TARTALOM - Holmi

Darvasi László: Hogyan kellene meghalni? • 415
hangsúlyt kap, mint Puskin kiemelt fõhõse, a mû címadó figurája, maga Anyegin. Mintha
Csajkovszkij számára Anyeginban nem a bonyolult és izgalmas típus volna az igazán
érdekes, hanem az a dandy, aki Tatjana csodálatos lénye hatására végül is képes a
nagy szenvedélyre, megváltódik. Anyegin zenei ábrázolása csak az utolsó felvonásban
éri el Tatjana és Lenszkij ábrázolásának mûvészi rangját. Mindezek a hangsúlyeltolódások
egyáltalán nem esetlegesek. Szervesen összefüggnek egymással és fõleg az ember
és a sors viszonyának újfajta felfogásával. Puskin mûvénél rekonstruálható ugyan,
hogy a hõsök szûkös életkörük szorítása következtében lettek olyanok, amilyenek, de
a konkrét ábrázolásban a hõsök magukban, jellemükben, viselkedésükben hordozzák
sorsukat. A verses regénybõl teljesen hiányzik a fátum élménye. Csajkovszkij alapvetõ
egzisztenciális élménye viszont, amely éppen a IV. szimfónia és az ANYEGIN komponálása
idején jelent meg elõtte a maga teljes súlyosságában, éppen a fátum élménye volt,
mint a IV. szimfónia programjában ki is fejtette: „a végzetszerû sorserõé, amely megakadályozza,
hogy a boldogságra törekvésünk célhoz érjen, amely féltékenyen gondoskodik arról, hogy
a boldogság és a nyugalom sohase szaporodjék el, hogy felettünk az ég sohase legyen felhõtlen,
olyan hatalom, amely Damoklész kardjaként állandóan fejünk fölött lebeg, és folytonosan mérgezi
lelkünket. Ez a hatalom legyõzhetetlen és elpusztíthatatlan. Nem marad más számunkra,
mint alávetni magunkat, és hiábavalóan panaszkodni”. Ugyanez a létélmény rejlik az ANYE-
GIN mélyén is. Tatjana, az erõs akaratú jellem abban találja meg kibontakozását, hogy
tudatosan alárendeli magát a szükségszerûségnek, elfojtja Anyegin iránti szerelmét, és
szakít leánykori ábrándjaival. Lenszkij, a romantikus lélek elpusztul abban az összeütközésben,
amely ideális, tiszta érzései, törekvései és a környezet hideg szívtelensége
között támad. Anyegin az utolsó pillanatban ébred rá, hogy a sors „kicselezte”, s nem
marad más számára, mint alávetni magát és hiábavalóan panaszkodni. Ám ekkor mégis
emberebb ember, mint amikor a sors urának hitte magát, és mi sem állt távolabb tõle,
mint a hiábavaló panaszkodás. Az ANYEGIN az „elveszett illúziók”, a lemondás operája.
De az „érzelmek iskolájáé”, a törékeny emberi méltóságé is.
Darvasi László
HOGYAN KELLENE MEGHALNI?
Azon a napon Szív Ernõ hírt kapott, meghalt egy dramaturg. A dramaturg a hír szerint
tüdõembóliát kapott. Õsz volt, így nem szenvedett sokat, holott igenis elõfordulhat,
hogy sokat szenvedett, mert jóllehet a halállal nem sokat szenvedett, de lehet, hogy
más dolgokkal igenis sokat küszködött, harcolt és szenvedett, végtére is mindenki szenved,
sokan titokban, alig hallhatóan, diszkréten, mások heti piacon, sajtótájékoztatón.
Szív például nem tudott csendesen szenvedni.
Szív egy hosszú, nagyon hosszú sóhaj után úgy döntött, megbeszéli ezt a dolgot három
emberrel. Mert Szív így gondolta, ez egy munkaköri kötelesség, ami azt jelenti, nem
mehet el a dolog mellett szó nélkül, úgyhogy föltétlenül meg kell beszélnie bizonyos
ismerõsökkel. Zavart hallgatással, befelé szûkölõ némasággal fordulhat a történés felé,
de akkor sem szavak nélkül.