TARTALOM - Holmi

404 • Végh Dániel: Hányast kaptál Fodoron?
Óriási szakmai és érzelmi támasza volt az opera mûfajában tevékenykedõ mûvészeknek,
ami a legnagyobb kincs, hiszen aki állt már színpadon, az tudja, hogy milyen sérülékennyé
válik ott az ember.
Féltve õrzök minden cikket és tanulmányt, amit az általam is játszott elõadásokról
írt. Még mindig tudok belõlük meríteni. Nagy adománynak érzem, hogy személyesen
ismerhettem.
Végh Dániel
HÁNYAST KAPTÁL FODORON?
Elsõéves egyetemistaként az esztétika tanszék folyosói legendáiból jegyeztem meg Fodor
Géza nevét. „Hányast kaptál Fodoron?” – kérdezgették egymástól diáktársaim. Vajon
színházesztétika házidolgozatukra csodával határos módon jelest érdemeltek-e,
vagy mint oly sokaknak, beletört a bicskájuk? Hosszú évek óta minden kurzus végén
Aiszkhülosztól az ÁLDOZATVIVÕK-et kellett (volna) kipreparálni. Az epeiszodionok és
karrészek sebészi precizitású elkülönítése még csak-csak megoldható feladatnak látszott,
ám a pontos sorszámlálást feltétlenül elvétette az egyszeri bölcsészhallgató. Hiába
próbálkoztak egyesek korábban jelesre értékelt elemzésekbõl ihletet meríteni, szinte
lehetetlen volt tökéletes dolgozatot beadni – a tanár úr ugyanis mindig tudott valamit
javítani a késznek látszó munkákon. Nem is mertem csak évekkel késõbb megpróbálkozni
az elsõ színházesztétika szemináriummal.
Pedig „Fodor”-tól mindent meg lehetett tanulni: nem csak a gyakran lexikonízû színháztudományi
szakkifejezéseket vagy a színpad esztétikájának történetét, hanem mindenekelõtt
a dramaturgiát – legyen szó az antikvitás, a francia felvilágosodás vagy a
XX. századi színésziskolák kulisszatitkairól. Minden korszak színházáról úgy tudott beszélni,
mintha hétrõl hétre nem is a Katona József Színházban vagy az Operában, de
legalábbis Arisztotelész, Diderot vagy Sztanyiszlavszkij mellõl figyelte volna az elõadásokat.
És csupán a szövegeket használta szemléltetõ eszközül! Fodor Géza ugyanis mindenekelõtt
arra tanított, hogy aprólékos figyelemmel olvasva lássuk és halljuk meg a
drámákat – valahogy úgy, ahogyan a karmesternek elég a partitúrára pillantania, és
elõtte áll a zenemû.
Késõbb egy kollokvium alkalmával éppen a SZÍNÉSZPARADOXON-ból adott mentõ kérdést,
s nyilvánvalóan rossz válaszom hallatán fejét csóválva csak annyit kérdezett: „ezt
hol olvasta?” Fodor tanár úr ugyanis, amikor nem kedves témáiról adott éppen elõ,
ritkán és keveset szólt. Dicséretként sem igen mondott többet, mint hogy „jó volt!” –
ez a jó mégis többet ért, mint mástól egy hosszas laudáció. S ha még el is mosolyodott
hozzá, bizonyos lehetett az ember, valamire nagyon ráérzett. Fodor Géza megkérdõjelezhetetlen
tekintélyét és szakértelmét ugyanis mindenekelõtt azzal éreztette, hogy sehogyan
sem éreztette. Jellemzõ, hogy a bölcsészkaron tartott óráin alig esett szó a kortárs
magyar színházról, melynek nem csak aktív építõje, de szigorú bírálója is volt.
Igaz, egyetemi éveim alatt nem is hiányoltam különösebben, mivel sohasem voltam
igazi színházrajongó. A Fodor-órákon látott elemzési technika: a látszólag jelentéktelen
apróságok jelentését kibogozó és koherens egységbe rendezõ olvasásmód azonban