattantak lovukra.

Általános mozgósítás, gondolta Luka, aztán egy szempillantás

alatt megértette a lárma okát. Mindenkit fegyverbe szólítottak.

Megváltozott a játék, muchacho, szaladt oda Kojot, hogy Luka

fülébe üvöltsön. Most kell a segítség, itt az idő. Ezt a lármát senki

sem hallatta errefelé több száz éve. Ez a Nagy Lárma. A Tűzriadó.

„Nyilván a Tűzbogár riadóztatott – ébredt rá Luka hirtelen, és

utálta magát, amiért megfeledkezett a kis, árulkodó lángról, a

Mágia Világának legapróbb, de úgy tűnik, az egyik

legveszedelmesebb biztonsági őréről. – Ág kapitány vállánál

lebegett, aztán eltűnt. Nem figyeltünk rá, és most megfizetjük a

nemtörődömség árát."

Végre-valahára elhallgatott a Tűzriadó szirénája, de a

körülöttük zajló hisztérikus tevékenység, ha lehet, még lázasabb

lett. Szoraja bevonszolta Lukát a rododendronbokrok mögé.

– Amikor megszólal a Tűzriadó, az két dolgot jelent – mondta.

– Azt, hogy az Álimok tudják, valaki megpróbálja ellopni az Élet

Tüzét. És azt, hogy a Mágia Szívének minden lakója képes látni a

betolakodókat a riadó lefújásáig, ami nem történik meg addig,

amíg a tolvajt el nem kapják.

– Úgy érted, hogy engem most mindenki lát? – kérdezte

rémülten Luka. – És Medvét is meg Kutyát is?

Amikor ezt meghallották, a kutya és a medve is rohant, hogy

elbújjon a rododendronok mögött. Szoraja bólintott.

– Igen – mondta. – Itt csak egyet lehet tenni. Le kell mondanod

a tervedről, fel kell ülnöd a Résamra, és én olyan magasra

szállok, amilyen magasra csak tudok, olyan gyorsan, amilyen

gyorsan csak tudok, aztán megpróbállak visszavinni a

kezdőpontra, mielőtt rád találnak, mert ha elkapnak, lehet, hogy

a helyszínen Véglegszüntetnek mindhármatokat, s még csak

magyarázatot sem kérnek, hogy miért vagytok itt, és az okát sem

mondják meg a drasztikus intézkedéseiknek. Vagy bíróság elé

állítanak, és aztán Véglegszüntetnek. Az útnak vége, Luka Kalifa.

Ideje hazamenni.

Luka hallgatott egy hosszú pillanatig. Aztán csak ennyit

mondott:

– Nem.

Szoraja a tenyerével a homlokára csapott.

– Most meg felesel velem. Azt mondja, „nem". Áruld el a

pompás terved, te nagy hős. Nem, nem! Hadd találjam ki!

Szembeszállsz a Mágia Szívének összes istenével meg szörnyével

egy kutya, egy medve és négy sárkány társaságában, mert ennyi

az egész támadóerőtök; és ellopjátok azt, amit még soha nem

loptak el, amit senki sem próbált meg több száz éve ellopni,

aztán hazamentek? Hogyan? Itt kellene vámom, hogy elvigyelek

benneteket, ugye? Persze, mindenképp. Akkor gyerünk. Ez a

mesteri terv úgy néz ki, mint ami határozottan működni fog.

– Majdnem igazad van – mondta Luka. – De elfelejted, hogy

segítségemre lesz Kojot elterelő futása is.

Várj, chico, mondta Kojot riadtan. Várj egy percet. Nem

mondtam, hogy megváltozott a játék? Ez az ajánlat már nem él.

– Figyelj – mondta Luka. – Mit csinálnak a tolvajok, amikor

megszólal a Tűzriadó?

Mentik az irhájukat. Senki se csinálta már több száz éve, de

akkor azt csinálták. Hasztalan. Még az öreg Titánt is elkapták, és

kikötötték egy sziklához, ahol egy öreg keselyű kezdte

marcangolni...

– Sas – mondta Luka. – Azt mondtad, sas volt.

Megoszlanak a vélemények a madár fajtáját illetően. De a

marcangolás felől nincs kétség.

– Szóval – mondta Luka elszántan –, a futásnak semmi haszna,

hacsak nem váratlan irányba fut az ember. És most, hogy a

Tűzriadó megszólalt, melyik az az irány, amire senki se számít,

hogy arra menekülünk?

Senkapi válaszolt Luka kérdésére.

– Az Élet Tüze felé – mondta. – A Szív Szívébe. A veszély felé.

Igazad van.

– Akkor – mondta Luka – arra fogunk menni.

7

Az Élet Tüze

Az egész Mágikus Világban Vörös Riasztás volt. Sakálfejű

egyiptomi istenségek, kegyetlen skorpió- és jaguáremberek,

óriási, egyszemű, emberevő küklopszok, furulyázó kentaurok,

akiknek muzsikája az idegeneket sziklahasadékokba csalja, ahol

örökre fogságba esnek, aranyból és ékkövekből álló asszír

kincsnimfák, akiknek értékes teste mérgezett hálóba csábítja a

tolvajokat, végzetes karmú griffmadarak, repülésre képtelen

baziliszkuszok, akik halálos szemükkel minden irányba

bámulnak, felhőlovon az égben lovagló valkűrök, bikafejű

minotauruszok, csúszómászó kígyónők és hatalmas rukhok –

nagyobbak annál, amely a tengerész Szindbádot a fészkébe vitte

– a Tűzriadóra válaszul rohamra indultak földön és levegőben, s

vadásztak, csak vadásztak. A Körkörös Tengerben, miután

megszólalt a Riadó, sellők emelkedtek ki a vizekből

sziréndalaikat énekelve, hogy birodalmukba csábítsák az

ocsmány betolakodókat. Hatalmas, szigetméretű lények –

leviatánok, szaratánok és óriási ráják – lebegtek mozdulatlanul a

Tenger felszínén; ha egy betolakodónak meg kell pihennie az

egyik bestia hátán, akkor az lebukik és megfojtja, vagy átfordul,

feltárja roppant száját meg éles, háromszögletű fogait, és

harapásnyi falatokban lenyeli a birtokháborítót. A legszömyűbb

pedig mind közül a gigantikus Fenéklakó Féreg volt, aki vakon és

bömbölve merült föl a Tenger általában néma mélyéből,

dühödten, hogy elpusztítsa a himpelléreket, akik megszólaltatták

a Tűzriadót, és megzavarták kétezer éves álmát.

E káoszban jelentek meg teljes fenségükben a Tűzistenek, hogy

megvédjék Iktüzsnavot, a Szív Szívébe vezető Egyetlen Hidat, a

szivárványt, amely átível az elválasztó Tenger felett, és lehetővé

teszi, hogy a kiváltságos kevesek belépjenek az Álimok földjére.

Amateraszu, a japán napistennő előbukkant a barlangból, ahol

két ezredéven át duzzogott, miután összeveszett fivérével, a

viharistennel, a Kuszanagi nevű varázskardot tartotta a kezében,

és a napsugarak úgy röppentek ki a fejéből, mint a dárdák.

Mellette Kagucucsi, a lángoló gyermek, akinek tüzes születésébe

belehalt anyja, az isteni Izanami. És Surtr a maga tüzes

kardjával, könyökénél pedig társnője, Sinmara, aki szintén

végzetes tűzkardot fogott. És az ír Bel. És a polinéziai Mahuika a

maga lángkörmeivel. És a sánta Héphaisztosz, az olümposzi

kovács, sápadt római másával, Vulcanusszal az oldalán. És az

inka Inti, az Emberarcú Nap, meg az azték Tonatiuh, a vérre

szomjazó, az Ötödik Világ korábbi Ura, akinek kedvére annak

idején évente húszezer embert áldoztak fel. És óriási oszlopként

mind fölé tornyosult az egyiptomi sólyomfejű Ré, aki szúrósan

éles madárszemével a leendő tolvajokat kutatta, vállán a Bennu

madár, a kócsag, amely az egyiptomi főnix volt, kezében harcra

készen hatalmas fegyverei, az uadzsetek, a napkorongok. E

nagyszerű kolosszusok őrizték a Hidat, s felhős homlokkal és

gyilkos tekintettel várakoztak.

A Mágia Szívének lakói szabadon rohangáltak a Hídon mindkét

irányban, s vadásztak, csak vadásztak; az űzött behatolók,

gondolta Luka, szemlátomást nem tudnak észrevétlen elhaladni

Ré sólyomszeme előtt. Lukának, aki társaival a

rododendronbokrok mögött lapult, az az érzése támadt, hogy a

bozót összehúzódik, sorvad, és egyre alkalmatlanabb

menedéknek. Szíve túl gyorsan vert. A dolgok határozottan

ijesztővé váltak.

– Ezekben a volt istenekben az a jó – mondta Szoraja

vigasztalón hogy mind ragaszkodnak a régi történeteikhez. A

Tűzbogár biztosan pontosan jelent az Álimoknak: egy fiú, egy

kutya, egy medve, mondja majd, de amikor a Tűzriadó

megszólal, itt mindenki szükségképpen a Szokásos

Gyanúsítottakat veszi üldözőbe.

– Kik a Szokásos Gyanúsítottak? – tudakolta Luka. Rájött, hogy

suttog, és azt szeretné, ha Szoraja is halkítana a hangján.

– Azok, akik akkor és ott voltak Tűztolvajok, amikor és ahol

ezek az istenek voltak az istenek – felelte Szoraja fölényesen

legyintve. – Tudod. Vagy – tette hozzá visszatérve régi,

inzultánái habitusához – lehet, hogy túlságosan tudatlan vagy.

Lehet, hogy apád nem tanított meg annyira, amennyire kellett

volna. Lehet, hogy maga se tudta. – Aztán, amikor látta Luka

arckifejezését, lágyított a hangján, és megenyhült. – Az algonkin

indiánok Nyulat vették rá, hogy lopja el nekik a Tüzet – mondta

–, és Kojotról már tudsz. Hód és az Alakváltoztató Nanabozho

ugyanezt tette más törzseknél. Oposszum sikertelenül

próbálkozott, de aztán Pók nagyanyó agyagedényben lopta el a

Tüzet a cserokiknak, amiről eszembe jut – hallgatott el egy

pillanatra –, hogy erre szükséged lesz.

Kis agyagedényt tartott a kezében. Luka belenézett. Vagy fél

tucat, fekete vetőburgonyának látszó dolog hevert gallyakból

készített ágyon.

– Ez – mondta Szoraja – az egyik híres vidri Veder, és benne

ott van néhány híres Vergonya. Amint az Élet Tüze megérinti

őket, ragyogóan égnek majd, és nem lehet könnyen eloltani a

tüzüket. – A fiú nyakába akasztotta az edényt tartó bőrszíjat. –

Hol is tartottam? – Gondolkodott egy percig, aztán folytatta. – Á,

igen. Maui, illetve neked Maui-tikitiki-a-Taranga, ellopta a Tüzet

Mahuika tűzistennő körmeiről, és a polinéziaiaknak adta. Ő

biztosan Mauira figyel majd. És így tovább.

Elmulasztottad megemlíteni az Első Tolvajt, mondta Kojot. A

legvénebbet és legnagyobbat. A Hegy Királyát. Mindannyiunk

példaképét. Aki az egész emberiségnek lopott.

– Prométheusz titán – mondta Szoraja – különös módon a

fivére volt a barátodnak, a néhai, meg nem siratott Ág

kapitánynak. Nem mintha valaha kijöttek volna egymással.

Valójában ki nem állhatták egymást. Mindegy: hárommilliónégyszázezer

évvel ezelőtt csakugyan az Öregfiú volt az első

Tűztolvaj. De az után, ami akkor történt vele, a keresők

valószínűleg nem számítanak rá, hogy az öreg srác megkísérel

még egy Tűzmenetet.

– Elszállt a mersze – emlékezett vissza Luka.

Nem volt helyes, mondta Kojot. Nem illendő, hogy

megszégyenítsük a nagyokat. De mióta Héraklész lelőtte a sast, az

Öregfiú elég csendesen él.

– Vagy a keselyűt – mondta Luka.

Vagy a keselyűt. Egyikünk se volt ott akkor, hogy igazolja, az

Öregfiú meg nem sokat beszél mostanában.

– A másik jó dolog ebben a rohangálásban – mormolta Szoraja

Luka fülébe –, hogy könnyebben megközelíthetitek a Hidat, ha ti

is rohangáltok, és úgy néztek ki, mintha keresnétek magatokat.

Engem fognak keresni, meg a társaimat, mondta Kojot. Legjobb

lesz, ha különválunk. A levegő hajlamos kellemesen felmelegedni

körülöttem. De keressetek meg, ha futnom kell, és akkor ti is

tegyetek meg mindent, ami tőletek telik, és fussatok a dicsőségért.

Azzal minden további nélkül elügetett.

Luka hirtelen ráébredt, hogy Senkapi eltűnt. Egy perce még ott

volt, figyelt, babrált a szalmakalapjával, aztán pakk, sehol se

lehetett látni. „Nagyon szeretném tudni, miben sántikál –

gondolta Luka. – Nem nagyon tetszik, hogy így eltűnt." Szoraja a

vállára tette a kezét.

– Jobban boldogulsz nélküle – mondta.

Ekkor Hárpiának, a vörös sárkánynak eszébe jutott valami, és

Luka megfeledkezett Senkapiról.

– Egyszer régen húgunk, Gjárá-Dzsinn segített a Lovak

Királyának, hogy megszökjön Sniffelheimből – mondta a vörös

sárkány aranyszínű testvére felé bólintva. – Igen! A hatalmas

Fürgét, azt a gigantikus, fehér, nyolclábú paripát. ...minden

kanyarban két lába volt, hogy úgy mondjam... önkényesen,

igazságtalanul bebörtönözték oda az Álimok, ahogy a húgaimat

is, amíg Szoraja királynő ki nem szabadította őket a hathatós

varázslatával. A Három Dzsó eldöntötte, hogy az Időben sehol

nincs helye egy nyolclábú csodalónak. Csak így: eldöntötték vita

nélkül, mint a zsarnokok; tekintet nélkül bárki érzéseire, még a

Fürgéire is. Kegyetlenek, féktelenek és önfejűek tudnak lenni, ha

akarnak, hiába nevezik magukat büszkén a Három

Megváltoztathatatlan Igazságnak! Mindegy, Dzsinn volt az, aki

kiszabadította Fürgét a sárkánytüzével... az ő lehelete forróbb,

mint az enyém, Badlóé vagy Száráé, és elég forrónak bizonyult

ahhoz, hogy megolvassza az Örök Jeget, amit a miénk nem

tudott. A Lovak Királya cserébe pompás ajándékot adott neki:

azt, hogy amikor nagyon nagy szüksége lesz rá, egyetlenegyszer

átváltozhat magának Fürgének a pontos másává. Egyetlen isten

sem meri megmotozni Fürgét, a Lovak Királyát, amikor átkel az

Iktüzsnavon. Mindegyikőtöket odakötözzük két láb közé, téged,

Luka, a kutyádat meg a medvédet, és még neked is marad egy

pár láb, Szoraja királynő, ha szeretnél...

– Nem – mondta Szoraja szomorúan. – Attól tartok, a vidri

Inzultáná még Salamon király összehajtott Varázsszőnyegével

sem segíthet neked, Luka. Túl régen vagyok túl goromba ezekkel

a hideg, nagyképű, kemény, engesztelhetetlen, romboló öreg

Dzsókkal, és nincs Idejük számomra. Rosszabb lenne neked, ha

melletted állnék. Soha többé nem lépek be a Szív Szívébe, ez az

igazság. Nem óhajtok Sniffelheimben, egy Jégtáblában kikötni.

De várni foglak, és elrepítelek a biztonságba, ha, illetve amikor

visszatérsz abban a kis vidri Vederben lángoló Vergonyákkal.

– Megtennéd értem? – kérdezte Luka az arany sárkánytól. –

Felhasználnád ezt az egyszeri Átváltozást csak azért, hogy segíts

győzelmet aratnom? Nem is tudom, hogyan háláljam meg.

– Mindent Szoraja királynőnek köszönhetünk – felelte Gjárá-

Dzsinn. – Neki kell hálásnak lenned.

„Ki hitte volna – mondta magában Luka bánatosan –, hogy én,

Luka Kalifa, aki csak tizenkét éves vagyok, át fogok kelni a nagy

Iktüzsnavon, az egész Mágikus Világ legszebb hídján, amely

csakis szivárványból épült, és amelyet a nyugati szél, minden

szelek legszelídebbje fúj, amely lágyan magának Zefír istennek

az ajkáról kél; mégis az egyetlen, amit láthatok és érezhetek, egy

óriási ló combjának szúrós szőre. Ki hitte volna, hogy odakinn a

Láthatatlan Világ legnagyobb nevei vannak, a valaha imádott,

valaha mindenható Istenségekéi, akikkel felnőttem, akikről

minden este hallgattam apám végtelen meséit, a Kuszanagi

kardról, a volt istenekről, Tonatiuhról, Vulcanusról, Surtrról és

Beiről; a Bennu madárról és Ré istenről; mégsem vethetek még

csak egy pillantást sem rájuk, és nem hagyhatom, hogy ők

megpillantsanak engem. Ki hitte volna, hogy én, Luka, belépek

majd a Tökéletes Illatok Kertjébe, amely körülveszi a Bölcsesség

Tavát, és a legfinomabb illatú hely az egész Létezésben, más

szagot mégsem érezhetek, csak egy lóét."

