2008. január - Szövetség a Közös Célokért

HATÁRBONTÁS
határ És hányan vannak a túlélő, de épp
e határmegvonás következményeként létükben
és lelkükben örökre megalázottak,
megnyomorítottak, akiket elszakítottak
szeretteiktől, rokonaiktól, ősi kultúrájuktól,
nemzetüktől, s akik mától kezdve
– megroppant öntudattal és anyanyelvvel
– újra itt élnek majd köztünk, és velünk, s
nem lehet már őket sajnálkozó vállvonogatással
egy másik ország állami felelősség-körébe
utalni S mikor gyógyulnak
be azok „lelki sebei”, akiket később épp itt
e határoknál tartóztattak fel, vagy épp le,
akikre szuronyt, vagy géppisztolyt szegezetek
a hatalmi téboly itt szolgáló véglényei
Akiknek más vétkük nem volt, csak
annyi, hogy övéik közé kívánkoztak. Egy
volt iskolatársam nagybátyját a háború
után itt a határ közelében úgy puffantották
le a csendőrök, mint ahogy körvadászaton
a nyulat szokás puskavégre kapni,
mert azt a főbenjáró bűnt követte el, hogy
egy pár kiscipőt csempészett át a határon,
amit gyermekének szánt elsőáldozási
ajándékként. Az életünket kettészelő határvonalak
szentségét őrző fegyvereseket
nem érdekelte az elsőáldozás. Ők élethalál
uraként később is épp oly undorral
túrtak bele holmijaink közé, mint lelkünk
legbensőbb zugaiba. Mert a felsőbb szintről
kapott utasítás és felhatalmazás alapján
a lelkünket is uralni akarták, amikor
kényük-kedvük szerint kobozhatták el a
tiltó listákra került személyes tárgyainkat,
készpénzünket vagy épp a hatalom urainak
nemtetsző tartalmú könyveinket, újságjainkat.
Hány személytől vonták meg
a határátlépés jogát önhatalmúlag még
akkor is, ha az áldozatuk sokszor egy fél
vagyont költött az utazási, átlépési engedélyek
megszerzésére. Mert a tárgyakkal
egyidőben a gyanús személyek hosszú
sora is tiltó-listákra került. S e nevek után
vizslatva vaskos dosszárokat lapoztak végig
az erre felhatalmazott vámosok és farizeusok.
Az általuk kiszemelt, s horogra
kerülve kiemelt, megalázott, kizsigerelt
bűnbakok ezreit pedig hivatali eljárással
vagy anélkül, parancsolták le vonatokról,
buszokról fagyban, télvízben, koromfekete
éjszakákban, s küldték vissza a határról,
a rangjelzéseiket villogtató vállapjaik
mögött rejtőzködő sötét hátországaik felé.
Mert itt, a legátlátszóbb ürügy is elég volt
arra, hogy hatalmuk biztos tudatában gorombán
ordítva és vallatva eleve banditaként
vagy potencionális bűnözőként kezeljék
a határt átlépni szándékozókat. Aki
látott már a személyi motozástól halálra
rémült asszonyokat és lányokat, (nem
egynek közülük egyéb erőszaktevést is
el kellett szenvednie) levetett kalapjukat
alázatos gyermekként a kövér vámparancsnok
előtt gyűrögető, lehajtott fejű
parasztembereket, tudja miről beszélek.
Mert egy magyar ember részéről legtöbbször
már maga a határátlépés szándéka,
sőt annak godolata is eleve gyanúra okot
adó tettnek, a saját helyzete elleni lázadásnak
bizonyult, amit aztán szűkös vizsgáló
szobákban fejére lehetett olvasni. Pedig Ő
csak a saját atyjafiához, indult volna látogatóba,
persze csak abban az esetben ha e
jámbor szándékába (a véren és erőszakon
vett határait hétfejű sárkányként őrző)
kegyes hatalom is méltóztatott volna belegyezni.
S ha úgy adódott, hogy épp méltóztatott,
abban sem volt sok köszönet.
