Sz&P3/Az erőszak játszótere
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Bevezetés az esettanulmányokhoz<br />
A részvétel különböző perspektíváinak és az egymástól elkülönülő színterek<br />
problémájának felvetése a kutatói szerep kapcsán egy további megkerülhetetlen<br />
kérdésre hívja fel a figyelmet. Mégpedig arra az evidenciára, hogy bár a rituális<br />
modell segítségével képesek lehetünk a színházi nevelési foglalkozások működését<br />
értelmezni, ezek a programok természetesen mégsem ugyanolyanok, mint a<br />
hagyományos társadalmak törzsi rítusai. Képtelenség is lenne azt gondolni, hogy<br />
ezek „valódi rítusok”. Hiszen a hagyományos rítusok fontos jellemzője, hogy a<br />
teljes közösséget érintik, ráadásul mindenkit nagyjából ugyanúgy, továbbá színrevitelük<br />
magától értetődő és automatikus az adott kultúra tagjai számára. Ez lehetetlen<br />
volna egy (késő)modern társadalomban, ahol a társadalmi tapasztalatok<br />
sokfélék, a perspektívák megsokszorozódnak, a közös jelentések szétszóródnak, az<br />
elérhető tudások változatosak, esetlegesek és ellentmondásosak, stb. 3<br />
Amennyiben a társadalmi jelentések közös megélése és reflektálása az említett<br />
összefüggések miatt nem lehet automatikus, a színrevitt szerepek, helyzetek és történetek<br />
hitelessége és autenticitása nem lehet magától értetődő, a kérdés éppen az<br />
lesz, hogy egy színházi nevelési foglalkozás mire lehet képes. Képes-e és milyen<br />
értelemben képes mégis összerendezni, közös megélés és reflexió tárgyává tenni<br />
bizonyos társadalmi tapasztalatokat? Vagyis milyen értelemben képes rítusszerű<br />
performanszként (vö. Alexander 2009) működni?<br />
A színházi nevelési foglalkozások számára éppen az a kihívás, hogy minél többek<br />
számára (minél többféle csoportot megszólítva) hitelesen összeszervezzék ezeket<br />
a „széttöredezett tapasztalatokat”. <strong>Az</strong> összerendezés megteremtése egyáltalán<br />
nem automatikus, hanem munkát és tervezést igényel. <strong>Az</strong> előadás és a résztvevők<br />
közötti „elcsúszás” kockázata folyamatosan jelen van. Ebben az értelemben minden<br />
performansz bizonytalan kimenetelű. A közönség nemcsak az előadótól és az<br />
előadástól van eredetileg elválasztva, hanem önmagában is rendkívül megosztott.<br />
A közös jelentések megtalálása és kollektív megélésük önmagában is feladat. Még a<br />
program létrehozói részéről is hosszas egyeztetési munkát követel (az előkészítési<br />
szakaszban), hogy összeillesszék az <strong>erőszak</strong> témájáról meglévő tudásaikat és tapasztalataikat,<br />
illetve összerakják, hogy milyen jelentésekkel is kívánnak dolgozni,<br />
amikor ezt a jelenséget viszik színre. Vagyis a közös jelentések kollektív megélésének<br />
és reflektálásának nehézsége és feladatjellege, illetve az ezzel párhuzamosan<br />
meglévő igény olyan eseményekre, ahol ez mégis megvalósul, a program kapcsán<br />
folyamatosan felmerül. Természetesen nemcsak a program létrehozói részéről,<br />
hanem a résztvevők felől is. A foglalkozáson résztvevő egyik osztály pedagógusa<br />
például saját tapasztalatait összefoglalva így fogalmaz:<br />
résztvevőkkel; az interjúk tapasztalatait visszaviszem a drámatanároknak, hogy visszacsatolást kapjanak,<br />
és ezek mentén alakíthassák esetleg tovább a programot; vagy az elkészült esettanulmányokat<br />
elküldöm a pedagógusoknak és egyezkedésbe bonyolódom velük az értelmezésekről.<br />
3. Vö. pl. Bauman 1997, 2000; Beck 1992; Giddens 1990; Hannerz 1992.<br />
9<br />
Paper-03.indb 9 2009. 05. 26. 4:39:00
Change language