You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
398<br />
Erdélyi Ágnes<br />
ADÓSSÁGOK<br />
Hiába próbálom fölidézni, mikor és hol találkoztam elõször Fodor Gézával. A legvalószínûbb<br />
az egyetem, hiszen évfolyamtársak voltunk. De az elején más szakokra jártunk:<br />
õ – ha jól emlékszem – csak másodévben vette fel a filozófia szakot, és abban biztos<br />
vagyok, hogy amikor ott találkoztunk, már ismertük egymást. Talán az Egyetemi<br />
Színpad éjszakába nyúló próbáin találkoztunk elõször? (Elsõéves koromban a világ<br />
minden kincséért ki nem hagytam volna ezeket a próbákat, aminek eredményeképpen<br />
egészen a kórus második soráig vittem.) Vagy látásból már az egyetem elõtti idõkben<br />
ismertem? Sokszor találkozhattunk az Operában vagy hangversenyen.<br />
Nem mintha nem volna mindegy. Csak azért említettem, mert ettõl olyan, mintha<br />
Géza mindig jelen lett volna: hol közelebbrõl, hol távolabbról tanúja volt mindennek,<br />
ami fontos volt az életemben (mellesleg: az is egy olyan történet, amely több-kevesebb<br />
intenzitással mindig zajlik, de az elejére nem emlékszem). Akármikor kezdõdött is, nagyon<br />
sok idõ telt el az eleje óta, mégis az az érzésem, mintha Géza az évek (mit évek?<br />
évtizedek!) során nem változott volna. Még a mosolya is ugyanolyan maradt: az a fénykép,<br />
amely most sok újságban megjelent, eszembe juttatott egy nagyon régi közös nyaraláson<br />
készült képet. Élesen emlékszem erre a fekete-fehér fényképre: Géza a 70-es<br />
években, Bulgáriában, a tengerparton, a kemping kocsmájának asztalánál ül és mosolyog.<br />
Az emlékezet persze önmagában elég megbízhatatlan, de egy régi fénykép ilyenkor<br />
jó mankó lehet. – Az lehetne, ha megvolna. (Az egész lakást felforgattam, de sehol<br />
nem találom azt a képet.) Lehet, hogy csak az én fejemben él a harminc-egynéhány<br />
éves Géza mosolya?<br />
Pedig amúgy elég jó a memóriám. Réges-régi beszélgetésekre, elejtett megjegyzésekre<br />
is emlékszem. Pontosan emlékszem például, mit mondott Géza életem elsõ komolyabb<br />
munkájáról, a Dilthey-szövegek válogatásáról és a kötethez írott bevezetõ tanulmányról.<br />
A fordításról akkor nem esett szó, de ezt természetesnek tartottam: minek<br />
olvasta volna el magyarul is a szövegeket, ha egyszer eredetiben jól ismerte mindet?<br />
– Tévedtem. De ezt csak harminc évvel késõbb tudtam meg, amikor örömmel<br />
újságoltam neki, hogy lesz második kiadás. Ez nagyon jó, válaszolta, akkor õ most elõkeresi<br />
a jegyzeteit, mert annak idején talált néhány hibát a fordításban.<br />
Noha nagyon röstellem a hibákat, most szívesen közreadnám a három évtizeden át<br />
gondosan õrzött jegyzeteket. Sajnos nem áll módomban, mert Géza másnap telefonon<br />
diktálta le a melléfogásaimat (emlékeim szerint úgy nyolcat-tízet). Nem stiláris problémákat,<br />
hanem igazi fordítási hibákat. Volt benne minden, amit egy figyelmetlen fordító<br />
elkövethet: rossz szóválasztás, hibás visszautalás, félrevezetõ szórend, sõt – minek<br />
szépítsem? – volt, ahol félreértettem a szöveget. Két helyen még azt is észrevette, hogy<br />
kimaradt valami. Az egyiket akár én is észrevehettem volna, ha figyelmesen el is olvasom,<br />
amit fordítottam (egy hiányzó mondat miatt nem stimmelt a gondolatmenet).<br />
A másiknál viszont egy másfél oldallal késõbbi visszautalás alapján szúrta ki, hogy egy<br />
bonyolult körmondatból hiányzik valami! – Talán mondanom sem kell: mindenben<br />
igaza volt. (Az új kiadásban javítottam a hibákat.)
Change language