Olyan hangokat hallott, amilyeneket még soha életében:

sólyomrikoltást, kígyósziszegést, oroszlánbömbölést,

naplángolást, s ezeket minden képzeletet felülmúlón és szinte

elviselhetetlenül fölerősítették az istenek harci kiáltásai. Az

átváltozó Gjárá-Dzsinn válaszképpen a Lovak Királyának

alakjában nyihogott, nyerített, toporzékolt a nyolc lábával, és a

lábai közt rejtőző behatolók remegve lapultak. Luka nem

szívesen képzelte el, hogyan érzi magát Medve és Kutya. Egy ló

lábai közé sem kutyának, sem medvének nem jó beszorulni. Ez

nyilván némi büszkeségvesztéssel is jár, és Lukát zavarta, hogy ő

okozta a szégyenérzetüket. Tudta azt is, hogy nagy veszedelembe

vezeti őket, de ki kell rekesztenie a fejéből ezt a gondolatot, ha

sikerrel szeretné megtenni azt, amit meg kell tennie.

„Kihasználom a szeretetüket meg a hűségüket – gondolta. – Úgy

látszik, nincs olyan, hogy tisztán jó cselekedet, tökéletesen

helyes tett. Ez a feladat, amibe pedig a legeslegjobb okból

vágtam bele, még ez is együtt jár olyan döntésekkel, amelyek

nem annyira »jók«, sőt talán még »helytelenek« is."

Lelki szemével megint látta Szoraja királynő és a

Memóriamadarak arcát, amikor elbúcsúzott tőlük. Szemüket

könnyek párásították, és ő tudta, hogy azért, mert attól félnek,

sosem látják többé. Ezt a gondolatot is ki kell rekesztenie a

fejéből. Be fogja bizonyítani, hogy mindannyian tévedtek. Ha

valamit még sohasem csináltak, az csak azt jelenti, hogy a dolog

még mindig vár arra, aki végre tudja hajtani. „Nézd csak, hogy

beszűkültem – gondolta. – Egyetlen végzetes dologgá váltam.

Nyílvessző vagyok, amely a cél felé suhan. Semmi sem téríthet le

választott pályámról."

Valahol fölötte az égben Hárpia, Badló és Szárá repült

alakzatban, sárkánymegtestesülésben. Most már nincs visszaút.

Ők heten bűnnel a szívükben léptek be az Álimok belső

szentélyébe. Az alattuk elterülő táj csodáktól hemzsegett, de

nem volt idejük a látnivalókra. Luka egész életében, mióta Rásid

Kalifa mesélni kezdett neki, a Szavak Zuhatagán tűnődött, amely

a földre a Mesék Tengeréből ömlik le, amely viszont a világ

fölött, a láthatatlan második holdon hullámzik. Hogyan festhet

az az űrből aláhulló vízesés? Nyilván gyönyörű látvány. Biztosan

robbanásszerűen zúdul bele a Bölcsesség Tavába. Rásid azonban

mindig azt mondta, hogy a Bölcsesség Tava nyugodt és

mozdulatlan, mert a Bölcsesség még a legnagyobb Szótolongást

is zavartalanul el tudja nyelni. Ott, a Tónál mindig hajnalodik. Az

Első Fény hosszú, halvány ujjai csendesen nyugszanak a víz

felszínén, és az ezüstnap kukucskál a horizontról, de nem kel föl.

Az Időt ellenőrző Álimok úgy döntöttek, hogy a nap örökké a

Kezdetén él. Amikor lehunyta a szemét, látta az egészet, figyelte

és hallgatta apja hangját, ahogy leírta a tájat, de most, hogy

tényleg itt volt, nagy csalódást érzett, amiért nem vethet rá egy

pillantást.

És hol van Senkapi? „Még mindig Seholsem látható", gondolta

Luka, aki minden eltelő perccel biztosabb volt benne, hogy az

elveszett fantom rosszban sántikál, akárhol legyen is. „Szembe

kell szállnom vele még a vége előtt – gondolta –, és az nem lesz

könnyű, de ha azt hiszi, hogy harc nélkül lemondok a papámról,

nagyon meg fog lepődni." Aztán mintha egy hatalmas ököl

sújtott volna le rá, beléhasított a világ legrosszabb gondolata.

„Ha Senkapi azért távozott el, mert Rásid Kalifa már... már...

végleg... mielőtt Luka megmenthette volna... szintén eltávozott?

Ha az apját elnyelő fantom azért tűnt el, mert elérte célját? Akkor

az egész hiába volt?" Luka remegni kezdett a gondolatra, szeme

könnybe lábadt meg szúrt, és fájdalma nagy, reszkető

hullámokban ömlött végig rajta.

Ám ekkor valami történt. Luka észrevette, hogy valami

megváltozik benne. Úgy érezte, mintha a tulajdon természeténél

valami hatalmasabb dolog venné át az uralmat fölötte, az övénél

valamilyen erősebb akarat, amely nem hajlandó elfogadni a

legrosszabbat. Nem, Rásid élete nem ért véget. Nem érhetett,

ezért nem ért. A Lukáénál erősebb akarat elutasította ezt a

lehetőséget. És azt sem engedte meg Lukának, hogy feladja, hogy

meghátráljon a veszély láttán vagy megrettenjen a borzalomtól.

Ez az őt megragadó új hatalom adja neki az erőt és a bátorságot,

ha meg akarja tenni, amit meg kell tennie. Úgy érezte, mintha ez

nem ő maga lenne, hanem valami külső dolog, ugyanakkor tudta,

hogy belőle ered, hogy a tulajdon ereje, a tulajdon eltökéltsége, a

vereségnek való tulajdon ellenszegülése, a tulajdon erős akarata.

Erre is felkészítette Rásid Kalifa mesemondása, Blabla-sah

megannyi története a fiatal hősökről, akik újabb forrásokat

találnak önmagukban a szörnyű csapások nyomán. „Nem

ismerjük a válaszokat azokra a nagy kérdésekre, hogy kik

vagyunk és mire vagyunk képesek – szerette mondogatni Rásid

amíg nekünk nem szegezik e kérdéseket. Akkor és csak akkor

tudjuk meg, hogy megválaszolhatjuk-e őket vagy sem."

Rásid meséin túl pedig ott volt Luka bátyjának, Hárúnnak a

példája is, aki valaha a Mesék Tengerén rátalált egy ilyen

válaszra. „Bárcsak itt lenne a bátyám, hogy segítsen – gondolta

Luka –, de nincs, tényleg nincs, hiába beszél Kutya, a medve az ő

hangján, és próbál gondoskodni rólam. Úgyhogy azt fogom tenni,

amit ő tenne. Nem fogok veszíteni."

– Az Álimok eltökélten haladnak útjukon, és nem szeretik

azokat, akik megpróbálják felborítani a hajót – mondta egy este

Rásid Kalifa az álmos Lukának. – Elképzelésük az Időről szigorú

és hajlíthatatlan: tegnap, aztán ma, aztán holnap, tik, tak, tik.

Olyanok, mint a robotok, akik az eltűnő másodpercek ütemére

masíroznak. Ami Volt, Dzsó-Huá, a Múltban él; Ami Van, Dzsó-

Hai, egyszerűen most; és Ami Jön, Dzsó-Áégá, olyan helyen lakik,

ahová mi nem mehetünk. Idejük börtön, ők a rabok, a

másodpercek és percek pedig a falak.

– Az álmok az Álimok ellenségei, mert az álmokban az Idő

Törvényei eltűnnek. Mi tudjuk... ugye, tudjuk, Luka?... hogy az

Álimok Törvényei nem árulják el az igazságot az Időről. Érzéseink

ideje nem ugyanaz, mint az órák ideje. Tudjuk, hogy amikor

lelkesen csinálunk valamit, az Idő felgyorsul, és amikor

unatkozunk, lelassul. Tudjuk, hogy a nagy izgalom és várakozás

pillanataiban, ezekben a csodálatos pillanatokban meg tud állni

az Idő.

– Álmaink a valódi igazságok... a fantáziánk, szívünk tudása.

Tudjuk, hogy az Idő nem óra, hanem Folyam, és hogy rossz

irányba is folyhat, hogy a világ inkább gyorsabban, mint

lassabban haladhat visszafelé, és hogy oldalra is ugorhat, amitől

minden egy pillanat alatt megváltozik. Tudjuk, hogy az Idő

Folyama hurkot vethet, csavarodhat és visszavihet bennünket a

tegnapba vagy előre, a holnaputánba.

– Vannak a világon helyek, ahol soha semmi nem történik, és az

Idő minden mozgást beszüntet. Vannak köztünk olyanok, akik

egész életükben tizenhét évesek, és soha nem nőnek fel. Mások

szerencsétlen vén nyomorultak, talán hatvan-hetven évesek attól a

naptól fogva, hogy megszülettek.

– Tudjuk, hogy amikor szerelmesek leszünk, az Idő megszűnik

létezni, s azt is tudjuk, hogy az Idő ismételheti magát, és az

ember leragadhat egy napnál egész életére.

– Tudjuk, hogy az Idő nem csupán Önmaga, hanem a Mozgás és

a Tér megjelenése is. Képzelj el két fiút, mondjuk, téged meg a kis

Patszart, akik tökéletesen egymáshoz igazított karórát viselnek,

és hogy mindkettő pontosan jár. Most képzeld el, hogy az a lusta,

csibész Patszar ugyanazon a helyen ül, mondjuk, éppen itt, száz

éven át, miközben te megállás nélkül szaladsz az iskolába meg

vissza, újra meg újra, szintén száz évig. Ennek a száz évnek a

végén mind a kettőtök karórája ugyanolyan pontosan járna, de a

te órád hat-hét másodperccel kevesebbet mutatna az övénél.

– Vannak köztünk olyanok, akik megtanulják, hogy tökéletesen

a pillanatnak éljenek. Az ilyen emberek számára eltűnik a Múlt, és

a Jövő elveszti értelmét. Csak a Jelen van, ami azt jelenti, hogy a

három Álim közül kettő felesleges. Aztán vannak olyanok, akiket

foglyul ejtenek a tegnapok, egy elveszett szerelem emléke, a

gyerekkori otthon vagy egy szörnyű bűntett. Mások pedig csak a

szebb holnapért élnek; nekik a Múlt szűnik meg létezni.

– Én azzal töltöttem az életem, hogy elmagyaráztam az

embereknek, ez az igazság az Időről, és hogy az Álimok órái

hazudnak. Úgyhogy az Álimok természetesen halálos ellenségeim,

ami így van jól, mert valójában én is az ő halálos ellenségük

vagyok.

Az átváltozó Gjárá-Dzsinn abbahagyta a vágtát, lépésre váltott,

aztán megállt és változni kezdett. Az óriási, nyolclábú ló kisebb

lett; szőrét sima, fényes felület váltotta fel; a lószag elenyészett,

és Luka orrlyukát a disznóól sokkal kellemetlenebb szaga

töltötte meg. Végül a nyolc lábból négy lett, úgyhogy Luka,

Medve és Kutya kicsusszant a kötelékekből, és a most már közel

lévő, kétségtelenül köves talajra huppant. Gjárá-Dzsinn Lovak

Királyává való egyszeri átalakulása véget ért, és megint

bádogkoca lett belőle. De Luka rá se hederített erre a drámai

Változásra, mert tátott szájjal bámulta a szívbe markoló

látványt, amiért ilyen messzire eljött. A Tudás Hegyének

hatalmas tömbje előtt állt, amelynek lábát mindössze néhány

méterre tőle maga a világos, tiszta, áttetsző vizű Bölcsesség Tava

nyaldosta a Napok Hajnalának sápadt, ezüstös, reggeli

ragyogássá sosem váló fényében. Mint mindig, most is hűvös

árnyékok nyújtóztak becézve és simogatón a vízen.

Hátborzongató táj volt, egyszerre kísértetjárta és kísértő, és a

légbe könnyedén bele lehetett képzelni egy csilingelő, kristályos

melódiát: a legendás Szférák Zenéjét, amely a Világ születésekor

szólt.

Blabla-sah leírása a Tóról és lakóiról, amit Luka olyan gyakran

hallott, hogy kívülről fújta, meghökkentően pontosnak bizonyult.

Kis ravaszhalak csillogó rajai, továbbá ragyogó színű eszegek és

lassúbb, mélyvízi tokoshalak látszottak a felszín alatt. A víz

fölött alacsonyan szálltak a halászmadarak, a nagy, pelikáncsőrű

szkolárok és a kopasz, szakállas, hosszú csőrű gurúk. A bölcsellő

nevű tavi növény hosszú indái lengedeztek a mélyben, és Luka

felismerte a Tó kis szigetcsoportjait is, a Teóriákat a

valószínűtlenül buja növényzettel, a filozófok kusza erdeit és

elefántcsonttornyait meg a kopár Faktumokat. A távolban ott

zúgott, amit Luka már régóta vágyott látni, a Szavak Zuhataga, a

csodák csodája, a nagy vízesés, amely a felhők közül hull alá, és

összeköti a Mágia Világát a Mesék Nagy Tengerének Holdjával.

Faképnél hagyták az üldözőket, és úgy érkeztek meg a Tudás

hírhedt Déli Falához, hogy nem kapták el őket, de Luka előtt

sokkal félelmetesebb akadály tornyosult, mint képzelte: a Hegy

csupasz sziklatömbje, a csipkés, fekete kőfal, amelyen egyetlen

növénynek sem sikerül megkapaszkodnia. „Ha egy növénynek se

megy, akkor nekem hogyan menne? – tűnődött Luka

kétségbeesve. – Különben is miféle hegy ez?"

Ismerte a választ. Ez a Mágikus Hegy, és tudja, hogyan védje

meg magát.

– A Tudás gyönyörűség, de aknamező is egyben; felszabadulás

is, csapda is – mondta annak idején Rásid. – A Tudáshoz vezető

út módosul és változik a Világ változásaival és módosulásaival.

Egyik nap nyitva van, és mindenki hozzáfér, a másikon zárva, és

őrzik. Egyesek úgy szökkennek föl erre a Hegyre, mintha füves

domb lenne a parkban. Másoknak leküzdhetetlen Falat jelent.

Luka a feje búbját vakarta ugyanúgy, ahogy apja szerette

vakarni. „Azt hiszem, én a mások közé tartozom – gondolta –,

mert ez itt nem hasonlít semmilyen füves dombra, amit

életemben láttam." Igazság szerint úgy tűnt, a Hegyet komoly

hegymászó felszerelés nélkül lehetetlen megmászni, a megfelelő

gyakorlatról nem is beszélve, és Luka mindkettőnek híján volt.

Valahol fölötte, ennek a kővilágnak a tetején az Élet Tüze lobog

egy templomban, és ő semmi módon nem tudhatja meg, hol lehet

az a barlang, és hogyan találhatja meg. Legfontosabb tanácsadói

már nincsenek mellette. A vidri Szoraja királynő nem kelt át a

Szivárványhídon, és a sokkal megbízhatatlanabb (bár

félelmetesen tájékozott) Senkapi szemlátomást úgy döntött –

valamely okból, de nem, abból nem! –, hogy megvonja tőle a

támogatását.

– Emlékeztetnélek – szólalt meg Hárpia szelíd hangon –, hogy

még mindig van segítséged, és hogy ennek a segítségnek, ha

megjegyezhetem, van szárnya.

Hárpia, Badló és Szárá még mindig sárkányalakban volt, és

gyorsan Dzsinn is sárkányosította magát.

– Négy sebes sárkánnyal a szolgálatodban elég hamar oda

tudsz érni a Tűztemplomhoz – mondta Hárpia. – Különösen ha ez

a négy gyors sárkány véletlenül tudja is, hol áll a csúcson a

Templom.

– Hozzávetőleg tudja – mondta Badló szerényebben.

– Legalábbis úgy hisszük – mondta Szárá, és ez egyáltalán nem

hangzott meggyőzőnek.

– Mindenesetre – tette hozzá Dzsinn segítőkészen mielőtt

elindulunk, valószínűleg jó lenne, ha megnyomnád... azt.

Az egy ezüstgomb volt a Déli Fal kövébe ágyazva.

– Úgy néz ki, mint egy mentési pont – mondta Luka –, de miért

nem arany, hanem ezüst?

– Az aranygomb a Templomban van – felelte Hárpia. – De

legalább elmentheted az eddig megtett utadat. És légy óvatos.

Mostantól fogva minden hibád száz életbe kerül.

Ez riasztó, gondolta Luka, miközben megnyomta az

ezüstgombot. Szinte nem marad hibalehetőség.

Négyszázhatvanöt élettel legfeljebb négyszer foghat mellé.

Amellett, bár Hárpia ajánlata, hogy fölrepíti őt a céljához,

minden bizonnyal nagylelkű és praktikus is, Lukának eszébe

jutottak apja szavai a Tudás Hegyéről:

– Ha fel akarsz jutni a Hegy csúcsára, hogy megtaláld az Élet

Tüzét, a végső mászást egyedül kell végrehajtanod. A Tudás

Magasát csak úgy éred el, ha megszerzed a jogot ehhez. Bele kell

fektetned a kemény munkát. Csalással nem juthatsz fel a Tetőre.

Valamit még mondott utána, és Luka emlékezett, hogy úgy

gondolta, ez az utolsó rész az igazán fontos, de nem bírta

felidézni. „Ez a baj azzal – gondolta –, ha ezt az egész dolgot este

mesélik, amikor az ember már holtfáradt, és elalszik rajta."

