Sz&P3/Az erőszak játszótere

Akit „viccből vernek”, és akit „tényleg vernek”
Vagyis Gergő és Tomi konfliktusában az osztályfőnök Gergőről nem tudja elképzelni,
hogy bántalmazó lenne, a problémát abban látja, hogy Tomi hazaszaladt,
illetve hogy Tomi anyukája bejött az iskolába. A bántalmazás elől hazaszaladó gyereket
„nem biztos, hogy egyértelműen áldozat”-nak látja. Az „áldozat” fogalom
felbukkanása itt is arra utal, hogy az interjú – ahogy a gyerekeknél is – valójában
Tomi éppen zajló esetének és a foglakozás tapasztalatainak összeegyeztetésére tett
kísérlet. Csakhogy az összeegyeztetés itt teljesen másképp működik, mint a gyerekeknél,
akik saját „bűnös” és „áldozat” koncepcióikra kérdeztek rá. Itt a foglalkozás
tapasztalatainak elbeszélése fokozatosan Tomi történetévé, vagy mondjuk
inkább, a róla készülő „jegyzőkönyv” mellékletévé alakul át. A kihívást a tanárnő
számára nyilván nem a foglalkozás jelenti, hanem az az újszerű esemény, hogy
a gyerek védelem híján, beszorulva a „bűnös” szerepébe, amelyben az ellene tanúsított
agresszivitás jogosnak minősül, kimenekül a számára bénító helyzetből,
hazaszalad, és bevon egy, a dinamikán kívül eső szereplőt, az anyukáját. Ez jelenti
a pedagógus számára az igazi kihívást. A foglalkozásról szóló beszéd pedig lehetővé
teszi Tomi „problémásság történetének” továbbírását, illetve a szülő zavaró
bevonódásának elrendezését.
„Az a két gyerek [Tomi és egy másik fiú], aki ugye problémás volt, az ő kivételükkel
mindenki pozitív véleményt adott az egészről, és a magam részéről is pozitívan
tudok nyilatkozni. Na most, az egyik, az a fekete hajú gyermek [Tomi],
akivel most is van egy nagyon komoly problémánk. A szülőkkel délután lesz
egy találkozóm.(…) Tehát a két srácon kívül, akik azt mondták, unalmas volt.
Ennyit mondtak. Akkor mondtam, szerinted mivel lehetett volna érdekesebbé
tenni. Akkor felsorolt két-három olyan dolgot, ami megvolt. Tehát ebből is
látszik az, hogy őt abszolút nem érdekelte. A fekete hajúnak például az volt
az első mondata erről az egészről, hogy ő azért volt rendetlen, mert én nem
szóltam rá. És ő csodálkozott azon, hogy én miért nem szóltam rá. Mert ha én
rászólok kétszer, akkor ő viselkedett volna. Tehát őneki saját magától nincsen
annyi önfegyelme meg önkontrollja, hogy egy ilyen helyzetben hogyan kellene
viselkedni. Én megmondom őszintén, én rosszul éreztem magamat emiatt egész
végig, mert engem nagyon zavart, hogy ők így viselkednek. Tehát én ezt valahol
a saját magam lejáratásának érzem (…) A színészek ott próbáltak ezen
úgy felülkerekedni, hogy nem mindig szóltak oda, vagy nem feltétlen szóltak rá.
Tehát hagyták, hogy mit tudom én, feküdjön ott a földön. De hát egy 12 éves
gyerektől, ezt már magától tudni illene, hogy hát felnőttekkel vagyok egy társaságban,
akik nekem valamit nyújtanak, akkor nem fogok elfeküdni a földön.
Tehát ez megint valahonnét otthonról indul. Én azt gondolom. (…) Mi, ha
mint most például, gyalog mentünk le a színházhoz, én nem tudom azt elviselni,
hogyha úgy megyünk az utcán, mint egy csürhe. Én azt gondolom, hogy ha
20-an, 25-en együtt megyünk, akkor ott már valami formának kell lenni, mert
41
Paper-03.indb 41 2009. 05. 26. 4:39:01