A MAGYAR JOBBOLDALI HAGYOMÁNY, 1900–1948 - Polc.hu

tásának igénye jellemezte. 33 Hasonló, a gazdasági-társadalmi fejlettséget tükrözõ
premisszákból indult ki Ernst Nolte is, aki azonban négy nagy csoportot
különített el. Ezek a következõk voltak: a délkelet-európaiak, amely csoportba
a szokásos német látásmód szerint a magyarországiak is kerültek, a keleteurópaiak,
beleértve a finn és a balti mozgalmakat is, a közép-európaiak (német,
olasz, osztrák, cseh, svájci), valamint az észak- és nyugat-európaiak a
spanyol és a portugál mozgalmakkal együtt. Nolte szerint az elsõ két csoportba
tartozó országokban a társadalmi elõfeltételek még, a negyedikben pedig
már nem voltak adottak ahhoz, hogy a fasiszta mozgalmak megerõsödjenek
és hatalomra jussanak. Ezek a feltételek maradéktalanul csak a közép-európai
országokban voltak adottak. 34 Az ideológiai különbségeket alapul véve
két magyar kutató, Ormos Mária és Incze Miklós viszont három nagy típust
azonosított. Az egyik kialakulásában a nemzeti sérelmek és célok, valamint a
forradalmi fenyegetettség játszottak döntõ szerepet, s a gazdaság fejlesztése
a kitûzött nemzeti céloknak rendelõdött alá. Ez jellemezte a német, az olasz
és általában a közép- és dél-európai fasizmusokat. A nyugat- és észak-európai
fasizmusok viszont jellemzõen közgazdasági színezetûek voltak, s a
gazdasági modernizáció programjával léptek fel. Végül a harmadik csoportba
sorolható finn, észt, lett és román fasizmusok egy-egy polgárosodó réteg
áttörési kísérleteként értelmezhetõk a hatalmat kezében tartó, társadalmi bázissal
nem vagy csak alig rendelkezõ elitcsoporttal szemben. 35
A fasiszta és a mérsékelten jobboldali irányzatok természetesen nem
mindig és nem mindenütt mûködtek együtt. Voltak országok, például
Nagy-Britannia, ahol a konzervatívok túlnyomó többsége mindvégig megmaradt
parlamentáris keretek között, s miközben a Munkáspártot természetes
partnerének fogadta el, a fasisztákkal való együttmûködés – noha
legismertebb vezérük, Sir Oswald Mosley az egyik legelõkelõbb angol arisztokrata
családból került ki – fel sem merült körükben. A spanyol polgárháborúban
viszont – néhány kivételtõl eltekintve – minden konzervatív árnyalat
– beleértve a katolikus egyházat, a hadsereget és a nagybirtokosokat
– szövetségre lépett a radikális jobboldallal, ahogy a köztársaságiak oldalán
is együtt harcoltak a demokraták a szocialistákkal, a kommunistákkal és az
anarchistákkal. A franciaországi konzervatívok ugyanakkor megosztottak
voltak. Egyik részük aktívan közremûködött az 1940-es német gyõzelem
után Vichy központtal megszervezõdött Pétain-féle autoriter állam irányításában,
amely a nemzetközi pénztõke és a nemzetközi szocializmus ellen
33. European Fascism. Ed. by S.J. Woolf. New York, 1969, Random House, 1–17.
34. Ernst Nolte: Die faschistischen Bewegungen. München, 1976 [elsõ kiadás: 1966], DTV, 189–
303.
35. Ormos Mária – Incze Miklós: Európai fasizmusok 1919–1939. Budapest, 1976, Kossuth Könyvkiadó,
116–143.
22 | ROMSICS IGNÁC