2005. október - Színház.net

FESZTIVÁLOKET H E A L T E RTompa AndreaMezítlába zsinagógábangy alternatív fesztiválnak elvileg nemcsak úgynevezett jó elôadásokatkellene felvonultatnia. Hanem mindazt, amire nehezen találunkfogalmakat: különös, más, furcsa, rendhagyó, szabálytalan,szokatlan, „érdekes” dolgokat. És ezen belül rosszakat is akár, nagy tévedéseket,elhibázott gondolatokat és félresikerült kísérleteket. Olyasmit,amirôl eszünkbe jut valami – azért, mert eléggé zavarba ejtô, merthagyományos (befogadói) szempontjaikat összekuszálja, mert nincselég fogódzónk a megértésére. Egy ilyen fesztiválon lehessen nagyot tévedniés nagyot bukni is. A világ – és a színháztörténet is – nemcsaksikerei, de tévedései által is megy elôre.Révész Róbert felvételeCsak egyvalamit nem kellene itt látni: hagyományos és unalmas,semmiféle alternatív színházi nyelvet nem kínáló produkciókat.Amilyeneket kôszínházban viszont oly gyakran látunk.Az idei Thealter nemzetközi és magyar programjában nemcsaka nagyon jó és szakmai elismerésben részesült Hólyagcirkuszelôadás,a Csôdcsicsergô jelentett élményt, hanem azok a provokatív,tulajdonképpen rossz elôadások is, amelyekben – minden különbözôségükellenére – hasonló és fontos gondolatok fogalmazódtakmeg.Ezen a fesztiválon mind a jó, érdekes elôadások, mind a kevésbésikerültek máshogy akarnak viszonyulni a nézôhöz. Az magától értetôdik,hogy törvényszerûen nem fogadják el a színpadi teremtettvilág létezésének lehetôségét; az is természetes része esztétikájuknak,hogy beemelik a nézôt a játékba (hagyományos színházi tereketegyáltalán nem használnak, csak régi-új szállodákat, zsinagógát,mozikat). Eddig még semmi új nem történt. Amikor azonban aszínész megszólítja a nézôt, saját nevén mutatkozik be, és ugyaneztvárja el tôlünk is, egy olyan játék kezdôdik, amelyrôl nem tudni,hova vezet. Szabó Réka Karc címû koreográfiája és a H.U.D.I. TársulatIsten éltessen, Hedvig Ekdal!-ja – e két, nagyon különbözô produkció– is ugyanezzel a gesztussal indít; az orosz Oleg Zsukovszkijpedig iskolapadba ültet, hosszan dresszíroz bennünket, hogyviselkedjünk úgy, mintha iskolában lennénk, majd durván a pofánkbavágja, hogy az általa ránk osztott szerep fikció.A fesztivál másik meghatározó gondolata a színész szerepénekdeteatralizálása: az a (rendezôi, alkotói) gesztus, amely a színésztmegfosztja egy (elôre megírt) szereptôl, a fiktív szerep eljátszásánaklehetôségétôl, és saját civil létének (mellesleg ugyancsak)szerepét osztja rá. A Hólyagcirkusz elôadásában egy sértôdöttcsellista úgy meséli el viszonyát a hangszeréhez, hogy tudjuk: aszínész saját, személyes (élet)történetét halljuk. A fesztivál legmegrendítôbbprodukciója, a bolgár Ivo Dimcsev elôadása a színészilétezés kegyetlenségérôl szóló vallomás, Zsukovszkij pedignemcsak a nézôt, de a színészt is leleplezi: „hát ti komolyan enynyireidióták vagytok, és elhittétek, hogy én tanár vagyok?” – kérdezi.A H.U.D.I. Társulat e tekintetben is nagy kísérletbe fog.Egyfelôl tehát: „szerepet a nézônek!”; másfelôl: „fosszuk meg aszínészt a szereptôl!”; s a kettôbôl együtt ez jön ki: „mindent, csakszínházat ne!” A közös nevezô pedig a Valóság: tegyük valóságossáés konkréttá a nézôt, adjunk neki szerepet, és történjen megvele (is) a színház; másrészt hántsuk le a színészrôl a szerepet, éshozzuk be a színpadra az ô (civil) létét. A színházból úgy lesz valóság,hogy például Ivo Dimcsev elôadásában egy nézô hazaviheti aszínész árverésen és valóságos pénzen megvásárolt, a szemünkláttára levett vérét.Hudi László produkciója a színész és a nézô aspektusából egyaránt(számomra) a legújabb kori magyar színháztörténet legfontosabbtévedése. Bár a szó hagyományos (?) értelmében nem jó elôadás,fontos, elgondolkodtató, akár egyenesen meghatározó esemény.Hudi nem kevesebbet ismert fel, mint hogy a nézô számáraazért kell valósággá tenni a színházat és ezzel kvázi eldobni mindenteatralitást és felrobbantani a távolságot játszó és szemlélô közt,mert a nézô nem színházat akar (ma?, vagy ez mindig így volt?), hanemvalóságot, olyan igazi élményt, amelynek ô is aktív részese, akára dolgok kimenetelére is hatással lévô alkotótárs. A nézô színház helyettmagát az életet követeli – hiszen ezért jár színházba. S hogy végüla színház ma nem tehet mást, mint vagy eldobja a teatralitást,vagy tudatosan szembesít vele – vonom le a tanulságot.Mégis: Hudi fogalmazásmódja elhibázott. Ebben az elôadásbanIbsen A vadkacsájának alaphelyzetét, szereplôit és történetét úgyjátsszák el, hogy a Nagy Vacsorára (ami amúgy a darab nyitó jelenete)meghívják magát a nézôt is. A szegedi történelmi TiszaSzálló báltermében hetven emberre terítenek, az érkezô nézôket aszínészek fogadják, megköszönik, hogy eljöttünk – nem azelôadásra, hanem az estélyre. Helyünkre kísérnek, beszélgetünk,elôttünk bor, ásványvíz, málnaszörp; lassan megtelik a gyönyörûterem, egy színész biztat: töltsünk, fogyasszunk, aztán egyszercsak valaki megkocogtatja a poharát, székét hátratolva feláll, és beszédetmond. Kezdôdik az elôadás.Az a baj, hogy elkezdôdik az elôadás. És ez a baj végig itt lesz velünk.Hogy az elôadás kezdôdik, és nem az élet, mint ahogy itt ésOleg Zsukovszkij szólója4 2 ■ 2005. OKTÓBERXXXVIII. évfolyam 10. szám