– Nagyon szépen köszönöm – mondta Luka Hárpiának –, de azt

hiszem, ezt a rejtvényt nekem kell megoldanom, és magamnak

kell följutnom oda. Hogy felrepüljek a hátadon... hát, az

egyszerűen nem lenne jobb.

Valamely okból ez a gondolat, hogy nem jobb, megragadt a

fejében. Újra és újra visszajöttek a szavak, mintha gondolatai

megakadtak volna, mint egy összekaristolt lemez, vagy

valamiféle hurokba szorultak volna. Nem jobb. Nem jobb. Mi az,

ami nem jobb? Igen, rosszabb, ezt mondanák a legtöbben, de

lehet még...

– Bal – mondta fennhangon. – Ez a válasz. Jobbra mentem, és

belezuhantam a Mágia Világába. Lehet, hogy most, ha

valamiképp balra megyek, megtalálom az utat.

Lukának eszébe jutott bátyja, Hárún sok ugrató

figyelmeztetése még otthon, Kaháníban, amelyet ebben a

pillanatban tényleg nagyon távolinak érzett. Csak vigyázz, ne

menj végig a Bal Kéz Felőli Úton. Ezt mondta Hárún. „De én nem

szeretem, ha ugratnak – emlékeztette magát Luka –, úgyhogy

talán az ellenkezőjét kellene tennem annak, amit mondott. Igen!

Most az egyszer nem hallgatok a bátyám tanácsára, mert a Jobbgondolkodásúak

soha nem értik meg igazán, milyen Balra lenni,

és hogy a rejtett Út pontosan az az Út, amely elvisz engem oda,

ahová mennem kell."

Végső soron anyja, Szoraja az ő oldalán állna. Lehet, hogy

igazad van, amikor azt hiszed, hogy a bal oldali irány a jobb, és

hogy amit mi, többiek csinálunk, az nem a jobb, hanem a

rosszabb. Ezt mondta anyja, és ez bőven elegendő neki.

– Veled megyek – mondta Medve, a kutya hűségesen.

– Én is – mondta Kutya, a medve kevésbé lelkesen.

Ekkor Lukának eszébe jutott az igazán fontos rész abból, amit

Rásid Kalifa a Hegyről mondott:

– A Tudáshegy megmászásához tudnod kell, ki vagy.

Luka, az álmos, elalvás előtti Luka otthon, messze és régen,

nem nagyon értette.

– Nem mindenki tudja? – kérdezte. – Szóval, én egyszerűen én

vagyok, nem? Te meg te.

Rásid megsimogatta a haját, ami mindig megnyugtatta és

elaltatta Lukát.

– Az emberek mindenfélét hisznek magukról, ami nem igaz –

mondta. – Azt hiszik, tehetségesek, pedig nem azok, azt hiszik,

erősek, pedig valójában csak erőszakosak; azt hiszik, jók, pedig

rosszak. Az emberek folyton bolondítják magukat, és nem

tudják, hogy bolondok.

– De én akkor is én vagyok... ennyi az egész – mondta Luka,

majd álomba szenderült.

– Ott van! Ott a Tűztolvaj! Ott megy!

– Ez Kojot! Égő parázs van a fogai közt!

– Nézzétek, ahogy megy! Cikcakkban fut!

– Állítsátok meg!

– Jaj, sose kapják el!

– Állítsátok meg Kojotot!

– Mint az ágas-bogas villám!

– Állj meg, tolvaj! Állítsátok meg a Tűztolvajt!

Luka felriadt merengéséből, s látta, hogy Kojot a Tudáshegy

árnyékából lángoló tűzzel a szájában bukkan elő, és rohan a

Hegy túlsó oldala felé olyan gyorsan, ahogy Luka el sem tudta

volna képzelni egy prérifarkasról. A Szivárványhídtól ellenkező

irányba tartott a köves talajon, üldözőit szándékosan elterelve

Luka lehetséges menekülési útjától, be a Vad Pocsékba, amely a

Tavon túl feküdt. Félsivatagos terület volt ez, amelynek másik,

pontosabb neve Időpocsék, hatalmas, sivár föld, amelyet már

régen elborított a burjánzó Lazsafű. E gyorsan terjedő gyom,

amelyet azelőtt nem ismertek a Mágikus Világban, először

megfojtott és elpusztított minden más növényi életet – még a

legszívósabb kaktuszokat is –, aztán furcsa módon önpusztításba

kezdett, mintha fogalma sem lenne, mihez kezdjen magával, és

nem is igazán vágyna rá, hogy kitalálja. Csak hevert fásultan a

talajon, amíg el nem fonnyadt, maga után hagyva ezt a sárga

pusztaságot, amelyet régóta halott lények koponyái pöttyöztek.

Kígyók siklottak elő a sziklák alól, ölyvek köröztek odafenn, s

köztudott volt, hogy az istenek, akik fényűzéshez meg bőséghez

szoktak, nem szívesen lépnek be ebbe a zónába, ahol – mondta

Rásid Kalifa Lukának – a levegő lassan mozdul, a szél mindenféle

irányérzék nélkül fúj, és van valami benne, ami

nemtörődömséget, lustaságot és alvást idéz elő. A Tűzriadó

szavára csak néhány őristen volt hajlandó követni Kojotot a

Pocsékba, s úgy tűnt, lassabban, bizonytalanabbul és

céltalanabbul üldözik a menekülő állatot, mint kellene. Kojot

azonban mintha immúnis lett volna a lég ragályos letargiájára.

„A Vad Pocsék a természetes közege – gondolta Luka. – Jól

megdolgoztatja majd ezeket az isteneket a pénzükért." És az

általa választott úton Kojot szakaszonként elhelyezte az

Oroszlánt, a Nagymedvét, a Kismedvét, a Farkast, a Mókust meg

a Békát. Vajon hat-e rájuk az Időpocsék, tűnődött Luka, vagy

Kojot fölfedezett rá egy ellenszert? Nem fontos. Az elterelő futás

megkezdődött.

Hallotta Kojot hangját a fejében: tegyetek meg mindent, ami

tőletek telik, és fussatok a dicsőségért. Körülötte ott voltak az

izgatott sárkányok, az ugató kutya meg a bömbölő medve, és

Hárpia így szólt:

– Most vagy soha, i ú Luka, és ha nem találod a Balra vezető

utat, ahogy te mondod, akkor hagyd, hogy fölrepítsünk oda, és

próbálj szerencsét. Indulj! Ez az Igazság pillanata!

– Kik azok a szörnyek, akik Kojotot üldözik? – tudakolta Luka.

– Ha nem cselekszel gyorsan – ötölt-hatolt Hárpia rémülten –,

nemsokára téged fognak üldözni. Szaturnusz ott ugyanolyan vad

és kegyetlen, mint mindegyik halhatatlan. Igaz is, ő gyerekeket

eszik. A sajátjait is felfalta. Az a szakállas fickó a rajta tekergő

kígyóval Zurván, a perzsa időisten... ne kívánd, hogy az a kígyó

harapó távolságba kerüljön! Ott megy Dagda, nézd, a vad ír fickó

a hatalmas bottal! Meg Xiuhtecuhtli is, bár ő általában csak éjjel

kószál. És Ling-pao Tien-cun... ezúttal még őt is kihozták az

Ökörnyál könyvtárból! Úgy látszik, tényleg meg akarják állítani a

Tűztolvajt, és amikor rájönnek, hogy a Kojot szájában lévő tűz

hamis... hogy csak tűz és nem az Élet Tüze... akkor tudni fogják,

hogy ő csak elterelt, és minden dühükkel az igazi Tűztolvaj után

vetik magukat. Úgyhogy ha tudod, miképp mássz fel erre a

Hegyre a saját erődből, jó ötlet lenne, ha hozzálátnál.

Luka gyorsan megértette, hogy határozottan nem ugyanaz, ha

valamit elhatároz, vagy ha valóban meg is teszi. Tényleg fogalma

sem volt róla, pontosan hogyan kellene megtennie azt a kis

botlást balra, amitől átkerülne a Fordított Dimenzióba, amelyben

az egész világ, benne a Mágia Világa is átalakulna Fordítva

Bolygóvá, a balkezesek otthonává, a Föld Bolygó balog

változatává. Megpróbált esni, ugrani és gurulni balra;

megkísérelte, hogy hasra essen a saját lábában; megkérte

Medvét és Kutyát, hogy lökjék föl; végül lehunyt szemmel

megpróbálta azt érezni, hogy a Bal Világ meglöki a bal vállát, s ő

akkor visszalökve áteshetne a láthatatlan határon, és eljuthatna

oda, ahol lennie kell. Egyik sem működött. Sok esése erősen

megviselte, megütötte a vállát meg a csípőjét, és beverte meg

felsértette a bal lábát.

– Legyőz – ismerte be már-már kétségbeesetten.

– A Bal Kéz Felőli Útban az a lényeg – mondta Hárpia szelíden

–, hogy el kell hinned: ott lesz.

A Tűzriadó diadalmas füttye éppen ekkor jelentette be a

Tűztolvaj elfogását, ám ezt két szenvedő fütty követte, ami azt

jelentette, hogy a vadászat folytatódik. Hárpia, amint az első

füttyöt meghallotta, elzúgott, hogy megvizsgálja a helyzetet, és

visszatérve beszámolt róla, hogy miután az elterelő tűz átkerült

Kojottól az Oroszlánhoz, majd végigment az egész futócsapaton,

míg odaért a Békához, a hős kétéltű lenyelte, és beugrott a

Körkörös Tengerbe; ezután a feldühödött Fenéklakó Féreg véget

vetett a carrera de distracciónnak azzal, hogy egyetlen mohó

falással felzabálta Békát. Négy másodperc múlva Fenéklakó

kiköpte a nyállal borított Békát, és torkaszakadtából azt

üvöltötte az egész Mágikus Világnak, hogy ez a Tűztolvaj

Közönséges Csaló.

– Most mind erre tartanak – lihegte Hárpia és hogy őszinte

legyek, veszettül begurultak, szóval ha nem hagyod, hogy

elrepítsünk innen, akkor legalább fuss. Fuss az életedért.

„Igen, valószínűleg futnom kéne – gondolta Luka. – Végső

soron akkor is futottam, amikor először megbotlottam, és

megtettem azt a mágikus lépést jobbra." Nehéz dolog biztosan

ismerni a Mágikus Fizikát; az általános fizika is elég nehéz. De

mit is mondott Rásid? „Az Idő nem csupán Önmaga, hanem a

Mozgás és a Tér megjelenése is." Ez a lényeg, nem? „Szóval,

hmm, öö – gondolta Luka –, ha I-re hat M és T, akkor, áá, ebből

az következik... nem?... hogy T, azaz a Tér, amely magában

foglalja a Jobbkezes és Balkezes Dimenzió közti Teret is,

nyilván... valószínűleg, ugye?... I és M, vagyis az Idő és a Mozgás

megjelenése is. Vagy, grrr, pontosan fogalmazva nem mindegy,

hogy mennyi idő kell az embernek a mozgáshoz, más szóval,

hogy milyen gyorsan fut."

Remegni kezdett a föld.

– Földrengés? – kiáltotta Luka.

– Nem – felelte Hárpia szomorúan. – Annál sokkal rosszabb. Ez

több száz dühös isten sebes mozgásának hangja. Négy

sárkánynál sokkal több kell, hogy megállítsa ezt a tömeget.

Kutya, a medve hirtelen elszánással előrelépett.

– Menj – mondta Lukának. – Indulj ebben a percben. Húzz el,

bhág dzsáó, lódulj, eredj. Menj és tedd meg. Medve meg én jó

darabig fel tudjuk tartani őket.

– Hogyan? – kérdezte Hárpia kétkedőn.

– Azzal, amit a legjobban csinálunk – felelte Kutya, a medve. –

Készen állsz, Medve?

– Készen – mondta Medve, a kutya.

Luka tudta, hogy nincs idő megbeszélni a dolgot. Balra fordult,

bal vállát megdöntötte kicsit, előrelépett a bal lábával, és

vágtatva nekiindult, mintha az élete függne tőle. Ami tényleg

úgy is volt.

Rohant, hátra se nézett. A mögötte már így is hangos lármát,

ahogy közeledett, egyre hangosabbnak és fülsiketítőbbnek

hallotta, mintha ezer sugárhajtómű zúgna a dobhártyája mellett;

érezte, hogy talpa alatt a már így is rengő föld úgy rázkódik,

mintha leküzdhetetlen rémület lenne úrrá rajta; látta, hogy

fölötte elsötétül az ég, és fehér villámok csapnak le a fekete

felhőkből. „Rendben, ezek az istenek most műsoroznak – mondta

magában, hogy ne szálljon el a mersze –, de ne feledd, ők már

senkinek meg semminek sem az istenei. Csupán cirkuszi állatok

vagy állatkerti, ketrecbe zárt lények." Egy kevésbé magabiztos

hang azonban ezt suttogta a jobb fülébe: „Lehet, hogy így van,

de még az állatkertben sem szabad beugranod az oroszlánok

barlangjába." Elhessegette ezt a gondolatot, leszegte a fejét, és

gyorsabban futott. A Bal Kéz Felőli Útban az a lényeg, hogy el kell

hinned: ott lesz. Aztán hirtelen mintha elcsitult volna a lárma, a

föld már nem rázkódott, és ő úgy érezte, mintha már nem futna,

hanem nagy sebességgel repülne, és ekkor megpillantotta a

mélységet.

– A Tudás Hegye mögött – mondta annak idején Rásid Kalifa –,

ha nagyon balszerencsés vagy, rátalálsz az Időtlen Idő nevű

Feneketlen Katlanra. Ami, jut eszembe, kancsal rímpár. De ha

belezuhansz abba a kancsalul rímelő Katlanba, majd nem a

kancsalítás gyötör, hanem a feneketlen gödör.

Közben a volt istenek dübörgő csordája megérkezett a

Tudáshegyhez, és találkozott Ág kapitány Nagy Tűzkarikák nevű,

néhai cirkuszának két legragyogóbb csillagával, akik tapasztalt

művészhez illő nyugalommal várták őket, és udvariasan intettek

a publikumnak, hogy helyezkedjen el. Medve, az éneklő kutya, és

Kutya, a táncoló medve felvette az alapállást, mögöttük a

háttérvokál, az Átváltozók, az óriási fémkocák kvartettje. A

látvány elég szokatlan volt ahhoz, hogy megállítsa útjukon a

kiszuperált istenségeket. Ré, a Legfőbb Lény, fölemelte a kezét,

és a régi istenek, az egyiptomiak, asszírok, vikingek, görögök,

rómaiak, aztékok, inkák meg a többiek ügyetlenül megtorpantak

zörögve, csikorogva, egymásnak ütközve és szitkozódva. A

küklopszok véletlenül egymás szemébe könyököltek, a tűzistenek

lángoló kardja megpörkölte a kincsnimfák haját, a baziliszkusz

rábámult egy griffre, és véletlenül kővé változtatta.

Leghangosabban a szépségistennők, Aphrodité, a tehénfülű

Hathor meg a többiek panaszkodtak. Úgy tűnt, az alacsonyabb

rangú természetfölötti lények kihasználják a halhatatlanok

tolongását, és véletlenül-készakarva megmarkolják a szépségek

fenekét. És miért éppen a minotauruszok léptek a szép hölgyek

lábára? Nem, a szépségeknek nem tetszett, hogy a rivális

mitológiák kígyófejű istenségei benéztek a tógájuk alá. Egy kis

helyet, kérem, követelték, egy kis tiszteletet. És különben is

csitt, sziszegték. Itt előadóművészek vannak, és kezdeni

szeretnének.

–

– Ez meg mi a csuda? – kérdezte Medve, a kutya.

– Hieroglifákban beszél – felelte Hárpia –, és azt mondja: „de

aztán jó legyen".

– Táncolj – dörmögte Medve, a kutya Kutyának, a medvének. –

De úgy, ahogy még sose táncoltál.

– Te meg énekelj – morogta Kutya, a medve Medvének, a

kutyának. – Úgy, mintha az életed függne tőle.

– Ami tényleg úgy is van – mondta kórusban Hárpia, Szárá,

Badló és Dzsinn.

– És ha már itt tartunk, a miénk is – tette hozzá Hárpia. – De

semmi kényszer. Kéz- és lábtörést.

Kutya, a medve tehát táncra perdült, először járt egy puha

talpú csoszogóst, majd egy ritmusos kopogóst, aztán egy afrikai

gumicsizmást. Amint bemelegedett, broadwayi stílusra váltott,

és utolsónak előadta a mindig nagy tapsot arató karibi juhatáncot,

a leglendületesebb sztepptáncot mind közül. A közönség

megőrült tőle. Ott fogta meg őket, ahol csak akarta; ahogy az ő

lába szteppelt, úgy szteppelt a volt istenek lába is; ahogy a keze

tapsolt, úgy tapsolt a kiselejtezett istenek keze is; és amikor a

juba-forgást csinálta, nos, ezek az ódon relikviák rájöttek, hogy

még mindig megy nekik a bugi! Ré, a Legfőbb Lény, a többiekkel

együtt tapsolt.

Gjárá-Dzsinn fordított:

– Azt mondja: „tőled még a gatyám is táncra akar perdülni".

Kutya, a medve a fejét csóválta csodálkozva.

– De hiszen nem is hord gatyát – mutatott rá.

– Csak azt a kis ágyékkötőfélét, ami nem túl sokat takar –

bólogatott Medve, a kutya –, de ne okoskodjunk.

– Te jössz – mondta Kutya, a medve Medvének, a kutyának.

Mire a kutya visszamormolt:

– Próbáljunk egy kis szembehízelgést. Végtére is ezeket a

népeket már jó ideje senki se imádta rendesen.

