messze volt a híd

Amszterdam, Rotterdam és Hága külvárosaiban zászlót és virágot
lengető tömegek sorakoztak fel a nagyvárosokba vezető főútvonalak
mentén, azt remélve, hogy hamarosan megpillantják a dél felől
közeledő angol harckocsikat.
A hírek futótűzként terjedtek. Amszterdamban sokan úgy tudták,
hogy az angol csapatok harminc mérfölddel délnyugatra fölszabadították
a tengerparti Hágát. Hágában viszont azt hitték, hogy
Rotterdam, a várostól tizenöt mérföldre fekvő nagy kikötő már
fölszabadult. A vonatok utasait minden állomáson más hírekkel
traktálták. Így például Henri Peijnenburg, huszonöt éves ellenállási
vezető, aki Hágából az alig nyolcvan mérföldre levő nijmegeni otthonába
utazott, útja elején úgy értesült, hogy az angolok bevonultak
Maastricht ősi határvárosába. Utrechtban már azt mondták neki,
hogy elérték Roermondot. Arnhembe érkezve pedig azt bizonygatták
ismerősei, hogy az angolok elfoglalták Venlót, alig néhány mérföldre
a német határtól. „Amikor végre hazaértem – emlékezik vissza
Peijnenburg –, azt vártam, hogy az utcán már szövetséges katonákkal
találkozom, de csak visszavonuló németeket láttam.” Értetlenül és
nyugtalanul szemlélte hát a zűrzavart.
Mások is osztoztak aggályaiban – kiváltképpen a földalatti mozgalom
Hágában ülésező főparancsnokságának tagjai. Feszült figyelemmel
kísérték az eseményeket, és úgy látták maguk is, hogy Hollandia
a felszabadulás küszöbén áll. Véleményük szerint a szövetséges
harckocsik úgy hatolhattak volna be az országba, mint vajba a kés.
A földalatti mozgalom vezérkarának meggyőződése szerint a „kapu”
– Hollandián és a Rajnán át Németországba – tárva-nyitva állott.
Az ellenállási mozgalom irányítói tudták, hogy a németeknek
szinte semmiféle olyan ütőképes haderejük nincsen, amellyel megállíthatnának
egy elszánt szövetséges támadást. Szinte gúnyos megvetéssel
tekintettek a tengerparti erődítéseket védő egyetlen gyönge és
nem teljes létszámú, csupán idős katonákból álló hadosztályra (ezek
a német alakulatok 1940 óta ültek betonbunkerjükben, a puskájukat
sem sütötték el), meg a többi szedett-vedett egységre, amelynek harci
értéke igen kétségesnek tetszett. Akadtak közöttük holland SS-csapatok,
nagy sietve összekotort helyőrségi egységek, lábadozókból és
frontszolgálatra alkalmatlan katonákból álló csapattestek. Ez utóbbiakat
találóan „gyomros” és „füles” zászlóaljakként emlegették, mert
a legtöbb katona gyomorfekéllyel küszködött vagy nagyothallott.
21