D-2012-Tiringer Istvan dr.pdf - pszichologia - Pécsi Tudományegyetem

viselkedésterápiás stresszkezelés azon páciensek esetében segítette leginkább a pozitívumok
megélését, akiket kezdetben alacsony diszpozicionális optimizmus jellemzett.
2.5.2 Kognitív értékelő folyamatok
A krónikus betegségekhez történő alkalmazkodás elméletei az érzelmi és viselkedéses
reakciók megértésében kiemelt szerepet tulajdonítanak a betegség individuális értékelésének.
Másképp reagál például az a rákos beteg, aki halálos ítéletnek, és másképp az, aki kezelhető
problémának tartja betegségét, s ebből adódóan másképp alkalmazkodik helyzetéhez. Richard
Lazarus és Susan Folkman az 1980-as évek elején dolgozták ki a kognitív értékelő folyamatok
elméletét (az elsődleges és másodlagos értékelés szerepe a humán stresszválaszban). Az
alábbiakban az elmúlt évtizedekben legintenzívebben kutatott kognitív konstruktumokat
tekintjük át.
Az alapvető életcélok fenyegetettsége
Több szerző alapvetőnek tartja a betegség hatását az egyéni életcélokra. Lazarus 1991-ben
módosította az elsődleges értékeléssel kapcsolatos felfogását, és a stresszhelyzetek
kimenetelének modellezésekor figyelembe vette a stresszor jelentését, a célok fontosságát, s a
stresszor összeegyeztethetőségét az egyéni célokkal (témánkra vonatkoztatva például a
betegség jelentését a szelf szempontjából). Scheier és Bridges (1995) a szelf-szabályozás
elméletét (Carver, Scheier 1998) alkalmazta a krónikus betegségekhez történő alkalmazkodás
leírására. Tapasztalataik szerint annál nagyobb a betegség okozta distressz, minél inkább
gátolja fontos életcélok megvalósulását. Például fibromialgiás betegeknél a mindennapi
alkalmazkodást vizsgálva Affleck és mtsai (2001) azt találták, hogy a célok
akadályozottságának megélése kapcsolatban áll a fájdalommal és a fáradtsággal, továbbá,
hogy a diszpozicionális optimizmus befolyásolja a célok, a fájdalom és a fáradtság
kapcsolatát.
Leventhal szelf-szabályozási elmélete (Leventhal, Nerenz 1983) a betegségekhez történő
alkalmazkodásban az értékelési folyamatokat helyezi középpontba és a fenyegetettség
megélését tartja döntő jelentőségűnek. A betegségreprezentációk és a szelf viszonyulása
határozza meg a beteg alkalmazkodását. A betegségkép és a szelf kapcsolata lehet „totális”,
amikor a kettő nem választható el egymástól és lehet „körülhatárolt”, amikor a szelf csak egy
részét érinti a betegség, más vonatkozásai azonban függetlenek tőle. A betegségreprezentáció
12