Aztán megköszörülte a torkát, és üvöltő dalra zendített,

Babilon, Egyiptom, Asgard, Görögország és Róma isteneinek egy

sor mézesmázos ódát énekelt, amelyeket nem kimondottan

áhítatos dalokból rögtönzött: „Istár, te vagy a sztár", „Gyönyörű

ez a Frey", „Dicshimnuszok szállnak a nílusi Memphiszbe" és így

tovább. Úgy tűnt, az előadás remekül halad, és amikor

belevágott a nagy fináléba, a fémkocák ú-ú-úztak meg kongtak

mögötte.

– Sok szép isten – énekelte Medve, a kutya, és a Kongók kórusa

felelt:

– Ú (kong), ú (kong), ú (kong).

– A kilences szinten – énekelte Medve, a kutya.

– Ú (kong), ú (kong), ú (kong).

Sok hatalmas isten,

Dicsérlek benneteket!

Bámullak benneteket!

Csak dicsérlek benneteket,

Mert szépek vagytok, istenek...

Ú (kong), ú (kong), ú (kong),

Édes istenek...

Ú (kong), ú (kong), ú (kong).

Ó, istenek...

Medvét dühödt bömbölés és aranyfényű lángolás akasztotta

meg. Ré, a Legfőbb Lény megtörte a zene varázsát, haragos

izzással az égbe emelkedett, és puskagolyóként kilőtt a

Tudáshegy csúcsa felé. Az összes többi isten utánarepült, mintha

a világtörténelem legnagyszerűbb tűzijátékát rendeznék. Medve,

a kutya kétségbeesettnek látszott.

– Elhagyott a közönségem – mondta szomorúan.

Kutya, a medve vigasztalta.

– Nem miattad. Valami történt odafenn – mondta. – Lehet,

hogy valami jó. Reménykedjünk, hogy elég időt nyertünk az i ú

Lukának.

Hatalmas, fehér, nyolclábú ló vágtatott feléjük, és mérgesen

horkantott.

– Talán menjünk és nézzük meg, sikerült-e – mondta. – Ezt úgy

értem, hogy mindketten le vagytok tartóztatva. – Az igazi Fürge,

a Lovak Királya szemlátomást egyáltalán nem örült a

találkozásnak. – Ami téged illet meg a nővéreidet – mondta

Gjárá-Dzsinnek és a többi Átváltozónak –, ti is tekintsétek

magatokat fogolynak. Később majd eldöntjük, mi legyen veletek,

de emlékeztetlek rá benneteket, hogy az árulás nem épp apróbb

kihágás.

Amikor Luka megpillantotta maga előtt az Időtlen Idő

kancsalul rímelő mélységét, nem lassított, mert most végre már

érezte bal vállán a kísérteties nyomást, ami azt súgta, hogy a

Balkezes Dimenzió itt van, közvetlenül mellette, úgyhogy még

gyorsabban rohant, aztán a mélység legszélén balra vetette

magát...

...és belezuhant a Feneketlen Katlanba, majd miközben repült

át a feketeségen, millió csillogó darabra szakadt. Amikor

magához tért, a számlálója százzal kevesebb életet mutatott, és ő

megint a mélység szélén rohant; újra belevetette magát balra

abba a lágy nyomású térségbe; ismét belezuhant a feketeségbe,

és szétesett.

Harmadszor pedig megint ugyanez történt. Ezúttal, amikor

csillogó darabjai visszarendeződtek, és látta, hogy összesen

háromszáz élet párolgott el csupán ebben a pár pillanatban, és

mindössze 165 maradt, kijött a sodrából. „Őszintén szólva ez

szánalmas, Luka Kalifa – korholta magát. – Ha most, hogy eddig

eljutottál, nem tudsz komoly lenni, akkor megérdemled a rád

váró Végleszámolást."

Éppen ekkor egy vörös mókus szaladt át az úton jobbról balra,

a mélység legszélén, és egyszerűen eltűnt a semmiben. „Te jó ég

– gondolta Luka –, még azt se tudom, vannak-e balkezes...

ballábas?... mókusok, de ha vannak, akkor ez biztosan közülük

való volt, és bámulatos, milyen könnyedén, erőlködés nélkül

szökkent rá a Balkezes útra. Nyilvánvaló, ha valaki tényleg és

igazán hisz benne, hogy ott van, akkor a legkisebb nehézség

nélkül rászaladhat, valahányszor szükségét érzi." Azzal Luka

Kalifa a mókus példáját követve egyszerűen balra fordult, tett

egy lépést, és még csak botlania sem kellett, belépett a Mágikus

Világ balkezes változatába...

...amelyben a Hegy egészen más volt! Tulajdonképpen már nem

is Hegy, hanem lankás, zöld domb, amelyet tölgyek, szilfák,

platánok, nyárfák és virágzó bokrok tarkítottak, amelyek körül

méhek zümmögtek, kolibrik búgtak és pacsirták trilláztak

dallamosan, a búbos bankák pedig hercegként parádéztak a

fűben; és csinos kis ösvény vezetett mellette balra, amely úgy

festett, mint ami elviheti Lukát egészen a csúcsig.

„Mindig tudtam, hogy a Balkezes Világgal sokkal könnyebben

boldogulok majd, mint a Jobbkezessel, ha megtalálom az

odavezető utat – gondolta Luka boldogan. – Fogadok, ha lenne itt

egy ajtógomb, az balra fordulna. Úgy látszik, hogy még maga a

Tudás se olyan hatalmas, félelmetes Hegy, ha a világ úgy van

elrendezve, hogy a változatosság kedvéért nekünk,

balkezeseknek essen kézre."

A vörös mókus egy alacsony fatönkön várta, és makkot

majszolt.

– Szoraja királynő üdvözletét küldi – mondta szertartásosan

meghajolva. – Ropogtat a nevem. Úgy bizony. Őfelsége az

Inzultáná úgy gondolta, talán jól jönne egy kis útmutatás.

– Úgy látszik, mindenütt vannak barátai – csodálkozott Luka.

– Mi, vörös hajúak szeretünk összetartani – mondta Ropogtat

örömtől dagadva. – És némelyikünk (nem akarok hencegni, de

így van) már régen Tiszteletbeli Vidra... úgy bizony!... és tagja a

szigorúan bizalmas vidri Listának, az Inzultáná titkos

tartalékosztagának... alvó ügynök, ha úgy tetszik, aki a titkos

Vidrágyban lapul, és a hét mind a 168 órájában a hölgy

rendelkezésére áll a személyes vidri Vonalon, ha neki esetleg

szüksége lenne rá, hogy mozgósítsa. De bármennyire szeretnék

csevegni ezekről a Vidrügyekről, úgy vélem, te valamiféle

rohanásban vagy. Úgyhogy – folytatta gyorsan, mert észrevette,

hogy Luka szóra nyitotta a száját, és ezért megint be kellett

csuknia – Vidorjunk föl erre az úgynevezett Hegyre, amíg

megtehetjük.

Luka szinte felszökdécselt a dombra, akkora volt az

elszántsága meg az öröme. Sikerült Balra ugrania a Nehézség

Hegyéről a Könnyedség Dombjára, és az Élet Tüze

karnyújtásnyira került tőle. Nemsokára rohan haza, amilyen

gyorsan csak tud, hogy beletöltse a Tüzet apja szájába, és akkor

Rásid Kalifa biztosan felébred, és új meséket mesél, és anyja,

Szoraja énekelni fog...

– De azt tudod – kérdezte Ropogtat, a mókus –, hogy őrök is

lesznek?

– Őrök? – Luka megtorpant az úton, és szinte sikoltotta a szót,

mert valahogy nem számított rá, hogy további akadályokba

ütközik... itt, a Balkezes Dimenzióban, itt biztosan nem! Úgy

ömlött ki belőle a boldogság, mint sebből a vér.

– Ugye, nem gondolod, hogy az Élet Tüzét őrizetlenül hagyják?

– kérdezte Ropogtat szigorúan, mintha egy kissé nehéz felfogású

diákot oktatna.

– Ebben a Mágikus Világban is vannak Tűzistenek? – kérdezte

Luka, és olyan ostobának érezte magát, hogy tényleg

elvörösödött. – Hát, igen, gondolom, lenniük kell... de nincsenek

éppen mindannyian máshol, hogy a Szivárvány-hidat őrizzék,

vagy keressenek... hát, például engem?

– A Tűzisteneken kívül – felelte Ropogtat –, Tűzőrök is vannak.

Úgy bizony.

Mostanában, magyarázta a mókus, az Élet Tüzének őrzését a

halott vallások, más néven mitológiák leghatalmasabb

Őrszellemei végzik. Az öt kijelölt őr, egyik kegyetlenebb, mint a

másik, a foltos Kerberosz, Görögország ötvenfejű kutyája és az

Alvilág volt őre; Anzu, a sumér démon, akinek oroszlánfeje meg -

mancsa és saskarma meg -szárnya van; a viking óriás, Mimir

lecsapott, de még mindig élő feje, amely oly régóta őrzi a Tüzet,

hogy belenőtt magába a Tudáshegybe; Fafnir, a szupersárkány,

aki akkora, mint a négy Átváltozó együtt, és százszor erősebb

náluk; valamint Argosz Panoptész, a százszemű pásztor, aki

mindent látott, és semmit nem vétett el.

– Á – mondta Luka, és haragudott magára. – Igen, erre

számítanom kellett volna. Szóval, mert te mindent tudsz, meg

tudod mondani, hogyan kerüljem meg ezt a kis csapatot?

– Fortély – felelte Ropogtat. – Van neked olyan? Mert ebből

jókora adag ajánlatos. Hermész például valaha úgy csapta be

Argoszt, hogy altatódalokat énekelt neki, amíg mind a száz

szeme lecsukódott és elaludt. Úgy bizony. Hogy ellopd az Élet

Tüzét, fortélyos, körmönfont, álnok, cseles, furán csavaros

típusnak kell lenned. Véletlenül ilyen típusú vagy?

– Nem – mondta Luka vigasztalanul, és leült a füves lankára. –

Sajnálom, de nem.

Miközben beszélt, az ég elsötétült; fekete és villámló

viharfelhők sűrűsödtek a feje fölött.

– „Ez esetben – fordította a kis Ropogtat a félelemtől vacogó

foga közt szűrve – lehet, hogy kicsit keménynek találod majd ezt

az utolsó lépést."

Miközben az istenek lódarázsrajként zúgtak a Tudáshegy

csúcsa felé, A Tűzriadó a Tűztolvaj elfogásának jelét fújta a

Mágia Szívének. Medve, a kutya és Kutya, a medve, akit a

Lókirály a hátán vitt a hegytetőre, hallotta a sziréna diadalmas

hangját, és gyászos hangulatba süppedt. Hárpia és húgai

mellettük repültek igencsak behúzott farokkal.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de vége a komédiának –

mondta Hárpia Medvének és Kutyának, megerősítve félelmeiket.

– Ideje, hogy kifizessük a cechet.

Ebben a pillanatban az egész istenraj élesen balra fordult – és

Medve meg Kutya nagy ámulatára áttörtek magán a kék égen,

mintha papírból lenne, és berepültek egy másik égbe, amely tele

volt viharfelhővel. A Lókirály és foglyai követték a rajt a

gigantikus résen át a Balkezes Világba, és Medve meg Kutya első

ízben pillantotta meg a Tudáshegy másféle változatát, amelyről

mindketten azonnal úgy gondolták, hogy a legszebb zöld domb a

világon, hiába sötét és fenyegető az ég, hiába reménytelen a

pillanat. A Tudás csúcsán virágos rét terült el, amelyet szép, dús

lombú kőrisfa koronázott. A fát szépsége ellenére azonban a

Félelem Fájának nevezték, s ágai alatt ott állt Luka Kalifa egy

vörös mókussal a vállán meg a vidri Vederrel a nyakában, foglyul

ejtője, Anzu, az oroszlánfejű és sastestű sumér mennykődémon

által őrizve, aki úgy festett, mintha csak most sikerült volna

visszatartania magát attól, hogy rettenetes karmaival darabokra

tépje a fiút. A többi négy Őr – a sokfejű Kerberosz, Mimir, a

testnélküli fej, Fafnir, a szupersárkány, és a százszemű Argosz

Panoptész – dühösen szintén készenlétben állt. A nagy fa mellett

pedig egy kicsiny, karcsú oszlopos márványtemplom, alig

nagyobb egy kerti bódénál. A Templomban fény ragyogott szinte

ijesztő erősséggel, s megtöltötte a Templom környékét meleggel,

sugárzással és sistergő energiával még a kudarc, fogság és

küszöbönálló ítélet e fenyegető órájában is; a Templom oszlopos

bejárata fölött pedig aranygomb állt, e lehetetlen végső szint

mentési pontja.

– Ez az Élet Tüzének ragyogása – morogta csendesen Kutya, a

medve Medvének, a kutyának. – Milyen egyszerű lakhelye van

egy ily nagyszerű utazás végén; és milyen közel kerültünk hozzá,

és milyen szomorú, hogy nem...

Medve, a kutya élesen közbevágott:

– Ne mondd ezt – vakkantotta. – Nincs még vége. – De lelke

mélyén az ellenkezőjét hitte.

A tárgyalás megkezdődött.

– mennydörögte Ré, a Legfőbb Lény, aki átvette az

események irányítását.

– Maat! – mennydörögte vissza az istenek tömege... azaz

mennydörögte, üvöltötte, csiripelte vagy sziszegte attól függően,

hogy melyik istenről volt szó.

– Szétzúzták Maatot, és helyre kell állítani! – visszhangozta az

isteni sokadalom.

– Tétessék ezért Maat!

– Mi az a Maat? – kérdezte Luka Ropogtattól a mókustól.

– Hm – felelte Ropogtat, miközben felvonta a szemöldökét és

tanárosan mozgatta a bajszát. – Utalás az Univerzum isteni

muzsikájára... úgy bizony!... a Világ szerkezetére és az Idő

természetére, minden Erők legalapvetőbbikére, amelyet

megbolygatni bűn...

– Röviden? – kérdezte Luka.

– Hm – felelte Ropogtat kissé csalódottan. – Nos hát, röviden,

Ré arra gondol, hogy megbontották a rendet, és igazságot kell

tenni.

Luka hirtelen rájött, hogy rendkívül bosszúsnak érzi magát.

Hogy merészeli ez az ósdi banda elítélni őt? Kik ezek, hogy

megmondják, ő nem próbálhatja megmenteni az apja életét?

Ebben a pillanatban vette észre, hogy társai megérkeznek a

helyszínre, és a látvány, hogy kedves kutyáját, medvéjét és a

négy hű Átváltozót letartóztatták, csak növelte haragját.

Mennyire pofátlanok ezek a természetfeletti nyugdíjasok,

gondolta. Meg kell mutatnia nekik, merre hány méter.

– Ezt mind le kell fordítanom? – kérdezte Ropogtat vonakodva.

– Igen – erősködött Luka.

– Szerencséd – mondta Ropogtat halk sóhajjal – hogy kitűnő a

memóriám, és szolgálatkész is vagyok. De nem fog tetszeni. „A

Valódi Világ tagjainak – kezdte – egyszer s mindenkorra meg kell

mutatnunk, hogy nem használhatják az Élet Tüzét. Az nem

élesztheti fel a Holtakat, mert ők már beléptek a Halottak

Könyvébe, és nem Lények többé, hanem csupán szavak. Ám a

Haldoklóknak új életet ad, az egészségeseknek pedig nagyon

É

hosszút, sőt halhatatlanságot is, ami egyedül az isteneké. Az Élet

Tüze nem léphet be a Valódi Világ területére, mégis itt áll egy

Tűztolvaj, aki pontosan azt tervezi, hogy átvigye a tiltott

határon. Példát kell statuálnunk."

– Hja, vagy úgy? – kérdezte Luka. Saját készítésű tűz gyúlt a

mellkasában, és lángolt ki a szeméből. A Senkapi eltűnése utáni

furcsa belső késztetés megint föltámadt, és eltöltötte a kellő

erővel.

„Történetesen – ébredt rá – pontosan tudom, mit mondjak."

Aztán olyan hangosan kiáltott az összegyűlt egykori

isteneknek, hogy ők nem bömböltek, sziszegtek, csiripeltek,

nyerítettek és hallatták a megszokott furcsa hangjaikat, hanem

elnémultak és figyeltek.

– Most rajtam a sor, hogy beszéljek – ordította Luka az

összegyűlt Természetfeletti Lényeknek –, és higgyetek nekem,

sok mondandóm van erről az egész marhaságról, ezért jobban

teszitek, ha alaposan és nagyon figyeltek, mert a ti jövőtök

ugyanúgy függ ettől, mint az enyém. Tudjátok, én tudok valamit

erről a Mágikus Világról, amit ti nem... ez nem a ti Világotok!

