A magyar értelmiség válsága

109
a fizetések alsó határát. Én szándékosan kerültem
ezt a szót s a vele megjelölt fogalmat. Véleményem
szerint nem lehet olyan köztisztviselő, aki átlago-
san 16-20 évi tanulás után beérje azzal, hogy
munkájának ellenértékéből éhen ne haljon. A fize-
tésminimumnak ennél többet, egy kultúr ember
szerény igényeinek megfelelő javadalmazást kell
jelenteni. Talán nemzetpolitikai szempontból sem
volna hátrány, ha a fiatal generáció a családalapí-
tás éveiben valamivel magasabban kezdené s az
öregebb valamivel alacsonyabban végezné az ál-
lami pályafutást. A maximális javadalom viszont
mozogjon olyan határokon, amelyek ezen koldus
ország viszonyainak megfelelnek.
Rajniss barátom előadásában azt a kijelentést
tette, hogy míg a fizikai munkástól elsősorban egy-
szinten mozgó, nívó-munkát kívánnak, addig a
szellemi munkás munkájának értéke elsősorban
individuális voltában van. Igazat adok neki; véle-
ményem szerint azonban ez esetben a munka érté-
kelésénél is meg kellene látszani ennek a különb-
ségnek.
A közalkalmazott fizetése ma általában két rész-
ből áll: a mindenkinek egyformán járó törzsfizetés-
ből s a legkülönbözőbb címeken adott pótlékokból,
pl. családi-, üzemi-, működési-, korpótlékból stb.
Szerintem a törzsfizetés az illetmények azon része,
mely a tisztviselőt, mint személytelen munkást, a
pótlék pedig azon része, mely öt, mint individumot
megilleti. Ma az illetmények aránytalanul nagyobb
részét a nívó-munkásnak járó törzsfizetés teszi. Ha
ezzel szemben a fizetés súlypontját a pótlékok ösz-
szességére helyeznénk át, s a pótlékokat nemcsak
tárgyi, hanem személyi körülményektől függően
is juttatnánk (pl. minősítés, elért munkaeredmé-
nyek, stb.), akkor az így kiépülő illetményrendszer
végeredményben individualizálná a szellemi mun-
kás fizetését s annál inkább lenne egyéni és nem-
zetpolitikai szempontból is helyes díjazása a munka-
teljesítménynek, mennél helyesebben jelölnénk meg