D-2012-Havelka Judit.pdf - pszichologia - Pécsi Tudományegyetem

minusaiban (Freud 1949). Freud és Breuer legfontosabb kérdése ezzel kapcsolatban az volt, hogy
mi teszi a traumatikus emlékeket érzéketlenné a feldolgozás számára, úgy ahogyan az a normális
emlékekkel történik? Megállapították, hogy normális körülmények között az emocionálisan ter-
helt élmények egy bizonyos fiziológiás reakciót váltanak ki izomreakciókkal egyetemben, (egy-
fajta „kisülést”), mely valamely módon elősegíti az élmény integrációját (Breuer, Freud, 1893).
Ugyanúgy ahogyan Janet, ők is azt tartották a legfontosabbnak, hogy az emocionálisan terhelt
élmény asszociációk segítségével helyet kapjon az autobiografikus emlékezet egy nagyobb egy-
ségében. Ha ez az integráció megtörténik, akkor ez az esemény a továbbiakban, mint egy a jövő-
beli cselekvéseket irányító elképzelés működhetne ahelyett, hogy folyton újra- és újra át kelljen
élni, különállóan minden egyéb élettapasztalattól. Munkájukban leszögezik, hogy abban az eset-
ben, ha az élmény módot talál adekvát fizikai kifejeződésre, az emocionális zavar sokkal enyhébb
lesz. Freud és Breuer nem csak a fizikai akciót tartották az egyetlen lehetséges eszköznek annak
megelőzésében, hogy egy élmény traumatikussá váljon. Dolgozatukban kifejtették azon meggyő-
ződésüket, hogy a traumatikus élmény emocionális és tényszerű elemeinek verbális kifejezése
ugyanúgy felszabadíthatja a személyt a trauma hatása alól.
A traumák utáni állapotok sajátossága azonban, hogy a traumát elszenvedettek sok eset-
ben nem képesek a traumatikus élmény lényegét szavakba önteni, mintegy „blokkolva van” náluk
ez a képesség. Szavak helyett szenzációk és percepciók formájában létezik a trauma lenyomata,
mely valószínűleg nem rendelkezik verbális ekvivalenssel. Hogy itt „szándékos felejtésről”, vagy
„disszociációról”, vagy aktív „elfojtásról” van szó, nem sokat változtat azon a tényen, hogy a
traumatizált személyek nem tudnak az őket leginkább zavaró tényekről beszélni (pont azokról
amelyeket fel kellene dolgozniuk) hogy ezáltal helyet adhassanak élettörténetükben az esemény-
nek, majd azután folytathassák tovább az életüket (van der Kolk, 2000).
A következő fejezetben fogok kitérni arra, hogy napjainkban milyen terápiás megoldások
jöttek létre többek között az itt felsorolt neurofiziológiai kutatások eredményeinek hatására. A
feladat hatalmas: a traumafeldolgozás egy ideális formája úgy kell, hogy segítséget nyújtson a
traumát elszenvedetteknek a múltbeli traumatikus események feldolgozásában, hogy eközben le-
hetőleg ne kelljen folyamatosan azt átélniük, mintha az esemény az „itt és most”-ban zajlana. Egy
ilyen terápiának képesnek kell lennie az inadekvát testi reakciók kioltására, melyek a traumatikus
esemény idején rögződtek, de a jelenlegi realitásban többé nem nevezhetők érvényesnek. Az erre
napjainkig legalkalmasabbnak bizonyult terápiás metódusok legtöbbször az „alulról-felfelé” irá-
nyuló feldolgozási technikák, melyek lehetővé teszik, hogy kapcsolat alakulhasson ki az automa-
tikus regulációk világa és az imaginációk világa között, melyek azután a szituációknak egy új,
addig még nem létezett képét alkotják meg és ezáltal új, adaptív reakciók jöhetnek létre. Egy
42