D-2012-Havelka Judit.pdf - pszichologia - Pécsi Tudományegyetem

A különlegesen fenyegető helyzetekben szinte automatikus reakcióként lép fel az élmény azonna-
li disszociációja, azaz a traumatikus élmény részleges vagy egészében vett szétkapcsolódása a
személyes tudattól. Teljes disszociáció esetén mintegy „megszökik” a helyzetből a személy, és
„máshol” találja magát, az eseményt pedig a személyiség egy másik része éli végig helyette. Ezt
az aktust teljes amnézia követi azután az eseményt illetően. A másik lehetőséget részleges
(„partiális”) disszociációnak nevezik, amikor az esemény idején fellépő érzelmek, és/vagy testi
élmények kapcsolódnak le a személyes tudatról. A disszociáció jelenléte a sokkoló helyzetekben
az egyik legbiztosabb előjelzése a traumatizálódásnak (van der Hart, Steele, Nijenhaus, 2006). A
leválasztott részek disszociált emlékek formájában tovább élnek. A disszociáció nem folytonos, s
így a leválasztott traumatikus emlékek rémálmokként, „flash-back”-ekként, vagy ún. disszociatív
epizódokban történő cselekvéssorozatok formájában időről időre visszatérnek és uralják a tudatot.
Ezeket a megváltozott tudatállapotokat Charcot, Janet és Breuer is a hipnotikus állapotokkal tar-
totta megegyezőnek. Ezekben az állapotokban egyfajta speciális tanulási folyamat zajlik, melyet
„állapot-függő tanulásnak” neveztek el, melynek sajátosságai közé tartozik, hogy az itt elsajátított
anyag nem vihető át más tudatállapotokba – és viszont – a más tudatállapotokban elsajátított
anyag nem vihető át ide (van der Hart és Horst, 1988, van der Kolk és van der Hart, 1989).
A strukturális disszociáció elmélete (van der Hart, Steele, Nijenhaus, 2006) szerint a
koragyermekkori traumatizáció sokszor az én fragmentációjához vagy hasításához vezet. A
strukturális disszociáció a krónikus traumatizáció eredményeként jön létre. Minden helyzet,
amely a túlerővel való szembekerülés élményét mozgósítja, hasadáshoz vezet egy, vagy több
olyan látszólag normális személyiségrész (Apparently Normal Person, APN) között, melyek
képesnek mutatkoznak a helyzetben funkcionálni, valamint az emocionális személyiségrészek
(Emotional Person, EP) között.
Kognitív traumaelméletek
Horowitz (1976) „stresszválasz elmélete” a normál és patológiás gyászfolyamatok megfigyelésé-
re alapozva írta le a veszteséget és a traumát követő pszichológiai folyamatokat. A traumatikus
élmény feldolgozásának folyamatában az első reakciók, (felháborodás és fájdalom) után a sze-
mély megpróbálja az új, traumatikus tudást összeegyeztetni a korábbi, a világról és önmagáról al-
kotott ismereteivel, ám a traumával kapcsolatos érzések és gondolatok nem illeszthetőek be a ko-
rábbi világképébe. Ez hatalmas feszültséget okoz, melyet azután pszichológiai elhárító mecha-
nizmusok próbálnak csökkenteni, így biztosítva, hogy ne jusson a tudatba több információ mint
ami feldolgozható. Azt feltételezi, hogy a megrázó események reprezentációi hosszabb ideig cir-
kulálnak a rövidtávú, vagy aktív emlékezetben, mivel nem passzolnak bele a már meglévő kogni-
24