TARTALOM - Holmi

Kis János: A mûvészet utópikus küldetése • 289
málás közt állapít meg: „[A]mennyiben az eszmény és az élet, az eszmény és a valóság ellentmondása
az ábrázolás problémájává és alapjává válik, az irodalomnak ezt az ellentmondást intellektuális
egyértelmûséggel kell kifejeznie és esztétikai elvvé, önmaga meghasonlott elvévé kell
transzformálnia, míg a zene emocionális egyértelmûséggel fejezheti ki, anélkül, hogy megtörné
az intellektuális inkognitót, és eredeti esztétikai elvét belsô meghasonlásnak tenné ki.” 6
De azért többrôl van szó ennél. Az ÜBERHAUPT arra a kérdésre futott ki, hogyan lehet
megoldani a megoldhatatlant: megmenteni annyit Marx utópiájából, amennyi a
marxista vállalkozás folytatásához nélkülözhetetlen. A Mozart-könyvnek semmi ilyesmire
nem volt szüksége – ám arra sem, hogy a vállalkozás reménytelenségét kimutassa.
A marxizmus e könyv olvasatában a „polgári humanizmus” rekonstruálásához kínált
fogalmi eszközöket.
Amire Gézának a marxista tradíció kellett, arra nagyszerûen be is vált, mert a marxizmusnak
az a vonulata, melyhez ô kötôdött, nem valamiféle tudásszociológiai tárgyként
közelített a felvilágosodáshoz, hanem kritikus szemmel folytatta, de belülrôl folytatta
annak kérdésföltevését. Egy példa. Géza többször is visszatért a felvilágosodás
centrális gondolatához, mely szerint az ember a kulturálódás által veszi birtokba önmagát.
„[K]ultúrán nem egy imaginárius múzeum gyûjteményét értjük, nem befogadást értünk,
hanem saját belsô énünk megszervezését és fegyelmét, saját személyiségünk birtokba vételét, olyan
magasabb fokú öntudat megszerzését, amelynek révén képessé válunk történelmi jelentôségünk,
az életben betöltött funkciónk, jogaink és kötelességeink megértésére”, írta egy helyütt. 7 Kevesen
mondanák meg, hogy ez nem Kant modernizált parafrázisa, hanem csaknem szó
szerinti idézet Antonio Gramsci, az olasz kommunista filozófus börtönfüzeteibôl.
A – már magában is kételkedni kezdô – marxizmus felôl újraolvasott felvilágosodás
reflektáltabb volt, nagyobb érzékenységet tanúsított saját belsô problémái iránt, mint
az eredeti, s épp ez tette kivételesen alkalmassá arra, hogy fogalmi eszközökkel szolgáljon
a Mozart-opera értelmezéséhez. Hisz, mint arra Géza rámutatott, ezt sem csupán
zenéjének nosztalgikus szépsége emeli a XVIII. századi opera fölé, hanem a humanista
eszmények és a valóság közti mindig újra leküzdendô feszültség iránti különleges
fogékonysága is. Mert Mozart „miközben érzékenyen elhúzódik az empíriától, mûvészileg mégsem
tekinti fait accomplinak az emberi lényeg és létezés, lehetôség és valóság egységét, harmóniáját,
mint az egész XVIII. századi opera, hanem következetesen újra meg újra felvetendô és megoldandó
problémaként kezeli”. 8
A mesteroperák sorának elején, a SZÖKTETÉS-ben a probléma mint a hôs elé állított
feladat jelenik meg Géza szerint: Belmonte a történet kezdetén még nem kész karakter,
még fel kell nônie Konstanzához, s Géza rendkívüli érzékenységgel mutatja ki, hogyan
ábrázolja Mozart zeneileg a folyamatot, ahogy alakja „birtokba veszi személyiségét”.
A sor vége felé, a COSÌ FAN TUTTE „következmények nélküli” alakjaiban a polgári világ
emberének veszélyeztetettségében látja Géza a problémát. Ezek a férfiak és nôk – épp
mert tapasztalataikat képtelenek személyes sorssá szervezni – ki vannak szolgáltatva
az uralkodó konvencióknak. Hiába érinti meg ôket egy fogadás nem várt mellékkövetkezményeként
az igazi szerelem, mihelyt a játék véget ér, visszahullnak konvencionális
kapcsolataikba. 9
Ám a probléma legmélyebb rétegeiig a DON GIOVANNI hatol le. Itt a polgári világban
lehetségessé váló értelmes élet kettôssége jelenti a problémát, ahogy azt Géza a mozarti
operából kielemzi. A polgári világ erkölcsileg fölötte áll Don Giovanni világának;
az általa lehetôvé tett személyiségek gazdagabbak és mélyebbek „a notórius hûtlenségbôl
fakadó sikerességnek és magánynak a talányos keverékeként” megjelenô Don Giovanninál. 10