2005. október - Színház.net

V I L Á G S Z Í N H Á ZBERLINER THEATERTREFFENA második felvonás egy hongkongi temetôben játszódik. DeCiznek sürgôs üzleti ügyben el kell utaznia. Felesége kérleli, hogyne menjen el – mintha félne saját érzelmeitôl. Joggal: megjelenikMesa, és itt, a temetôben csókolják meg egymást elôször. BelépDe Ciz, és úgy tesz, mintha semmit sem tudna. Elbúcsúzik Mesától,és rábízza a feleségét.A harmadik felvonás egy felkelôk által körbevett épületben(a müncheni elôadás díszlete szerint egy pincében) játszódik. Ittlakik együtt, már nagyon rossz és veszedelmes körülmények között,Ysé és Amalric, valamint Ysének Mesától született gyereke(akit nem látunk). Amalric rövid idôre távozik, közben megjönMesa, és megpróbálja rávenni Ysét, hogy – a konzulátusról hozottpapírok segítségével – szökjön el vele a felfordult városból.Visszajön Amalric, a két férfi összeverekszik, Amalric leüti Mesát.Ysé és Amalric eldöntik, hogy a Mesánál talált papírok segítségévelelmenekülnek a városból. Ysé kimegy a gyerekért (a szomszédhelyiségbe) – és visszatér a hírrel, hogy az meghalt. Elmennek.Mesa magához tér, és hosszú monológot mond el a megváltásrólés a szerelemrôl. Megjelenik Ysé – visszajött Mesához. Lövés éria pincét, és mindketten meghalnak.A valóságban a mélyen katolikus és a pápa által is nagyra tartottClaudelnak ez a szerelme évtizedekig tartott. A kapcsolatbólvalóban született egy lány. Talán nem csoda, hogy Claudel nemtudta összeegyeztetni ezt a darabot azzal a szereppel – a vezetôkatolikus értelmiségi szerepével –, amelyet közben játszott. Évtizedekkelkésôbb Jean-Louis Barrault beszélte rá Claudelt, hogyengedélyezze számára a bemutatót. Claudel végül átírta a darabot,és Barrault ezt mutatta be. Az utóbbit nem ismerem, én is az1905-ös változatot olvastam.Egy nagy rendezô. Az 1951-ben, Németországban születettJossi Wieler Izraelben tanult színházrendezést, és kezdetbena Habima Színházban dolgozott. 1982 óta rendez Németországban:Düsseldorfban, Stuttgartban, Bonnban. Elôször 1985-benhívták meg a Theatertreffenre, Kleist Amphytrionjának bonni produkciójával.Késôbb dolgozott Bázelban, majd a hamburgi Schauspielhausban.1994-ben ismét meghívták a Theatertreffenre,ezúttal Elfriede Jelinek Wolken, Heim címû darabjával. Ez a produkciótöbb fesztiválmeghívást és jelentôs díjakat kapott.Wieler azóta Stuttgartban, Bázelban, Hannoverban, San Franciscóbanés a Salzburgi Ünnepi Játékokon is rendezett. 2000 ótaa Staatschauspiel Hannover, a Schauspielhaus Zürich és a MünchnerKammerspiele rendezôje. Tagja a Berlini Mûvészeti Akadémiának.2002-ben elnyerte a Konrad Wolf-díjat.Andreas Pohlmann felvételeEgy gazdag elôadás. Ahhoz képest, hogy a Theatertreffenremeghívott elôadások közül a legjobbak mennyire lecsupaszítottákaz elmondott történetet (a gyengébbek is ezt tették, deátgondolatlanul), ez a kevés eszközzel dolgozó, de nagyon átgondoltprodukció szinte anekdotikusan gazdagnak látszik, pedignincsen benne semmi fölösleges. Talán azért van ez így, mert adarab a fordulatos cselekmény ellenére eleve szûkszavú (a legfontosabbfordulatokról néhány mondatos utalásokból értesülünk),és – ellentétben például a meglehetôsen túlírt Luluval, amelybôlmindenki folyton és joggal húz – itt inkább az lehetett a rendezôgondja, hogyan öltöztesse föl a történetet emberi gesztusokba.Claudel szövege ugyan meglehetôsen poros (bár nekem a németfordítás így elsô hallásra modernebbnek tûnt, mint az általamolvasott, túlságosan is szimbolista francia eredeti), de egészenremek helyszíneket és jeleneteket kínál (még ha kissé sok isbenne a monológ – de Wieler ezeket is biztos kézzel helyezi szituációba).A három felvonás három helyszíne erôsen jelképes –ezért is a díszlettel kezdem tehát. De, mint látható lesz, a díszletolyannyira meghatározza a színészek mozgásterét, hogy leírásaátvezet a színészi játék leírásába. (A díszletet és a jelmezeket AnjaRabes tervezte.)A díszlet szerkezetileg végig azonos. Egy nem teljesen szimmetrikus,perspektivikus térben vagyunk. Az oldalfalak, a tetô ésa padló egyaránt egy körülbelül 3,5 x 1,5 méteres, leginkább egyképernyôre emlékeztetô felületben fut össze. A falak és a padozataz elsô felvonásban teljesen fehér, a másodikban már inkább vajszínû,a harmadikban szürkés-színtelen. A képernyôféleség azelsô felvonásban a kék eget és a vizet, a másodikban egy kínai temetôképeit (feliratok és fotók) mutatja, a harmadikban ablakkáválik, amelyet leszakadt redôny takar. Az elsô felvonásban tehátég és tenger között, szó szerint a tengerszint fölött vagyunk,szinte az égben; a másodikban – a temetôi jelenetben! – a földfelszínén, de az alvilág határán; a harmadikban pedig már a földalatt (a pincében), vagyis bizonyos szempontból a pokolban,ahová csak a leszakadt redôny által eltakart ablak egyik sarkán átjön be némi fény. A színészek az elsô felvonásban feljönnek a fedélzetrea hajólépcsôn (a képernyô alatt), a másodikban horizontálisanközlekednek (az oldalsó járásokat használják), a harmadikbanlefelé érkeznek a színre (az ablak melletti, jobb oldali járáson,amely a pince lépcsôjét jelenti).Az elsô felvonás ferde padozatán úgy mozognak a színészek,ahogyan az ember bizonytalan talajon jár. Elképesztôen alaposszínészi munka lehet ebben a mozgásban – soha egy pillanatrasem érezzük koreografáltnak, de egy másodpercre sem felejtjük elközben, hogy a tengeren, a nyílt vízen vagyunk. Wielernek erôsképessége van arra, hogy a konkrétat és a stilizáltat egyszerre mutassameg – ez nemcsak a színészek egyedi mozgásában nyilvánulmeg, hanem abban is, ahogyan különbözô csoportokba rendeziôket. Ezek egyrészt látványosan szép és az adott pillanat emberikapcsolatait rendkívül szuggesztíven kifejezô kompozíciók,másrészt viszont mindig tökéletesen indokolt helyváltoztatásokbólkövetkeznek. A dekoratív, lebegô hatást erôsíti, hogy a sötétöltönyt viselô Mesa kivételével mindenki világos ruhában van –Jelenet a Délfordulóból6 0 ■ 2005. OKTÓBER XXXVIII. évfolyam 10. szám