A MAGYAR JOBBOLDALI HAGYOMÁNY, 1900–1948 - Polc.hu

józan többség egyetért a fennálló viszonyokkal, s csak néhány „túlzó”, „rajongó”
vagy „dühös pánszláv” izgatásaival akad gond. Azzal együtt, hogy
ez nyilvánvalóan túl optimista kép volt, le kell szögezni, hogy a nemzetiségi
elitek egy része valóban a magyarokkal való együttmûködésben látta
saját etnikai közössége számára is a lehetõ legjobb lehetõségeket (vagy a
legkevésbé rossz megoldást). A Bobula Jánosok, Nikolics Fedorok és Moldován
Gergelyek politikai iránya azonban szinte elfelejtõdött: saját népük
nacionalistái árulóként tekintettek rájuk, miközben a magyar történelmi
emlékezet a Trianon utáni önbírálat idején nem nagyon foglalkozott velük.
Ennek fényében a korabeli magyar nacionalista politikusok többsége
számára csak elszigetelt jelenségnek tûnt az a nemzetiségi nacionalizmus,
mely tagadta az egységes magyar politikai nemzet elvét, passzivitással, a
bécsi centralista körökkel vagy a határokon túli „fajrokonaival” együttmûködve
törekedett nemzeti életlehetõségeinek bõvítésére. Ha a magyar államhatalom
ilyen jelenségekkel találkozott, az „önvédelemnek” mondott
kemény fellépés szinte soha nem maradt el, és izgatás vagy hazaárulás vádjával
indítottak pereket a nemzetiségi vezetõk és sajtóorgánumok ellen. Ez
a Tisza István által utóbb „tyúkszemre lépések politikájaként” jellemzett
nemzetiségi politika azonban nem jutott el odáig, hogy ténylegesen szétzúzzák
a nemzetiségi mozgalmakat, teljesen megakadályozzák politikai
mûködésüket. Arra azonban alkalmas volt, hogy a bizalmatlanságot növeljék,
és hogy a párbeszéd helyett a kölcsönös vádaskodások és a sérelmek
felemlegetése jellemezze a magyarok és a nemzetiségek viszonyát.
Láthattuk, hogy a kiegyezést követõen egy nem doktriner liberalizmus
fogta át a magyar politikai elit szinte valamennyi jellegadó csoportosulását,
és annak több fontos kérdésben tapasztalt mérséklése elsõsorban a nemzeti
érdeknek alárendelt realitás volt. 39 Szinte a századfordulóig kiterjeszthetõ
az a felfogás, amit a fiatal Beksics 1881-ben rögzített: „A magyar, történetének
egész folyamán, soha sem indult ki általános elvek álláspontjáról. Minden
eszme világosságát a fajérdekek prismáján keresztül szemlélte. Liberalis
volt, de liberalismusát a fajérdekekhez mérte. Közszellemében meg volt
és meg van a democratiai irányzat. De a fajérdekek képezik a határt, melyen
túl nem lép. S kinek jutna eszébe ezért kárhoztatni õseinket, vagy a jelenlegi
nemzedéket. A magyar, nagy idegen népek közé ékelve, létéért vívott
százados harczokban, csak úgy tarthatta fenn magát, hogy a faji szempontoknak
alárendelt minden más szempontot. Ha eszményeken kapkod, ábrándok
után fut, tán nagyobb, érdekesebb dolgokat mûvel vala, de elveszthette
volna a legfõbbet, melyet ki nem pótolhat rá nézve semmi eszmény,
39. Tisza Kálmán kormányzásának másfél évtizedérõl állapít meg hasonló ideológiai egységet:
Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest,
2003, Új Mandátum, 101–109.
46 | IFJ. BERTÉNYI IVÁN