D-2012-Tiringer Istvan dr.pdf - pszichologia - Pécsi Tudományegyetem

érzelmek szintje – a kezdeti krízist követően – visszatér a betegség előttire (Tomich, Helgeson
2002).
A betegséghez történő alkalmazkodás azonban nem egyenlő a pszichés zavarok hiányával. Az
élet élvezetét nem feltétlenül akadályozza, hogy a betegség az élet néhány területén
szenvedést okoz. Bár a pozitív és a negatív érzelmek stresszhelyzetekben többnyire kevésbé
differenciáltan jelennek meg, a kutatások pszichopatológiai fókusza az alkalmazkodási
folyamatok megértését csak korlátozottan teszi lehetővé (Zautra és mtsai 2001).
Néhány kutatás arra utal, hogy az alkalmazkodás pozitív és negatív indikátorai különböző
háttértényezőkkel állnak kapcsolatban. Például több vizsgálat is igazolta, hogy az
alkalmazkodás pozitív és negatív indikátorai különböző megküzdési stratégiákkal állnak
kapcsolatban (Echteld 2003; Felton, Revenson 1984).
A krónikus betegségek kulturálisan is befolyásolt megélése gyakran implikálja a
lehangoltságot és a tartós szenvedést, aminek több negatív következménye lehet. A krónikus
betegségekhez kapcsolódó negatív sztereotípiák indokolatlan szorongást és kétségbeesést
válthatnak ki – elsősorban azoknál a pácienseknél, akik először találkoznak egy adott súlyos
betegséggel –, ami akár önfeladáshoz, s a hatékony kezelési lehetőségek visszautasításához
vezethet (például rákos betegek esetében). A negatív betegség-sztereotípiák szerepet játszanak
az érintett betegek stigmatizációjában, alacsonyabb támogatottságában, s a pszichológiai,
pszichofarmakológiai kezelések túlkínálatában (Stanton, Revenson 2007).
A jól alkalmazkodó betegek vizsgálata elősegítheti a betegségfeldolgozás protektív
tényezőinek megértését. Az utóbbi évtizedben ezzel kapcsolatban két megközelítés váltott ki
nagyobb érdeklődést: a poszttraumás növekedés és a rezíliencia elmélete. Mindkét koncepció
túlmutat azon a felfogáson, hogy a betegséghez történő hatékony alkalmazkodás a betegség
előtti szint újbóli elérésével lezárul. Gyakran megfigyelhető, hogy páciensek betegségük
következtében életük minőségi változását, gyökeres fordulatát tapasztalják meg: tudatosabbá
válnak, nagyobb elégedettséget és kontrollt élnek meg életük több vonatkozásában (Ickovics,
Park 1998).
Több vizsgálat is mutatja, hogy krónikus betegek esetében a pozitív érzelmek magasabb
szintjét találjuk, továbbá, hogy a betegség során a páciensek személyes növekedést élnek meg.
(A média hatására közismertté vált példa Lance Armstrong betegségtörténete.) Azonban
nemcsak személyes vallomások, hanem empirikus kutatások is alátámasztják az összefüggést.
Például a poszttraumás növekedésről beszámoló mellrákos nőbetegek magasabbra értékelték
életüket, kapcsolataikat és spirituális élményeiket, mint az illesztett kontrollcsoport tagjai
(Cordova és mtsai 2001). Bár a poszttraumás növekedés koncepciója, operacionalizációja és
8