2005. október - Színház.net

FESZTIVÁLOKShakespeare-összest játszani manapságalighanem könnyebb, mint a mesteregy-egy darabját elôadni. Egyszerûbb csúfondároskodótisztelgéssé vagy hódoló paródiáváolvasztani remek költôi szövegeket, híressélett drámai helyzeteket, közhelyessé koptatottkapcsolatokat, mint megfejteni s ráadásul érvényesegyéni olvasattal megfejelni valamelytragédiát vagy pláne vígjátékot. Jó negyedszázadaAmszterdamban, a Bolondfesztiválontalálkoztam elôször igen szellemes Shakespeare-zanzával– angol diákszínjátszók adtákelô, s nyilvánvalóan a tankönyvekbe gyömöszölveklasszikussá nyomorított szellemenköszörülték nyelvüket és egyéb színjátszásraalkalmas eszközeiket, fôképp vécépumpákat aveszettül vidám fiatalok. A gúnyolódás perszea nagy írót is kiszabadította a kanonizáltságketrecébôl. S fôképp azt bizonyította, hogyShakespeare-rel mindent lehet, ô mindent elvisel,mindenen diadalmaskodik.Blaskó Péter, Szûcs Nelli és Takács KatalinNem bizonyít mást Vidnyánszky AttilaShakespeare-koszorúja sem, amelyet a GyulaiVárszínház Shakespeare-fesztiválja bevezetésekéntkészített. A keret szerint DonQuijote és Tolsztoj vitatja az életmûvet, deez a keret ezúttal szó szerint értendô.Nincs sok köze a képhez, nincs igazi kapcsolataaz eljátszott részletekkel. Igaz,azoknak se egymással. Legalábbis racionáérvektámaszául jelennek meg a részletek.Sôt, az egész mintha éppen fordítva mûködne.Cervantes hôse az ismerôs mulatságoslovagi jelmezben, páncélban, dárdávalés borbélytányérral a fején, továbbá aminden logika nélkül itt-ott fölbukkanóDulcineával, valamint a kaszájával, fôképpmuzsikként, de haláljelképként is közlekedôTolsztoj csak azért kísérgeti a nagyG Y U L AZappe LászlóVidnyánszky-Shakespeare■lis logikával nehéz szoros összefüggésekettalálni a szöveg egyes elemei között. Azelôjátékban ígért per igazából nem folyikle. A szerzôk – a rendezô és Verebes Ernô– óvakodnak a nyilvánvaló didaxistól: magukatóvják a kínosan szájbarágó magyarázkodásoktól,a nézôt pedig a könnyenbefogadható értelmezéstôl. Nem szigorúanegymásba kapaszkodó érvek és ellen-SHAKESPEARE-KOSZORÚ ■drámaszerzôt, hogy ürügyet szolgáltassona szonettekbôl és a darabokból vett szövegekhezkapcsolódó rendezôi vízióknak ésasszociációknak.Merthogy nem is drámarészletek jelennekmeg elsôsorban, hanem sokkal inkábbköltôi szövegek, amelyek közül a legátütôbbektöbbször is fölbukkannak, vándorolnaka szereplôk ajkán. Ezekbôl a szövegekbôlnem áll össze új darab, nem keletkezikújabb Shakespeare-dráma, de mégcsak egy Vidnyánszky–Verebes-opus sem,hanem librettó születik, egy színházi elôadásszövegkönyve. S ez az elôadás nagyrésztszabadon szárnyaló, merészen röpülô,olykor viszont eltompultan lepuffanószürreális kavalkád. Megfoghatatlan értelmûjellegzetessége például, hogy az elôjátékvégén a nézôket kettéosztják, egy részüka várárokban lényegében a Romeo ésJúlia története-kivonata köré szervezôdôpersziflázst, karikatúrát, fergeteges farceot,zenés-táncos vásári komédiázást, gátlástalanjátékos ôrjöngést láthat. A címszereplôszerelmeseket gyerekek játsszák,bájosan kacér Júliából több is van, a párbajokatzöldségdobálás helyettesíti. Az erkélyjelenetaz árok mélye és a várfal magaslataközött zajlik, a bentrôl kilátogató DonQuijote, Shakespeare és Tolsztoj árnya hatalmasanvetül a várfalra, a szerelmesekpárbeszédét Ruttkai Éva és Latinovits Zoltánhangján is hallhatjuk. Máskor meg anônemû szereplôk fúvós hangszereketkapnak a lábuk közé, tölcsérrel elôre, amibôljátékos malackodás támad. Ugyanekkorbent a várban a Hamlet és a Macbethvagdaléka megy lényegesen halkabban,keserûbb, fájdalmasabb iróniával, tragikusabbhangvétellel, de tulajdonképpen semmivelsem komolyabban, semmivel semkevesebb torzítással, gúnyolódással. A címszereplôktôröket pottyantanak a padlódeszkába,hol sikerrel, hol sikertelenül,Hamlet idônként gyóntatószékbe zárjaOpheliát. Szünetben a nézôk helyet cserélnek,s ki-ki megnézheti, amit addig nemlátott. A játszók számára nyilvánvalóan kínosanszép szakmai feladat kétszer eljátszaniugyanazt, mégpedig ügyelve arra,hogy a két helyszínen bizonyos fokigszinkronban folyjék a produkció, egyes2 2 ■ 2005. OKTÓBERXXXVIII. évfolyam 10. szám