2008. január - Szövetség a Közös Célokért

ELŐ MÚLTUNK
Az őshazán túl
Juliánus barát nyomában
Varga Sándor a gyerekekkel
Csodálatos dolog a történelem. Persze,
nem a kitalált, az előre meghamisított,
esetleg a rendelésre megírt. A valódi,
melynek kutatása közben feldereng az őshaza,
megérint az ősök szelleme. Boldog
és büszke lehet az a nép, melynek ilyen
történelme van. Lapunk előző számaiban
már hírt adtunk az egykoron török
rabláncra fűzött magyarokról, akik már
nem beszélik nyelvünket, mégis magyarnak
tartják magukat 2000 kilométerre a
mai hazától, mert a lelkük mélyén érzik,
magyarok. Nem kevésbé szívszorító volt
a Régusse-i magyarok története is, vagy
a magyaráboké. Attila seregének maradéka
a svájci Hun-völgyben talált menedékre.
Bár több ezer kilométerre vannak
egymástól, mégis összeköti ezeket az embereket
valami: egy eltűnt, de egykoron
létezett őshaza, ahonnan elindult egy nép
új otthont keresni. Mostani történetünk
kissé különbözik az előzőektől, mert viszszavezet
abba a hazába, melyet egykoron
a végtelen sztyeppek uralták, ahol szabadon
szálltak a magyarok szent madarai, a
sólymok, a gyakran gúnyolt turulmadarak.
Az ő szárnyukon, történelmi tények
és bizonyítékok nyomában indulunk el
választ keresni a kérdésre: kik vagyunk
és honnan jöttünk Nem mítoszt s nem
álmot kergetünk. Amit láthatunk, az valóság,
kő, élő emberek, megőrzött szokások.
Nekünk nem kell lopnunk másoktól,
mert a múltunk a miénk. Azok őrzik,
akiknek őseivel egykoron benépesítettük
a végtelen füves mezőket, valahol Belső-Ázsiában.
A XIII. században élt egy
barát, Juliánus, aki elhatározta, elindul
megkeresni az őshazát, a Magna Hungáriát.
A történelem 1236-os útját ekképpen
jegyzi: egy ember, aki megtalálta az
őshazában maradt magyarokat. Juliánus
útja során a Volgánál, a bolgároknál találkozott
egy ázsiai magyar nővel, aki egy
volgai bolgár felesége volt. Az asszony és
rokonai segítették eljutni a Magna Hungáriába,
ahol magyar szót hallott. Azonban
felfedezése megkésett. A hatalmas
Batu Kán elpusztította az uráli magyarok
földjét. A maradék törzsek szétszóródtak
a nagy sztyeppén, jobb esetben a Kán seregében
harcoltak, majd visszavonulásuk
után letelepedtek, családokat, nemzetségeket
alapítottak. Elvesztek volna a történetírás
számára, ha nem akad egy magyar
tudós antropológus, Tóth Tibor, aki
nagydoktori disszertációját a Szovjetunióban
akarta megírni 1965-ben, amikor
javában építettük a világbékét, szocialista
módon: fegyverekkel. Ez a tudós eljutott
egy konferenciára Alma Atába, A Kazak
Szocialista Köztársaság fővárosába. Itt
sorsdöntő találkozásra került sor. Szeitbek
Nurhanov kazak nyelvész és Tóth Tibor
antropológus között. Nurhanov arról érdeklődött,
hogy vajon létezhet-e rokonság
a Kárpát-medencei magyarok és a
kazaksztáni magyar törzsi nemzetség között.
A magyar tudóst meglepte a kérdés,
hiszen a Szovjetunió nem arról volt híres
/és mai utódja, Oroszország sem/, hogy
támogatta volna a birodalma területén
élő több száz nemzet, nemzetiség és törzs
hagyományainak megőrzését. Sőt! Tiltotta
azt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a
Szovjetunió, miután leigázta a kazakokat
megtiltotta addigi hagyományos, nomád
életmódjukat. Ennek következtében több
mint 2 millió kazak halt éhen. Tóth Tibor
a konferencia lezárultával megkérdezte
Nurhanovot: miből gondolja, hogy Kazahsztánban
élnek magukat magyaroknak
valló törzsek Nurhanov ízig-vérig
kazak volt és ízig vérig nyelvész, kutatási
területe pedig a kisebb nyelvek vizsgálata.
Mi több, fiatalon éppen abban a térségben
tanított, ahol a kazak magyarok élnek
a mai napig. 1965-ben nem sokan
tudtak erről Kazahsztánban sem, hiszen
ez a bizonyos terület az országon belül is
elszigetelt régiónak számít.
Mivel az akkori Szovjetunióban ebben
a „nagy és szabad országban” ahogyan
nekünk tanították, nem lehetett hatósági
engedély nélkül ide-oda utazgatni.
Nurhanov segítségére és némi adminisztratív
csúsztatással, egy félreírással amit a
hatóság csak később vett észre, Tóth Tibornak
sikerült eljutnia a Torgaj-kapui
magyarokhoz. A szovjet rendőrség azon-
36