messze volt a híd

Wiessing szerint az elhagyott bőröndök hegyként tornyosodtak a
peronon. Nijmegentől nyugatra, Zetten falucskában Paul van Wely
diák figyelte, hogy a vasútállomáson összezsúfolódott holland nácik
egy álló napig vártak hiába egy Németországba induló vonatra.
Asszonyok és gyermekek jajveszékeltek a peronon, és van Wely
szerint „a váróterem úgy festett, mint egy csavargókkal teli zsibáru-kereskedés”.
Hasonló jelenetek játszódtak le minden városban.
A holland kollaboránsok kétségbeesetten kapaszkodtak fel minden
járműre. Willem Tiemans városi építész az arnhemi nagy híd melletti
hivatala ablakából nézte, amint holland nácik „őrjöngve tülekedtek”,
hogy följussanak egy dereglyére, amely fölfelé indult a Rajnán, a
Birodalom irányába.
Az utak zsúfoltsága óráról órára nőtt. A járműáradatnak sötétedés
után sem szakadt vége. Szeptember 3-a és 4-e éjszakáján
a németek olyan elszántan igyekeztek biztonságba jutni, hogy a
katonák, mit sem törődve a szövetséges repülők támadásaival,
az útkereszteződésnél fényszórókat állítottak, és a sok túlterhelt
jármű lépésben, világító fényszórókkal haladt el előttük. A német
tisztek tehetetlenek voltak. Dr. Anton Laterveer arnhemi orvos
elmondta, hogy német katonák eldobálták puskáikat, sőt némelyek
megkísérelték hollandoknak eladni fegyvereiket. A kamasz Joop
Muselaars látta, amint egy hadnagy megpróbált leállítani egy szinte
üres katonai járművet, de vezetője fittyet hányva a parancsnak,
továbbhajtott, mire az őrjöngő tiszt pisztolyát a macskaköves útra
lőtte ki.
Szöktek a katonák szerte Hollandiában. Eerde faluban Adrianus
Marinus, tizennyolc éves kereskedősegéd észrevette, hogy egy katona
leugrik egy teherkocsiról. Egy gazdaság irányába rohant, majd
eltűnt. Marinus később megtudta, hogy a Wermachtba besorozott
orosz hadifogoly volt. Két mérföldnyire Nijmegentől, a Waal folyó
északi partján fekvő Lent faluban, a szokásos körútját végző dr. Frans
Huygen tanúja volt, hogy német katonák civil ruháért könyörögnek
a lakosságnak, a falusiak azonban nem voltak hajlandók adni nekik.
Nijmegenben elszántabban követelőztek. Sok esetben fegyvert
fogtak a lakosságra, úgy követeltek ruhát. Wilhelmus Peterse, negyvenesztendős
karmelita szerzetes látta, amint nagy sietve kibújnak
egyenruhájukból, civil ruhát öltenek, majd gyalogosan nekivágnak a
német határnak. „A németek torkig voltak a háborúval”, emlékezik
17