TARTALOM - Holmi

372 • Ács János: Opera-kaland
kább képekkel. Az egészbõl sugárzik, hogy nem hidegen fogadtad az elõadást, hanem
nagyon is megfogott. Nekem csak annyit higgyél el, hogy a zene nem kaotikus, sõt. Az
még önmagában nem volna érdem, hogy nagyon kiszámított, csak hatásában kaotikus,
de biztos vagyok benne, ha még néhányszor meghallgatod (esetleg érdemes is látvány
nélkül), felismersz benne visszatérõ motívumokat, kompozíciós logikát. És hallgasd
meg külön a Wozzeck öngyilkossága és az utolsó jelenet közti közzenét – kifejezetten
puccinis. A németek persze mahleresnek érzik, de ez az õ sovinizmusuk; olyan
az, mint a MANON LESCAUT intermezzója. Egy szó, mint száz: jó impulzusokat adtál.
A két kritika egymás mellett (részletek):
Géza
Egy Katonafiú története
II/2.
Az árokból felpattanó glissando két Figurát lök a színpadra: a Doktort és a Kapitányt.
Neuraszténikus quasi társalkodásuk, bumfordi idiotizmusuk, betegség étlap-kínálgatásaik,
fog- és szájvizitációjuk, lumpen tiszti degeneratív verbális rejszolásuk, hipohonder
bábjátékosságuk mögött két korrekt elmebaj: a rejtett Utheriszmus és az eltitkolt
Szifilitikusság fázisait festi fel a piccolo, a fagottok és a kontrafagottok által megszõtt
Vászonra a rendezõ; hogy már a zenekar egy kiállására ott is álljon az áldozat, a céltábla,
Wozzeck.
Duettjük: bravúros féltékenység-beetetés a Hõscincér és a Szakállas Ember közötti
allúzió sugallata.
Néma és cinikus röhögésük, majd tudatosan megformált double-Jágójuk hangja
megõrjíti a kiszolgáltatott, alávetett és mégis fegyelmezett Wozzeck-Othellót.
A csodálatos mimus képességekkel rendelkezõ falsett-tenor Kapitány, a sikeres coitus
után, mintegy férfi Bajadér, táncosan, talányosan és félelmetesen tûnik el a sötétben.
A beetetés munkájába belefáradt Duett, az Ajtó elõtt elemzi Wozzeck primitivizmusának
általuk diagnosztizált alanyát. A megvezetett Wozzeck egy felhergelt állat ordításával
rebbenti szét õket.
(Ács János)
Az asszony meg a kisfia
A Kapitány és a Doktor már Büchnernél „filozofikus karikatúra” (Halasi Zoltán pontos
meghatározása), Chéreau a fenomenális Graham Clark és a remek Günter von Kannen
segítségével végletesen fölfokozza a gesztikus, olykor már pantomimikus ábrázolást:
az ostoba s az embertelenségig egoista agyaskodás démonikus bohócai. A Mark
Baker alakította Tamburmajort viszont nem esztétizálja, nem esztétizálhatja gyilkos
humor, az, ami: impozáns, brutális hím. Franz Grundheber tökéletes Wozzeck, alkata,
fizikuma erõt sugároz, melyet a figura föl-fölforró indulata már-már lázadónak sejtet,
de kiszolgáltatottságának zsigeri tudata rögtön ki is olt; mindenoldalú nyomás
alatt vergõdõ, önmagába beszorított személyiséget még nem láttam ilyen sokfélének;
a közvetlen valóságon túltekintõ szeme valóban vizionárius természetrõl tanúskodik.
(Fodor Géza)
(Alban Berg: Wozzeck, DVD, Warner, 2007)