Hová, miért, kihez, mi okból, meddig és
minek Pattogtak golyózáporként az átkelést
megelőző kérdések. Majd jött a jól
ismert „fegyvert, bibliát hord-e magánál”
keresztkérdés. Mert az ilyen kérdéseket
feltenni joga volt minden határőrmundért
viselő, s ezért különös kiváltságokkal rendelkező
homo primitívusnak. Kiváltsága
volt a kocsiban, a kézipoggyászban, az
utazóbőröndben kiszemelt, s neki tetsző
tárgyat eltulajdonítani, (s hogy ezt, s más
hasonló disznóságokat ne tegyen annyi
kenőpénzt, „zabra-ajándékot” elfogadni
amennyit nem szégyellt) a sok ide-oda
utazgató „palimadártól”. Ismerek olyan
erdélyi embert, aki negyvenöt óta még a
határ közelébe sem ment épp az onnét érkező
megalázó tortúrák híre miatt.
Ilyen „bűnözőként” látom lelki szemeim
előtt nagyszüleimet, kiknek az ötvenes
évek elején a tanulmányai miatt a magyar
oldalon rekedt, s váratlanul elhunyt
huszonéves fiúgyermekük temetése miatt
sem engedélyezték a határátlépést az egyik
csinált országból a másikba. Ott állt hát a
két feketébe öltözött öregember a testvéri
szocialista tábor országait légmentesen
egymástól elkülönítő határvonalon
a temetés egész ideje alatt, ott hullottak
könnyeik, majd onnét lökdösték hátrább
őket puskatussal a szögesdrótot védő
ideológiai szigor barbár elvtársai. Pedig
ugyanezen a határszakaszon, ugyanaz a
hatalom, amely most átlépésüket halált
megvető hősiességgel megakadályozta,
nemrég még maga kergette át egy batyuval
a hátukon nagyszüleim családjának
másik felét.
De térjünk vissza a múltból a mostani határnyitás
témájához. Errefelé ugyanis azon
is furcsálkodhat az ember, hogy amíg az
Unió vezetői valóban a határok eltörléséről,
megszünéséről, s közös Európa-politikáról
beszélnek és (bár nyugtával kell
dicsérni a napot, de) még az sem elképzelhetetlen,
hogy azt komolyan is gondolják,
addig egyik másik szomszédos szemétdomb
ilyen-olyan rendű, s rangú kakasai
mindegyre azt kukorékolják, hogy szó
sincs itt határmegszűnésről. Jól tesszük,
ha mindezt afféle illúziónak, hallucinációnak
tekintjük, mert a határok igen is ott
maradnak a térképen, még ha momentán
talán halványabban is látszódnak vonalaik.
Persze, sejthető, sőt jól tudható mitől is
áll fel a toll a hátuk közepén az efféle kiskakasoknak.
Leginkább attól félnek, (de
ezt persze kimondani már nincs merszük)
hogy a begyükbe felszippantott, s máig ott
tartogatott gyémánt félkrajcár egyszerre
csak előkerül, s akkor vajon mi lesz Nos
az efféle, magukat úrnak s még mindig
mások feletti uralkodónak képzelő kakaskodóknak
üzenjük Márai szavával: „Minden
térkép mesterséges volt, tehát mulandó:
emberek rajzolták önkényesen, vagy
ahogy éppen eszükbe jutott... De az idő
mindent megrág és felőröl. A valóságos
hegyeket épp úgy mint a rajzolt határokat.
Néha gyorsabban, mint a térképészek hiszik.
Mert az emberek csak hiszik, hogy
ceruzával vagy akár szuronnyal, mesterségesen
át lehet szabni, és meg lehet változtatni
azt, amit egy évezred természetes
törvényei kialakítottak. Ami ezer éven át
egységnek áll össze, azt nem emberek határozzák
el, hanem természet és időjárás,
történelmi végzet és köznapi szükség... A
térképek belülről állnak össze az időben,
alakzatnak, egységnek. Emberek hiába
piszmognak kék és piros tintával: a térkép
titkos tartalma ellenáll. Ezért nem örökbecsű
iparcikk a térkép.”
De egy más helyen üzen Márai a határ
innenső oldalán a legújabb fejlemények
kapcsán talán oktalanul légvárakat építő
kései utódoknak is, amikor azt írja: „megmaradni
több, feladatszerűbb vállalkozás,
mint szerezni és hódítani.”
Soha aktuálisabb nem lehetne Márai Sándor
üzenete a folyton változó és maradandó
határok közé szorított, hitehagyott és a
pislákoló reményt még őrizni tudó, többségi
és kisebbségi hazánkfiának egyaránt.
Figyelmezzünk hát szavaira az eddigi
számtalan határ tépte sebe után lassan
határtalanná gyógyuló hazában.
Palásti Károly
ITTHON 33