A MAGYAR JOBBOLDALI HAGYOMÁNY, 1900–1948 - Polc.hu

értelmiség abszolút többsége ne magyar lett volna, hanem – szász, illetve
Fogarasban román. 36 Mindez arra enged következtetni, hogy a magyar szupremácia,
azaz a magyar anyanyelvû lakosság fölénye nem csupán fikció
volt, hanem valóban létezett, csak nem a magyarság demográfiai súlyának
növekedésén, vagy a magyar nyelvtudás általánossá válásán nyugodott, hanem
a magát magyarnak vallók mûveltségi, vagyoni és politikai fölényén.
Ennek a fölénynek kellett biztosítania Magyarország nemzeti jellegét, és
az adminisztratív korlátok mellett ez teszi érthetõvé, hogy a nemzetiségek
– annak ellenére, hogy az ország lakosságának felét tették ki! – miért nem
voltak képesek számukra elõnyösebb politikai viszonyokat kiharcolni.
A magyar szupremácia azt jelentette, hogy az ország sok etnikai közössége
közül egyedül a magyar képes nemzeti érdekeit az állam irányítása
révén megvalósítani, akár a többi nemzeti közösség rovására is. Ez
tehát minõségi fölényt jelentett, amit nem a magyarság valamiféle misztikus
„faji” tulajdonságainak, hanem elsõsorban nagyon is mérhetõ anyagi
és kulturális eredményeknek tulajdonítottak. 37 A nemzetiségi kérdést sokan
nem tekintették komoly problémának, mert az a politikai életben nem is
nagyon jelentkezett. A magyarok ezért sokáig azt gondolták, hogy a nemzetiségek
alapvetõen békések és elégedettek a magyar uralommal, hiszen az
számukra is biztosítja a védelmet, a szabadelvûség vívmányait, és a formálódó
nemzeti anyaállamokhoz képest is magasabb kulturális fejlõdés lehetõségét.
38 Ebbõl kiindulva sokan hajlamosak voltak megfeledkezni a nemzetiségi
kérdés mélyén meghúzódó veszélyekrõl, és azt feltételezték, hogy a
36. A 8 középiskolai osztályt végzettek közül 4 százalék románnak, 1 százalék szerbnek, mindössze
0,9 százalék szlováknak és 0,1 százalék ruténnek vallotta magát. Német (azaz szász)
volt a helyi értelmiség abszolút többsége Beszterce-Naszód, Brassó, Nagy-Küküllõ és Szeben
megyékben. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Ötödik rész. Részletes
demográfia. Budapest, 1916, Magyar. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 278–295. alapján.
37. Még a magyarországi nemzetiségeket saját szövetségesüknek megnyerni akaró polgári radikálisok
hivatalos pártprogramjában is szerepelt az a kitétel, hogy a „demokrácia, a kultúra és
a kölcsönös megértés … szelleme … megerõsíti majd a magyarság békés kultúrfölényét.” Az
Országos Polgári Radikális Párt programja, 1914. június 6. In Mérei Gyula – Pölöskei Ferenc
(szerk.): Magyarországi pártprogramok 1867–1919. [a továbbiakban: Pártprogramok…] Budapest,
2003, ELTE – Eötvös Kiadó, 322–323.
38. A sok hasonló érvelés közül most egy reálisabbra és egy kései, a valóságtól teljesen elrugaszkodott
gondolatmenetre utalunk. A konzervatív Asbóth János már 1875-ben hangsúlyozta, hogy
a magyar állam ereje és virágzása a nemzetiségeknek is érdekük, mert Magyarország bukásával
csak anarchia, és ebbõl fakadóan idegen uralom következhet számukra is. Asbóth János:
Magyar conservativ politika. Budapest, 1875, Légrády Testvérek, 141–147. A liberális Bánffy
Dezsõ pedig az erdélyi szászokat szólította föl a beolvadásra a német nép érdekében [!], mert
azt állította, hogy a Német Birodalomnak egy erõs Magyarország szövetsége az érdeke, márpedig
egy etnikailag minél homogénebb Magyarország jelenthet igazi támaszt Berlinnek. Báró
Bánffy Dezsõ: A magyar nemzetiségi politika és a Hármas Szövetség. Magyar Közélet, 1902.
ápr. 15. 265–269.
A SZÁZADELÕ POLITIKAI IRÁNYZATAI ÉS TISZA ISTVÁN | 45