Még az Álimoké sem, akárkik legyenek is, akárhol lapuljanak is e

pillanatban. Ez apám Világa! Biztos vagyok benne, hogy vannak

egyéb Mágikus Világok is, amiket mások álmodtak meg,

Csodaországok, Narniák, Középföldék, miegymás... és nem

tudom, lehet, hogy vannak olyan Világok is, amelyek maguk

álmodták meg magukat, azt hiszem, ez lehetséges, és nem fogok

vitatkozni veletek, ha azt mondjátok, igen... de ez, istenek és

istennők, óriások és denevérek, szörnyek és nyálkás lények,

Rásid Kalifa, a jól ismert Fogalmak Óceánja, a legendás Blablasah

Világa. Kezdettől a végig; az egyes szinttől a kilencesig és

vissza; szőröstül-bőröstül; tokkal és vonóval az övé. Ő rakta így

össze, ő adott neki formát meg törvényeket, ő hozott ide

benneteket, hogy benépesítsétek, mert egész életében tanult,

gondolkozott és álmodozott rólatok. Ez a Világ azért ilyen, mert

akár Jobbkezes, akár Balkezes, akár Senkisem Világa, akár

Badarság Világa, ez a Világ van a fejében! És én azért tudok

róla... valószínűleg ezért tudtam jobbra botlani, balra lépni és

idejutni... mert életem minden napján hallottam róla, esti

mesékben, reggeli sagákban és ebédlőasztali történetekben,

lódításokban, amelyeket publikumok hallgattak Kahání

városában és Ali é országában, és kis titkok formájában is,

amelyeket csak az én fülembe suttogott. Úgyhogy bizonyos

értelemben ez most már az én Világom is. És az az igazság, hogy

ha nem viszem el neki az Élet Tüzét, míg nem késő, nem ő lesz

az egyetlen, akinek véget ér az élete. Itt is minden el fog tűnni;

nem tudom, mi lesz belőletek pontosan, de biztosan nem

élhettek többé ebben a kényelmes Világban, ahol tovább

színlelhetitek, hogy számítotok, pedig valójában mindenki fütyül

rátok. A legrosszabb esetben pedig mind teljesen eltűntök...

puff... mintha sose lettetek volna, mert legyünk őszinték, Rásid

Kalifán kívül hányan törődnek azzal manapság, hogy tovább

szőjék a történeteteket? Hányan tudnak ma már a Tűzben élő

Szalamandráról vagy a Squonkról, aki annyira szomorkodik a

rútsága miatt, hogy felolvad a tulajdon könnyeiben? Ébredjetek

fel a kávé illatára, veteránok! Kihaltatok! Elhunytatok!

Megszűntetek létezni mint istenek és csodalények! Azt

mondjátok, az Élet Tüze nem léphet be a Valódi Világba? Erre én

azt mondom, hogy ha nem ér oda sürgősen a Valódi Világ egy

bizonyos tagjához, akkor nektek annyi. Az aranytojásotokat

megsütik, a varázsludatokat megfőzik.

– Hűha – suttogta a fülébe Ropogtat, a mókus. – Most aztán

fölkeltetted a figyelmüket.

A kiszuperált istenek egész serege döbbent némaságba

dermedt. Luka a Félelem Fája alatt tudta, nem hagyhatja, hogy

bármi megtörje a varázst. Azonkívül még bőséggel volt

mondandója.

– Megmondjam, kik vagytok most!? – üvöltötte. – De előbb

inkább emlékeztetlek rá benneteket, hogy kik nem vagytok. Nem

igazán vagytok az istenei senkinek és semminek többé. Nincs

már hatalmatok élet és halál, megváltás és kárhozat fölött. Nem

tudtok bikává változni, és nem tudjátok foglyul ejteni a földi

lányokat, nem tudtok beavatkozni háborúkba, és nem tudjátok

játszani a többi játékot, amit annak idején játszottatok. Nézzétek

meg magatokat! A valódi Hatalom helyett Szépségversenyetek

van. Ez elég gyenge dolog, hogy őszinte legyek. Hallgassatok

rám: csak a Mesék révén juthattok ki a Valódi Világba és

tehettek szert megint némi hatalomra. Ha a meséteket jól

mondják, az emberek hisznek bennetek; nem úgy, ahogy annak

idején hittek, nem imádattal, hanem ahogy az emberek hisznek a

mesékben... boldogan, izgatottan, arra vágyva, hogy ne legyen

végük. Halhatatlanságot akartok? Azt már csak apám és a hozzá

hasonlók tudják megadni nektek. Apám el tudja feledtetni az

emberekkel, hogy mindent elfeledtek rólatok, és akkor megint

rajongani kezdenek értetek, érdekli majd őket, hogy miben

mesterkedtek, és azt kívánják, ne legyen végetek. És ti meg

akartok állítani engem? Könyörögnötök kellene, hogy fejezzem

be, amiért idejöttem. Segítenetek kellene. Bele kéne raknotok a

Tüzet a vidri Vedrembe, hogy meggyújtsa a Vergonyákat, aztán

haza kéne kísérnetek. Hogy ki vagyok én? Luka Kalifa. Az

egyetlen esélyetek.

Élete legnagyszerűbb szónoklata volt ez a legfontosabb

színpadon, amelyre valaha a lábát tette; a benne rejlő összes

készséget és szenvedélyt beleadta, az igaz – de magával ragadtae

a közönségét? „Talán igen – gondolta aggódva –, talán nem."

Medve, a kutya és Kutya, a medve, aki még mindig a Lókirály

hátán ült, támogatón ilyeneket ordibált:

– Jól megmondtad nekik!

Az istenek hallgatása azonban olyan feszült, olyan nyomasztó

lett, hogy végül még Medve is tartotta a száját. A borzasztó

csend egyre sűrűsödött, mint a köd, és a sötét ég egyre sötétült,

míg végül Luka nem látott más fényt, csak a Tűztemplom

ragyogását, és e pislákoló sugárzásban óriás árnyak lassú

mozgását látta maga körül, árnyakét, amelyek mintha

összezárultak volna a Félelem Fája és a fiú körül, aki ott állt egy

sumér mennykődémon őrizetében. Az árnyak egyre közeledtek,

átalakultak egyetlen óriási ököllé, amely összezárult Lukán, hogy

bármelyik percben úgy préselhesse ki az életet belőle, mint vizet

a szivacsból. „Akkor ennyi – gondolta Luka. – A szónoklatom

nem hatott, nem vették be, úgyhogy az egésznek itt a vége." Azt

kívánta, bárcsak még egyszer megölelhetné a kutyáját meg a

medvéjét. Azt kívánta, bárcsak itt lennének a szerettei, hogy

fogják a kezét. Azt kívánta, bárcsak kikívánhatná magát ebből a

slamasztikából. Azt kívánta...

A Tudás Hegye hevesen rázkódni kezdett, mintha valami

láthatatlan kolosszus ugrálna fel s alá a lejtőin. A Félelem

Fájának törzse a tetejétől az aljáig széthasadt, és a Fa roncsként

zuhant a földre, összezúzódó ágai alig kerülték el Lukát meg a

mennykődémont. Az egyik lehulló ág eltalálta Mimirt, a Fejet,

aki sebesülten felsikoltott. Az istenek és szörnyek soraiból a kín,

megrökönyödés és félelem kiáltásai hallatszottak. Ekkor

következett a legrettentőbb esemény. Voltak nagyon rövid,

töredékmásodpercnyi pillanatok, amikor minden teljesen eltűnt,

és Luka, Medve meg Kutya – a Valódi Világból érkezett három

látogató – ott lebegett egy ijesztő, színtelen, hangtalan,

mozdulatlan, törvénytelen, mindentelen hiányban. Aztán

visszatért a Mágikus Világ, de mindenben és mindenkiben

szörnyű gondolat derengett föl: a Mágia Világa bajban van.

Legmélyebb alapjai remegnek, földrajzi elrendezése

bizonytalanná válik, maga a léte kezd szaggatott, ki-bekapcsoló

rendszerré válni. Mi van, ha a „kikapcsolt" pillanatok egyre

hosszabbak lesznek? Mi van, ha tovább tartanak majd a

„bekapcsolt" pillanatoknál? Mi van, ha a „bekapcsolt" pillanatok,

a Világ létezésének időszakai töredékmásodpercekre csökkennek

vagy teljesen eltűnnek? Mi van, ha minden, amit a Tűztolvaj

elmondott, a rideg valóság, amelyben eddig nem hittek, mert

elleplezték régi isteni dicsőségük és maradék büszkeségük

rongyaival? Vajon ez a csupasz, kendőzetlen igazság? Hogy

életük hozzá van kötve egy beteg és haldokló ember fogyatkozó

életerejéhez? E kérdések gyötörték a Mágikus Világ minden

lakóját, de Luka rémült, rohanó gondolatai közt egyszerűbb és

rettenetesebb kérdés fogalmazódott meg.

Vajon Rásid Kalifa a halálán van?

Anzu, a mennykődémon térdre vetette magát, és halk,

szomorú, nyomorúságos hangon könyörgött Lukának:

Ropogtat úgy megijedt, hogy remegett a hangja, miközben a

sumért fordította.

– „Ments meg bennünket, uram! Kérlek, uram, nem szeretnénk

csupán tündérmesék lenni. Azt szeretnénk, hogy megint

imádjanak bennünket! Szeretnénk, ha... isteniek lennénk."

„Uram, mi? – gondolta Luka. – Ilyen hangnemváltást még

életemben nem hallottam." Remény hullámzott végig a testén,

harcolt a kétségbeesésével; összegyűjtötte minden erejét, hogy

utolsó rohamra induljon, és az ily módon nyert összes erejével

így szólt:

– Tetszik, nem tetszik, ez van. Ennél jobb ajánlatot nem fogtok

kapni.

A sötétség nem sűrűsödött tovább körülötte; az istenek

haragja elbizonytalanodott; félelmük legyűrte, ezért darabokra

tört és végleg eloszlott, hogy páni rémület vegye át a helyét. A

düh felhői szétváltak, visszatért a napvilág, és mindenki látta,

hogy az égen a rés, amelyen az istenraj bezúdult, tízszer

akkorára nőtt, mint előtte volt; hogy igazi repedések futnak

végig az égen horizonttól horizontig; és hogy a mitológiai alakok

serege maga is romlásnak indul – öregedik, repedezik,

halványul, gyengül, csökken és elveszti életképességét.

Aphrodité, Hathor, Venus és a többi szépségistennő ránézett keze

meg karja ráncos bőrére, és felsikoltott:

– Törjetek össze minden tükröt!

A hatalmas, sólyomfejű egyiptomi Legfőbb Istenség pedig

térdre rogyott, mint az imént Anzu, s teste már porladni kezdett,

akár egy ősi emlékmű; majd az összes többi isten is követte Ré

példáját – legalábbis azok, akiknek volt térdük. Ré, a Legfőbb

Lény halk, tisztelettudó, rémült hangon így szólt:

– Mit mond? – kérdezte Luka Ropogtattól, aki ugrándozott a

vállán, és hangosan visított.

– Azt mondja, elfogadják... mármint az ajánlatodat – visította

Ropogtat olyan hangon, amely egyszerre volt megkönnyebbült és

riadt. – Elviheted a Tüzet. Siess! Mire vársz még? Mentsd meg

apádat! Ments meg mindannyiunkat! Ne állj úgy ott! Mozdulj!

Árnyak suhantak át az égen a fejük felett.

– Na, nézzenek oda! – szólalt meg a vidri Inzultáná üdvözlő

hangja. – Gondoltam, hű Vidralégierőmet kudarcra ítélt, de

hősies támadásra vezetem, hogy kiszabadítsak egy tehetetlen, de

furcsán szeretetre méltó fiatalembert, mert

meggondolatlanságod ellenére és mindent számba véve nem

bírtalak a sorsodra hagyni úgy, hogy csak Ropogtat, az én

Tiszteletbeli Vidrám képviseljen engem; de látom... igen nagy

meglepetésemre, hiszen nagyon esztelen fiú vagy... hogy elég jól

elboldogultál magad is.

Az ismét felhőtlen, bár foszló égen a Tudás Hegye fölött ott

lebegett az egész VLE a varázsszőnyegein, rajtuk rohadt

zöldségek és viszketőporos papírrepülők halmai, élükön pedig

Szoraja királynő a Résamon, Bölcs Salamon király

Varázsszőnyegén Kojottal, az elterelő futóval meg az

Elefántkacsákkal.

– Mi is jöttünk! – kiáltották le. – Nem csak emlékezni akarunk

a dolgokra! Csinálni is akarjuk őket!

És állt ott még egy nagyon öreg és valószínűtlen méretű idegen

férfi is anyaszült meztelen és összevissza szabdalt hassal.

Lukának nem volt ideje, hogy mindenkinek válaszoljon, hogy

megkérdezze, ki a pucér idegen, vagy megölelje Medvét és

Kutyát, akik leugrottak a Lókirály hátáról, és odarohantak mellé.

– A Tűzhöz kell jutnom – kiáltotta. – Minden másodperc

számít.

Medve, a kutya azonnal reagált, és nyaktörő sebességgel

berohant a Tűz Templomába, majd néhány másodperccel később

fogai közt egy égő fahasábbal tért vissza, amely a legragyogóbb,

legvidámabb, legcsábítóbb, legreménykeltőbb lánggal égett, amit

Luka életében látott; Kutya, a medve pedig fölmászott a

Tűztemplom oszlopára, és amilyen erősen csak tudott, rácsapott

mancsával a bejárat fölötti aranygömbre. Luka hallotta a

sokatmondó kis dinget, látta, hogy a látótere jobb fölső sarkában

8-asra ugrik a számláló, kikapta az égő fát Medve szájából, és

beledugta a vidri Vederbe, mire a kis Vergonyák ugyanolyan

szívmelengető, derűs vidámsággal kezdtek égni, mint a hasáb.

– Gyerünk! – kiáltotta Luka, és visszaakasztotta a nyakába a

Vedret. Melege megnyugtató volt; Szoraja pedig leereszkedett,

hogy Luka, Medve és Kutya felugorhasson Salamon király

Szőnyegére.

– Nincs ennél gyorsabb szállítási mód az egész Mágikus

Világban – rikoltotta. – Búcsúzzatok el, és induljunk utunkra.

Ekkor Hárpia, a húgai és Ropogtat, a mókus ezt ordították:

– Arra nincs idő! Isten veletek! Sok szerencsét! Menjetek!

Elindultak. Szoraja szőnyege átszáguldott az ég résén.

– Itt jöttél a Jobbkezes Világból, úgyhogy erre is kell

visszamenned – mondta Lukának.

A Vidralégierő követte őket, de Salamon király Szőnyege a

legnagyobb sebességével repült, ezért a többiek nemsokára

lemaradtak.

– Ne aggódj – mondta Szoraja a legeltökéltebben vidám

hangján. – Idejében visszaviszlek. Végül is kiderült, hogy a

papádon kívül az egész Világunkat is megmentetted.

8

Verseny az Idővel

Zuhant az ég. Átrepültek az égen nyíló résen, s a menny egyes

részei leestek és darabokra zúzódtak a Mágia Szívén. Luka (aki

megint Szoraja varázspokrócában lelt melegre) nem érezte a

szelet a védőbuborékban, amelyet Szoraja vont a varázsszőnyeg

köré, de hatásait látta az odalenti világban. Egész fák szakadtak

ki gyökerestül, és repültek a levegőben, mintha óriási

pitypangok lennének; erős, bőrszárnyú sárkányok hánykolódtak

erre meg arra, mint gyerekjátékok; és az Ökörnyálég, a Mágia

Szívének legsérülékenyebb területe, mely ötvenöt csillogó háló

rétegéből állt, cafatokra szakadt. A „Nagy Tiszta Birodalom",

Ling-pao Tien-cun legendás könyvtára, amely több ezer éve ott

volt az Ökörnyálban, nem létezett többé. Ősi kötetei szerteszét

szálltak, szakadt oldalaik szárnyként csapkodtak.

– Fúj a Változás Szele – kiáltotta az Elefántgácsér, mire az

Elefánttojó így kesergett:

– A mi kis tudásunk mit se számít a ma elpusztuló

bölcsességhez képest.

Luka szinte nem is hallotta, mit mondanak, mert olyan visítás

támadt a szélben, amely... hm... elevennek tűnt. Az égnek álló

szőrű Kojot magyarázta el, hogy elszabadultak a Szélsikoltók, és

amikor ők sikoltozni kezdenek, az egész teremtés felfeslik a

varratok mentén. Luka úgy gondolta, nem szeretné megkérdezni,

hogy kik vagy mik azok a Szélsikoltók.

Luka Kojottal, az Elefántkacsákkal, Medvével, a kutyával és

Kutyával, a medvével feszülten ült a varázsszőnyeg elején, és

figyelte, ahogy a kavargó Világ elsuhan alattuk. Mögöttük, a

szőnyeg közepén Szoraja állt lehunyt szemmel és kitárt karral,

olyan sebességre kényszerítve a Résamot, amilyet eddig még

sosem ért el; mögötte pedig, kezét Szoraja vállán nyugtatva,

hogy átadja neki az erejét, a hatalmas, meztelen öregember

térdelt, akivel Luka még soha nem találkozott. Ez ő, sziszegte

Kojot Luka fülébe. Az Öregfiú. Az első és legnagyobb. Hallott a

menekülésedről, és eljött, hogy segítsen. Az Öregfiú. Ennyi idő

után. Ez remek dolog, kölyök. Mindannyiunkat megtisztel vele.

Kirepültek a Mágia Szívéből, és alattuk megjelentek az Elágazó

Utak, vizei forrtak és a levegőbe szöktek, folyadékfalakat

alkottak, majd visszazuhantak az árba.

– Szóval, ez a kilences szint – hallotta Luka a saját hangját,

mire Szoraja zordan válaszolt:

– Nem, ez a Világ Vége.

