Sz&P3/Az erőszak játszótere

Színház és Pedagógia ◆ 3
hoznak döntéseket. Vagyis nem a saját, már terhelt viszonyaikkal játszanak, mégis
közösen jutnak önmagukkal és közösségükkel kapcsolatos tapasztalatokhoz. A tanulás
tehát nem úgy működik, hogy a gyerekek kívülről magukra ismernek, egy
tükörben meglátják saját cselekvéseik súlyát. Hanem „belülről”, magukban a cselekvésekben
és a relációkban jelenhet meg az a tudás, amelyet ebben a keretben a
viszonyaikkal kapcsolatban megtapasztalhattak.
Számomra elképzelhetetlennek tűnik, hogy valamilyen teljes szubverzió történjen
a dráma nyomán, vagyis, hogy egy osztály, amelynek működése kirekesztő
mechanizmusokon alapul, egy ilyen performanszban totálisan átalakuljon. Az viszont
nagyon is elképzelhető, hogy a játék során a gyerekek tapasztalatainak újrafogalmazása
megmutatja és megmozdítja azokat az alapvető jelentéseket, amelyek
mentén viszonyaik szerveződnek. Ebben az elmozdulásban pedig, az eddig merev
összefüggésekben megnyílik egy olyan rés, amely a további pedagógia alapja lehet.
Az a tény például, hogy a gyerekek „azonos szókinccsel” beszélnek saját viszonyaikról,
mint a foglalkozáson megjelenő fiktív relációkról, illetve hogy e két világ
között gond nélkül átjárnak egy beszélgetés során, mindenképpen azt mutatja,
hogy egymást építi a két tapasztalat. Ez lehet alapja az említett „elmozdulásnak”.
Egy konkrét példa talán jobban megmutatja, hogy minek is teremti meg ez a
„közös szókincs” az alapjait. A gyerekekkel folytatott beszélgetésekből három, egymást
felidéző epizódot emelek ki:
1.
–
–
–
–
–
A „mutassátok be az osztályotokat” kérdésre kapott választ már idéztem. Az
interjú ezen a ponton a következő módon folytatódott:
És az lesz az áldozat, aki nem hódol be neki.
(…)
És akkor semmit se tudsz csinálni.
Elfogadni.
Nem attól félsz. Nem attól féltem, hogy akkor megvernek…
Fájdalmat bír okozni az embernek.
2.
A foglalkozás egy pontján rendszerint elhangzik az a kérdés, hogy a történetben
színre vitt hintáztatás (ami a megalázás, a megfélemlítés, a „szivatás” metaforája
a teljes performanszban) „mire hasonlít?”. Meghatározó pontja ez a foglalkozásnak,
hiszen ha a résztvevők analóg példákat akarnak hozni, kénytelenek saját
életük tapasztalatait mozgósítani. Hogy mit kezd ezzel a kérdéssel, az minden
csoportról sokat elárul, hiszen ez egy olyan pont, ahol a foglakozás explicit módon
rákérdez a háttértapasztalatokra. Ebben az osztályban a következő válaszok
születtek:
28
Paper-03.indb 28 2009. 05. 26. 4:39:01