Sz&P3/Az erőszak játszótere

„De mi tényleg meg tudjuk oldani”
Vagyis a belső tér „megóvása” itt nem egyes gyerekek kizárását jelenti, hanem
az iskola belső világának lehatárolását bizonyos, veszélyesnek tűnő jelenségektől.
„Tehát a mi iskolánkban azért jó a helyzet. Tehát amikor mi halljuk ezeket a hírekben,
azért úgy megnyugszunk, hogy de jó, hogy ez nálunk nincsen.”
Az iskola tehát oly módon képes egy saját jelentéseket létrehozó, koherens világként
működni, vagyis egy zárt belső teret fenntartani, hogy ennek érdekében
kinyit bizonyos ajtókat, amelyen adott esetben beengedi a rendőrséget, a magántanulóvá
váló gyerekeket pedig „kitanácsolja”:
„Nálunk vannak magántanulók, és a magatartásuk miatt. Nálunk azok a gyerekek,
akik deviánsak, akik a közösségben nem tudnak működni, akik tönkre
verik az órát, és alkalmatlanok arra, hogy osztálytermi körülmények között
dolgozzanak, ők magántanulók. És a kollegák tanítják őket benn az intézményben.
Bejönnek délelőtt, és a kollégának, ha akkor nincs órája, akkor ki van
osztva, hogy akkor történelem, hogy fizika, és aztán levizsgáztatják őket.”
A magántanulóság ajtóján keresztül azonban az iskola nem bizonyos gyerekeket,
vagy gyerekek egy csoportját (például a roma gyerekeket) küldi kívülre, hanem
azokat a jelenségeket, amelyek a belső jelentéseket megzavarják. A „mindenkinek
meg kell adni az esélyt” belső program, és az ehhez illeszkedő pedagógiai törekvések
kiskapuja, az „eljátszotta az esélyt” lehetséges kimenetel lesz. A gyerekek
így fogalmaznak: „(…) mert ugye, hogy az esélyt mindenkinek meg kell adni. Ezt
mondja az iskola. Csak vannak, akik már túl sok esélyt kaptak, ezért elkerülnek.
Vagy még folyamatban van az elkerülés”. Ugyanakkor minden egyes ilyen „ajtónyitás”
egyben rákérdez a belső pedagógia működőképességére is. Hiszen ezzel
a gesztussal nemcsak a problémák kerülnek kívülre, hanem ez egyben engedés
is bizonyos kívülről jövő kényszereknek. Az iskola pedagógiai törekvése tehát a
probléma kizárása, de a gyerekek benntartása, ami ily módon a konfliktusok belső
kezelésén keresztül valósulhat meg:
„Van egy roma kisfiú, aki nagyon neccesen pedzi a magántanulói státuszt. Kést
hoz be, dohányzik, lopott, betört. De még sikerült benntartani az osztályközösségben,
de már úgy érezzük, hogy el fogjuk őt is veszíteni, és ugyanúgy, mint a
bátyjai, mind a két bátyja, magántanuló lesz ő is.”
A „romaság” a „külső” és a „belső” feszültségében jön létre. Ez a feszültség a
gyerekek számára olyan problémaként jelenik meg, amelyben a „cigányság” mindennapos
szubkultúraszerűségét és a rasszizmust kell összeegyeztetni egymással:
„Pedig épp az a lényeg, hogy ebben az iskolában mindenki egyenlő, és mégis itt van a
rasszizmus!” A pedagógia számára ez a feszültség a „benntartás” projekt kudarcaihoz
kapcsolódik.
67
Paper-03.indb 67 2009. 05. 26. 4:39:03