A Kikerülhetetlen Örvény meg az El Tiempo időcsapdája egyre

gyorsabban forgott, egyre erősebben szívták be szájukon az

anyagot, és Szorajának veszedelmesen magasra kellett vinnie a

varázsszőnyeget, kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé,

mindössze egy kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig

volt egy pillanat, amikor Szorajának veszedelmesen magasra

kellett vinnie a varázsszőnyeget, kilencvenkilenc kilométerre a

föld felszíne fölé, mindössze egy kilométerre a Kármán-vonal

alá, de még mindig volt egy pillanat, amikor Szorajának

veszedelmesen magasra kellett vinnie a varázsszőnyeget,

kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé, mindössze egy

kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig volt egy

pillanat, amikor Szorajának veszedelmesen magasra kellett

vinnie a varázsszőnyeget, kilencvenkilenc kilométerre a föld

felszíne fölé, mindössze egy kilométerre a Kármán-vonal alá, de

még mindig volt egy pillanat, amikor... Majdnem csapdába estek,

aztán kiszabadultak, és parittyából kilőtt rakétaként repültek

egy olyan irányba, amelyet Szoraja nem tudott ellenőrizni. A

varázsszőnyeg csak forgott körbe, mint egy érme, és utasai

egymásba kapaszkodtak, hogy mentsék drága életüket. Luka nem

vette észre a Nagy Pangást odalenn, aztán máris az Idők Ködébe

kerültek. Az Idők Köde is bajban volt: nagy lyukak és rések

jelentek meg a szürkeség azelőtt áthatolhatatlan falán. A Ködben

a szőnyeg még mindig pörgött, és a Memóriamadarak sírtak a

Feledéstől való félelmükben, Kojot üvöltött, és a dolgok

elviselhetetlenné váltak volna, ha az „Öregfiú", Prométheusz

titán nem ugrik talpra, és nem szólal meg első ízben a Hatalom

szavaival.

– Khuló! – bömbölte a semmi kavargó ködébe. – Nem azért

szöktem meg Zeusz Madarától, hogy egy ködben pusztuljak el!

Dafá hó! Takarodj, ocsmány Függöny, engedj utunkra. – Mire a

varázsszőnyeg egyszer csak kibukkant a Ködből, és Luka látta,

hol vannak.

Nem volt örömteli látvány. Messze eltávolodtak a Folyótól.

Most az Álmok Városa volt alattuk, és ahogy Szoraja azzal

küszködött, hogy a megfelelő irányba kormányozza a

varázsszőnyeget, Luka látta, hogy az Álomváros tornyai

kártyavárként dőlnek össze, házai tetőtlen romokban hevernek,

és látta azt is, hogy sok hajléktalanná vált Álom, amely csak

behúzott függöny mögött, kényelmes sötétségben virul,

kitántorog a fényes utcára, és elsorvad a napvilágon. Rémálmok

vágtattak vakon a Város útjain, és csak néhány lakos látszott

sértetlennek; ám még ezek is bizonytalanul kószáltak, nem

törődtek az őket körülvevő káosszal, mintha a tulajdon

világukban élnének. „Ezek nyilván az Ábrándok", gondolta Luka.

A Mágia Világának összeomlása megrémítette, mert ez csak azt

jelenthette, hogy Rásid Kalifa élete csúszik lefelé utolsó lejtőjén,

és ezért Luka, miközben elborzadva nézte, hogy az Elveszett

Gyermekkor Földjének szántói és gazdaságai porladnak,

miközben látta, hogy erdőtüzek füstje emelkedik föl a

Kékemlékű Dombokról, miközben tanúja volt, hogyan omlik

össze a Remény Városa, mindössze arra tudott gondolni: „Csak

érjek vissza idejében, kérlek, nehogy elkéssem, csak érjek vissza

idejében."

Aztán látta, hogy Bádalgarh Felhőerődje nagy sebességgel

feléjük tart, hatalmas sáncai érintetlenek, a Felhő, amelyen áll,

forr és bugyborékol, mint önmaga felgyorsult filmje, és elszoruló

szívvel értette meg, hogy még mindig vár rá a végső csata. Bal

kezével a nyakában lógó vidri Vedret szorította, és melegéből

merített egy kis erőt. Négykézláb mászott hátra Szorajához –

lehetetlen volt járni azon a hullámzó, süvítő, szél rángatta

szőnyegen –, és bár máris tudta a választ, megkérdezte:

– Ki a parancsnoka annak az Erődnek? Ártani akarnak nekünk?

Szoraja arca és teste pattanásig feszült.

– Bárcsak ne hagytuk volna le a Vidralégierőt – mondta szinte

magában. – De mindegy, úgyse vennénk sok hasznát egy ilyen

ellenséggel szemben. – Aztán szomorúan Lukához fordult, és

válaszolt neki. – A szívem legmélyén tudtam, hogy ez lesz –

mondta. – Nem tudtam, hol, hogyan és mikor, de tudtam, hogy

nem maradnak a háttérben. Ezek az Álimok, Luka... a Tűz Őrei,

az Idő Urai. Dzsó-Huá, Dzsó-Hai, Dzsó-Áégá. Ennél keményebb

Háromságot sose látsz majd. És ahogy gyanítottam, van velük

egy áruló és köpönyegforgató is. Nézd, ott, az oromzaton. Az a

cinóbervörös ing. Az az ütött-kopott szalmakalap. Ott a

gazember a leghalálosabb ellenségeid sorai közt.

Igen, Senkapi volt az, de immár nem áttetsző jelenésként,

hanem olyan szilárdan, mint bármely ember. Düh és gyötrelem

birkózott egymással Luka szívében, de ő mindkettőt elfojtotta.

Ehhez a helyzethez hideg elme kellett. Bádalgarh Erődvárosa

támadt rájuk, és ahogy közeledett, úgy nőtt. A Felhő, amelyen

állt, szétterjedt Bölcs Salamon király Varázsszőnyege körül, és

ahogy bekerítette őket, úgy az Erőd hosszabbodó falai is. Égi

börtönbe kerültek, ébredt rá Luka, és bár fölöttük tiszta volt a

levegő, biztosan tudta, hogy valami láthatatlan akadály állná el

útjukat, ha menekülni próbálnának. Az Idő foglyai lettek, s a

varázsszőnyeg épp ott fékezett le az oromzat előtt, ahol a Luka

által eddig Senkapi néven ismert lény állt, és megvetően nézett

le rájuk.

– Nézz rám – mondta. – Mint látod, máris elkéstél.

Luka ekkor nehezen uralkodott magán, de sikerült

visszakiáltania:

– Ez nem igaz, különben már nem lenne itt, ugye? Ha az igazat

mondta arról, hogy mi történik, ha elvégezte a dolgát, akkor már

megtette volna a Bumm ellentétét, akkor... hogy is mondta?...

már nem Van lenne, és azt mondta, azt nem akarja megtenni...

– Nincs lennék – javította ki Senkapi. – Már ismerned kellene a

terminológiát. Hja, és amikor azt mondtam, hogy ezt nem

akarom megtenni? Hazudtam. Miért ne akarná egy lény

megtenni azt a dolgot, amire teremtették? Ha táncra született,

táncol. Ha dalra született, nem ücsörög befogott szájjal. És ha

azért jött létre, hogy felfalja egy ember életét, akkor elvégzi a

munkáját, és miután elvégezte, a Nemlét a legnagyobb siker, a

tökéletesen kielégítő csúcspont. Igen! Az eksztázis.

– Őszintén szólva ez úgy hangzik, mintha szerelmes lenne a

halálba – mondta Luka, de aztán megértette, mit jelent, amit

mondott.

– Úgy van – mondta Senkapi. – Most már felfogtad. Bevallom,

hogy bizonyos mértékben önimádó vagyok. És ez nem szép

tulajdonság, készséggel elismerem. De ismétlem: eksztázis. Még

inkább igaz ez egy ilyen esetben. Meg kell mondanom, apád

minden erejével küzdött ellenem. Elismerésem. Nyilván úgy érzi,

súlyos okai varrnak, hogy életben maradjon, és talán te vagy az

egyik ilyen ok. De már a torkán van a kezem. És igazad van:

amikor azt mondtam, elkéstél, megint hazudtam. Nézd.

Fölemelte a jobb kezét, és Luka látta, hogy a középső ujjának a

fele hiányzik.

– Mindössze ennyi élet maradt benne – mondta Senkapi. – És

míg beszélünk, ő ürül, én meg telek. Ki tudja? Talán még itt

leszel, hogy tanúja légy a nagy eseménynek. Bizonyosan

elfelejtheted, hogy idejében hazaérsz és megmented, hiába van

ott az Élet Tüze abban a vidri Vederben a nyakadon. Igaz is,

gratulálok, hogy ilyen messzire eljutottál. Nyolcas szint! Micsoda

teljesítmény. De most, ezt ne feledjük, az Idő nekem dolgozik.

– Nincs mese, kiderült, hogy maga ocsmány alak – mondta

Luka. – Milyen ostoba voltam, hogy hagytam magam becsapni.

Senkapi fagyosan felkacagott.

– De ha nem jössz velem, akkor semmi sincs ebből a

mulatságból – mondta. – Sokkal élvezetesebbé tetted a

várakozást. Ezt tényleg meg kell köszönnöm neked.

– Ez az egész csak játék volt magának – üvöltötte Luka, de

Senkapi megfenyegette a fél ujjával.

É

– Nem, nem – mondta feddőn. – Sosem csak játék. Élet-halál

kérdése.

Kutya, a medve felállt a hátsó lábára, és ezt dörmögte:

– Nem bírom tovább ezt a fickót. Hadd támadjak rá.

De Kutya nem ért fel Senkapiig, aki a mellvéden állt, és

odavezető út sem látszott. Ekkor mély-mély hangján megszólalt

a Titán, maga a sebhelyes Öregfiú.

– Hagyjátok rám – mondta, és felállt a Szoraja melletti térdelő

helyzetéből; emelkedett, emelkedett, emelkedett. Amikor egy

titán teljes méretére egyenesedik, megremeg az Univerzum. (Az

Univerzum még a tekintetét is megpróbálja elfordítani, mert

amikor így megnő a meztelenség, akkor sokkal, de sokkal

nagyobb az átlagos méretű meztelenségnél, és nehéz figyelmen

kívül hagyni.) Az Öregfiú bácsikája egyszer, nagyon régen

fölegyenesedett így, és elpusztította magát az eget. Azután a

görög isteneknek a Tizenkét Titán ellen vívott csatája

megrengette a földet, amikor a kolosszusok harcoltak és elestek.

Az Öregfiú, annak a háborúnak a veteránja és hőse, aki

megvetette a ruhákat, ahogy a görög hősök és az ókoriak

szokták, fölemelkedett és olyan nagyra nőtt, hogy Szorajának

sietve a maximális méretére kellett növelnie a varázsszőnyeget,

különben valamennyiüket lelökte volna az Öregfiú növekvő lába.

Luka örömmel látta a Senkapi arcán megjelenő félelmet, amikor

a Titán kinyújtotta hatalmas bal kezét, majd megragadta és

szorosan markolta vele Senkapit.

– Eressz el – visította Senkapi. Embertelennek hallatszik a

hangja, gondolta Luka, lidércesnek, démoninak és e pillanatban

sikoltva rettegőnek is. – Engedj – visította Senkapi.

– Térj jobb belátásra!

Az Öregfiú stadion méretű vigyorra húzta száját.

– Térnék én, de ez a bal kezem – mondta –, és tudod, mi,

balkezesek, összetartunk.

Azzal visszahúzta a kezét, amennyire csak tudta, szorításában

a rúgkapáló és visító Senkapival, majd felhajította azt a

rettenetes, álnok, életszívó lényt messze-messze az égbe, aki

csak üvöltött végig az atmoszféra határáig, aztán a Kármán-

vonalon is túl, ahol a világ véget ér, és az űr sötétje

megkezdődik.

– Még mindig csapdában vagyunk – mutatott rá zsémbesen

Kutya, a medve, mert kissé háttérbe szorítva érezte magát a

titáni erőfeszítés mellett. Aztán túl hangosan és túl kihívóan

hozzátette: – Különben is hol vannak ezek az Álimok? Mutassák

meg magukat, hacsak nem félnek túlságosan, hogy

szembenézzenek velünk.

– Vigyázz, mit kívánsz – mondta gyorsan Szoraja, de már

későn.

– Nem tudjuk – mondta Rásid Kalifa –, hogy az Álimoknak vane

tényleges fizikai megjelenésük. Talán van testük, talán

egyszerűen fel tudnak venni testi alakot, amikor szükségük van

rá, máskor pedig testetlen entitások, akik kitöltik az űrt... mert az

Idő végül is mindenütt ott van; nincs olyan, ahol ne lenne Tegnap,

ahol ne a Mában élnének, ahol ne lenne remény a szebb Holnapra.

Mindegy, az Álimok híresek arról, hogy egyáltalán nem szívesen

jelennek meg nyilvánosan, jobban szeretnek csendben, a színfalak

mögött működni. Amikor megpillantják őket, mindig kámzsás

köntösbe rejtőznek, mint a szerzetesek. Soha senki nem látta még

az arcukat, és mindenki fél a megjelenésüktől... kivéve néhány

gyereket...

– Néhány gyereket – mondta fennhangon Luka, amikor ez

eszébe jutott –, akik a puszta megszületésükkel dacolni tudnak

az Idő hatalmával, és valamennyiünket megfiatalítanak. – Anyja

mondta először ezt vagy valami ilyesmit... onnan tudta, hogy

anyja fontosnak tartotta ezt elmondani neki... de a gondolat

nemsokára átkerült Rásid fantasztikus történeteinek

kimeríthetetlen tárházába.

– Igen – ismerte el Lukának szégyentelen vigyorral –, ezt a

mamádtól loptam. Ne feledd: ha tolvaj lesz belőled, mindig a jó

cuccokat lopd el.

„Hát – gondolta Luka, az Élet Tüzének Tolvaja –, a tanácsod

szerint cselekedtem, papa, nézd csak, mit loptam, és lásd, hová

kerültem miatta."

A Bádalgarh Felhőerődjének mellvédjén álló három kámzsás

alak se nagy, se tekintélyes nem volt. Arcuk láthatatlan, karjuk

keresztbe fonva, mintha csecsemőt dajkálnának. Nem szóltak, de

nem is kellett nekik. Szoraja arckifejezéséből, Kojot ijedt

nyüszítéséből – Madre de Dios, ha éppen nem egy szőnyegen

állnék az égben, megkockáztatnám a menekülést – és az

Elefántkacsák reszketéséből – „jó, lehet, hogy mi nem is akarunk

semmit csinálni! Lehet, hogy csak élni akarunk, és emlékezni,

mert az a dolgunk!" – világos volt, hogy puszta felbukkanásuk

rémületbe ejti a Mágikus Világ népét. Még az őszülő Öregfiú,

maga a nagy Titán is idegesen mocorgott. Luka tudta, hogy

mindannyian rettegve gondolnak Sniffelheimre, arra, hogy

örökre szilárd jégtömbökbe zárják őket. Vagy a májevő madarak

miatt aggódnak. „Hmm – gondolta úgy tűnik, Mágikus

Barátainknak nem sok hasznát vesszük ebben a helyzetben. A

Valódi Világ csapatára marad, hogy ezt megoldja valahogy."

Ekkor az Álimok egyszerre megszólaltak, három halk, túlvilági

hang, amelyek tripla hidegsége acélosnak hallatszott, mint

három legyőzhetetlen kard. Még a bátor Szoraja is

meghunyászkodott.

– Sose hittem volna, hogy kénytelen leszek hallani az Idő

Hangjait – kiáltotta, és befogta a fülét. – Jaj, jaj! Elviselhetetlen!

Nem bírom! – És kínlódva térdre rogyott. A többi mágikus lény

hasonlóképpen lesújtva és láthatóan gyötrődve vonaglott a

varázsszőnyegen, kivéve az Öregfiút, aki nyilván nagyon jól tűrte

a fájdalmat azok után, hogy egy örökkévalóságon át Zeusz

májzabáló Madarának volt kiszolgáltatva. Kutya, a medve

azonban közömbösnek tűnt, Medve, a kutya pedig, akinek

felborzolódott a szőre, dühös vicsorgással villantotta meg fogait.

– Elvontatok a Szövőszékünktől – mondták a halk kardszavúak.

– Mi hárman a Szövők vagyunk, és a Napok Szövőszékén szőjük az

Idő Fonalát, az egész Leendőt a Lét szövetévé, az egész Tudást a

Tudott anyagává, az egész Cselekvést a Megcselekedett

öltözékévé. Most elvontatok bennünket a Szövőszékünktől, és

összekuszálódtak a dolgok. A kuszaság bosszant bennünket. A

bosszúság is bosszant bennünket. Ezért duplán bosszúsak

vagyunk. – Majd rövid hallgatás után: – Adjátok vissza, amit

loptatok, és akkor talán megkíméljük az életeteket.

– Nézzék meg, mi történik maguk körül – kiabált vissza Luka.

– Nem látják? Ennek az egész Világnak a szerencsétlenségét?

Nem akarják megmenteni? Ezt próbálom én, és maguknak csak

annyit kell tenniük, hogy elállnak az utamból, és hagynak

hazatérni...

– Nekünk nem fontos, hogy ez a Világ él-e, hal-e – jött a válasz.

Luka megdöbbent.

– Nem törődnek vele? – kérdezte hitetlenkedve.

– A részvét nem a mi dolgunk – felelték az Álimok. – A korok

szívtelenül múlnak, akár akarják ezt az emberek, akár nem.

Mindennek el kell múlnia. Csak maga az Idő marad. Ha ennek a

Világnak vége, egy másik következik. A boldogság, barátság,

szeretet, szenvedés, fájdalom tünékeny illúziók, mint árnyak a

falon. A másodpercek percek felé vonulnak előre, a percek napok

felé, a napok évek felé, érzelem nélkül. Nincs „törődés”. Csak e

tudás Bölcsesség. Csupán e bölcsesség Tudás.

