A magyar értelmiség válsága

113
tok azokra a képtelen visszásságokra, amelyek külö-
nösen nagy vállalatoknál, részvénytársaságoknál
dúlnak. Van budapesti vállalat, ahol 14 igazgató-
nak ugyanannyi a fizetése, mint a többi 900 alkal-
mazottnak együttvéve. Annál visszatetszőbb ez az
aránytalanság, mert a részvénytársaságok igaz-
gatói részben – rendszerint nagyobb részben –
a részvényes pénzével dolgoznak. Ugyanilyen
aránytalanságok mutatkoznak a fizetés pótlására
szolgáló jutalmaknál, remunerációknál. A remune-
ráció 80%-át elviszi néhány főtisztviselő, 20%-án
osztozhat az egész tisztviselő-gárda.
Akkor, amidőn a töke ennyire kihasználja a mun-
kának mai sajnálatos dekonjunktúráját, akkor a
törvényhozás nem térhet ki a fizetés-minimumoknak
rendezése elől.
b) Rendezni kell a munkaidő nagyságát, s a szol-
gálati viszony megszüntetésének lehetőségeit. Tel-
jes elismeréssel említem meg, hogy a felmondás
kérdését bíróságaink többé-kevésbbé megoldották.
Bírói gyakorlatunk igen jó, s egy esetleges törvény
e részében nyugodtan támaszkodhatik reá. A fel-
mondás kérdésével kapcsolatban gazdasági életünk-
ben csak az utóbbi 10 esztendőben alakult ki a vég-
kielégítés fogalma. Általánosságban az új bírói
gyakorlat nagy segítségére van az állását elhagyni
kényszerülő alkalmazottnak, de annak törvényes le-
rögzítésére s az összes létező jogszabályok logikus
kodifikálására feltétlenül szükség van.
Ami a munkaidő kérdését illeti, egyenesen fan-
tasztikusnak tartom, hogy egy magántisztviselőnek
még annyi joga se legyen, mint akármelyik fizi-
kai munkásnak. Ennek a munkaideje ugyanis előre
meg van határozva, s ha ennél tovább dolgozik, a
túlóra-bérben rögtön megkapja az ellenszolgálta-
tást. A szellemi munkás addig kénytelen dolgozni,
amíg munkaadója jónak látja; magától értetődő
járandósága a túlmunkáért nincs. Nincs az a gaz-
dasági dekonjunktúra, amely az ellenérték nélküli
munkaszolgáltatást legitimálhatná.