PÁLFFY GÉZA: A CSÁSZÁRVÁROS VÉDELMÉBEN A GYőRI ...

megfelelően töltötte be a neki Luxemburgi Zsigmond, majd Hunyadi Mátyás által szánt szerepet.
Nándorfehérvár 1521. évi elestével azonban minden megváltozott. A magyar királyság az ütközőállamok
után az elkövetkező években elvesztette déli határvédelmének legfontosabb Duna menti szakaszát és
horvátországi előretolt véghelyeit is. Az ország immáron saját területén belül kényszerült védekezésre. A
hátországot ugyan a török által 26ez ideig még kevésbé veszélyeztetett területekből könnyen lehetett növelni,
a várláncolatot jóval nehezebb volt pótolni – annál is inkább, mert az északabbi végvárvonal már az ország
belsejében húzódott és a természeti adottságok sem segítették oly mértékben, mint a szinte folyókra és
hegyvonulatokra tapadó délebbit. Az ország helyzetét emellett a Jagellók uralmával beköszöntő gazdasági
nehézségek is súlyosbították. Ráadásul ezúttal a külpolitikai helyzet sem volt olyan kedvező, mint a 15.
század első évtizedében vagy Mátyás uralma alatt a hosszabb „békeperiódusban”. I. Szülejmán szultán
ugyanis szakított apja, Szelim keleti hódítási gyakorlatával és csaknem egész életét az európai tartományok
kibővítésének szentelte. S mindezt egy olyan világbirodalom erőforrásainak bevonásával tehette, amelynek
területe ekkor már mintegy hét-, lakossága pedig körülbelül négyszerese volt a korabeli Magyarországénak.
Egy „elefánt” – miként utóbb 1563-ban Szemiz Ali nagyvezír egy ízben az oszmán hatalmat jellemezte 50 8 –
nézett farkasszemet egy a lábai között eltörpülő kisállattal. Csakhogy az utóbbinak – hogy a nagyvezír
hasonlatánál maradjunk – egy „kétfejű sas” formájában támadt egy jelentős segítőtársa.
1521 nemcsak amiatt hozott a védelmi rendszer történetében különleges fordulatot, hogy déli
várláncolatának elestével végleg megnyitotta a határvédelem teljes összeomlásának folyamatát, azaz a
Mohács felé vezető utat. Emellett ez az esztendő egy olyan lényeges változásnak is kezdetét jelentette,
amelynek hatása ténylegesen csak mintegy fél évszázaddal később – többek között éppen a győri
főkapitányság kiépítésével – mutatkozott meg Magyarországon. Ez a jelentős fordulat a Habsburgok,
nevezetesen II. Lajos magyar király sógora, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg örökös tartományainak a
magyarországi határvédelembe való bekapcsolódása volt. Noha az idegen segítség ezekben az esztendőkben
még valóban nem tűnhetett másnak, mint a gazdagabb rokon által nyújtott segítségnek, hosszú távú
következményei mégis alapjaiban befolyásolták a teljes Duna-medence koraújkori történetének alakulását.
Az 1521-től elsősorban a Krajna, Karintia és Dél-Stájerország védelme szempontjából kiemelten jelentős
horvát végek megsegítésére egyre rendszeresebben érkező idegen csapatokkal 51 9 a magyar–oszmán
konfliktus új arculatot kezdett ölteni. Bár a mohácsi vereségig terjedő időszakban ezek – a többek között
idősebb Niklas Graf zu Salm ausztriai főhadparancsnok 52 10 vezetése alatt a Kulpa és az Una vidékére érkező
– idegen csapatok a magyar király végváraiban még csak kivételes esetben teljesítettek szolgálatot, azaz
többnyire csak a tavaszi és nyári hónapokban érkeztek a magyar végek megsegítésére, mindezzel az
összeütközésben részt vevő felek száma kibővült.
A magyar–török konfrontáció mindezek következtében egyre inkább magyar(–osztrák) és oszmán
konfliktussá vált, amely az idegen segítség ellenére is elkerülhetetlen 1526. évi mohácsi vereség és Habsburg
Ferdinánd magyar királlyá választása után végleg Habsburg–oszmán nagyhatalmi összeütközéssé változott.
A Magyarország számára nélkülözhetetlen idegen anyagi–katonai segítség azonban nemcsak a két
világbirodalom 27kapcsolatában jelentette hosszú küzdelem kezdetét. Már az első osztrák segélyhadak
megjelenése hatásköri konfliktusok sorát hozta a határvédelmet addig kizárólagosan irányító horvát–szlavón
bán és az osztrák főherceg saját tartományából származó főhadparancsnoka között. Ez az ellentét Mohács
után a Habsburg politikai–katonai vezetés és a magyar rendek között évszázados viszálykodás kezdetét
nyitotta meg.
282. Ferdinánd király főhadparancsnokainak tevékenysége Magyarországon
Az 1526 után eltelt másfél zűrzavaros évtized a törökök elleni védekezés számos vonatkozásában
kísértetiesen emlékeztet a 15. század első felének eseményeire. Pusztán a keresztény fél szereplői változtak
meg, hiszen a középkori magyar királyság összeomlásával immáron elsősorban I. Ferdinánd osztrák
tartományai, másodsorban pedig V. Károly császár Habsburg Birodalma került olyan helyzetbe, mint
amilyenbe annak idején Luxemburgi Zsigmond Magyarországa jutott. A határvédelem vonatkozásában a
legfontosabb kérdés szinte teljesen ugyanaz volt, csakhogy ettől az időszaktól, pontosabban az 1529. évi
508 Žontar, 1971. 210.
519 Rothenberg, 1960/2. 493–498.; Rothenberg, 1970. 24–29.; Vojna Krajina, i. m. 24–25. Vö. még a
korábbi összefoglalások hibáira: Pálffy, 1996/2. 173.: 25. jegyz.
5210 A Bécs török elleni védelmét 1529-ben irányító Salm 1522–1523-ban Ferdinánd osztrák főherceg
csapatainak főhadparancsnoka volt Horvátországban és Szlavóniában. Newald, 1879/2. 113.: Beilage No. 2.
és Uo. 34. stb., valamint Thallóczy–Hodinka, 1903. 140.: No. LXXXVI., 237–238.: No. CXXXIX. Vö. még
ÖStA KA AFA 1522/6/1.