A másodpercek csakugyan vonultak előre, és otthon,

Kaháníban Rásid Kalifa élete egyre fogyatkozott. „Az Álimok az

én halálos ellenségeim", mondta annak idején, és ez így is volt.

Lukát elöntötte az indulat, és dühödt kiáltás szakadt ki belőle.

– Akkor elátkozlak benneteket, ahogy Ág kapitányt is

elátkoztam! – ordította a három Dzsónak. – Ő ketrecbe zárta az

állatait, és kegyetlenül bánt velük, maguk meg pontosan

ugyanolyanok, hogy őszinte legyek. Azt hiszik, hogy mindenki a

maguk ketrecében van, ezért semmibe vesznek minket,

gyötörnek bennünket, azt csináltatják velünk, amit akarnak, és

semmivel nem törődnek, csak magukkal. Elátkozom mind a

hármukat! Különben is, mik maguk? Dzsó-Huá, a Múlt már oda,

és soha nem tér vissza, és ha tovább él is, csak az

emlékeinkben... és persze az Elefántkacsák emlékeiben... és

semmi esetre sem áll ott ennek a Felhőerődnek a mellvédjén a

hülye kámzsájában. Ami magát illeti, Dzsó-Hai, a Jelen aligha

létezik, ezt még egy magam korú fiú is tudja. Eltűnik a múltban,

valahányszor pislogok egyet, és semmi, ami ennyire... hm...

Á

átmeneti, nem uralkodhat fölöttem. Dzsó-Áégá pedig? A Jövő?

Várjunk csak. A Jövő álom, és senki nem tudja, mi lesz belőle. Az

egyetlen biztos dolog az, hogy mi... Medve, Kutya, a családom, a

barátaim és... mi tesszük azzá, ami: jóvá vagy rosszá, boldoggá

vagy szomorúvá, arra meg biztosan nincs szükségünk, hogy

maguk mondják meg, mi az. Az Idő nem csapda, szélhámosok.

Csak az út, amin megyek, és most tényleg sürgős a dolgom,

úgyhogy el az utamból. Túl régen retteg már mindenki maguktól.

Szabaduljon hát meg mindenki a félelmétől, és... és... a

változatosság kedvéért kerüljenek maguk a jégre. Most már ne

zaklassanak tovább. Én... én fütyülök magukra.

Hát, tessék. Dacolt az Idő hatalmával, ahogy annak idején

anyja (és később apja is) mondta, és az egészet azzal zárta le,

hogy a nemrég elsajátított fütyülési képességét alkalmazta.

Tényleg nem valami erős fegyver. De érdekes – ugye? –, hogy az

Álimokat megakasztotta útjukon a füttye, összedugták a fejüket,

és csak motyogtak meg mormoltak – Luka úgy látta –

tehetetlenül. Lehetséges ez? Lehet, hogy nem bírnak mihez

kezdeni Luka Kalifa híres Átokerejével? Lehet, hogy tudják, ő

azon gyermekek közé tartozik, akik nem esnek áldozatul az

Időnek? Ha ez Rásid Kalifa Mágikus Világa, akkor az Álimok is az

ő teremtményei, és ezért alá vannak vetve a törvényeinek? Luka

nagy elszántsággal, ahogy egy varázsló varázsol, teleszívta a

tüdejét levegővel, és minden erejével füttyentett.

Ebben a pillanatban Bádalgarh őket körülvevő Felhőerődje

megremegett, mint az olcsó színpadi díszlet, és a varázsszőnyeg

foglyai döbbenten nézték, ahogy a légi börtön csipkézett falának

nagy darabjai megrepednek és lezuhannak.

– Kívülről támadják! – kiáltotta Luka, mire a varázsszőnyegen

mindenki ujjongani kezdett, az Álimok pedig eltűntek, hogy

szembenézzenek a váratlan támadással.

– Mi ez? – kérdezte Szoraja, aki összegyűjtötte erejét, és

rendkívül zavartnak látszott az iménti gyengesége miatt. – A

Vidralégierő? Ha az, akkor attól tartok, öngyilkos küldetésre

vállalkoztak.

A meztelen Titán a fejét rázta, és lassan vigyor jelent meg

hatalmas arcán.

– Ezek nem a Vidrák – mondta. – Ez isteni háborodás.

– Hát, alapjában véve egyetértünk abban, hogy az istenek

háborodottak – mondták az Elefántkacsák –, de nem kell ilyen

gorombán beszélni róluk.

– Úgy értem – sóhajtott az Öregfiú –, hogy az istenek

fellázadtak felháborodásukban.

És csakugyan. Amikor Luka később visszatekintett ezekre az

eseményekre, sosem tudta biztosan, hogy vajon az Istenek

Lázadását az ő Félelem Fája alatt elmondott beszéde váltotta-e

ki, amikor arról próbálta meggyőzni az elfeledett isteneket, hogy

életben maradásuk az apjáétól függ; vagy az Átka idézte elő,

amelynek az volt a célja, hogy kiszakítsa a két Világ, a Valódi

meg a Mágikus ügyeit az Álimok szorításából; vagy a

nyugalmazott halhatatlanok úgy döntöttek, hogy ami sok, az sok,

és Luka meg a barátai csak jókor voltak ott ahhoz, hogy tanúi

legyenek a következményeknek. Bármi volt is az ok, a Mágia

Szívének volt-isteni darázsraja átrepült az ég hasadékán, és

dühödten szállt alá Bádalgarh Felhőerődjére. Bászt, az egyiptomi

macskaistennő, Adad, az akkád viharisten, Kung-Kung, a kínai

vízisten, akinek olyan erős a feje, hogy megrepesztette vele a

Menny Pillérét, Nüksz, a görög éjistennő, a vad skandináv Fenris

farkas, Quetzalcoatl, a mexikói tollaskígyó, valamint különböző

démonok, valkűrök, ráksaszák és koboldok bukkantak fel a nagy

fickók – Ré, Zeusz, Tlaloc, Odin, Anzu, Vulcanus meg a többi –

mellett, égették a Felhőerődöt, szökőárat zúdítottak a falára,

villámokkal bombázták, fejjel nekirohantak, Aphrodité és a többi

szépségistennő pedig hangosan panaszolta, hogy az Idő mekkora

pusztítást vitt végbe az arcbőrükön, az alakjukon meg a hajukon.

Ha van erőtér, amely a Felhőerődöt védi, akkor is túl sok lett

volna neki a Mágia Ostroma 1 . És miközben a régi istenek

egyesített ereje lerombolta az Álimok erődítményét, s hangos,

különös, vinnyogó, nyávogó hang hallatszott, Luka odaordított

Szorajának:

– Itt a lehetőség!

Mire a varázsszőnyeg fölemelkedett az égbe, és sebesen

tovaszállt utasaival.

Nem volt könnyű a menekülés. Az Álimok még ellenálltak;

napjuk leáldozott, de még mindig akadtak hű szolgáik. Szoraja

épp csak elindult a Bánd, a Szilszilá folyó partja felé, ahol

Lukának majd vissza kell ugrania a Valódi Világba, amikor egy

csapat különös, féllábú madár, a legendás Sang Jangok, a kínai

Esőhozó Madarak támadták meg felülről a varázsszőnyeget. A

Sang Jangok egész folyókat vittek a csőrükben, és rázúdították

őket a Résamra, hogy kioltsák a Luka nyakában függő vidri

Vederben égő Tüzet. A szőnyeg ide-oda billent és lefelé süllyedt a

ráömlő víz súlya alatt; ám ekkor megmutatta rendkívüli

öngyógyító képességét, kiegyenesítette magát, és továbbrepült.

Az Esőhozó Madarak támadása folytatódott; ötször, hatszor,

hétszer zúdult le az ár az égből, és a szőnyeg utasai elestek,

egymásnak ütköztek, s veszedelmesen közel gurultak a szőnyeg

széléhez. A védőbuborék szilárd maradt. A Sang Jangok

vízkészlete végül kifogyott, és ők rosszkedvűen elszálltak.

– Igen, jó, hogy ennek a támadásnak ellenálltunk, de még

nincs vége a bajnak – figyelmeztette Szoraja az ujjongó Lukát. –

Az Álimok még egy kétségbeesett erőfeszítést tettek annak

megakadályozására, hogy az Élet Tüze átkerüljön a Valódi

Világba. Hallottad azt a rettenetes, nyomorúságos, nyávogó

hangot a levegőben, amikor elhagytuk a Felhőerődöt? Azzal

játszották ki az Álimok az utolsó kártyájukat. Sajnálattal közlöm,

hogy az a hang a Hívás volt, amely elszabadítja a végzetes

Esőmacskákat.

Az Esőmacskák – mert itt az ideje, hogy végre macskás

ügyekről beszéljünk! – nemsokára hullani kezdtek az égből. Nagy

Macskák voltak, esőtigrisek és esőoroszlánok, esőjaguárok és

esőgepárdok, mindenféle foltú és csíkú Vízmacskafélék. Magából

az esőből öltöttek testet, az Álimok elővarázsolta esőből, és

kardfogú Vadmacskákká változtak. Úgy estek, ahogy a macskák,

hajlékonyan, félelem nélkül, és amikor a varázsszőnyeg

láthatatlan biztonsági buborékához értek, belevájták a

karmaikat, úgy kapaszkodtak. Nemsokára Esőmacskák voltak

mindenütt a buborékon, száz-, majd ezerszám, karmaik hosszúak

és erősek, amelyekkel vadul és kártékonyan hasogatták a

buborékot.

– Attól félek, áttörnek a pajzson – kiáltotta Szoraja –, és túl

sokan vannak, hogy harcoljunk velük.

– Nem, nincsenek! Gyertek le ide, Gyáva Macskák! Mindjárt

megmutatjuk, merre hány méter!

Medve, a kutya bátran ugatott a karmoló, hasogató

Esőmacskákra, az Öregfiú pedig arra készült, hogy ismét teljes

méretére nő, de Luka tudta, hogy mindez csak üres virtus. Több

ezer vadul elővarázsolt macskaféle biztosan lebírja még a nagy

Titánt is, és hiába küzd Medve meg Kutya (sőt még talán Kojot

is) minden erejével, és kétségtelen, hogy Szorajának még

jócskán vannak trükkök a tarsolyában, ilyen egyenlőtlen

feltételekkel nem lehetséges a győzelem. „Valahányszor azt

hiszem, hogy sikerült – gondolta Luka újabb lehetetlen akadály

kerül az utamba." Megfogta és megszorította Szoraja kezét.

– Már csak százhatvanöt életem maradt, és nem hiszem, hogy

annyi elég lesz ehhez az utolsó próbához – mondta. – Úgyhogy

ha itt vesztünk, csak szeretnék neked köszönetet mondani, mert

a te segítséged nélkül feleilyen messze nem jutottam volna.

A vidri Inzultáná is megszorította az ő kezét, hátranézett, és

szélesen elmosolyodott.

– Még nem kell velem érzelgősködnöd, buta fiú – mondta –,

mert te nem csak ellenségből szerzel sokat magadnak, hiszen

úgy tűnik, sosem vagy híján ezeknek. Nézz magad mögé. Néhány

elég erős barátod is van.

Bölcs Salamon király Varázsszőnyege mögött hatalmas felhők

tornyosultak, de ahogy Szoraja vígan rámutatott, ezek nem

közönséges felhők voltak. Hanem a Mágikus Világ összegyűlt

Szélistenei.

– És a felbukkanásuk – mondta nyugtatóan – azt jelenti: az

istenek végképp elszánták magukat arra, hogy hazavigyenek, és

megtehesd, amit meg kell tenned.

Luka most észrevette a Szélistenek arcát a felhőkben, a

felhőarcokat, amelyek kikerekedett képpel fújtak teljes

erejükkel.

– Három kínai Szélisten van itt – mondta Szoraja nagyon

izgatottan –, Csi-po, Feng-po és Pan-gu! És nézd azt a csapat

repülő Széloroszlánt, a Fong-si-jéket a tajvani Kinmenszigetekről.

A kínaiak általában nem beszélnek velük, sőt még

azt sem ismerik el, hogy léteznek... de itt vannak, együtt

dolgoznak! Tényleg bámulatos, hogy mindenki egyesült

mögötted! A japán Fudzsin is eljött, pedig ő soha nem megy

sehová. Nézz oda, ott az összes amerikai isten, az irokéz Ga-Oh, a

sziú Taté, amott meg az ádáz cseroki Szélisten, Oonawieh Unggi!

Szóval, a sziúk meg a cserokik sosem voltak szövetségesek, és

most még az irokézekkel is összeálltak... te jó ég! És még a

kaliforniai csumas törzs Csup Szélistene is abbahagyta a

napfürdőzést és eljött; ő általában túl lusta ahhoz, hogy akár egy

könnyű szellőt fújjon. És az afrikaiak is itt vannak... az ott

Janszan, a joruba Szélistennő! Közép- és Dél-Amerikából pedig a

niquiran indiánok Ecalchotja, a maja Pauahtuns, a zuni indiánok

Unáhsintéje, a karibi Guabancex... annyira öregek ők, hogy én

már komolyan azt gondoltam, kifogyott belőlük a szusz, de

mintha még bőséggel maradt volna bennük! Amott a szamoai

kövér Fa'atiu, ott meg az Andamán-szigeteki pufók Buluga, Ara

Tiotio, a polinéziai Tornádóisten meg a hawaii Paka. És Aisz, az

örmény Széldémon, Vila, a szláv istennő, meg a norvég szárnyas

óriás, Hraesvelg, aki a szárnya puszta csapkodásával kelt

szeleket, és a koreai istennő, Jondung Halmoni... ő jobban fúj, ha

rizslepényt töm a szájába, micsoda mohóság!... és Mbon

Burmából meg Enlil...

– Állj, kérlek, állj – esdekelt Luka. – Nem számít, hogy hívják

őket... bőven elég, amit csinálnak.

A következőt csinálták: elfújták az Esőmacskákat. Az

Esőmacskák hangos üvöltéssel és nyávogással elengedték a

varázsszőnyeget körülvevő buborékot, és elrepültek a semmibe,

hanyatt-homlok a szakadt ég mélységeibe. Mindenkiből nagy,

boldog kiáltás tört elő a Résamon, aztán a Szélistenek igazán

belelendültek, és a szőnyeg a legbámulatosabb sebességgel szállt

tova. Szoraja minden ügyességével se tudta volna még feleilyen

gyorsan sem repíteni. Alattuk a Mágikus Világ és fölöttük az ég

is elmosódott. Luka csak magát a szőnyeget látta, meg mögötte a

Szélisteneket, akik hazafelé fújták. „Csak érjek vissza idejében –

gondolta megint erősen. – Kérlek, nehogy elkéssem, csak érjek

vissza idejében."

A szél elállt, a szőnyeg leszállt, a Szélistenek eltűntek, és Luka

hazaért: nem a Szilszilá partjára, ahogy számított rá, hanem a

tulajdon utcájába a tulajdon háza előtt, pontosan arra a helyre,

ahol először hallotta Kutyát és Medvét beszélni, ahol először

találkozott Senkapival, és ahonnan elindult nagy kalandjára. A

világ színei még mindig furcsák voltak, az ég túl kék, a föld túl

barna, a ház sokkal rózsaszínűbb és zöldebb, mint máskor; és az

is szokatlan volt, hogy egy varázsszőnyeg parkol itt, rajta a

Mágikus Világ Szultánája, egy Titán, egy Kojot meg két

Elefántkacsa, s szemlátomást mindegyikük zavarban.

– Az az igazság, hogy mi nem vagyunk jó helyen itt, a Határon

– mondta Szoraja, amikor Luka, Kutya, a medve és Medve, a

kutya lelépett a Résamról a poros utcára. – Úgyhogy mivel neked

menned kell, menj gyorsan, hogy mi is távozhassunk. Menj

ahhoz a másik Szorajához, aki ebben a házban lakik, és amikor

beleteszed azt a vidri Vergonyát apád szájába, ne feledd, hogy a

vidri Inzultáná adta neked; és ha majd fiatalemberré cseperedsz,

gondolj néha erre az Inzultánára, ha nem felejted el teljesen.

– Sosem felejtelek el – mondta Luka de kérlek, föltehetnék egy

utolsó kérdést: meg tudom fogni a vidri Vergonyát puszta

kézzel? És ha a papám szájába teszem, nem égeti őt agyon?

– Az Élet Tüze nem sebzi meg azokat, akikhez hozzáér – felelte

a vidri Szoraja. – Sőt meggyógyítja a sebeket. Nem fogod túl

forrónak találni azt az izzó zöldséget. És apádnak is csak

használni fog. Igaz is, hat vidri Vergonya van abban a Vederben –

fejezte be –, mindegyikőtöknek egy, ha úgy gondolod.

– Akkor Isten veled – mondta Luka, majd az Öregfiúhoz

fordult, és hozzátette: – És azt akartam mondani, hogy sajnálom,

ami Ág kapitánnyal történt, mert végül is a fivéred volt.

Az Öregfiú vállat vont.

– Nincs mit sajnálnod – felelte. – Különben se kedveltem soha.

Ekkor Szoraja Inzultáná minden további hűhó nélkül fölemelte

a karját, Bölcs Salamon király Varázsszőnyege pedig az égbe

emelkedett, és halk búcsúhussanással eltűnt.

Luka a bejárati ajtóra nézett, és a küszöbön a nap első

fényében megcsillanó nagy aranygömböt látott: a kilences szint

végének mentési pontját, annak a „játéknak" a végét, amely

egyáltalán nem játék volt, hanem – ahogy Senkapi mondta –

élet-halál kérdése.

– Gyerünk – kiáltotta Kutyának és Medvének –, menjünk haza.

A mentési pont felé rohant, és amikor odaért, megbotlott,

ahogy gondolta, hogy megbotlik majd; miközben ügyetlenül

jobbra dőlt, sikerült megrúgnia bal lábával a pontot; utoljára

hallotta a sokatmondó dinget, amely nyugtázta teljesítményét;

látta, hogy minden szám eltűnik a látómezejéből; egy pillanatra

furcsán elszédült; aztán visszanyerte egyensúlyát, és látta, hogy

az aranygömb is eltűnt, a világ színei pedig visszafakultak

rendes állapotukba. Megértette, hogy maga mögött hagyta a

Mágia Világát, és megint ott van, ahol lennie kell. „És mintha

pontosan annyi idő lenne, mint amikor elmentem – tűnődött. –

Úgyhogy ez az egész meg sem történt, eltekintve persze attól,

hogy megtörtént." A vidri Veder még mindig ott lógott a

nyakában, érezte mellkasán a melegét. Mély lélegzetet vett, és

amilyen gyorsan csak tudott, beszaladt a házba, majd fel a

lépcsőn, s vele tartott Medve, a kutya, meg Kutya, a medve is.

Az otthon édes illata fogadta: anyja parfümje, a konyha

ezeregy titka, a tiszta lepedők frissessége, a felgyülemlett illatai

mindannak, ami e falak közt történt életében, és azok a régebbi,

rejtélyesebb szagok, amelyek már a születése előtt is ott lebegtek

a levegőben. A lépcső tetején pedig ott állt a bátyja, Hárún, arcán

furcsa kifejezéssel.

– Jártál valahol, ugye? – kérdezte Hárún. – Mesterkedsz

valamiben. Látom az arcodon.

Luka elrohant mellette, és odavetette:

– Most nincs időm elmagyarázni, hogy őszinte legyek.

Mire Hárún megfordult, és utánaszaladt.

– Tudtam – mondta. – Megvolt a kalandod! Na, gyerünk, ki

vele! Egyébként meg mi lóg a nyakadban?

Luka válasz nélkül továbbrohant, és Medve, a kutya meg

Kutya, a medve is elsuhant Hárún mellett, amikor Luka

berontott apja hálószobájába. Ők is a kaland részesei voltak, és

nem akarták elmulasztani a zárójelenetet.

Rásid Kalifa az ágyában feküdt, nyitott szájjal aludt éppen úgy,

ahogy Luka legutóbb látta, a csövek még mindig a karjában, és

az ágy mellett álló monitor mutatta, hogy még ver a szíve, de

nagyon-nagyon gyengén. Ám boldognak látszott, még mindig

boldognak, mintha egy olyan történetet hallgatna, amelyet imád.

Az ágy mellett Luka anyja, Szoraja állt, ujjai az ajkán, és Luka

megértette abban a pillanatban, amikor berohant a szobába és

megpillantotta, hogy anyja éppen megcsókolja az ujját, s aztán

Rásid szájához érinti, mert búcsúzik tőle.

– Mi a csudát művelsz, hogy így berohansz ide, mint egy őrült?

– kiáltotta Szoraja, és ekkor Medve, a kutya, Kutya, a medve és

Hárún is berontott. – Álljatok meg mind – parancsolta. – Mi ez?

Játszótér? Cirkusz? Mi?

– Kérlek, mama – könyörgött Luka –, nincs idő, hogy

megmagyarázzam... kérlek, csak hadd tegyem, amit tennem kell.

– Azzal anélkül, hogy megvárta volna anyja válaszát, beletett egy

Élet Tüzétől izzó vidri Vergonyát apja nyitott szájába, ahol az

nagy ámulatára azonnal elolvadt. Luka meredten nézte, ahogy

apró tűznyelvek buknak le Rásid torkán; aztán eltűntek, egy

pillanatig semmi sem történt, és Luka szíve elszorult.

– Á – lamentált az anyja –, mi a csudát műveltél, te buta fiú?...

– De aztán a feddő szavak elhaltak az ajkán, mert ő és a

szobában mindenki látta, hogy visszatér a szín Rásid arcába;

majd az egészség ragyogása terjedt szét a bőrén, szinte mintha

kínjában elpirulna; és az ágy mellett álló monitor határozott,

rendszeres szívverésre váltott.

Rásid keze megmozdult. Jobb kezével váratlanul kinyúlt, és

csiklandozni kezdte Lukát, Szoraja pedig ennek láttán eltátotta a

száját, részben a csoda felett érzett örömében, részben pedig

ijedtségében.

– Ne csiklandozz, papa – mondta Luka boldogan, mire Rásid

Kalifa lehunyt szemmel így szólt:

– Nem én csiklandozlak... hanem Senkisem. – Aztán az

oldalára fordult, hogy a bal kezével is megtámadja Lukát.

– Te vagy az, te csiklandozol – nevetett Luka, mire Rásid Kalifa

a szemét kinyitva és széles vigyorral, ártatlanul megkérdezte:

– Én? Csiklandozlak? Nem, nem. Az Badarság.

Rásid felült, nyújtózott, ásított, és vicces, kíváncsi pillantást

vetett Lukára.

– Felettébb különöset álmodtam rólad – mondta. – Lássuk

csak, emlékszem-e rá. Kalandra indultál a Mágia Világába, azt

hiszem, az volt, és az egész hely szétesett. Hmm, és voltak

Elefántkacsák, Respekto-Rágcsálók meg egy igazi, hamisítatlan

Repülő Szőnyeg, aztán még egy kis dolog: Tűztolvaj lettél, és

elloptad az Élet Tüzét. Kis Luka, nem tudsz véletlenül valamit

erről az álomról? Van annak valami halvány esélye, hogy kitöltöd

a hézagokat?

– Talán igen, talán nem – felelte Luka bátortalanul –, de neked

már tudnod kell ezt, papa, mert, hogy őszinte legyek, mintha

egész idő alatt ott lettél volna velem, tanácsokat adtál meg

helyettesítettél, és nélküled elvesztem volna.

– Akkor már ketten vagyunk – mondta Blabla-sah –, mert én is

elvesztem volna, ha nincs ez a kis hőstetted, az biztos. Vagy nem

is olyan kicsi hőstetted. Vagy szuperkolosszális ultrahőstetted.

Nem mintha azt szeretném, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség

vagy ilyesmi. Az Élet Tüze. De tényleg. Micsoda teljesítmény.

Hmm, hmm. Vidri Vergonyák, mi? És lehet, hogy az a dolog, ami

a nyakadban lóg, az egy igazi vidri Veder?

– Nem tudom, miről beszéltek – mondta Szoraja Kalifa

elégedetten –, de jó hallani, hogy megint a régi sületlenségek

hangzanak el ebben a házban.

Ezzel azonban még nem ért véget a történet. Luka épp abban a

biztos tudatban pihent, hogy munkájával végre elkészült, amikor

kellemetlen, bugyborékoló hangot hallott apja hálószobájának

egyik sarkából, és nagy rémületére ott állt egy Lény, akiről azt

hitte, hogy utoljára látja, amikor az Öregfiú kihajította a

végtelen űrbe. Már nem viselt cinóbervörös nyári inget és

szalmakalapot; színtelen volt és arctalan, mert Rásid Kalifa

visszatért önmagába, és bár ez az alávaló haláldolog nyilván

megpróbált valamiféle emberi alakot ölteni magára, csak torz,

ocsmány és ragacsos külsőt sikerült, mintha ragasztó lenne.

– Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen – sziszegte. – Tudod,

miért. Valakinek meg kell halnia. Már az elején mondtam, hogy

van egy kelepce, és annyi. Ha egyszer létrejöttem, nem távozom

addig, amíg el nem nyelek egy életet. Nincs vita, érted?

Valakinek meg kell halnia.

– Menj el – ordította Luka. – Vesztettél. Apám már jól van.

Csak bugyborékold el magad oda, ahová mész.

Rásid, Szoraja és Hárún csodálkozva nézett rá.

– Kivel beszélsz? – kérdezte Hárún. – Abban a sarokban nincs

semmi.

De Medve, a kutya és Kutya, a medve jól látta a Lényt, és

mielőtt Luka megszólalhatott volna, Medve közbevágott:

– Mi lenne – kérdezte a Lénytől –, ha egy halhatatlan

lemondana a Halhatatlanságáról?

– Miért ugat így Medve? – kérdezte Szoraja zavartan. – Nem

értem, mi folyik itt.

– Emlékszel? – kérdezte Medve sürgetőn Lukát. – Barak

vagyok, és az Ebemberek / Élnek már vagy ezer éve? Egy kínai

átok kutyává változtatott. Neked nem nagyon tetszett, amikor

meséltem, mert azt akartad, hogy a te kutyád legyek, és semmi

más. Hát, most én is csak az akarok lenni. Ezer év után. Pokolba

a múlttal! És ki akar még ezer évig élni? Elég volt az egészből!

Csak Medve, a kutyád akarok lenni.

– Ez túl nagy áldozat – mondta Luka, akit megrendített kutyája

hűsége és önzetlen bátorsága. – Ezt nem kívánhatom tőled.

– Nem kérlek rá, hogy kívánd – felelte Medve, a kutya.

– Ez a kutya lármásabb, mint azelőtt – mondta Rásid. – Luka,

nem tudnád lecsendesíteni?

– Egy Halhatatlanság – mondta mohón a Lény a sarokban. –

Mmm! Igen, igen! Elnyelni egy Halhatatlanságot! Kiszívni a

halhatatlanból, hogy feltöltődjem, és otthagyni a halhatatlant

halandó alakban! Hát, igen. Az tényleg nagyon kellemes lenne.

– Ejnye – mondta hirtelen Kutya, a medve. – Valamit be kell

vallanom. – Ebben a pillanatban, gondolta Luka, Kutya

egyáltalán nem medvésnek, hanem inkább nyuszisnak látszik. –

Emlékszel arra a történetre, amit meséltem... hogy fejedelem

voltam, aki aranyat sző a levegőből? Meg Bulbul Dévre, a

madárfejű óriásra és a többire?

– Persze hogy emlékszem – felelte Luka.

– Nézd, férjuram, most a medve dörmög, és a fiú a medvével

beszél – mondta Szoraja kétségbeesve. – Ezeket az állatokat... és

a fiadat is... tényleg egyre lehetetlenebb féken tartani.

– Nem volt igaz – ismerte el Kutya, a medve, szégyenében

lehajtva a fejét. – Az egyetlen, amit a levegőből szőttem, az a

história volt, amivel kötöttem az ebet a karóhoz... vagy a medvét

a karóhoz, talán ezt kéne mondanom. Csak arra gondoltam,

kellene egy jó történetet mesélnem. Arra gondoltam akkor, hogy

ezt várod tőlem, különösen miután Medve elénekelte azt a dalt

magáról. Elhatároztam, hogy jó színben tüntetem fel magam.

Nem lett volna szabad. Sajnálom.

– Ne aggódj – mondta Luka. – Ez egy mesemondó háza.

Mostanra már tudnod kell, hogy az milyen. Folyton mindenki

történeteket agyal ki.

– Akkor ez rendben is van – mondta Medve, a kutya. – Csak

egyikünk mondhat le a halhatatlanságról, és az én vagyok.

Azzal anélkül, hogy megvárta volna a vita folytatását, abba a

sarokba rohant, ahol a Lény kucorgott, majd ugrott; Luka látta,

hogy a Lény rettenetes szájféléjét hihetetlenül nagyra tátja, és

azt is látta, hogy ez a száj elnyeli Medvét; aztán előbukkant, és

ugyanúgy festett, csak másként, s a Lény is Medve-forma lett:

Senkapi helyett Semedve.

– Ó – kiáltotta a Lény. – Ó, eksztázis, eksztázis! – Aztán

valamiféle visszavillanás következett, mintha a fényt beszívta

volna egy pont ahelyett, hogy kirobbant volna belőle, és a

Medvelény berobbant, vummpppfff, majd nem volt ott többé.

– Vuff – szólalt meg Medve, a kutya, és a farkát csóválta.

– Hogy érted azt, hogy vuff? – kérdezte Luka. – Elvitte a

macska a nyelved?

– Brumm – mondta Kutya, a medve.

– Á – értette meg Luka. – A mágikus rész most tényleg véget

ért, ugye? És mostantól fogva csak a rendes kutyám meg a

rendes medvém vagytok, én pedig csak a rendes én.

– Vuff – mondta Medve, a kutya, majd rávetette magát Lukára,

és megnyalta az arcát. Luka szorosan átölelte.

– Azután, amit az imént tettél – mondta –, soha nem hagyom,

hogy valaki azt gondolja, a kutyák balszerencsét hoznak, mert

mindannyiunknak szerencsés nap volt, amikor a kutyám lettél.

– Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Szoraja

erőtlenül.

– Semmi baj, mama – felelte Luka, és olyan erősen megölelte,

ahogy csak tudta. – Nyugodj meg. Az élet végre visszatért a

rendes medrébe.

– A te medredben semmi se rendes – válaszolta anyja, és

puszit nyomott a feje búbjára. – Rendes meder? Tudjuk, hogy

ebben a családban nem létezik ilyesmi.

Azon a hűs estén a Kalifa házának lapos tetején vacsoraasztalt

állítottak fel a csillagok alatt – igen, megint előbukkantak a

csillagok! –, és lakomát ettek, amely lassan sült húsokból és

gyorsan sült zöldségekből, savanyúságból és édességből, hideg

gránátalmaléból és teából, de ritkább ételekből is állt:

boldogságlevesből, fűszeres lelkesedésből és megkönnyebbülésjégkrémből.

Az asztal közepén a kis vidri Vederben ott lapult a

maradék öt vidri Vergonya, amelyek halványan izzottak az Élet

Tüzétől.

– Szóval, ez a másik Szoraja, akit úgy megszerettél – mondta

Szoraja Kalifa Lukának épphogy negédesen –, azt mondta, hogy

ha egy egészséges ember eszik egyet ezekből, akkor hosszú életű

lesz, sőt talán még örökké is fog élni?

Luka a fejét rázta.

– Nem, mama – felelte –, ezt nem a vidri Inzultáná mondta.

Hanem Ré, a Legfőbb Lény.

Annak ellenére, hogy életét a legendás Blabla-sah mellett

töltötte, Szoraja Kalifa sosem szerette nagyon ezt a

fantáziavilágot, amit most már nemcsak mesemondó férjétől,

hanem a két fiától is el kellett tűrnie. Ezen az estén azonban

igazi erőfeszítést tett.

– És ez a Ré... – szólalt meg, de Luka fejezte be a mondatot

helyette.

–...ezt nekem mondta hieroglifául, amit egy Ropogtat nevű,

beszélő mókus fordított le.

– Na, mindegy is – adta fel Szoraja. – Minden jó, ha jó a vége,

és ami ezeket az úgynevezett „vidri Vergonyákat" illeti,

egyszerűen berakom őket a kamrába, aztán majd eldöntjük,

mihez kezdjünk velük.

Luka épp azon tűnődött, milyen lenne, ha ő, a bátyja, az anyja

meg az apja örökké élhetne. A gondolatot inkább ijesztőnek

találta, mint izgalmasnak. Talán a kutyájának, Medvének igaza

volt, és jobb lenne a Halhatatlanság, sőt annak a valószínűsége

nélkül élni. Igen – talán jobb lenne, ha Szoraja eldugná a vidri

Vergonyákat valahová, hogy az összes Kalifa lassan

megfeledkezzék a létezésükről; aztán talán ők, a Vederben lapuló

Vergonyák is ráunnának végül, hogy arra várjanak, majd

megeszik őket, és a Határon át visszacsusszannának a Mágia

Világába, a Valódi Világ pedig megint Valódi lenne, az élet meg

csak élet, és az bőven elég is lenne.

Az éjszakai égen hemzsegtek a csillagok.

– Mint tudjuk – mondta Rásid Kalifa –, a csillagok néha táncra

perdülnek, és olyankor minden megtörténhet. De vannak

éjszakák, amikor jó látni, hogy minden a szokásos helyén van, és

akkor mindannyian pihenhetünk.

– Az én lábam már pihent eleget – mondta Szoraja. – A

csillagok talán nem táncolnak, de mi biztosan fogunk.

Tapsolt, mire Kutya, a medve hirtelen a hátsó lábára állt, és

ropni kezdte az afrikai gumicsizmást, Medve, a kutya pedig

felugrott és vonítva rázendített egy népszerű dalra, aztán a

Kalifa család is talpra szökkent, vad táncba kezdett, és

csatlakozott a kutya dalához. Mi pedig most itt hagyjuk őket, a

megmentett apát, a szerető anyát, a bátyot és a fiút, aki hazatért

nagy kalandjából a szerencsés kutyájával meg a fivéri

medvéjével együtt, fenn a tetőn egy hűs éjszakán, a mozdulatlan,

örök csillagok alatt, hadd énekeljenek és táncoljanak.

Megjegyzések

[←1]

Vagy hogy teljes nevén nevezzük: az Álimok diktatúrájának megdöntése a Mágikus

Világ Szívének lakói által, és ennek felváltása az Idővel kialakított ésszerűbb

kapcsolattal, lehetővé téve az Álomidőt, a Késést, a Bizonytalanságot, a Halogatást, a

Vonakodást és az Öregedés Széles körű Utálatát.

Salman Rushdie - Luka es az elet tuze

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?